Susan George

Lugánói tanulmány

Kairosz Kiadó, Budapest, 2009
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Susan George: The Lugano Report
PLUTO Press, 2003

© Susan George
Hungarian Translation © Békefi József
© Kairosz Kiadó

Fordította: Békefi József
Az eloszót írta: Dr. Csath Magdolna

Fedélterv: Zsengellér Miklós
ISBN: 978-963-662-208-4

A kiadásért felel Bedo György, a Kairosz Kiadó igazgatója.
Nyomdai elokészítés: Kairosz 2000 Kft.
Nyomdai kivitelezés: Kinizsi Nyomda, Debrecen
Felelos vezeto: Bördos János

TARTALOMJEGYZÉK

ELOSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ
ÚJ BEVEZETÉS
A MEGBÍZÓK LEVELE A MUNKACSOPORTHOZ
ÁTADÓLEVÉL
ELSÓ RÉSZ

1.1. Veszélyek
1.2. Kontroll
1.3. Hatás
1.4. Következtetések
MÁSODIK RÉSZ
2.1. Célok
2.2. Pillérek
2.3. Csapások
2.4. Megelozés
2.5. Rejtvények
FÜGGELÉK
UTÓSZÓ A LUGÁNÓI TANULMÁNYHOZ

ELOSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ

Susan George könyvével eloször 2000-ben találkoztam. Az elso kiadás jutott el hozzám. Azonnal, szinte
egy ülto helyemben végigolvastam. Nagyon megrázott. Úgy éreztem, hogy akkor értettem meg igazán a
Bokros-csomag és a Világbank, valamint az IMF -a Nemzetközi Valutaalap -Magyarországon játszott
szerepét. Azonnal többrészes cikket írtam a könyvrol. Az utószóban ez szerepelt: ,,...még emlékszünk a
Bokros-csomagra, tudunk a kórházi ágyak számának csökkentésérol, az egészségügynek juttatott
csökkeno támogatásról, a lakosság fejlodo országokénál is rosszabb egészségi mutatóiról, az alacsony
várható élettartamról és a magas halálozási számokról. Naponta éljük meg az alacsony életszínvonal
valamennyi hátrányát, a közüzemek monopolhelyzetébol fakadó áremelések derékszíj-összehúzó
hatásait... Végül, into jelként arra is gondolnunk kell, hogy az IMF hazánk esetén már korábban is
megfogalmazta a »tervet«, amely szerint túl sokan vagyunk..." A cikksorozat azonban nem érdekelte a
médiát, így az adott újság -amelyben megjelent -olvasóin kívül szinte senkihez nem jutott el üzenete.
Azután jött 2003, "a fekete év" a költségvetési hiány növekedésével, az ismételt megszorításokkal, a
felgyorsult privatizációval, az IMF újabb szerepvállalásával. Pontosan úgy, ahogy az a Lugánói
tanulmányban le van írva. A 2004-ben megjelent "2003, a fekete év" címu könyvemben fel is tettem a
kérdést: Ha a költségvetési hiány oka a kormány rossz gazdálkodása és gazdaságpolitikája, akkor vajon
az IMF miért a lakosság életszínvonalának csökkentését javasolja megoldásként? És most ugorjunk egy
nagyot! A történelem nálunk túl gyorsan ismétli önmagát. 2008 van, ismét MSZP-kormány (háttérben az
SZDSZ-szel), ismét nagy költségvetési hiány, megugrott eladósodás, egymást éro megszorítások, és
ismét itt az IMF.
Menetrendszeruen megérkezett, hogy a nemzetközi pénzvilág érdekeit ismét a magyar gazdaság, a
magyar emberek kárára biztosítsa. Közben egyre többen ébrednek rá arra, hogy milyen megdöbbento
igazságokat fogalmazott meg Susan George Lugánói tanulmány címu könyvében. A könyvrol 2000-ben
írott cikksorozatom mindenfelé terjedni kezdett, és különbözo helyeken, különbözo csoportok kérnek
arra, hogy beszéljek róla. Ezért úgy gondoltam, hogy legjobb lenne, ha mindenki minél elobb
megismerhetné az eredeti könyvet, amelyet azóta, 2003-ban, újra kiadtak. Susan George szinte látnoki
könyve ugyanis félelmetesen illik ránk. Azt is mondhatnám, hogy olyan, mintha rólunk írta volna.
Hátborzongató, ahogy a "globalizáció urainak" hideg logikával megtervezett "grandiózus
népességcsökkento tervérol" és annak elemeirol, a megszorításokról, az egészségügy tönkretételérol, a
nemzeti vagyon külföldi kézre játszásáról, a tudatos elszegényítésrol és eladósításról beszél. Kiváló és
árulkodó esettanulmány "grandiózus népességcsökkento terve", amit nálunk a kormány csinál: a
családok elszegényítése, a bérek, nyugdíjak és a családi pótlék befagyasztása, minden költségvetési
tétel csökkentése, egyetlenegy kivételével. Ez pedig az abortuszok kérdése: amit a kormány jelentos
támogatással ösztönöz. Ez nyilvánvalóan az élettel szemben a halál támogatása. Susan George továbbá
már 1999-ben arra is felhívta a figyelmet, hogy a neoliberális globalizáció elobb-utóbb súlyos pénzügyi
válságot idéz elo, amely hatalmas munkanélküliséget okoz. Az IMF eközben ügyelni fog arra, hogy a
közösségi pénzek -például újabb privatizációval -magánbefektetokhöz kerüljenek, annak ellenére, hogy
a válság kirobbanásában, vagy még inkább kirobbantásában, jelentos szerepet játszottak. Ez a helyzet is
bekövetkezett. Hitelt kaptunk, de csak azért, hogy adósságainkat törleszteni tudjuk, és -igény esetén a
nálunk muködo, külföldi tulajdonú bankokat is megtámogassuk a magyar emberek pénzébol, amelyet
a kormány, egyetértésben az IMF-fel, még kegyetlenebb megszorításokkal akar elvenni tolük.
Susan George könyve soha nem volt annyira idoszeru, mint éppen most és éppen nálunk. Az sem titok,
hogy Susan George baloldali gondolkodó, aki szigorú szakmai munkával, meggyozo elemzésekkel
támasztja alá véleményét, bizonyítva, hogy a globalizációs erok országokat és népeket tesznek tönkre.
De mégsem pesszimista! Figyelmeztet könyve végén arra, hogy van megoldás. Így fogalmaz: ,,...le kell
számolni a transznacionális zsarnoksággal, mielott az számolna le velünk." Hogy hogyan? Aki
végigolvassa ezt az érdekfeszíto, igényes, esetenként komoly utángondolást igénylo ,.globalizációs
krimit", az rá fog találni a megoldásra. Arra az útra, amelyiket nekünk is követnünk kell, ha nemcsak
megmaradni, hanem fejlodni is akarunk.


Jó olvasást, kritikus gondolkodást és hasznos, tudatos cselekvést kíván:

Dr Csath Magdolna
közgazdász, egyetemi tanár

ÚJBEVEZETÉS

1999 óta a Lugánói tanulmányelterjedt a világban, elsosorban az angol nyelvuben, de kilenc vagy tíz
más nyelvu országban is. Ez az idotartam abszolút mértékben talán rövidnek tunhet, de mégis egy
korszakot jelent, ha azokat a változásokat nézzük, amelyeket a huszadik század vége óta tapasztaltunk.
Ebben a pár évben átléptük egy új korszak küszöbét, bár még senki nem tudja, hogyan nevezzük ezt a
korszakot. Talán, ha szerencsések vagyunk, nevezhetjük a "bolygószintu -planetáris -politika korának,
vagy talán még jobb lenne "a birodalom végének kora" vagy "a globális igazságosság mozgalom
felemelkedésének kora" elnevezés.
A Lugánói tanulmány elé írott eme Új bevezetés némi magyarázatot igényel. Eloször is be kell vallanom,
hogy a könyv ötlete a Fabrizio Sabellivel folytatott eszmecserének köszönheto. Sabellivel egyébként
korábban két könyvet írtunk: az egyiket Faith and Credit (Hit és hitel) címmel a Világbankról, a másikat
La Suisse aux Enchéres (Svájc árverezése) címmel a neoliberális program bevezetésérol Svájcban.
Különbözo okok miatt o nem tudott részt venni ebben az új projektben, de az indíttatás tole érkezett.
Másodszor, az a szokásom, sot, a szabály, amelyet mindig betartok, hogy soha nem aktualizálom, vagy
revideálom könyveimet. Mégpedig azért nem, mert hiába is frissíteném fel az adatokat (például hiába
változtatnám meg az olyan értékeket, mint "valaminek X tonna exportja", vagy az "Y dollár értéku
importja valami másnak"), ha bármilyen módosítás további változtatásokat igényelhet, és gyorsan
feloldhatatlan belso ellentmondásokhoz vezethet. A javítás pedig az öndicséret veszélyesen csábító
lehetoségét hordozza, továbbá lehetoséget kínál arra, hogy az ember elobbre és mélyebbre látónak
tüntesse fel magát, mint amilyen valójában volt.

Egy befejezett munkával sok idot eltölteni egyébként is unalmas. Bár nagyjából három évtizedemet
ugyanazon a területen töltöttem, soha nem akartam ugyanazt a kertet évente Újra megmuvelni.
Egyszóval, a Lugánó... megfelel az én "nincs változtatás" elvemnek, és kijelentem, hogy nem toldottam
be semmit, és nem is hagytam el abból a szövegbol, amelyet a Pluto Pressnek 1998-ban átadtam. Nem
ellentmondás akkor egy új eloszót írnom? Nem hiszem, és ennek több oka is van. Az elso: bár
öndicséretnek tunhet, de Úgy érzem, a Lugánó... valószínuleg a legjobb mu, melyet eddig készítettem,
és azt szeretném, ha minél több emberhez eljutna. A szerzok rendszerint azt akarják, hogy
minden muvüket olvassák, de ha valaki csak egy könyvemet olvasná, Úgy annak örülnék, ha az ez a
könyv lenne. Sajnos, ez a könyv az ido próbáját is kiállta, amennyiben az ido multával egyre igazabb
lesz.
De mindezen öndicséro vallomás ellenére, elkövettem egy hibát az eredeti kiadásban, és most jobban
elotérbe szeretném helyezni magam, mint akkor tettem. Korábban a könyvborítón ez szerepelt: "Susan
George függelékével és utószavával". Az olvasó feszülten haladt elore a könyvben, és csak a vége felé
mondták meg neki, hogy a tanulmányt az elejétol a végéig én írtam. A nevemnek szerepelnie kellett
volna a borítón szerzoként (ahogyan az elsot követo többi, más nyelvu kiadásban szerepelt is), és elore
kellett volna látnom, hogy lesznek, akik nem olvassák végig a könyvet, és azt fogják hinni, hogy a
tanulmány valódi. Azaz tényleg "valakik" készítették, és nem én. Sok esetben ez is történt. Lehet, hogy
ez a meggyozo képességem elismerése, de bunösnek érzem magam, mert ennyire meggyozo azért nem
akartam lenni.
Franciaországban például egy nagy kiadóvállalat Úgy gondolta, hogy jobban fogy majd a Lugánó..., ha
szerzo nélkül jelenik meg, és így azt a látszatot kelti, hogy a beszámoló igazi.


Én nemet mondtam (szerencsére a könyv Franciaországban kelendo volt, egy kiváló kiadónál és a
nevemmel a címlapon jelent meg). Azért mondtam nemet, mert attól féltem, hogy siker esetén
Lugánó... rémálommá válhat, valami hasonlóvá, mint a Sion bölcsei, amely valójában hamisítvány, de
évtizedek elteltével is közkézen forog mint "valódi", és az antiszemitizmust serkenti (legújabban az
egyiptomi tévé mutatta be valódiként). Ebbol, köszönöm, nem kérek. Ennek ellenére fennmaradt az a
probléma, hogyan mutassam be ezt a "tény-fikció", "valódiság-hamisítás" keveréket.
Az olvasótábor nagyjából három részre oszlott. Bizonyos emberek jóindulatúan "Swift-szeru"-nek
nevezték, és több ízben az A Modest Proposal (Egy szerény javaslat) címu könyvet említették, és
ritkábban Huxley Brave New Worldjéhez (Szép új világ) hasonlították. Nem igyekszem senkivel sem
elhitetni, hogy ilyen elokelo társaságba tartozom, de megtiszteltetésnek érzem, és ösztönzést merítek
abból, hogy számos országban sokan, akik könyvemet olvasták, a valódinál is jobbnak -hitelesnek találták.
Ok a lelkes olvasók.
Egy másik csoportot képviselt az a negyvenes, elegáns no Spanyolországban (ahol a Lugánó..., mintha
kultikus státuszt kapott volna, különösen a fiatal generáció körében), aki fájdalmas kifejezéssel az arcán
azon sajnálkozott, hogy hogyan is tudtam "ilyen ijeszto könyvet írni". Elmondtam neki, amilyen finoman
csak tudtam, hogy éppen ez volt a szándékom, és megköszöntem neki, hogy tudomásomra hozta:
elértem célomat. De o tartotta magát ahhoz, hogy az embernek nincs joga lehangolni és megriasztani
másokat. Beismerem, hogy az én célom éppen ez volt.
Az olvasók harmadik típusába azok a kritikus olvasók tartoztak, akik közül sokan gyulölték a könyvet,
vagy pontosabban, annak üzenetét. Többen nagy hangon és hosszasan beszéltek arról, hogy én milyen
fondorlatos vagyok, mert becsapós formát és tisztességtelen módszert használok. Azonban az senkinek
sem fordult meg a fejében, hogy akár a kiindulópontokat tartsa hamisnak, akár azt a logikát
helytelennek, amellyel a kezdettol az eredményekhez eljutottam. Számomra a kérdés lényege a
következo: igazak-e a Lugánói tanulmány kiindulópontjai, vagy hamisak? Helyes-e a logika, vagy nem?
Akármi lett is az eredmény, azt hiszem, megtaláltam a helyénvaló feltételezéseket, és egészségesen
érveltem. Ezért úgy gondolom, elvárhatom, hogy a kritikák is ilyen alapon fogalmazódjanak meg.

A Lugánó... megírása pontosan azért volt kimeríto, mert logikai erofeszítést igényelt. Folyamatosan a
"szakértoi csoportom" helyébe kellett képzelnem magam, miközben ok írták a maguk tanulmányát
homályba burkolódzó Megbízóiknak, akikhez a való életemben, illetve politikai gyakorlatomban jóformán
semmi közöm sem volt.
Ennek a fikciónak a feltételezése váltotta ki a legsúlyosabb kritikákat, vagyis az, hogy kitaláltam a
"Megbízók" azon csoportját, melynek tagjaival az olvasó sohasem találkozik, csupán a rövid
megbízólevelüket olvashatja, amelyet a kiválasztott szakértokhöz intéznek. Megértjük, hogy a
"Megbízók" az univerzum olyan "Urai", akik évente találkoznak a jól ismert svájci Magic Mountain
(Varázshegy) Szállóban, vagy más, a nagy hatalmú elit által látogatott helyen, amilyen például a
Bilderberg Szálloda1 vagy a Bohemian Grove2, amely helyek után egyébként az oknyomozó újságírók
és az összeesküvés-elméletek muveloi ugyancsak nagy érdeklodéssel nyomoznak.
A Megbízókat csak egyetlen kérdés érdekli: az, amelyen hatalmuk, gazdagságuk és presztízsük múlik:
hogyan lesz képes a kapitalizmus megmaradni uralkodó rendszerként a huszonegyedik században is?
Milyen veszélyek fenyegetik uralmát, milyen csapdák az elorehaladását? Ha vannak ilyen fenyegetések,
mit kell tenni, hogy a rendszer ne legyen sérülékeny"? A szakértok, behúzódva diszkrét és kényelmes
lugánói villájukba, válaszolnak: nyugodtan, ésszeruen, kérlelhetetlenül.
Válaszaik borzalmas volta csak lassanként világosodik meg. A dilemma egyértelmu: vagy a kapitalista
rendszert kell szemétre dobni, vagy, ha ez elképzelhetetlen, ahogyan azt a Megbízók gondolják, akkor...

1 Hollandiában egy szálloda, amely egy titkos társaság, a "Bilderberg-csoport" megalakulásának helye. A csoport tagjai a
világ legbefolyásosabb emberei. (A ford.)
2 Titkos amerikai társaság találkozóhelye San Francisco mellett. A társaság tagjai 50 év feletti férfiak, akik jelentos
befolyással rendelkeznek. (A ford.)


De ez majd kiderül a könyvbol.
Az emberek gyakran kérdezik: hiszek-e a saját forgatókönyvemben. Ez attól függ, hogyan gondolják. A
könyv részben kemény tényekbol, részben tanmesébol, részben elorejelzésekbol épül fel, de ennek
ellenére lehetségesnek tartom, hogy a forgatókönyv egésze megvalósul. Ha azonban azt kérdezik tolem,
hogy akarom-e sokkolni az embereket, hogy cselekedjenek azért, hogy a forgatókönyvben leírtak ne
következzenek be, akkor a válasz egyértelmu igen. Oszintén hiszem, hogy az elottünk lévo választási
kényszer éppoly eros, mint az, amellyel a szakértoim szembesülnek. Ez nem az a történelmi pillanat,
amikor valaki "harmadik útban" reménykedhet.
Amikor a Lugánó... -t írtam, akkor az a mozgalom, amelyet ma "Globális Igazságosság Mozgalom"-nak
nevezünk, alig létezett (a mozgalmat ma még mindig túl sok újságíró címkézi "antiglobalista"
mozgalomként). Éppen csak elkezdtünk megmozdulni a "Multilaterális Beruházási Egyezmény" (MAI)
ellen, amely titkos egyezményt akkor már két és fél éve tárgyalták az OECD-ben, Párizsban, anélkül,
hogy arról bárki a körön kívül hallott volna. A MAI hallatlan pénzadományt juttatott volna a
transznacionális vállalati toke számára, még azt is megengedve egy beruházónak, hogy bepereljen egy
kormányt, ha valamelyik törvény veszélyezteti a társaság jelen vagy jövobeli profitját.
Rengeteg egyéb kikötés is volt, amelyekrol remélték, hogy rejtve maradhatnak, de a sietosen létrejövo
állampolgári koalíció az Egyesült Államokban, Kanadában, Franciaországban és másutt elérte, hogy a
"Drakula-stratégiá"-t alkalmazzák erre a gonosz egyezményre3, kitéve a vámpírt a napfényre, ahol az
elfonnyadt, és elpusztult. Így elegendo nyomást tudtunk kifejteni, és elegendo zavart okozni
Franciaországban ahhoz, hogy Franciaország elálljon a szerzodéstol. Más országok, mint Belgium,
követték példáját, és a MAI hamarosan összeomlott. Mámorító pillanat volt, de akkor még senki nem
sejtette, hogy egy ilyenfajta akció majd tömegmozgalomba torkollik.

3 A MAI veszélyeire Magyarországon Csath M., Feiler J. és Pató Zs. Akik eladnák a világot a Multilaterális Befektetési
Megállapodás (MAI) és következményei címu kiadványa hívta fel a figyelmet (Bp. 1988, ELTE).

Más figyelmezteto jelek már korábban mutatkoztak: a zapatisták fellépése Mexikóban, egyebek mellett a
kártékony Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményre (NAFTA) reagálva, valamint a
Világkereskedelmi Egyezmény megszületése elleni tiltakozás, avagy a franciaországbeli tömeges
sztrájkok 1995 telén. Csoportok százai tüntettek a G7 találkozói ellen, de azt senki sem várta, hogy e
több száz csoport egy napon több tízezerre duzzadhat.
A MAI után azonban apránként egy valódi nemzetközi mozgalom kezdett kibontakozni. Egyszer, amikor
egy újságíró megkérdezett: miért és miért pont most, én ösztönösen azt mondtam, amit most is a
legpontosabb válasznak tartok: "Mivel ezek az elfajzottak túl messzire mentek." Mindig megdöbbento,
hogy az emberek mennyi igazságtalanságot és kiszipolyozást hajlandók elturni, és milyen keveset
követelnek. Sok mindent elviselnek -rendszerint túl sokat is -, de szeretnének jó és méltó életet élni,
gyermekeik jobb jövojében reménykedve. Az "elfajzottak" -amely fogalom nagyjából azt az együttest
jelenti, amelyik a transznacionális társaságokból, pénzpiaci szereplokbol és az elozoket hatékonyan
segíto nemzeti és nemzetközi intézményekbol (például a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a
Világkereskedelmi Szervezet) áll -pontosan ezeket az értékeket és reményeket támadják meg. Azt
hiszem, hogy ha ezek az "elitek" és az ezeket támogató intézmények megkapnák rá a lehetoséget,
örömmel visszavetnének bennünket a tizenkilencedik századba a Szabadpiac, a Szabad Kereskedelem és
a Szabad Verseny nevében. Ahogyan Michael Parenti mondta: "Ez az osztály csak egyetlen dolgot akart
a teljes történelme folyamán, és ez a minden." Soha nem tudják, mikor kell megállni, és ez az egyik oka
az emberek megmozdulásának.
1999 novemberében a Világkereskedelmi Szervezet Seattle-beli miniszteri találkozója alkalmából
bizonyos, a népességet érinto bajok és követelések hirtelen a címoldalakra kerültek. "Seattle" jelszóvá
vált a mozgalom számára, amely azóta világméretuvé nott. Sok város élt át hatalmas tiltakozó
megmozdulásokat, de ugyancsak hatalmas összejövetelek szervezodtek a helyzet elemzésére és a
pozitív javaslatok kidolgozására, mint például a Világ Szociális Fóruma Brazíliában, Porto Allegrében.


A mobilizálási képesség megdöbbento megerosítéseként 2003. február 15-én tízmilliók vonultak az
utcára az iraki háború ellen tiltakozva, még annak megindítása elott.
Bár ez a megmozdulás nem tudta megakadályozni a háborút -sajnos ezt semmi sem tudta volna
megtenni -, a mozgalom sikere a teljesen eredeti szerkezetében és földrajzi kiterjedésében rejlett. A
vietnami háború során a hónapok és évek türelmes szervezomunkájának eredményeképpen néha
lehetoség nyílt az Egyesült Államokban és Európában egyidejuleg megtartott demonstrációkra. De 2003ban
ellenállás kezdodött Londonban, és átterjedt nemcsak többtucatnyi európai és amerikai városra,
hanem valamennyi kontinensre is (még az Antarktiszra is, ahol egy tudományos küldöttség vett részt a
megmozdulásban), és ami a leginkább figyelemre méltó, az arab világra is. Ennyit a "civilizációk
ütközésérol": az emberek mindenhol meglátták közös érdekeiket, a harcot a békéért. Kinyilvánították
békekövetelésüket annak ellenére, hogy kormányaik a Bush-Blair-Howard-tengely mellé álltak.
Emberek milliói használták végso fegyverként saját testüket, hogy hosies kísérletként torlaszolják el az
utat a kitartó es kérlelhetetlen háborúba menetelés elott. Ösztönösen megértették azt, amit én korábban
a Lugánó...-ban a "Hamarosan Apokalipszis" forgatókönyvébe próbáltam belefoglalni. Ez a forgatókönyv,
akárcsak a feltámadó eroteljes globális mozgalom, aláhúzza azt, hogy a kapitalizmusnak szüksége lesz illetve
máris szüksége van -egy új politika, a "jóindulatú fasizmus" bevezetésére, hogy megvédje,
fenntartsa és megorizze önmagát. Természetesen 1998-99-ben én nem láthattam elore George Bush és
idegbeteg víziójának megjelenését, a rendellenes orültséget és ezzel együtt az USA vezette
világkapitalista expanzió csökönyös védelmét, amelyet o és társai ráeroltettek a világra. Azt azonban
továbbra is úgy gondolom, hogy a Lugánói tanulmány megfelelo figyelmeztetés volt. Mindenesetre
pontosan érzékelteti az én már akkor kezdodo rossz eloérzetemet.
Csak egyetlen történelmi párhuzamot tudok elgondolni a vállalkozó gengszterek elmebajos bandájára,
amely ma hatalmába kerítette Washingtont, és ez, természetesen, Hitler és a nácik. Ebben a könyvben
világosan megkülönböztetem az utóbbiak gyakorlatban érvényesülo fasizmusát a most kifejlodo Lugánótípusú
forgatókönyvtol. Ha ez az utóbbi diadalra jut, akkor egy olyan fasiszta rendszer keletkezik,
amelyikben nincsenek koncentrációs táborok és gázkamrák, de megavállalkozások (társaságok)
uralkodnak, egy vallásszeru, mindent magába foglaló ideológiát vernek a nép fejébe a szolgálatkész
média segítségével; tömeges megfigyelések lesznek, és lesz egy uralkodó faj, amely, ha neki tetszik,
katonai erovel oldja meg az alacsonyabb renduek gazdasági korlátozását, kulturális becsapását, továbbá
a sötétebb borueket és a hutlen fajokat, valamint a saját táborából dezertálókat.
A Szókratész elotti filozófus, Hérakleitosz mondta: "A háború mindennek az apja." Az iraki háború
áldozatai valódiak, de ok lehetnek annak az ütközetnek a jelképei, amelyet a kapitalizmus vív az
emberiség, emberi jogok és az emberi értékek ellen. Legyen ez a háború a kapitalizmus bukásának
elojátéka, bizonyíték arra, hogy a kapitalizmusnak nem sikerül mindnyájunkat legyoznie. Tunjék bár a
Lugáno-forgatókönyv egyre fantasztikusabbnak, valószínutlenebbnek és jelentéktelennek.

Susan George 2003. június

A MEGBÍZÓK LEVELE A MUNKA-CSOPORTHOZ

1996. október 15.
Küldo: Megbízók
Címzett: Munkacsoport

Uraim,

Köszönjük az Önök kedvességét, hogy megbízásunkat elfogadják.
Ahogy arról Önöket már informálták, ez a munka a következo évben az Önök majdnem teljesen
osztatlan figyelmét és energiáját követeli meg. Az Önök tanulmányát 1997. november végére várjuk.


Ezt a tanulmányt kizárólag a Megbízó láthatja, tartalmát és a megbízást nem vitathatják meg, és nem
említhetik azt a csoporton kívül, és elvárjuk, hogy egymás közötti ügyeikben és kommunikációjukban is
hangsúlyozottan bizalmasan kezeljék.
Az Önök munkájának iránymutatásul kell szolgálnia számunkra a liberális, szabadpiaci gazdaság
fenntartására, fejlesztésére és elmélyítésére vonatkozóan, amely folyamat legjobban a " globalizáció"
kifejezéssel jelölheto. Biztosak lehetnek abban, hogy javaslataik, melyeknek oszintéknek és
egyeneseknek kell lenniük, cselekvést vonnak maguk után. A diszkréciónk mellett lehet, hogy az Önök
következtetéseit megosztjuk kiválasztott állami vezetokkel és nemzeti titkosszolgálataikkal, illetve a
vállalati és pénzügyi világ bizonyos vezetoivel is.
Mr. "Gentian", aki Önök közül már mindenkivel kapcsolatba lépett, továbbra is az összekötonk lesz.
Gondja lesz a gyakorlati kérdésekre, és megadja a részletesebb információkat, válaszol az Önök
kérdéseire, kivéve azokat, amelyek a mi egyéni vagy kollektív identitásunkra vonatkoznak.
Bizonyosak vagyunk abban, hogy az Önök csoportjának interdiszciplináris jellege, az Önök személyes
képessége és szilárd elkötelezettsége olyan dokumentumot eredményez, amely rendkívüli intellektuális
és gyakorlati fontosságú eredményeket tartalmaz ebben a létfontosságú kérdésben.

Minden jót kívánunk!

ÁTADÓLEVÉL

1997. november 28.

Címzett: Megbízók

Kérjük, fogadják a mellékelt tanulmányt, amelyet az Önök által kijelölt Munkacsoport készített a globális
gazdaság és a szabadpiaci rendszer jövojérol. A munkánk a kijelölt egyéves idotartamban, 1996
novembere és 1997 novembere között készült el.
Bár lehet, hogy a mi helyzetünkben ezt nem kellene tennünk, mégis tiszteletünket fejezzük ki a
Megbízók iránt. Az év, amelyben mi összehívattunk, dickensi megfogalmazásban "az idok legjobbika és
az idok legrosszabbika" volt. Jelentos gazdasági terjeszkedésnek és piaci eufóriának lehettünk tanúi, de
megrázkódtatások és veszélyhelyzetek is mutatkoztak. Eddig talán még sohasem jutottak el a
globalizáció jótéteményei ilyen gyorsan és ilyen sokakhoz, és soha nem voltak ilyen világosak a
veszélyek.
Megbízóink mindazonáltal azt kérték, hogy vizsgáljuk meg mind a kedvezo, mind a figyelmezteto jelek
hátterét. Részrehajlás-mentességet kértek, és arra utasítottak bennünket, hogy ne fogadjunk el régi
bölcsességeket, az érzelmek ne befolyásoljanak bennünket, és eredményeinket ,.félelem és rokonszenv
nélkül" adjuk elo. Az ilyen szabadság egyszerre ritka és terhes. Reméljük, hogy ezt a terhet úgy viseltük,
hogy azzal kiérdemeltük az Önök tiszteletét.
Megnyugtató, hogy megbízásunknak megfeleloen ez a tanulmány bizalmas marad, mert ez lehetové
tette, hogy munkánkat a legnagyobb oszinteséggel végezzük. A Munkacsoport tagjai személyesen
elkötelezettek abban, hogy ezt a bizalmasságot megorzik. Ha a tanulmány tartalma vagy a szerzok neve
nyilvánosságra kerül egészben vagy részben, mi egyénenként, és közösen is megtagadunk minden
kapcsolatot a tanulmánnyal, és vitatjuk a valódiságát.
Ez azonban nem jelenti munkánk megtagadását, sot ellenkezoleg, félretéve az önmérsékletet, nem
hisszük, hogy akármilyen más csoport, akárki hozta is azt létre, képes lett volna ilyen közel kerülni a
meztelen valósághoz, amellyel a mai világban szembesülünk. Azonban kétségeink vannak afelol, hogy az
olvasók -kivéve azokat, akik számára a tanulmány készült -a szükséges távolságtartással képesek-e a
tanulmány tartalmát elfogadni, anélkül, hogy az olvasást eros érzelmi reakciók színeznék. A tartalmat túl
fontosnak tartjuk ahhoz, hogy ilyen kockázatot vállalhatnánk.


A tanulmányt egyhangú egyetértéssel adjuk át. Ezt az egyetértést azonban nem egykönnyen értük el.
Különösen a munka késoi szakaszában, az érveket és az azokból következo javaslatokat illetoen
bizonyos tagok fenntartásaikat fejezték ki. Amint azonban a világ jelen állapotának diagnózisától a
lehetséges alternatív stratégiák és megoldások felé haladtunk, meggyozodtünk arról, hogy javaslataink a
cselekvés egyedül lehetséges útját mutatják meg. Ezek olyan alapelvekbol -beleértve a morális
alapelveket is -származnak, amelyekhez a mi generációnk talán nem is tud igazodni, csak a jövobeliek.
Az elozoekben említett "olvasók, akik számára a tanulmányt szántuk", bizonyos fokú csalódást okoztak;
ugyanis szerettünk volna többet megtudni a Megbízók személyérol, és ennek a dokumentumnak a
pontos státusáról, még akkor is, ha megnyugtattak bennünket, hogy a tanulmányt olyan személyek
veszik majd komolyan, akik pozíciójuknál fogva megvalósíthatnak bizonyos javaslatokat, vagy talán
valamennyit is. Ettol az ígérettol felbátorítva, képességünk legjavát adva fejeztük azt be, saját
megelégedésünkre, függetlenül attól, hogy mi történik vele a jövoben.
Tanulmányunk olyan szukszavú, amennyire terjedelmes tárgya megengedi, ezért nem készítettünk
hozzá hagyományos "vezetoi összefoglalót". Egy ilyen eljárás sértené azokat az olvasókat, akik
tekintélyes összeget fektettek be ennek a dokumentumnak az elkészítésébe. Úgy gondoljuk, hogy idot
takarítanak meg, ha a teljes szöveget elolvassák.
Köszönetet mondunk összekötonknek, Mr. "Gentian"-nak elismerésre méltó hatékonyságáért, és azért,
hogy gondoskodott a teljes kényelmünkrol tavalyi munkánk közepette. Plenáris összejöveteleinket a
kellemes svájci tómelléki városban, Lugánóban tartottuk, ezért munkánk eredményét Lugánói
tanulmánynak hívjuk. A formális címe az anyagnak azonban: A kapitalizmus megorzése a huszonegyedik
században.
A kidolgozás szakaszában követett elovigyázatosságnak megfeleloen, ezt az Átadólevelet a
Munkacsoportban használt álneveinkkel írjuk alá, amelyekhez igazság szerint meglehetosen
hozzászoktunk.

Aláírások: Asphodel, Burdock, Cinquefoil, Dill, Edelweiss, Foxglove. Hawkweed, Pennycress, Snowbell4

4 Különbözo növény-és virágnevek. (A ford.)

ELSO RÉSZ

1.1. Veszélyek
Tudomásunk szerint eddig egyetlen munkacsoport sem szembesült ilyen széles és ilyen ijeszto
témakörrel, mint a miénk. Azt kérték tolünk, hogy: azonosítsuk a szabadpiaci kapitalizmus rendszerét
fenyegeto veszélyeket, továbbá azokat az akadályokat, amelyek a rendszer általános elterjedésének és
megorzésének az útjában állnak az új évezredben; vizsgáljuk meg a világgazdaság jelenlegi állapotát a
feltárt fenyegetések és akadályok szempontjából; javasoljunk olyan stratégiákat, konkrét intézkedéseket
és irányváltásokat, amelyek maximalizálják annak valószínuségét, hogy a szabadpiaci, globalizált
kapitalista rendszer megmaradjon uralkodó rendszerként.1

1 Vizsgálatunk tárgyának tudományos neve a "kapitalizmus". Azonban Karl Marx írásai óta ez a fogalom szükségtelen negatív
vonásokat kapott a világ egyes részeiben. Ezt megállapítva, a továbbiakban általában a ..szabadpiaci" vagy a "piaci"
gazdaságot használjuk a "kapitalizmus" helyett. Ami távlatunk a "liberalizmus", annak klasszikus értelmében; kissé zavaróan,
Észak-Amerikában a ,.liberálisok" a középtol balra állnak, és a jóléti államot védik. A "neoliberális" és a "neokonzervatív"
fogalmak ugyancsak használhatóak az elemzésünkben.

A tanulmány elso részében a fenyegetésekkel és a veszélyekkel foglalkozunk, míg az ajánlások és
javaslatok a második részben kerülnek sorra.


A csoport feltétel nélkül osztja a Megbízók véleményét: a liberális, piaci alapú, globalizált
világrendszernek nemcsak hogy elfogadandó alapértéknek kell lennie, hanem gyozedelmeskednie is kell
a világon a huszonegyedik században. Úgy látjuk, hogy egy egyéni szabadságon és kockázaton alapuló
gazdasági rendszer garantálja a más irányú szabadságot és értékeket is.
Elfogadjuk a Megbízóinknak azt a felkérését is, hogy amennyire csak lehet, érzelem, eloítéletek és
prekoncepciók nélkül dolgozzuk ki ezt a tanulmányt. Reméljük, és bízunk is benne, hogy tudományos és
kulturális hátterünk ezt lehetové teszi számunkra.

Fenyegetések és akadályok

A liberális szemlélet fenyegetettségei és akadályai mélyrehatóak, és a rendszer sokkal nagyobb
veszélyben van, mint azt sokan gondolják. A következo évszázadban, és késobb is, ezért lesz könnyebb
szóban megvédelmezni, mint tettben!
A félreértések elkerülése végett megjegyezzük, hogy nem tartjuk valószínunek valamilyen neoszovjet
birodalom újraéledését; komoly kétségeink vannak azt illetoen, hogy bármilyen világpolitikai-gazdasági
rendszer számottevoen versenyezhetne a globális piacgazdasággal a következo évtizedekben, akár
elméleti alapon, akár a gyakorlatban. Egy újjáéledo, hiteles marxizmus vagy valami egyéb rendszer nem
szerepel a lehetoségek között. Azt sem gondoljuk, hogy bármilyen vallásos irányzat is elegendo politikai
és gazdasági súlyra tehetne szert, bár az elofordulhat, hogy egy ilyen irányzat periférikus problémákat
okozzon.
A rendszer fenyegetettségei mélyebbek, mint amit a politika, az ideológia vagy a vallásos hit jelenthet.
Nem elegendo, hogy ez a rendszer lényeges gyakorlati elonyökkel és valódi elméleti megalapozottsággal
rendelkezik. Senki nem tagadhatja, hogy jelenleg milliók húznak hasznot belole, bár a rendszer
tradicionális észak-amerikai és európai erosségei vagy a világ egyéb hatalmas területei csak a legutóbbi
idokben nyíltak meg a jótéteményei elott.
Milliók erosen hiszik, hogy ok is gyarapíthatják tulajdonukat, mivel a kapitalizmus nem egyszeruen
közgazdasági tan és szellemi teljesítmény, de egyben forradalmi ezredéves ero és remény, amilyen a
kommunizmus is volt annak idején. Lényegében ez volt a gyökere annak, hogy a két rendszer egymás
halálos versenytársa lett.
Az azonnali anyagi elonyökre törekvés sokkal hatásosabbnak bizonyult (hogy az igazságosságot ne is
említsük), mint a kommunizmus vagy a vallás ígéretei, amelyek kielégítést csak a távoli,
meghatározatlan jövoben vagy a másvilágon adnának. Ilyen versenyben a piactér zaja és csengése
mindig gyozni fog a jövobeli földi vagy égi paradicsomot hirdeto kórus felett. Miért lenne tehát a piaci
rendszer fenyegetett? Erre több indokot is megfogalmazunk.

A környezet katasztrofális leromlásának lehetosége

A veszély jelei mindenhol terjednek körülöttünk, bár most még ritkán hagynak nyomot a hagyományos
közgazdasági modellekben. A piaci rendszer jövojének legnagyobb akadálya a természet maga, és az
nem kezelheto ellenfélként. Az üzenet: megorzés vagy elpusztulás.
Lehet, hogy a professzionális közgazdászok vakok a környezeti veszélyt illetoen, mindenesetre úgy
viselkednek, mintha errol mi-né] kevesebbet volna érdemes beszélni. Lehet, attól félnek, hogy a mi
gazdasági rendszerünk fo ellentmondását leleplezni vagy elemezni hátrányos lenne a rendszer
megorzése szempontjából, és egyben aláásná szakterületük tudományos elismertségét, és saját
szaktudásukat is megkérdojelezné.

Bármilyenek legyenek is a közgazdaságtan fo áramába tartozó elméletek korlátai és elhallgatásai, az
világossá vált


Nicholas Georgescu-Roegennek2 az 1970-es években folytatott úttöro munkájából (amelyet késobb
Herman Daly professzor és mások népszerusítettek), hogy a gazdaságot végso soron a tényleges vagy
potenciális energiafolyam vagy "entrópia" vagy az "elhasznált", rendelkezésre nem álló energia
szempontjából kell vizsgálni. Más szavakkal, a gazdaságnak, mint egyéb fizikai rendszereknek (az emberi
testet is beleértve), a termodinamika II. alaptörvénye szerint kell muködnie.3
Ez a törvény egyszeruen azért érvényesül, mert a gazdasági rendszerünk a természeti világ alrendszere,
és nem fordítva. Azt gondolni, hogy a gazdaság a nagyobb rendszer, és a természet csak alrendszere
ennek, és így "mechanisztikus ismeretelmélettel" (ezek Georgescu-Roegen szavai) vizsgálni a gazdasági
jelenségeket egyértelmuen mesterséges konstrukció. Úgy gondoljuk, ez a megközelítés egyben az
összeomlás receptje is.
A klasszikus mechanikában valamennyi folyamat megfordítható. A megfordíthatóságot hasonlóképpen
feltételezi majdnem minden neoklasszikus, keynesi és marxista gazdasági elmélet is. Egyetlen esemény
sem lép át egy kritikus határt; és ha elegendo ido áll rendelkezésre, minden visszafordítható a kezdeti
állapotba. Georgescu-Roegen világosan kifejti, hogy ez értelmetlenség:

A gazdasági folyamat nem izolált, önmagát fenntartó folyamat Ez a folyamat nem muködhet folytonos
csere nélkül. amely megváltoztatja a környezetet, és ezek a változások egyre inkább visszahatnak a
gazdaságra.

2 The Entropy Law and the Economic Process. Cambridge, Mass., 1971. Harward University Press.
3 "Egy zárt rendszer entrópiája az idovel növekszik"", vagy "a ho nem szállítható át semmilyen folytonos, önfenntartó
folyamattal a hidegebb testrol a melegebbre".

Ha ezt az alapveto igazságot felismerjük, az egyben a következo generációnak átadott tudományos
elméleti alapok többségének újragondolását vonja maga után, és ez az elméleti és gyakorlati feladat
mérsékelt lelkesedést vált ki.
A mi kötelességünk azonban nem az, hogy pajzsként használjuk a szakterületünket, hanem hogy a
világot a maga valóságában tárjuk fel. Eltagadni azt a hatalmas nyomást, amelyet a természetnek el kell
viselnie a kapitalista gazdaságtól (és még inkább a megelozo szocialistától), bolondság lenne. A standard
közgazdasági számítások úgy kezelik mind a megújuló, mind a nem megújuló eroforrások ("természeti
toke") fogyasztását mint bevételt és mint a növekedéshez való hozzájárulást. A növekedést viszont
egyezonek tekintik a gazdasági jóléttel.
Egy ilyen rendszerben egy felnevelt erdo eladása fatörzsként, furészelt gerendaként, faszénként,
bútorként és így tovább, csak az egyenleg pozitív oldalán áll. Az erdo által képviselt természeti toke
szétrombolása és azok a "szolgáltatások", amelyeket ez az erdo nyújt, mint például az erdo szén-dioxidmegköto
kapacitása, a talaj stabilizálása, otthon nyújtása a különbözo fajok részére, sehol sem
találhatóak az egyenlegben.
A levegot, a vizet, a talajt úgy tartják számon, mint ingyenes, vagy majdnem ingyenes javakat; a
korlátozott rendelkezésre állás miatti értéküket sehol sem ismerik el, illetve kalkulálják be. A halmennyiségnek,
a talaj felso rétegének, az ásványoknak, ózonrétegnek, állatfajoknak, a ritka
növényeknek stb., a kimerítését vagy bevételként könyvelik el, vagy a csökkeno hasznot állami
támogatással kompenzálják azok számára, akiknek a szándéka éppen a további kimerítés (ilyenek a
mezogazdasági cégek és a természeti eroforrásra épülo társaságok).
A liberalizmus hosszabb távú sikere szempontjából egy ilyen hozzáállás az öngyilkossággal egyenlo. A
gazdaságot egy korlátozott fizikai világ tartalmazza, és nem fordítva. A bioszféra valósága adott; ennek
eroforrásai nem bovíthetoek; elnyelo kapacitása nem növelheto emberi beavatkozással; és ha egyszer
sérülést szenvedett, nem tér vissza a "kezdeti feltételekhez". A helyzetrol csupán a Keynes-féle mondás:
"hosszú távon, amikor mi már mindnyájan halottak leszünk", juthat eszünkbe.
A gazdaság, az elozoekkel ellentétben, az inputként felhasznált energiát és anyagokat transzformálja
outputtá, amely javakat és szolgáltatásokat jelent, továbbá hulladékokat, környezetszennyezést és hot
(entrópiát), amelytol a folyamat úgy szabadul meg, hogy változásokat idéz elo a bioszférában.


Más szavakkal, a gazdaság nyílt rendszer, amely egy zárt rendszeren belül muködik.
A jelenlegi leíró és elszámoló technikák nem mondják meg mindazt, amit tudnunk kellene. Ezek nem
megfelelo eszközök, mivel a vállalati és nemzeti elszámolások .,matematikai-mechanikus" konstrukciók,
és azt feltételezik, hogy a gazdaság a természettol függetlenül muködik.
Azok a javak és szolgáltatások, amelyeket a bioszférától elvonunk, ekképpen alulértékeltek, vagy
egyáltalán nem értékeltek; a bioszférába visszabocsátott környezetszennyezés, hulladékok és ho nem
jelennek meg költségként. A valódi környezeti költségeket externalizálták: így ezeket a társadalomnak és
az egész bolygónak együtt kell viselnie.
A méret kérdése így fontossá válik. Ha a gazdaság mérete a bioszférához képest kicsi, ahogyan ez a
jelenlegi századig volt, akkor a környezeti kérdések nem jelennek meg, kevésbé fontosak, vagy
legfeljebb alkalomszeruen és helyenként érdekesek. Amint azonban a gazdaság növekszik, a méret
kritikussá válhat.
A világnak ma kevesebb, mint két hét alatti fizikai termelése egyenértéku az 1900-as év teljes
termelésével. A gazdasági output (vagy "throughput", amely jobban mutatja az eroforrás-felhasználás, a
transzformáció és a melléktermékektol való megszabadulás folyamatának dinamikáját) minden 25-30
évben megduplázódik. A következo évszázad elején az aktivitás mértéke eléri a bioszféra által szabott
korlátokat, sot, a bolygó életfenntartó kapacitásának határát is.
A javuló technológia ugyan késleltetheti ezt a folyamatot, de teljesen meg nem állíthatja. Több jel arra
mutat, hogy a versenypiaci rendszer már ma is bizonyos természeti határok átlépéséhez vezetett, de ezt
a politika felelosei nem ismerik fel idoben, csak amikor már túl késo. E korlátok némelyike jól ismert: az
eltuno ózonréteg, az ember által okozott klímaváltozás, az összeomló halászat és hasonlók.
A természeti rendszerekbe való emberi beavatkozás most is érezheto gazdasági költségeit képezo
következménye a növekvo gyakoriságú és ereju trópusi viharok, amelyeket sok tudós a globális
felmelegedés számlájára ír. A hurrikánok a legdrágább természeti katasztrófák Amerikában, és az
elorejelzések szerint az okozott károk az eddigieknél is magasabbra szökhetnek.
A világ legfobb biztosítói felismerték, hogy e "természeti" katasztrófák számottevoen megnott
gyakorisága olyan kiadást jelent az iparágukban, amely igen jelentos, és valószínuleg fenntarthatatlan.
Most újfajta pénzügyi konstrukciókat javasolnak, annak reményében, hogy átterhelhetik a jövobeli
kártérítési igényeket olyan beruházókra, akik készek arra fogadni, hogy nem lesznek katasztrofális
viharok.
A környezeti feszültségek politikai instabilitáshoz és fegyveres konfliktusokhoz is vezethetnek. A világ
népességének körülbelül 70%-a már ma is vízhiányos területen él. Környezeti konfliktus eloször a Közel-
Keleten, Afrika Száhel-övezetében (a Szaharától délre elterülo félszáraz szavannán) és Ázsiában várható,
majd folyamatosan átterjed a jobban ellátott területekre is, és a gazdaságra megjósolhatatlan hatással
lesz.
Óriásvállalatok, jólétben élo közösségek és gazdag emberek, akármekkora legyen is vagyonuk, nem
bújhatnak ki a környezeti lepusztulás hatása alól. Sot, úgy tunik, erotlennek bizonyulnak még arra is,
hogy a folyamatokat megállítsák. Azt a paradoxont illusztrálják, hogy egy rendszer kedvezményezettjei
nem képesek megvédeni azt a rendszert, amelyik oket a kedvezményekben részesíti, -ezzel a
paradoxonnal e tanulmányban még többször is találkozunk.
Ennek a problémának a gyökere az elszabadult liberalizmus. A romboló folyamatok megfordításának
költségeit csak néhányan fizetnék meg, de a hasznából sokan részesülhetnek. Ha az egyik társaság
beszüntetné a halászást, hogy a halállomány magához térhessen, akkor egy másik, kevésbé finnyás
versenytárs azonnal a helyére lépne, az eddig megmaradt halakat kifogná, és a környezet iránt nagyobb
felelosséget érzo cég kerülne bajba. A rövidtávú érdekek tehát gyozedelmeskednek.
Senki sem akar elsonek lépni, így tehát mindenki utoljára lép. A vállalkozók nem kívánnak eros államot,
amely a vállalkozásokat szigorú szabályokkal korlátozza, még kevésbé akarnak globális kormányzást, így
tehát senki sem szabályozza a vállalatokat. Senki sem engedheti meg magának, hogy megálljon és
irányt váltson, így tehát a rombolás folytatódik. Ugyanakkor senki sem élhet egy halott bolygón.


Káros növekedés

Azt mondani, hogy a szabadpiaci gazdaságot a növekedés fenyegeti, orültségnek vagy pedig
eretnekségnek hangzik. Mindenki tudja, hogy gazdaságunk motorja a növekedés, és hogy a
növekedésbol nem következik stagnálás vagy visszaesés. Megkockáztatva egy hasonlatot, ahogy a
Szahara vagy az Arktisz (északi hómezo) zord környezetében az utasnak mennie kell elore, vagy az
elpusztulást kockáztatja, ugyanúgy a piacon utazók sem állhatnak meg nyugodtan.
A megállás elobb-utóbb a félretolást és a megsemmisítést jelenti, az útszélen való halált. Ilyen módon a
növekedés a rendszer soha nem szuno követelményévé vált, de a növekedésre fordított legtöbb
erofeszítés ma ellentétes eredményeket, sot, káros és romboló trendeket vált ki. A fogalmat újra kell
vizsgálni és definiálni. A "növekedés" és a "jólét" között éles különbséget kell tenni. A nagyobb és több
nem feltétlenül jelent jobbat.
Vegyünk egy közönséges példát az amerikai sajtóból: az USA biztosítási adatainak megfeleloen, az
autólopás 8 milliárd dollár költséget okozott 1995-ben; ugyanebben az évben a gépjármu-tulajdonosok
675 millió dollárnyi elektronikus eszközzel látták el jármuveiket, hogy a lopást megnehezítsék. Ez a piac
2000-re várhatóan eléri az 1,3 milliárd dolláros forgalmat. Az azonban felettébb rövidtávú szemléletre
vallana, ha felkiáltanánk: "Ez jó, mivel az autófelszerelési ipar növekszik!"
Az ilyen gazdasági tevékenység mindazonáltal "növekedés"-nek minosül, mivel bovíti a bruttó nemzeti
terméket (GNP), csakúgy, mint a rák kezelése, a kábítószer-rehabilitáció, a terrorista akciók által okozott
károk helyreállítása és így tovább. A GNP növelésének valószínuleg a leghatékonyabb módja a
hadviselés.
Bár valamikor a növekedés közeli kapcsolatban volt a jóléttel, ez ma már nem igaz. Az egyre erosebb
gazdasági növekedés olyan szociális jelenségekkel járt együtt, amelyekbol az emberek többsége inkább
nem kérne. Annak a növekedésnek a pontos mérése, amelyik a múltbeli hibák korrekcióján alapul, nem
lehetséges, de hangsúlyozzuk: sürgos szükség van arra, hogy ezt a közgazdasági paradoxont új, élesebb
fényben vizsgáljuk meg.
Ahelyett, hogy üdvözölnénk a növekedést csak a növekedés kedvéért, számolnunk kell annak teljes
költségével, beleértve a környezeti és a szociális költségeket is, amelyeket mindeddig externalizáltak
azok, akik a veszélyes növekedés pénzügyi hasznát élvezik.

Szociális szélsoségek és szélsoségesség

A szabadpiac jövoje attól is függ, hogy melyik társadalmi réteg kapja a növekedésbol származó javakat.
Ha a javak a népesség alsó, szegényebb feléhez kerülnek, akkor ezek a viszonylag szegény emberek
pénzüket túlnyomórészt a fogyasztásra fordítják, és a keresletet folytonosan fenntartják. Ha viszont a
javak a szociális skála felso részéhez jutnak, akkor a jutalmazottak annak egyre nagyobb részét viszik a
pénzpiacokra, az anyagi javak és a szolgáltatások vásárlása helyett. Ennek eredményeképpen a kereslet
esik, magával hozva annak veszélyét, hogy a készletek növekednek, túltermelés lesz, majd stagnálás. A
bevételelosztás tehát alapkérdés a rendszer egészségessége szempontjából.
Ebben van a veszély forrása: a gyengén szabályozott versenygazdaságok -bár sokaknak kedveznek mégis
foként a "felso rétegeket" jutalmazzák. A jó néhány országot magába foglaló csoportban
tapasztalt tények túlnyomó többsége is azt mutatja, hogy a liberalizációt és deregulálást követoen a
felso 20% pozíciói javultak. Minél közelebb voltak tagjaik a csúcshoz, annál többet nyertek. Ugyanez a
törvény érvényes -megfordítva -a maradék 80%-ra: mindannyian veszítettek valamennyit, de a
legtöbbet a legalacsonyabban lévok.
Az éles szociális elkülönülés és az "osztályharc", ahogyan a marxisták talán még ma is nevezik, valódi
fenyegetést jelent. Ha az egyenlotlenségek egy bizonyos határt átlépnek, veszélyesek a rendszerre, és
gondosan figyelemmel kell kísérni azokat.


Az a tény, hogy a vagyonban és az életkörülményekben fennálló nagy különbségek dühkitörést,
robbanásszeru viselkedést és eroszakot eredményezhetnek, egyáltalán nem újdonság, de a huszadik
század egy új fordulatot hozott ehhez a régi igazsághoz képest: azt a tendenciát, hogy az információban
gazdagok kiprovokálják az információban szegények dühét és eroszakát. Az "információszegénység" az
egész bolygót átfogó kategória, és nem feltétlenül egyezik meg a materiálisan szegények csoportjával.
Az információszegények, éppen azért, mert nem tudnak elegendo mennyiségu információt eloállítani,
felvenni vagy feldolgozni, vagy nem elegendo gyorsasággal teszik ezt, nem képesek jól muködni a
gazdasági életben, még akkor sem, ha egyébként szociálisan nincsenek a legrosszabb helyzetben.
Munkára való hajlandóságuk, izomerejük viszont egyre inkább haszontalanná válik a számítógépkorszakban.
Néhány gazdag ország, mint például az Egyesült Államok, a szociális rétegek közötti éles vagyoni
különbségek ellenére még mindig képesnek látszik az osztályok közti súrlódások kezelésére, bár a zárt,
fallal körülvett, kapuval ellátott magánközösségek (lakóparkok) ezrei leleplezik a mélységes félelmet.
Nem világos, hogy ez a viszonylagos nyugalom meddig tarthat, különösen, ha a középosztály többé már
nem számíthat olyan szociális juttatásokra, amilyeneket egykor külön pénzügyi terhek nélkül is
megkapott, mint például a kielégíto közoktatást és a biztonságos lakókörnyezetet.
Az Európai Unióban, bár a különféle szélsoségek kevésbé tunnek elo, a krónikus munkanélküliség, a
keresetek stagnálása az alacsonyabb szinteken és az ideiglenes -részmunkaidos -foglalkoztatás
uralkodóvá válása (az európai kontinensen) vagy a "dolgozó szegények" számának rohamos növekedése
(Nagy-Britanniában) felháborodást kelt az egyik oldalon, és félelmet a másikon.
Európai kormányok keletkeznek és szunnek meg a foglalkoztatás kérdése miatt, és a polgárok
hiábavalóan próbálják a kört négyszögesíteni. Az európaiak munkát akarnak, de nem akarják feladni
szociális javaikat, cserébe a rugalmasabb munkaeropiacért. Sok kutató beszélt a társadalmi folyamatokat
kommentálva az "eltuno közép"-rol és a középosztályhoz tartozó emberek aggodalmáról, akik
félelemben élnek amiatt, hogy elveszíthetik saját és gyermekeik biztonságát. Ezért az állapotért
hangsúlyozottan a globalizációt kárhoztatják.
Sok harmadik világbeli országban, különösen Latin-Amerikában, ahol a szélsoséges gazdagság és
nyomor mindig is együtt járt, a boség hasznát már most kiegyensúlyozták a hátrányai. A magán
biztonsági orök nem nélkülözhetoek, a gazdag szülok gyermekei nem mehetnek kíséret nélkül az
iskolába a gyermek elrablásától való félelem miatt, az üzleteknek védelmi pénzt kell fizetniük, a nok nem
viselhetnek ékszert az utcán, kocogni vagy kerékpározni lehetetlen, saját autót vezetni vagy taxit hívni
kockázatos, de a tömegközlekedés elképzelhetetlen és így tovább.
A szegények felháborodását mindenhol tovább növelik a televízió fényuzo életmódot bemutató (bár
kitalált) történetei (amelyek rendszerint botrányos erkölcstelenséggel vagy botrányos viselkedéssel
párosulnak). Milliók veszik ezeket a szappanoperákat komolyan; azt hiszik továbbá, hogy a gazdagság
véges, és igazságtalanul lett a léha keveseké, és így "ellopták" azoktól, akik azt megérdemelnék, és akik
közé saját magukat is sorolják.
Más egyenlotlenségek teljesen közömbösek lehetnek a felháborodás-eroszak dialektikájában. Egy, a
moralisták által gyakran idézett példa a 450 milliárd dollár körüli vagyonnal rendelkezo gazdagok esete,
akik így annyit "érnek", mint két és fél milliárd harmadik világbeli ember (az ezekben az országokban az
egy fore jutó nemzeti jövedelem alapján számolva).
A milliárdosok szembeállítása a szegény milliárdokkal nem lényeges a szabadpiac folytatódó sikere
szempontjából, mert a világ gazdagsága nem véges, hanem rugalmasan változik, és legalábbis eddig
állandóan növekedett. A milliárdos sikerét nem úgy fogják fel, mint amit a szegényektol vettek el, mivel
a két csoport nem ugyanabban a fizikai térben él. Teljesen valószínutlen, hogy a két és fél milliárd
valaha is találkozik a 450 milliárdot birtoklók csoportjával, avagy követelné azok tulajdonait, de ha ezt
mégis megtennék, nem tudnának ezen követelésüknek érvényt szerezni.
A gyoztesek és vesztesek fizikai szomszédossága az elozoek életét sokkal kényelmetlenebbé teszi, mint
amilyen lehetne a jogaik szerint.


Paradox módon azonban a gyoztesek még komoly veszélyhelyzetben sem válnak a vagyonuk szegények
közti szétosztásának a szószólóivá, bár így jelentosen csökkenthetnék saját kockázatukat. A gyoztesek
jelszava az marad, ami mindig is volt: "Après nous, le déluge" (Utánunk a vízözön), vagyis nem érdeklik
oket a következmények.
Idoközben a nyugati politikusok segítségül hívják a "családi értékeket", abban a tévhitben, hogy ezek az
értékek valahogyan összetartják a társadalmat, amely egyre fokozódó nyomásnak van kitéve. Ezek a
politikusok nem magyarázzák meg azt, hogy az emberek tömegei hogyan alkalmazkodhatnak gyorsan a
munkanélküliséghez, az alsóbbrendu vagy különleges munkakörülményekhez, a földrajzi áthelyezéshez
és a hosszabb munkaidohöz, miközben egyidejuleg szeretnének a családjuknak több idot és figyelmet
szentelni. A legtöbb észak-amerikai és európai családban ma mindkét szülo dolgozik, hogy kielégítsék a
család szükségleteit. Így a család egyre kevésbé tud hozzájárulni a társadalom stabilitásához.
A privatizálás és az állami szolgáltatások leromlásának légkörében az emberektol elvárják, hogy helyi
közösségükért és szegényebb honfitársaikért nagyobb felelosséget vállaljanak. Az azonban nem világos,
hogy az emberek, akik szükségszeruen versenyeznek egymással, és saját érdekeiket teszik az elso
helyre, a munkahelyen kívül hogyan fogják radikálisan megváltoztatni mentalitásukat, hogy
"megspórolt" idejükben a hátrányos helyzetuekhez és a kivetettekhez vonzódjanak.
A könyörtelen gazdasági nyomás, párosulva a szociális háló szétfoszlásával azt jelzi, hogy nem
egyszeruen a "birtokosok" és a "nincstelenek" egy másik korszakába lépünk át, ahogyan az a nagy
világgazdasági válság idején volt. A mi világunk a Bentiek és a Kintiek világa. Az optimisták makacsul
állítják, hogy sokkal több nyertes lesz, mint vesztes, több Benti, mint Kinti. Tanúi lehetünk a szociális
integrálódásnak -hatalmas számú Kinti behozásának -, amely félelmetes kihívás a rendszer
rugalmassága számára.
Ahogyan egy ország polgárai folytonosan kitöltik a gazdagságnyomor és a biztonság-bizonytalanság
skáláját, éppen úgy a teljes földrajzi régiókra is vonatkozik ez az egyenlotlenség, amelyet a liberalizáció
és a globális verseny generál. E régiókat szintén "gyoztesek"-nek és "vesztesek"-nek minosíthetjük.
Délkelet-Anglia és London bizonyos körzetei virágzanak, ugyanakkor az északi vidékek nagy része és a
fováros bizonyos körzetei lepusztultak. Az Egyesült Államok "rozsdaövezete" éles kontrasztot jelent a
dinamikusabb déli és nyugati területekhez képest. Globális méretekben az ázsiai "Tigrisek" vagy
,.Sárkányok" országait nevezik tipikusan "gyoztes"-nek. Tanulmányunk befejezése idején azonban az
egyre mélyülo pénzügyiválság miatt ezek az országok alacsonyabb minosítést kaphatnak. Afrika a
vesztes mintapéldája.
A "vesztesek", pszichológiai választ adva, akár magukat vagy vezetoiket hibáztatják, akár visszautasítják
saját bunösségüket és felelosségüket a "vesztességükért", elobb-utóbb megkísérlik kompenzálni
hátrányaikat. Az eszközök, amelyeket választhatnak, az egyéni öngyilkosságtól a tömeges kivándorlásig
terjedhetnek; a politikai tiltakozástól és békés tüntetéstol a saját hadseregek létrehozásáig és a nyílt
terrorizmusig.
Akármilyenek legyenek is az egyéni vagy a kollektív stratégiák, a vesztesek mindenképpen
destabilizálják az uralkodó rendszert. Az egyenlotlenségek elleni szétszórt vagy szervezett tiltakozást
komolyan kell venni, és kezelni kell gazdaságilag, kulturálisan, és ott, ahol erre van szükség, katonailag.
A huszonegyedik századnak a szükséges piaci szabadság megorzése és a szabadpiac által okozott
szociális mellékhatások megelozése vagy kezelése közötti rendkívül keskeny mezsgyén kell haladnia.
Másként a költségek hamarosan túlszárnyalják a hasznot, még azok számára is, akik földrajzilag és
pénzügyileg a csúcson vannak.

Gengszterkapitalizmus

A nagybani bunözés elszívhatja az életerot a törvényes gazdasági tevékenység alapjaitól. Különösen,
mióta a szovjet birodalom szétesett, és Kína magáévá tette a piacgazdaság bizonyos elemeit, a
"gengszterkapitalizmus" (ahogyan azt egy üzleti magazin nevezte) a bolygó hatalmas területein tért
hódított. és másokat is fenyeget.


A másodlagos gazdaságok nagysága, amelyek alapja a drogkereskedelem, a fegyvercsempészet. a
pénzmosás és a korrupció minden fajtája, ma milliárd dollárokban mérheto, és ezeknek a
gazdaságoknak szinte óránként új belépoi vannak.
A világ hatalmas területei máris kívül esnek bármilyen állam törvénykezésén. A törvényes hatalmi
tényezok nem feltétlenül tudják, hol vannak magánrepüloterek, kokaingyárak vagy drogkartellközpontok,
és még kevésbé képesek ellenorizni ezeket. A kartellek nemcsak pénzügyi, hanem stratégiai
hatalmat is kiépítettek: széles körben beszélik, hogy az egyik hatalmas latin-amerikai drogbáró
megzsarolt egy törvényes kormányt, azzal fenyegetozve, hogy lelövi a kereskedelmi repülogépeket a
telephelyérol indított rakétákkal, amelyeket az illegális fegyverpiacról vásárolt.
Amint a gengsztercsoportok és maffiák kiterjesztik befolyásukat, a politika és a pénz követi oket. A
törvényes üzletet magába szívja az örvényük. A bandák megengedhetik maguknak, hogy -ha erre
szükségük van -megvegyék a nemzeti kormányok szükséges részeit.
A "drogháború" magas rangú mexikói hivatalnokairól kiderült, hogy oket a drogbárók fizetik, akik
ugyancsak alkalmaztak korábbi amerikai zöldsapkásokat is, felhasználva azok felkelésellenes gyakorlatát
a rendorség és az FBI ellen. A korábbi szovjet tagköztársaságok katonai tisztviseloi lopott fegyverekkel
(és valószínuleg nukleáris anyagokkal) való üzleteléssel egészítették ki szánalmas fizetésüket. Az
elbocsátott bolíviai ónbányászok boldogan termelik és dolgozzák fel a kokaint. Ezt a folyamatot a
kiterjedt munkanélküliség táplálja: a titkos szervezetek megszerezhetik mindazt a munkaerot, amelyre
szükségük van, beleértve a magánhadsereg katonáit is.
A súlyosan eladósodott országok sokkal többet keresnek a drog, a kézifegyverek vagy a bevándorlók
exportjával, mint a legálisan termelt és exportált javakkal. Több elemzo szerint az orosz-csecsen háború
olyan bunözoi csoportok vetélkedése volt, amelyek stratégiai eroforrásokhoz akartak jutni. A nagy
törvényen kívüli gazdaságok, amilyen az orosz is, bármilyen irányt vehetnek: a korábbi szovjet
tagköztársaságok és a radikális iszlám államok közötti kiszámíthatatlan szövetségek lehetové tennék az
olajkészlet jelentos részének ellenorzését.
A dereguláció, amely önmagában kívánatos, teljesen általánossá válhat, és lehetetlenné teheti saját
eredeti célját. A jelentos hasznot hajtó, párhuzamos gengszterkapitalizmus valóban robbanásveszélyes
lehet, és ez a törvényes piaci rendszert fenyegeto veszély már ma is világosan látszik. Ha valóban sikerül
helyettesítenie a törvényes gazdaságot, akkor a verseny tradicionális szabályai darabokra törnek, és a
vállalati terrorizmus rendszeres lesz. A mai, viszonylagosan kiszámítható üzleti környezet helyét a tartós
anarchia foglalhatja el, a Hobbes által leírt, mindenkinek mindenki ellen viselt háborújával, az egyének, a
cégek és a nemzetek vonatkozásában egyaránt.

Pénzügyi szétesés

Egy nagy pénzügyi katasztrófa kockázata egyre növekszik; valójában az lep meg bennünket, hogy ez
még nem következett be.4 Bemutatjuk a pénzpiacok lényeges velejárójaként jelentkezo eros ingadozást
mint súlyos fenyegetést a piaci gazdaság számára.
A világ tozsdeindexeinek (Dow Jones, FTSE, CAC-40 vagy Nikkei) alapja túlságosan szuk. Ezek az
indexek pénzügyi alapjukat tekintve rendkívül korlátozott számú, talán csak 50-60 óriás transznacionális
vállalat helyzetét mutatják. A derivatív piacokat5 ma már több tízbillió dollárra értékelik, legalábbis
névértékben, ami jóval több, mint a világ legnagyobb gazdaságának, az Egyesült Államokénak a GNP-je.
Bár a piacnak a legtöbb helyen és idoben a belso tulajdonsága a bölcsesség, a történelemben már volt
olyan orültségbol vagy elmezavarból indított támadás, amely veszélyeztette azt a rendszert, amelyet
megbízásunk szerint meg kell védenünk. Ez a veszély ma nagyobb, mint bármikor a múltban, és ezért ez
a legfontosabb témák egyike, amelyet a késobbiekben részletesen elemeznünk kell.

4 Tanulmányunknak ez a fejezete az 1997 novemberében-decemberében bekövetkezett koreai és indonéziai összeomlás elott
készült el.


5 A derivatív piac a származékos ügyletek piaca. Ilyenek a határidos devizaügyletek, vagy a részvények vételérc szóló
utalványok. A tevékenység lényege az eredeti pénzügyi befektetések -például részvény-vagy kötvényvásárlás -során
jelentkezo veszteségek kockázatának csökkentése.

Az ellentmondások összefoglalása

Egyszeruen fogalmazva Megbízóink azt kérdezték tolünk, hogy a globális gazdasági rendszert nem
fenyegeti-e valamilyen súlyos sérülés, jó irányban halad-e a veszélyek elhárításához, és ha nem, akkor
hogyan lehet megvédeni. Az eddig leírt fenyegetések valamennyien tartalmaznak ellentmondó
szempontokat. A belso ellentmondások nem sejtetnek jót a rendszer folytatódó biztonsága
szempontjából:

•
A piac ítéli meg a legjobban az emberi gazdasági tevékenység bölcsességét és értékét, de ez a
piac nem mondja meg, hogy mikor lépünk át valamilyen veszélyes környezeti küszöböt, csak ha
már túl késo.
•
A növekedés a gazdaság vérárama, de az általános jólét többé nem szükségszeruen függ össze a
növekedéssel, amely sok esetben ellenkezo eredménnyel jár, elnyomorít inkább, mint gazdagít.
•
A gazdaság a társadalom szíve, de a nemkívánatos társadalmi hatások elég erosnek
bizonyulhatnak ahhoz, hogy a gazdasági hatásokat aláaknázzák. Meg kell maradnia annak, hogy
az üzlet szabadon befektethet és virágozhat, ha a feltételek megfeleloek, de a kihagyott emberek
megjósolhatatlanul és destabilizáló módon viselkedhetnek. A túlzott szabályozás elkerülendo, de a
teljesen szabályozatlan (vagy "önszabályozó") piac önmaga szétrombolását kockáztatja, mert ha
magára hagyjuk, túl kevés gyoztest és túl sok vesztest hoz létre, több Kintit, mint Bentit.
•
A párhuzamos, törvényen kívüli gazdaságok (feketegazdaságok) erosödnek, mind pénzügyileg,
mind politikailag, a bandák és a vörös államok közötti szövetségek geopolitikai felfordulást
idézhetnek elo, amely szétrombolhatja a normális gazdasági klímát.
•
A tizenkilencedik század végén Walter Bagehot azt mondta: "Az emberek akkor a
leghiszékenyebbek, amikor leginkább boldogok." A huszadik század végén John Kenneth
Galbraith azt írta: "A pénzügyi lángelme állandóan a bukás elott van." A pénzpiacok belso
tulajdonsága az instabilitás, és nem lehet arra számítani, hogy ezek a piacok teljesen normálisan
viselkedjenek: ezek is szülhetnek veszteseket, sot, olyan mennyiségben, amelyhez képest az
1930-as válság csak egy rossz napnak tunik a lóversenyen.
A veszélyek, amelyekkel a piaci rendszer szembesül, sürgos vizsgálatot igényelnek. Most számba
vesszük az eddigi ellenorzés és védelem módozatait.

1.2. Kontroll
A globális gazdasági rendszert minden oldalról veszély fenyegeti. Ha a veszélyeket külön-külön
vizsgáljuk, a fenyegetés távolinak tunhet, de ez a szemlélet figyelmen kívül hagyja a folytonosan
meglévo pozitív visszacsatolási feltételeket Ha a fenyegetések közül egyszerre több terheli a rendszert
együttes hatással, mint a lézer fénysugara egy különösen érzékeny csomópontot, akkor rendszer egésze
kritikus állapotba kerülhet, és földcsuszamlás jellegu hatást szenvedhet el. amely globális tragédiához is
vezethet.
Ezek a gondolatok közvetlenül alkalmazandók a következo században a globális szabadpiac
megvédelmezésére. Hogy egy analógiával éljünk: a természetben több különálló, helyi faj kihalása
minden figyelmeztetés nélkül tömeges fajpusztulásban csapódhat le. A piaci rendszerben sok speciális,
elkülönült hiba jelentkezése lépésenként és egymást erosítve kataklizmához vezethet.


Kiváló tudósok megmagyarázták, hogy a "nagy, belso kölcsönhatásban lévo rendszerek általában olyan
kritikus állapotba vezérlik magukat, amelyben egy kis esemény is olyan láncreakciót indíthat el, amely
katasztrófához vezet". A "kritikus önszervezodés" vonatkozhat mind a természeti, mind a gazdasági
rendszerekre, és a globális piac a "nagy interaktív rendszer" egyik prototípusa. Az ilyen "kis", de kritikus,
láncreakciót eloidézo esemény bekövetkezési idopontja megjósolhatatlan; azonban mi már beléptünk az
"elobb-utóbb" idoszakába.6
A kritikus állapotot még tágabban is értelmezhetjük, ahogy a filozófus Paul Virillo teszi, aki "globális
baleset"-ként említi. Ahogyan o magyarázza: legyen egy újítás akár a legésszerubb, leginkább elonyös,
hasznos, és bármilyen legyen is a természete, mégis magában hordozza a saját speciális, virtuális
szerencsétlenségét is.
Ekképpen a repülogép feltalálása egyben a lezuhanás egyideju feltalálását is jelenti; a nukleáris energia
használata robbanást is jelenthet; a számítógép magában hordozza a katasztrofális információvesztés és
a csalás lehetoségét; a tozsdék és az adásvétel vagy spekuláció egyéb fórumai némelykor pénzügyi
buborékok elpattanásához vezetnek és így tovább.
A kapitalizmus, hogy a tudományos nevét használjuk, nem természetes állapota az emberiségnek.
Sokkal inkább az emberi találékonyság felhalmozódásának terméke, társadalmi konstrukció, és mint
ilyen, a legzseniálisabb közösségi találmány az egész történelem során.
Most eloször került szembe a világ (és Munkacsoportunk) egy alapveto kérdéssel: jelenti-e ennek a
globális feltalálásnak a sikere azt. hogy a jövoben valahol Ott settenkedik a globális katasztrófa,
amelybol a rendszer és a világ gazdasága többé nem tér magához"?

6 Lásd Per Bak-Kan Chen: Self-Organised Criticality. Scientific American, January 1991. pp. 46-53: és Per Bak: How Nature
Works. Copernicus/Springer Verlag. 1996.

Nem tudjuk ezt a kérdést megválaszolni, de olyan más kérdésekre irányítja figyelmünket, amelyeket
megbízásunk szerint meg kell válaszolnunk:

· Védett-e ma a globális rendszer?
· Elegendoek-e jelenlegi intézményeink a feladat elvégzéséhez?
A válaszunk negatív. A globális piac felügyeletére, megoltalmazására, állandósítására eddig kidolgozott
eszközök egyáltalán nem megfeleloek.

Alkalmatlan intézmények

A ma létezo globális intézmények számbavétele azt mutatja, hogy többségük értéktelen lévén nem
alkalmas arra, hogy a láthatáron lévo veszélyektol megóvjon. Éppenséggel rosszabbak is lehetnek, mint
egyszeruen haszontalanok, mivel a biztonság hamis érzetét adják. Ma egy tragikusan alulmenedzselt
világban élünk.

Az elodök

Néhány elso világháború után született nemzetközi szervezet a mai napig létezik. Ilyen például a
Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), de ez az intézmény a legjobb esetben is csak koordinátorként,
és nem szabályozóként muködik. Van néhány olyan intézmény is, amely segít szabályozni bizonyos
szigorúan körülírt, gazdaságilag csekély jelentoségu területet (például a Nemzetközi Postai Egyesület).


A Nemzetközi Elszámolások Bankja (BIS)

Ezt a bankot 1930-ban alapították Bázelben, és gyakran hívják a központi bankárok központi bankjának.
Nemzetközi elszámolóként muködik, és fórumként szolgál a nemzetközi pénzügyi együttmuködéshez,
központosítja az adatokat, és irányelveket ad ki. Mindez csökkenti a nagyobb bankcsodök utáni
félelmeket, és fékezi a szeszélyes ingadozás jelenségét (1974-ben Bankhaus Herstatt, 1990-ben Drexel
Burnham, 1991-ben BCCI, 1995-ben Barings).
A BIS talán a legjobb jelölt a pénzpiacok szabályozására, de ma ezt nem teszi meg. Hiányzik hozzá a
kényszeríto hatalma, és a piacon muködok gyorsabban találnak fel új pénzpiaci eszközöket annál,
hogysem a bank bánni tudna ezekkel.
Önmagában a tranzakciók puszta tömege is aggodalmat okozhat, de legalábbis a BIS szerint "a hivatalos
álláspont az marad, hogy a meglévo szabályozás, kiegészítve a további belso ellenorzések és külso
átláthatóság valamint a piaci muködés javítására tett erofeszítéssel, elegendo kell, hogy legyen a
rendszerben rejlo kockázatok kezelésére".7 Mi sokkal kevésbé vagyunk optimisták.

A Bretton Woods-i intézmények

1944-ben a híres Bretton Woods-i (New Hampshire) Konferencián alapították meg ezeket az "ikreket": a
Világbankot és a Nemzetközi Valutaalapot (IMF).

7 A G10 központi bankok vezetoi végül be fognak vezetni egy jelentési rendszert, amely 1998-tál lép életbe, a külföldi
átváltási arányokról, kamatlábakról, az egyenlegekrol és az árualapú leszármaztatott eszközökrol, amelyek több billió dolláros
piacok. Bank for International Settlements, Internetional Banking and Financial Market Developments. Basel, May 1997.

Nem lehet túlértékelni azt a munkát, amelyet ezek a gazdasági fegyelem bevezetésében és
megerosítésében végeztek a déli féltekén, és kisebb mértékben a valamikori Szovjetunió
tagköztársaságaiban és szatellit államaiban. 1997 végén ugyanezt a munkát kezdték meg a mindeddig
pénzügyileg független délkelet-ázsiai országokban, például Thaiföldön, Koreában és Indonéziában.
A súlyosan eladósodott országoknak kevés választásuk volt, a Bank és az Alap által kidolgozott
szerkezetátalakító programokat végre kellett hajtaniuk. Akár tetszett nekik, akár nem, ezen országok
tucatjai liberalizálták gazdaságukat, privatizálták az állami tulajdonban lévo vállalatokat, eltörölték az
árfolyam-ellenorzést, növelték a világ piacain a részvételüket, és legtöbb esetben folytatták adósságaik
fizetését.
Ezek figyelemre méltó eredmények, és ezt a Bretton Woods-i szervezetek teljesítményének kell
tulajdonítani: tevékenyen részt vettek a gazdasági globalizáció gyorsításában és elmélyítésében.
A világ azonban drasztikusan megváltozott ezeknek az ikreknek a születése, azaz a második világháború
vége óta. A Bank és az IMF ugyancsak a "középkorúak krízisében" szenved. Azért hozták létre oket,
hogy pénzalapot osszanak szét, vagy fejlesztési projekteket finanszírozzanak, vagy elsimítsák az idoleges
fizetésiegyenleg-problémákat, és most a pénzpiacok és a privát befektetok növekvo versenyével
szembesülnek.
A vállalatok és a bankok többnyire maguk döntik el azt, hogy a befektetéseik hol muködnek legjobban,
és melyik déli vagy keleti kormány érdemli meg a kölcsönöket. A Bank és az Alap ebben az értelemben a
saját sikerének áldozata: hatékonyan elomozdították az ügyfélországokban a liberalizációt és a
piacgazdaságot, talán egészen addig a pontig, ahol saját magukat dolgozták ki a munkából.
A Bank ebben a vonatkozásban kétségkívül jobban sebezheto, mint az Alap. Mégis, mindenki hiányolja
oket, ha a piacok rosszul mennek, és létfontosságúak maradnak a közösségi pénzek privát
befektetoknek való elosztásában, ha ez utóbbiak erosen elszámították magukat. Amikor csak a ..túl nagy
ahhoz, hogy tönkremehessen" szabály alkalmazható, a Bank és az Alap elkezd dolgozni, ahogyan azt a
mexikói, az orosz és az ázsiai krízisek idején tették.


Kevés ember érti meg, hogy az adóik nem a kérdéses kormányok, hanem a szóban forgó piac nagy
privát szereploi számára szolgálnak biztosítékul.
Az ikrek feladata most az, hogy gyorsabban alkalmazkodjanak az új feltételekhez. Mint a többi
"külföldisegély-iparág", a Nemzetközi Fejlesztési Egyesület (a Bank "puha kölcsön" ága, amelyet a
nemzeti kormányok adományaiból alapítottak) is egyre kevesebb hozzájárulásra számíthat a hajdani
donoroktól. A Bank már felfogta, hogy közelebbi szövetséget kell kötnie a piaci erokkel, és ennek
következtében magasabb szintre kell emelnie a magánszektorral való együttmuködési szárnyát
(Nemzetközi Pénzügyi Testület; Multilaterális Beruházási Garancia Ügynökség). A hagyományosabb
kölcsönzési tevékenységét illetoen a Banknak hangsúlyoznia kell a magánbefektetoknek szóló
tanácsadást, és brókerként kell muködnie a kormány és az üzleti szféra között.
Az IMF megmaradhat a hagyományos kemény vonalánál, az adósságkönnyítést és a pénzügyi szigort
valamint a szerkezet-átalakító programok fegyelmének fenntartását muködtetve az ügyfél-országokban.
Ugyanakkor orültség lenne arra számítani, hogy az Alap vagy a Bank megakadályozhatna, vagy akár
csak elore is jelezhetne egy súlyos pénzügyi katasztrófát.
Ezek az intézmények, amelyek több ezer magasan képzett, jól fizetett közgazdászt alkalmaznak, bár
szoros kapcsolatban álltak Mexikóval, mégsem látták elore az 1994. decemberi mexikói pénzügyi
válságot, vagy ha látták is, nem figyelmeztettek a súlyosságára. Hasonlóképpen nem fogták fel a drámai
és a piacot megrengeto zavart az ázsiai pénzpiacokon 1997-ben.
Az Egyesült Államok parancsára az IMF tevékenyen hozzájárult Mexikó megsegítéséhez, amikor a
pénzügyi összeomlás elszabadult; még saját szabályait is megszegte, hogy Oroszországot újabb
kölcsönökkel tartsa távol, és éppen most, amikor a tanulmányunkat befejezzük, elkezdett nagy
kölcsönöket juttatni az ázsiai .,Tigrisek"-nek. Az eroforrásai azonban se nem korlátlanok, se nem
rugalmasak.

Attól félünk, hogy a nemzetközi gazdasági közösség, amennyiben túlságosan az IMF elorejelzéseire
támaszkodik, és sokkal kevésbé figyel a rendszerszeru kockázatokra, csak egy gyenge nádszálba
kapaszkodik. Vagy az Alapnak kell sokkal nagyobb összeget juttatnia, amellyel elejét veheti a potenciális
katasztrófáknak, vagy pedig egy, a feladatnak megfelelobb intézménnyel kell azt helyettesíteni.
Különösen fontos, hogy az Alap kevésbé önelégült legyen, és ne a dogmatikus ideológiára alapozzon a
szilárd kutatás helyett, hogy mint intézmény, képes legyen megszólaltatni a vészcsengot, ha szükséges.
Természetesen nem jósoljuk, és nem is javasoljuk a Bretton Woods-i intézmények azonnali
felszámolását, hiszen továbbra is a liberalizáció, privatizáció és a szerkezetátalakítás garanciái a világ
nagy részén; ezt a feladatot egyetlen északi kormányzat vagy kormányok csoportja sem végezheti el
közvetlenül. Különösen a G7 országok számára maradnak továbbra is hasznosak, mert nem teszik
szükségessé, hogy az utóbbiak nyíltan beavatkozzanak olyan "független államok" belügyeibe, amelyek
pénzügyi krízist élnek át.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete (UN, ENSZ)

Egy olyan értekezésnek, amelyik a globális biztonsággal és menedzseléssel foglalkozik. szólnia kell,
legalábbis érintolegesen, az Egyesült Nemzetek Szervezetérol. Csak kevés alkalommal tapasztalhattuk,
hogy a béke megorzését e szervezet tevékenysége eredményezte, és abban sem reménykedhetünk,
hogy akár a közgyulésen, akár az ENSZ speciális ügynökségeiben arról tárgyaljanak a fobb tagállamok,
hogy más területeken valódi szabályozó tevékenységet fejtsenek ki.
Ezen ügynökségek közül talán az UNICEF a legsikeresebb, mivel abban a legtöbb kormány egyetért,
hogy a gyermekek védooltása értékes erofeszítés. Más ENSZ-testületek, amelyek ellentmondásosabb
vagy érzékenyebb területeken dolgoznak, nem rendelkeznek semmiféle hatalommal, és nem is kapnak
hatalmat a jövoben sem.


Az Élelmiszer és Mezogazdasági Szervezet (FAO) például, nem gyakorol ellenorzést az élelmiszer-ellátás
és -elosztás felett; az ENSZ Környezeti Program (UNEP) teljesen hatástalan a környezet megvédésében;
az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Bizottsága (UNCTAD) nem alkot kereskedelmi szabályokat és így
tovább.
Az ENSZ csak azért hasznos, mert ez az egyetlen fórum, amely lehetoséget ad arra, hogy a "nemzetközi
közösség" kisebb, gyengébb tagjai számára megteremtse azt az illúziót, hogy nekik is van beleszólásuk
az aktuális globális ügyekbe.
A Ted Turner által az ENSZ-nek adott egymilliárd dolláros megaadomány olyan újítás, amelynek
messzire nyúló hatásai lehetnek. Turner személyes nagylelkusége és önzetlensége mellett elso ízben
láthatunk olyan emberbaráti cselekedetet a nemzetközi, kormányközi ügynökségek privatizációja során,
amely precedenst teremthet a további egyéni vagy vállalati jótékonykodásra, és így formálhatja az ENSZ
politikáját. Bár ez pozitív lépés, szomorúan állapítjuk meg, hogy felmentheti az Egyesült Államokat már
régóta esedékes ENSZ-hozzájárulásának megfizetésétol. A késobb taglalt okokból kifolyólag nem olyan
idoket élünk, amikor valaki semmibe veheti intézményes nemzetközi kötelezettségeit.

A Világkereskedelmi Szervezet (WTO)

A WTO ígéretesebb jelölt a jövobeli sikert illetoen. Ez a viszonylag fiatal szervezet, amely az Általános
Tarifa-és Kereskedelmi Egyezmény -GATT -helyettesítésére jött létre 1995. január I-jén, talán az új
világrend elohírnöke, mivel a tagországok felruházták valódi döntéshozó és szabályozó hatalommal. A
WTO léte jó hír azoknak, akik a szabadpiaci globalizáció fennmaradását remélik, és mi is nagy
elorelépésként üdvözöljük.

A WTO szabályai alapján a tagországok többé nem korlátozhatják a kereskedelmet. Ha ezt
megpróbálnák, akkor állandó szankcióknak tennék ki magukat. Ahogyan a Wall Street Journal tiszteletreméltó
egyenességgel megírta, a WTO "újabb akadály azok elott, akik azt gondolják, hogy a nemzeti
kormányok irányíthatják a gazdaságot". E szervezet igazgatója egyáltalán nem túlzott, amikor
kijelentette: "Mi írjuk az egységes globális gazdaság alkotmányát."
A WTO törvényei szerint a kereskedelmet korlátozó eljárások büntetendoek, és a nem tarifaalapú
korlátok, még ha azokat az emberi egészség vagy a környezet védelmében hozták is, bármely WTOtagállam
által megtámadhatóak. A nemzeti bíróságok helyett a WTO fórumain hallgatják meg az
érveket, és a tagállamokra kötelezo döntéseket hoznak.
Ez az elso példa arra, hogy egy nemzetközi intézményt felhatalmaztak: hatálytalanítson és nyilvánítson
semmisnek egyedi nemzeti érdekeket, még ha azokat törvények vagy szokások kegyelettel orzik is.
,.Mindegyik tag biztosítja azt, hogy a törvényei, szabályozásai és adminisztratív eljárásai illeszkedjenek a
[WTO-val kötött] szerzodéshez", mondja az alapító egyezmény. Ez a kötelezettség egyaránt vonatkozik
a múltbeli, a jelenlegi és a jövobeli törvényekre.
Egy ilyen nemzetközi szabályozó testület komoly ellenvélemények kiprovokálását kockáztatja. A
gazdagabb, demokratikusabb, valamint a szegényebb, autokratikusabb országok már most sem értenek
alapvetoen egyet a munkajogban vagy a környezetvédelem kérdéseiben és ezeknek a kereskedelemhez
való viszonyában.
A gazdagabb államokban is keletkezhet negatív reakció. A fogyasztó polgárokat felbosszanthatja az, ha
rájönnek, hogy a WTO szabályai arra kötelezik a nemzetüket, hogy sokkal alacsonyabb színvonalat
fogadjon el, mint amilyenhez eddig hozzászoktak. Az olyan fontos területek, mint az élelmiszerek, az
egészségügy, a biztonság és a környezet bizonyosan érintettek; a fejlett országoknak be kell fogadniuk a
kevésbé fejlettek termékeit, még akkor is, ha ezeket kétséges egészségügyi vagy környezeti
körülmények között készítették.


Néhány véletlenszeruen kiválasztott példa illusztrálja ezt: A piacon olyan gyümölcsöket, zöldségeket
vagy borokat lehet kapni, amelyek annyi (esetleg rákkelto) rovaröloszer-maradékot tartalmaznak, amely
sokkal több, mint amennyi a legtöbb európai vagy észak-amerikai állam törvényei szerint megengedett.
Az európaiak számára kötelezo lehet az Egyesült Államokban állati növekedési hormonnal nevelt, vagy
génmódosított táplálékkal etetett marha húsának elfogadása. Az azbeszt és a mérgezo hulladékok
kereskedelmét a nemzetállamok nem akadályozhatják, és nem tehetnek semmit, például az ellen, ha a
halászat eddig nem engedélyezett módszereinek tilalmát a WTO feloldja. El kell továbbá fogadnia az
országoknak azt, hogy nem kötelezhetik a cégeket az élelmiszerek származási címkével való ellátására.
Végül, a WTO-nak köszönhetoen, sok olyan termék kereskedelme, amely valamilyen nem biztonságos
anyagot tartalmaz, engedélyezetté válhat.
A fogyasztói és a környezetvédo szervezetek felemelhetik a szavukat, ha ilyen dolgok a tudomásukra
jutnak. A polgárok valószínuleg szintén elutasítják a WTO vitakezelo eljárását, mivel annak bizottságai
külso megfigyelok nélkül ülnek össze, és okmányaik, másolataik, jegyzokönyveik sem nyilvánosak.
A régi GATT-szabályok szerint a kereskedelmi szankciókat nem lehetett alkalmazni egyetlen tagállam
ellen sem anélkül, hogy az összes többi tagállam azt jóvá ne hagyta volna. Ez a szabály túl gyenge volt,
és gyakorlatilag garantálta, hogy egyetlen tagállamnak sem kellett a szankcióktól tartania. A WTO a
visszájára fordította a dolgot. A szankciók automatikusan életbe lépnek, ha valamelyik tagot az egyik
bizottság bunösnek találta, hacsak az összes többi tag nem áll ki egyhangúlag a szankciók ellen 90
napon belül.
Összegezve, egy-két kivételes sikertol eltekintve -mint amilyen a WTO, és néhány elorelépés a kötelezo
globális eljárások felé -a nemzetközi szabályozás területe tele van tátongó lyukakkal. Ha azt akarjuk,
hogy a globalizált gazdaság önfenntartó legyen, akkor szükség van szabályokra. Ezeket a szabályokat
leginkább a gazdaság legfobb szereploi alkothatják meg.

A transznacionális vállalatok szerepe

Ezek az óriásvállalatok képesek biztosítani a politikai ellenorzo mechanizmusok túlnyomó többségét, és
ezt meg is kell tenniük, hogy ezzel megvédjék annak a rendszernek az állandóságát, amelyik garantálja
a létezésüket és a profitjukat. Ezt még nemigen ismerték fel, bár már megkezdték a nemzetközi
vezetokkel a konszenzus kiépítését az olyan találkozóhelyeken, mint például a Davosban évenként
megrendezett Világgazdasági Fórumon, vagy a Transzatlanti Üzleti Párbeszéd összejövetelein.
Ezek a vállalatok a jövoben úgy dönthetnek, hogy a verseny ugyan nagyon jó, de nem képes
megfeleloen segíteni oket az üzleteikben. Ehhez a mintához az olajipar szolgál a legjobb példaként: ez
az ipar túlnyomórészt lemondott a versenyviselkedésrol, a termelés, elosztás és az árak ténylegesen
kollektív irányítása kedvéért. Egyéb iparágak hasonló megegyezésekre juthatnak nemzetközi szinten,
mint amilyenekre nemzeti keretekben jutottak el a tizenkilencedik század végén és a huszadik
században, azért, hogy elkerüljék a gyilkos versenyt, amely mindnyájuk számára káros lett volna.
Attól tartunk azonban, hogy ez a nap még mindig nagyon távol van. Néhány csodálatos mostani fúzió
ellenére a legtöbb európai, amerikai, japán és egyéb transznacionális vállalat továbbra is vadul
versenyez a világpiaci részesedésért. Miközben ezt teszik, tovább rontják a már most is törékeny globális
rendszer stabilitását. Olyan különbözo iparágak, mint az autóipar, a kémiai ipar vagy a gyógyszeripar,
azért szenvednek, mert hatalmas túlkapacitást hoztak létre az utóbbi években. Mindegyik óriásvállalat
megkísérli, hogy idoleges elonyt szerezzen olyan technológiákba való beruházással, amelyek élenjárók,
és a legkevesebb élomunkát igénylik.
Túl sok figyelemreméltó hatékonyságú vállalat állít elo ennek következtében túl sok javat túl kevés
fizetoképes vásárló számára. Ugyanakkor, amikor a vállalatok kizsákmányolják a dolgozóikat,
"csökkentik" a saját vevokörüket is. Henry Ford bölcsessége helyett eddig nem találtak mást: fizess
eleget a dolgozóidnak, hogy megvehessék az autóidat.8


Mivel matematikailag lehetetlen, hogy a ma gyártott összes autót (és sok egyéb terméket) eladják, ez
elore vetíti a nagy megrázkódtatások bekövetkeztét, ennek ellenére a vállalatok továbbra is bezárják
modern gyáraikat, hogy más helyen még modernebbet építsenek, általában egyre kevesebb és olcsóbb
munkást alkalmazva a folyamat során.
Ugyanilyen jelenségek játszódnak le majdnem az összes gyártó iparágban, és az áruboséget tovább
növeli az, hogy a jelenlegi ázsiai nehézségek miatt, ezekben az országokban a vállalatok mindent
feláldoznak az export kedvéért, hogy az adósságaikat tovább fizethessék. Eközben az ázsiai vásárlók
sokkal kevesebbet vásárolnak. A transznacionális cégek válasza az ipari szintu túltermelésre mindeddig
nem a megegyezés, hanem a további verseny volt. Nem tudnak szabadulni a folytatódó és végso soron
kudarcra ítélt erofeszítéstol, hogy egymással szemben elonyre tegyenek szert.
A környezetvédelem további bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy e vállalatok visszautasítják azt, hogy a
szabályozással kapcsolatos felelosségüket komolyan vegyék. Az ENSZ 1992-ben megrendezte az ENSZ
Környezeti és Fejlesztési Konferenciát (UNCED) Rio de Janeiróban. A riói konferencia elott a Világgazdasági
Tanács a Fenntartható Fejlodésért nevu szervezet, amelyet több tucat transznacionális vállalat
(TNC) alapított, szorosan együtt dolgozott a konferencia titkárságával, hogy kizárjanak bármilyen vitát
egy, a TNC-k számára akár kötelezo, akár nem kötelezo környezeti-magatartási szabályzatról. Azzal
érveltek, hogy ok képesek felelosséget vállalni a saját környezeti gondnokságukért, és ezt meg is teszik.

8 Az 1980-as évek elején egy átlagos amerikai családnak 18 heti fizetése kellett ahhoz, hogy megvásároljon egy átlagos
autót; az 1990-es évek közepére ez 28 heti fizetésre emelkedett. Ez az adat William Greider könyvébol származik: One World
Ready or Not. New York, 1997. Simon and Shuster. Úgy gondoljuk, Greider sok szempontból alaposan téved, de a
túlkapacitásról és a lehetséges deflációról írottakkal egyetértünk.

A konferencia így a környezeti szabályozás kérdését teljesen az egyes kormányokra hagyta, ugyanakkor
a cégek transznacionálisak, és a legtöbb környezeti probléma úgyszintén átnyúlik a határokon. Így a riói
konferencia, az egyedüli rangos nemzetközi összejövetel, amelyet a környezeti irányelveknek szenteltek
(ez az úgynevezett Agenda 21), ekképpen burkoltan elismerte, hogy a transznacionális vállalatoknak
egyedileg önszabályozóaknak kell lenniük.
Néhány szakérto és vállalati szóvivo azt állítja, hogy a vállalatok, mint csoport, képesek hozzájárulni a
környezetvédelemhez. A néhány bátorító példán túl kevés olyan tényt látunk, amely támogatná ezt a
kijelentést.

A pénzpiacok szabályozása

A létezo nemzetközi intézmények és a transznacionális vállalatok többnyire vagy képtelenek, vagy nem
hajlandóak, vagy nem kompetensek a piaci alapú rendszernek, mint egésznek a szabályozására. Mivel a
hektikus pénzpiacok fenyegetése valóságos, és a pénztoke uralkodó szerepet játszik a nemzetközi
porondon, azt kell megkérdeznünk, hogy a fo pénzügyi szereplok meggyozhetoek-e arról, hogy vállalják
ezt a szabályozó szerepet. Reálisan szemlélve a dolgokat, sok olyan tényezot látunk, amelyek abba az
irányba hatnak, hogy a nemzetközi pénziparnak ne kelljen globálisan felelos viselkedést vállalnia.
Néhány megfigyelo kijelentette, hogy az információtechnológia ma eléggé fejlett ahhoz, hogy elore
lássuk és megelozzük a nagyobb katasztrófákat. Nem értünk ezzel egyet: a komplexitásnak túl sok
rétege van. Ez az elso alkalom, amikor a piac valóban egy határoktól mentes világban muködik, de azok
a technológiák, amelyek ezt a világot lehetové tették, sokkal gyorsabban elterjedtek, mintsem azok az
eszközök, amelyek megvédenék a piacot a saját sikerétol és kiterjedésétol. A tér és az ido egyesítése és
megszüntetése aláássa a stabilitást.
Az információtechnológia az összes szereplo között azonnali és állandó kapcsolatot teremt, de nem tudja
megvédeni oket a saját akcióiktól, és hozzájárulhat kritikus események eloidézéséhez. A "számítógépes
kereskedés" szerepe 1987-ben az Egyesült Államok tozsdéjén bár korai, de érzékletes illusztrációt nyújt
erre.


Még a legerosebb államok hatóságai sem ellenorizhetik teljesen saját pénzüket és pénzügyi politikájukat.
A külföldiek nagy tételeket tartanak kezükben a kormányzati kötvényekbol (a nemzeti adósságból), és
visszavonhatják ezeket a befektetéseket, a leghalványabb kedvezotlen esemény jelentkezésekor, ezzel a
pénzügyi tartalékok elolvadását és éles fluktuációkat idézve elo az átváltási arányokban. Soros György
milliárd dolláros puccsa a brit font ellen azt mutatja, hogy a központi bankok többé nem mérkozhetnek a
hatalmas spekulánsokkal.
A nemzeti pénzpiacok nem egyszeruen teljesen integrálódtak a globális pénzpiacba; a különféle,
egymástól elválasztott piacok határai is leomlottak. Nem lehet többé felismerni azokat a határokat,
amelyek a rövid és hosszú távú piacok, a külföldi átváltások piacai, az opciós, a határidos, a
termékpiacok vagy származékos értékpapírok piaca stb. között húzódtak. "A látszat a legfontosabb";
teljes gazdaságok épülnek olyan papírokra, amelyek pusztán névleges értékeket testesítenek meg. A
származékos értékpapírok piaca fantasztikusan bovül. Azért találták fel oket, hogy megvédjenek a
pénzügyi kockázattól, de ma már inkább tovább növelik azt.
A pénzpiacok nemigen tartanak kapcsolatot a "reális" -valódi -gazdasággal vagy kereskedelemmel sem.
Azok az összegek, amelyek naponta rutinszeruen forognak a külföldi átváltási piacokon, legalább 50szeresen
meghaladják a megfogható javak és nem pénzügyi szolgáltatások tranzakcióinak teljes értékét.
A legújabb információtechnológiával felszerelt, a fobb piacok leghatalmasabb szereploibol álló csoport
valószínuleg tudna dolgozni azon, hogy a baleset kockázatát csökkentse, de ki vállalná azt, hogy ezt a
csoportot összehívja? Kik lesznek a pénzügyi katasztrófa megelozésének kézmuvesei? A pénzügyi
katasztrófa puszta lehetoségét legtöbb helyen még fel sem ismerték.
A magányos spekulánsok, vállalatok, bankok, brókerházak, járulékalapok stb., nagy hasznot húznak a
rendszerbol, de a rendszer sorsa nem érdekli oket, és nem is törodnek a rendszerrel magával, akármi
legyen is saját hosszú távú érdekük. Ezek a szereplok racionális lények, és a rendszer az összes
résztvevo racionális akcióin, tudásán és elvárásain alapul. A pénzügyi szférában azonban az azonnali
döntések uralkodnak; a rövid távú logika a hosszú távú haszon ellen dolgozik, az összes operátor
közvetlen jogai háttérbe szorítják a rendszer olyan karbantartását, amely ezeket a jogokat
garantálhatná. Ilyen összefüggésben hogyan állíthatóak meg veszélyes trendek, sot elozheto meg egy
komoly globális katasztrófa?
A nemzetközi pénzügyi tranzakciók adóztatása, akárcsak alig érezheto szinten is, ritkán kerül szóba, és
azonnal elejtik, ha ez megtörténik. A kereskedelmi pénz puszta áradása és mennyisége sok embert tesz
gazdaggá, ezért nem meglepo, hogy az emberi viselkedés alapveto törvénye muködik: a kollektív
ellenállás maximumának törvénye a pénz áramlásának megfékezése ellen. Egy súlyos pénzügyi krízis
nagyarányú üzleti csodöket és hatalmas méretu munkanélküliséget váltana ki, amely súlyos szociális
robbanásokhoz vezetne. A globális pénzügyi krízis napjainkban sokkal rosszabb lenne, mint volt 1929ben
-és mégsem vagyunk képesek azt elore látni, vagy elkerülni.
Kölcsönözzünk egy analógiát a tudományból. Néhány ember képes lehet a jótékonykodásra, arra, hogy
feláldozzák magukat és közvetlen érdekeiket a nagyobb közösség javáért. A biológusok azt mondják,
hogy az állati "jótékonyság" azt a célt szolgálja, hogy az egyed a saját génjeit maximális valószínuséggel
adja tovább a jövo generációinak. Az idézett genetikus, J. B. S. Haldane egyszer szellemesen azt
mondta: "Lemondanék saját életemrol három bátyámért vagy kilenc unokatestvéremért."
A szabadpiac elméletének és gyakorlatának lényege azonban -hogy Megbízóinkat emlékeztessük -nem
a jótékonyság és az önfeláldozás, hanem az azonnali önérdek és profit. Meglepo volna ezért az, ha ezen
a piacon statisztikailag jelentos számú önzetlen viselkedés fordulna elo. Ez még akkor is igaz, ha azt
láthatjuk, hogy bizonyos eljárások és egyéni akciók valószínuleg sokkal jobban védik a rendszert, mint
mások, de nem azért, hogy lehetové tegyék saját génjeik továbbadását. A piaci szereplok ma csak magukkal
törodnek, nem azzal, hogy átadják a maguk egyéni vagy kollektív örökségét.
Történelmi távlatból nézve a dolgot, az világos, vagy legalábbis annak kell lennie, hogy a Franklin
Delano Roosevelt idején bevezetett New Deal megóvta az amerikai kapitalizmust a majdnem biztos
bukástól, és az Egyesült Államokat a radikális populizmus valamilyen formájától, a szocializmustól vagy
éppen a nemzetiszocializmustól.


Ha Roosevelt nem avatkozik be egy intenzív keynesi programmal, akkor a szociális felfordulás, amely az
1929-es tozsdei összeomlást követte, és már meglehetosen elorehaladott állapotban volt 1933-ban,
megdönthette volna a liberális rendszert abban az országban, amelyben ma a világ legerosebb
gazdasága muködik, és amely a piaci szabadság legerosebb védelmezoje. Rooseveltet hosként kellene
tisztelni, és a kapitalistáknak áldaniuk kellene a nevét.
I933-ban az Egyesült Államokban a felsobb osztály részérol mélységes bizalmatlanság és még
mélységesebb gyulölet volt tapasztalható Roosevelt iránt. Sok háztartásban a "Roosevelt" szitokszó volt,
mint azt egyikünk személyesen is tanúsíthatja, amit nem volt szabad hölgyek, gyerekek vagy szolgák
elott kimondani, ehelyett azt mondták inkább, hogy "az az ember". Lehet, hogy a New Deal
megmentette Amerikát, de soha nem békítette meg a leghevesebb ellenzoit, akiknek különvéleménye a
mai napig él.
A felelos nemzeti vezetoket, ha azok megpróbálták vállalni a roosevelti politikát, a piac azonnal büntette.
A globális keynesi gazdaságpolitika, a tranzakciók adóztatása és a "(szociális) biztonsági háló alapjainak"
létrehozása ma gátat vethetne egy komoly katasztrófának, és meggátolhatná a széles köru szociális
felfordulást, de akiknek az érdekeit ez végso soron szolgálná, nem támogatnák ma ezt jobban, mint az
Egyesült Államok pénzügyi elitje támogatta annak idején a New Dealt. Ennek következtében nincs a
látóhatáron globális újraelosztási vagy pénzpiaci szabályozórendszer, és a globális hatóságoknak jelen
helyzetükben kevés reményük lehet arra, hogy csökkenteni tudják a rendszer belso fenyegetettségét.

Globális piacok: egy, ketto, sok...

Bár követtük a konvencionális szóhasználatot, és ismételten "a piac"-ról beszéltünk, az egyetlen,
egységes globális piac még nem létezik, ehelyett négy, részben átfedo és kölcsönösen kapcsolódó piac
van:

•
a termékek és szolgáltatások hagyományos piaca;
•
a munkaeropiac;
•
a pénzpiac;
•
a kevéssé ismert "környezeti" piac (amely a földet, a valóságos és virtuális fizikai eroforrásokat,
valamint a természetnek "ingyenes" vagy a környezetszennyezés és a hulladékkezelés miatt
megfizetett használatát foglalja magában).
Egy transznacionális vállalat rutinszeruen és szimultán muködik mindezen piacokon. Keresi a
legtermelékenyebb munkaerot a legjobb áron, jövobeli tranzakcióinak értékét folyamatosan bebiztosítja
több pénznemben is; felhasznál természeti tokét, és használ hulladéktárolókat; elad termékeket és
szolgáltatásokat. Ezek a tevékenységek nem helyezhetoek légmentesen elkülönített tartályokba, még ha
a vállalat könyveiben elkülönítve szerepelnek is.
A "piac" sok olyan "termék"-kel foglalkozik, mint az emberi munka, szervek szervátültetéshez, genetikai
anyagok, víz, föld, levego, biztosítási alapok, garanciák és opciók. Szigorúan véve, ezek egyikét sem
gyártotta senki.

Reméljük, sikerült megmutatnunk azt, hogy a négy, egymással kölcsönhatásban álló piac közül egyedül
a termékek és a szolgáltatások piaca dicsekedhet olyasmivel, ami emlékeztet a globális szintu
szabályozásra, a Világkereskedelmi Szervezetnek köszönhetoen. A másik három piac-a munkaero, a
pénzügy és a természet piaca -szabályozása többnyire a véletlenre és a több-kevesebb nemzeti
eroforrás-ellátottságra és -igényre van bízva.
Nem lepodhetünk meg azon, hogy a szabályozatlan (vagy "önszabályozó") piacok képesek
feszültségeket okozni (tömeges munkanélküliséget, szociális háborgást, a környezet leromlását,
pénzügyi összeomlást), amely aláaknázza magát a piaci rendszert. A szabványos modellünk nem
tartalmaz globális ütközéselnyeloket.


Ha adva van egy önmagában törékeny rendszer, amely nem rendelkezik kikényszerítheto
szabályozással, akkor arra kell figyelmeztetnünk, hogy a huszonegyedik század elején globális
katasztrófa várható (ha nem elobb).
Egy ilyen következtetés -bár ez a Munkacsoport véleménye szerint elkerülhetetlen a jelenlegi
körülmények mellett -elfogadhatatlan számunkra, és feltesszük, hogy ez a Megbízóink számára is az.
Emiatt szembe kell néznünk a rendszer belso ellentmondásaival.

Szabadság vagy korlátozás

Úgy gondoljuk, hogy az igazi szabadsághoz korlátozás szükséges. Ma a rendszer karbantartására és
védelmére fordított összeg fordítottan arányos az abból származó haszonnal. Más szavakkal, a legrosszabb
fenyegetés a legnagyobb játékosoktól származik. Ma meglévo szabályozó intézményeink abban
az irányban .,szabályoznak", hogy legyen még nagyobb piaci szabadság, és a muködést ne korlátozza
semmi sem.

Egy olyan rendszer, amely az egyéni szabadságon, az önszabályozáson és a darwini versenyen, azaz a
legalkalmasabb túlélésén alapul, nem képes gyorsan irányt váltani, és szabályozásért kiált. A rendszer fo
haszonélvezoitol nem várható el, illetve ezek nem kényszeríthetoek arra, hogy a jelen körülmények
között a saját közvetlen érdekeik ellen cselekedjenek, a profitszerzés és a saját elony alapveto elvei
ellen, amelyeken a szabadpiac és az o sikerük is nyugszik. Azt képzelni, hogy ezek a haszonélvezok nagy
vagy éppen szignifikáns számban idoben felismerhetik a külso szabályozás szükségességét, az emberi
viselkedés összes ismert szabályának tagadása lenne. Ezt az ellentmondást alá kell húznunk, és
szembesülnünk kell vele.
A globális szabadpiac összes fenyegetése a saját sikerében és a leginkább figyelemreméltó Láthatatlan
Kéz kihasználásában gyökerezik. A rendszer elsodleges mozgatói rendkívüli ellenállást tanúsítanak az
ellen, hogy ezeket a fenyegetéseket megtárgyalják, és oszintén szembesüljenek velük. Úgy látjuk, hogy
ha ez a kimenekülo magatartás folytatódik, akkor könnyen végzetesnek bizonyulhat. Mégis, a piac
foszereploinek jelenlegi általános feltételezése az, hogy "a több szabadság a jobb".
Egy bizonyos pontig ez igaz is. Ahogyan tiszteljük egy olyan óriás munkáját, mint Friedrich Hayek, úgy
hiszünk a piac szabadságában. Ennek a mély egyetértésnek ellenére hangsúlyozzuk, hogy szabályok és
korlátok nélkül a piac saját összeomlását okozhatja. Ha magára hagyjuk, akkor túl kevés gyoztest és túl
sok vesztest fog létrehozni, túltermeléshez és csökkeno fogyasztáshoz, ökológiai katasztrófához valamint
a gazdagság egyre növekvo koncentrációjához vezet, és a kevésbé alkalmasakat egyre inkább elutasítja.
Akármi legyen is a retorika, a szabályozatlan globális piac nem a jobb környezetért vagy a dolgozók és a
potenciális dolgozók hatalmas tömegéért muködik, különösen nem a munkanélküliek vagy a súlyosan
alulfoglalkoztatottak milliárdos seregéért. Az alkalmatlanok száma feltartóztathatatlanul növekedni fog,
amíg csak éreztetni nem fogják a jelenlétüket sokféle ártalmas és destabilizáló módon.

Amint a világ egyetlen, egységesített piaccá válik, az olyan alkalmazkodásnak, amilyenre a
tizenkilencedik században az embereknek két-vagy háromgenerációnyi idejük volt, most néhány hónapon
vagy éven belül kell megtörténnie. A változás üteme elsöprové vált, és a Shumpeter-féle "kreatív
rombolás" a legnagyobb méretekben zajlik. Azok, akik nem tudnak vagy nem hajlandóak elég gyorsan
alkalmazkodni, azonnal kiszorulnak a rendszer hasznához való hozzájutásból.
A "globális keynesianizmus" vagy "rooseveltizmus" képes lehetett megfékezni a potenciális robbanást és
káoszt, azonban a "roosevelti szabály" kimondja: a rendszerbeli játékosok buzgón hisznek ennek a
piacnak a bölcsességében, és a saját rövidtávú érdekeik és a piac önszabályozása alapján
visszautasítanak minden regulációt, még ha ki is mutatható az, hogy a rendszer érdekében történik, és
egyben az o legjobb hosszú távú érdekeiket is szolgálja. Ez a probléma nem tisztán közgazdasági és
pszichológiai, de politikai is. A politika szabályokat jelent.


A jelenlegi intézményeink nem képesek univerzális politikai kereteket adni. A piaci foszereploink vakok
és süketek maradnak a saját érdekeikre, és a rendszerére is. A Láthatatlan Kéz vissza fog ütni azokra,
akik belé helyezték minden hitüket. Csak egyetlen kivezeto utat látunk ebbol a dilemmából, és most
ezzel fogunk foglalkozni.

1.3. Hatás
Mindeddig tartózkodtunk attól, hogy a bolygó és a szabadpiac jövojének három fo meghatározójával
foglalkozzunk, nevezetesen a fogyasztással, a technológiával és a népességgel. Ezek a faktorok egyetlen
egyenletbe foglalhatóak:

Hatás (a Földre) = Fogyasztás -Technológia -Népesség,

H =F •T •N

Ez az egyenlet, amelyet a demográfusok, biológusok és környezeti közgazdászok gyakran használnak9 ,
központi fontosságú a tárgyalásunkban. Ha a változókat helyesen értelmezzük, akkor ez mérhetoen
megkönnyíti a szociális és gazdasági elorejelzéseket, mivel az F, T és N magában foglal sok egyéb
változót, például a gazdagságot és nyomort, a gazdasági fejlettség szintjét, az egészségügyet, az
oktatást, a népességszaporodást, a nok helyzetét és hasonlókat.
Ha valaki elfogadja azt -és mi úgy gondoljuk, hogy el kell fogadni -, hogy a piacgazdaság olyan
alrendszer, amely a teljes, természeti rendszer keretein belül muködik, akkor ez az egyenlet eroteljesen
rámutat a közelgo veszélyekre. A bioszféra keretein belül egy életképes gazdasági jövo függ:

•
a világon élo emberek számától;
•
a fogyasztás mennyiségétol, minoségétol és természetétol;
•
attól a technológiától, amelyet az emberek az elfogyasztott javak eloállítására és az eloállított
hulladékoktól való megszabadulásra használnak.
9 Eredetileg Paul Ehrlich professzor (aki elonyben részesíti az A jelölést a boségre, a C jelölést a fogyasztásra, és így az o
formulája I=PAT): P. Ehrlich-J. Holdren: Impact of Population Growth. Science, Vol. 171 (1971), pp. 121217; ezt követoen
sok tudós használta, sokféle alakban.

Fogyasztás

Az F változó, amint várható, kifejezetten jövedelemérzékeny. Az átlagos francia fejenkénti fogyasztása
öt és félszer akkora, mint egy egyiptomié, egy német 17-szer annyit fogyaszt, mint egy indiai, egy
amerikai 35-ször annyit, mint egy tanzániai stb.10
A humanitárius szervezetek gyakran fejezik ki felháborodásukat az északi és a déli fogyasztás közötti
lényeges különbségért. Ez a harag rossz címre szól. Lehet, hogy az átlagos svájci 17-szer annyit
fogyaszt, mint egy nigériai, de a globális piacgazdaságban az egyetlen racionális válasz erre a tényre,
ostobán szólva: "És akkor mi van?" A svájciak termelékenyek, népességük stabil, magas megtakarítási
aránnyal dicsekedhetnek, és a jó sorsuk nem írható a zsákmányolás vagy a gyarmatosítás számlájára.
Másrészrol, ha a nigériaiak nem a megtakarítást, a beruházást és termelékenységük növelését
választják, akkor számukra az egyetlen út ahhoz, hogy gazdagabbak legyenek, és többet fogyasszanak,
az, hogy kevesebb nigériai legyen. A svájciak és a nigériaiak között nincs is semmilyen automatikus
kapcsolat. Az elozoeknek nincs módjuk közvetlenül bármitol is megfosztani az utóbbiakat.
A humanitáriusok nem értenek egyet ezekkel, a megállapításokkal. Gyakran szót emelnek azért, hogy a
nyugatiaknak magukévá kellene tenniük Gandhi elvét: "Élj egyszerubben, hogy mások egyszeruen élni
tudjanak", és szorgalmazzák a javak határokon átnyúló megosztását.


De képes-e valaki kisebbíteni a bolygó fenyegetettségét, vagy csökkenteni a nemzetek közötti szociális
különbségeket azzal, hogy csökkenti a személyes fogyasztását, vagy átadja a nemzeti gazdagságot? 10

10 Az összehasonlítások alapja a Purchasing Power Parity (PPP, vásárlóero-paritás) metodológia, amely megbízhatóbb. vagy
legalábbis kevésbé hibás, mintha a fogyasztási kiadásokat a helyi pénzben összeadva, az átváltási aránnyal szorozva
hasonlítanánk össze.

A svájciak folytonosan dönthetnek úgy politikai szinten, hogy hivatalosan segítséget adnak a
nigériaiaknak, és svájci egyének megtehetik azt, hogy gazdasági tevékenységük alapjául az etikus
viselkedést választják. De mennyire "hatékony" az ilyen választás gazdasági és környezeti szempontból?
A hivatalos fejlesztési segély hatástalannak bizonyult az Észak-Dél-, a gazdag-szegény távolságnak még
csak csökkentésére is, nemhogy megszüntetésére. Ellenkezoleg. az egyenlotlenségek növekedtek a
második világháború óta, amikor a gazdagsági arány 30:1 volt. Ma ez 70:1, és tovább növekszik. A
hidegháború vége óta a segélyek összege drasztikusan csökkent, és valószínuleg igaz az a kijelentés,
hogy soha nem fog a korábbi szintekre visszatérni. Még a segélyezés legvirágzóbb korszakában is, a
pénzeket többnyire a harmadik világ viszonylagosan jólétben élo rétegei sajátították ki, és a segély csak
marginálisan hatott a szegények fogyasztására, ha egyáltalán hatott.
Az egyéni jótékonykodás sem sikeresebb. Ha egy gazdag ország népességének jelentos hányada
önkéntesen lemondana az anyagi jólétének egy részérol, hogy jólétét megossza a Gandhi által említett
"másokkal" a Délen, ez a döntés morálisan ugyan tiszteletre méltó lehet, de ezek a jótét emberek nem
kaphatnának arra garanciát, hogy jótékonyságukból a szegények járnának jól, hacsak a megtakarítások
nem egy megbízható, minden kétséget kizáróan becsületes ügynökhöz kerülnének, hogy ossza szét
azokat.
Az 1990-es évek kezdete óta az Afrikába irányuló magánjótékonykodás meghaladta a hivatalos segélyt.
Ezzel együtt is, a teljes magán-és közösségi segély nagyon kevés ahhoz, hogy sokan mások is éljenek,
egyszeruen vagy egyéb módon. Az északi alacsonyabb fogyasztást nem lehet palackozni, vagy
valahogyan átvarázsolni déli magasabb fogyasztássá. Néhány jóindulatú, etikai szempontok által
motivált ember vegetáriánussá vált, abban a hitben, hogy az a gabona, amelyet nem konvertáltak
hússá, valahogyan majd eljut a világ éhezoihez. Tévednek: a táplálék is termék. Ha a húsra vagy a
gabonára a fizetoképes kereslet csökken, akkor kevesebb gabonanövényt ültetnek, és kevesebb állatot
nevelnek fel.
A világméretekben elterjedt jótékonykodás valószínuleg északi specialitás, és egyideju az elso
keresztény misszionáriusokkal. A déli féltekén nem lehet olyan felismerheto vallási vagy egyházi hagyományt
találni, amely arra buzdít, hogy osszuk meg javainkat földrajzilag távoli vagy kulturálisan
különbözo emberekkel. Az intézményes jótékonyságot ritkán gyakorolják, és ha ilyen egyáltalán létezik,
azt otthon kezdik.
Az önkorlátozás, ha jótékonykodó szervezeteken keresztül folyik, enyhítheti az egyedi nyomort, de ez
soha nem fogja kiegyenlíteni a különbséget a jómódú és a szukölködo között, és nem befolyásolja a
bolygó által elszenvedett összes hatást. Még ha azt nagy méretekben gyakorolják is, csak az érheto el,
hogy az otthoni és a külföldi kevésbé tehetosek fogyasztási határa emelkedik. Ennek oka az, hogy a déli
félgömb nagy részén az elitek fogyasztása egyidejuleg emelkedik, és kiegyenlíti az északi kevesebb
fogyasztásnak a gazdasági-környezeti értékét. A növekvo jövedelmek mindenféle termék iránti
megnövelt keresletet jelentenek, különösen az olyan országokban, amelyekben az emberek tömegei
eddig sohasem voltak képesek a diétájukat változatossá tenni, vagy hutoszekrényt, televíziót, motoros
jármuvet venni.
Az energiafogyasztás megbízhatóan méri az ipari fejlettséget: az ázsiai "Sárkányok" 1980 és 1995 között
több mint megduplázták az egy fore eso energiafogyasztásukat. A magas jövedelmu országok egy fore
jutó energiafogyasztása három és félszerese a közepes jövedelmu országokénak, és 14-szerese az
alacsony jövedelmu országokénak. A hús a másik termék, amely változatlanul mutatja a javuló
gazdasági jólétet. A világ (többnyire gabonaalapon termelt) húsfogyasztása és (többnyire fosszilis anyag
alapú) energiafogyasztása feltartóztathatatlanul növekszik.


A kevésbé szerencsés és különösen a földrajzilag távol eso emberek iránti morális érzékenység és a
jótékonyság eddig soha nem vált tömeges viselkedéssé, és még jóindulatú feltételezéssel sem várható,
hogy kiegyensúlyozza a jövedelmeket, és egyre növelje a jobban élo emberek számát.

Technológia

Az emberi hatás a természetre attól függ, hogy milyen a fogyasztott javak fizikai természete, és e
javakat milyen technológiával állítják elo, és tüntetik el a hulladékot. Az energiafogyasztás összehasonlítása
megtéveszto lehet, a T technológiai faktor figyelembe vétele nélkül. A "szegény emberek
energiája", mint például az alacsony értéku, kéntartalmú szén, kétségtelenül több környezetszennyezést
okoz, mint az atomenergia. Ha azonban számításba vesszük azt az energiát, amelyik az atomenergia
eloállításának teljes ciklusához szükséges, beleértve a bányászást, a dúsítást, a maghasítást és a
hulladék megsemmisítését, akkor az atomenergia több széndioxid-kibocsátást okozhat, mint a szén.11
A fogyasztási spektrum másik végét tekintve az egyszeru eszközökkel az "ingyenes" fát futoanyagnak
kivágó emberek talán kevesebbel járulnak hozzá a szén-dioxid kibocsátásához, mint az északiak, akik
olajat és gázt égetnek el, de egyidejuleg hatalmas erdoségeket pusztítanak ki, amelyek el tudnák nyelni
a szén-dioxidot, megorizhetnék a fajok sokféleségét, és meggátolhatnák a talajeróziót. Az Afrikában
felhasznált energia 50-90 százaléka ma is fából származik.
Még a javuló technológia sem garantálhatja a teljes bolygóra való hatás csökkenését. Az autók motorjai
ma hatékonyabbak, mint voltak 20 évvel ezelott, de az utakon futó autók száma több mint kétszeresére
nott a világon, 560 millióra. A több autózás együtt a több közlekedési dugóval megsemmisíti az
üzemanyag-hatékonyságban elért eredményt. Ugyanez a helyzet több tömegesen fogyasztott termékkel:
ezek lehetnek kevésbé eroforrás-igényesek, könnyebbek, hatékonyabbak, de a termékek puszta száma
miatt ezek a javítások nem jelentenek kevesebb összhatást a bolygónkra.

11 Azt sem tudjuk számításba venni, hogy mennyi a nukleáris energia jelenlegi és potenciális költsége, amely a hosszú távú
tárolás. a biztonság. a katonai biztonság ás a terrorizmus miatt merül fel.

Néhány megfigyelo úgy gondolja, hogy a jelenlegi technológia radikális változásai meggátolhatják a
bolygó visszafordíthatatlan sérülését. Egyesek álmodozhatnak arról, hogy az utakon majd hidrogénnel
hajtott autók szaladgálnak, a városok telve lesznek energia-hatékony házakkal, a tájon napenergiás
telepek lesznek láthatóak, az organikus farmok és a zérókibocsátású gyárak mellett, amelyek egymás
hulladékát dolgozzák fel. Az ilyen fantáziálások azonban figyelmen kívül hagyják a politikát, és a jól
körülbástyázott érdekeket.
Alternatív, olcsó és alacsony környezeti hatású technológiák garmadája létezik, már ma is. Továbbiak
kifejlesztése könnyu feladat. Azonban bármilyen kísérlet, amely a fosszilis üzemanyagokra, a
kemikáliákra, az acélra stb. alapozott gazdaság gyors és tömeges átállítását kívánja elomozdítani,
ellenállást és ellenreakciót vált ki az érintett iparágakból, ami teljesen normális. Számukra kényelmesebb
az, és több haszonnal is jár, ha folytatják, amit már megtanultak, kifejlesztettek és amortizáltak, mint
hogy új utakra térjenek.
A politikusok erosen ráhangolódtak az ilyen vállalati érdekekre, mind Észak-Amerikában, mind pedig
Európában. Az Egyesült Államokban évente legalább 30 milliárd dollár állami támogatás áramlik csak az
energiaiparba. Európában egy olyan nagy hatalmú lobbi, mint az Európai Iparosok Kerekasztala, a közúti
szállítás súlyának növeléséért küzd, és az EU politikáját a dereguláció irányába igyekszik elmozdítani.
Bárhol és bármikor kerüljenek is veszélybe az ipar jelenlegi elonyei és gyakorlata, az ipar természetesen
harcol ezek fenntartásáért.
Az ilyen akciók akkor is általánosak maradnak, ha bizonyos részleges érdekek védelme nem segíti elo
hosszú távon a rendszer egészének megorzését. A radikálisan tisztább, kisebb hatású és hatékonyabb
technológiák bevezetésének ösztönzése ugyancsak hiányzik, aminek az az oka, hogy a felhasználók és
az adófizetok -és nem a vállalatok -ma a piszkos, nem hatékony technológia után fizetnek adót. Ez a
helyzet addig marad fenn, amíg az ipar képes externalizálni ezeket a költségeket.


Ma a fejlodo országokban a legtöbb helyben kifejlesztett vagy importált technológia az elso ipari
forradalom régmúlt éveit idézi. Minél szegényebb egy ország, valószínuleg annál inkább alapoz olyan
idejétmúlt iparágakra, amelyek napja leáldozott, és annál piszkosabb és kevésbé hatékony
technológiája.
A Világkereskedelmi Szervezet, bár szabályozási tevékenységét tekintve értékes, gyakorlatilag
kegyelettel orzi a környezetszennyezo és hulladéktermelo technológiákat a nemzetközi törvényekben
azzal, hogy visszautasítja a különbségtétel megengedését a Folyamatok és Termelési Módszerek (PPM a
tárgyalási zsargonban) alapján. Ez azt jelenti, hogy egyetlen ország sem utasíthatja vissza egy másik
ország termékét, még akkor sem, ha azokat jelentos környezetrombolás árán gyártották.
Még egyszer kimondva: mivel a hulladékok és a környezetszennyezés csökkentését célzó ösztönzés
kevés, a kereskedelem jutalma törvényszeruen a déli legpiszkosabb, legkevésbé felelos gyártók, és azon
északiak felé folyik, amelyek a költségek externalizálásában leginkább járatosak. Még ha feltesszük is,
hogy az ipar kész világszerte tömeges méretekben átállni a kisebb környezeti hatású technológiákra és
azonnal befogadni az alternatív megoldásokat, az észak-amerikai vagy európai középosztály
életszínvonala továbbra is elérhetetlen maradna az emberek százmilliói számára, ha másért nem, akkor
a bolygó puszta fizikai korlátai miatt.

Népesség

A kiinduló egyenletünk, amely így szólt:

Hatás (a bolygóra), Fogyasztás • Technológia • Népesség

mint az már látható, alapvetoen a "Népesség" tényezotol függ.
A tények közismertek, de nem árt megismételni azokat:

•
A Földön ma kétszer annyi ember él, mint 1970-ben, amikor a népesség kevesebb, mint 3 milliárd
volt.
•
Minden évben körülbelül 175 millió terhességbol körülbelül 133 millió élve születés történik (a 42
milliós különbséget foként a legális és illegális abortusz okozza). A Földön évente körülbelül 52
millióan halnak meg, ami azt jelenti, hogy az évi tiszta népességnövekedés körülbelül 81 millió
(1995).12
•
Ezek szerint naponta átlagosan (legalább) 360 000 gyermek születik, ennek több mint 90%-a
harmadik világban, és ez a világ népességéhez évente egy mexikónyi, minden 12 évben egy
Indiányi embert ad. Ezzel szemben naponta 142 000 ember hal meg, sokan közülük jóval a
reprodukciós idoszakuk után.
•
A történelem során a halálozási és a születési arány gyakorlatilag azonos volt: annyi ember halt
meg, ahány született. Az emberi lények jelentos része sohasem érte el a reproduktív idoszakát.
Ma a születésszám halálozási számot több mint 250 százalékkal haladja meg. A csecsemo-és
gyermekhalandóság folyamatosan csökken, és a várható életkor növekszik.
12 Az adatokat az Egyesült Nemzetek Szervezete Népességi Divíziójának becsléseibol számoltuk, amelyek hivatalosan a ma
elérheto legjobbak. Egyéb, nem hivatalos források a nettó népességnövekedést a huszadik század utolsó éveire évi 90-100
millióra teszik.

•
Az 1990-es évtizedben a világ népessége többel növekszik, mint bármely megelozo évtizedben.
•
Még ha a termékenység (születésszám) határozottan csökken is, ahogyan az már több országban
bekövetkezett, a népesség növekedése még évtizedekig folytatódik, a népesség
korösszetételének hatása miatt. A szegény országok jelenlegi népességének legalább harmada
kevesebb. mint 15 éves; Kenyában a népesség 60%-a 15 év alatti. A "korpiramis" elonyben
részesíti a jelenlegi és jövobeli gyermekviseloket.

•
Abban az idoben, amikor Megbízóink ezt a tanulmányt olvassák, a világ népessége el fogja érni a
6 milliárdot. 2008-ra 7 milliárd lesz. 2020-ra 8 milliárd. A következo évtizedekre szóló
elorejelzések a 9-13 milliárd értékek között változnak, a használt elofeltételektol függoen.
•
A körülbelül 30 gazdag ország népessége stabil, vagy csökken. Az összes többiben a népesség
továbbra is növekszik, bár lassabb ütemben, mint egy-két évtizeddel ezelott. Még a leginkább
optimista globális .,stabilizációs" forgatókönyvek is elismerik, hogy a népességnövekedés csak
nagyon magas szinten áll meg (10 ás 12 milliárd között), és ez a megállás nem történik meg
elobb, csak 2050 és 2075 között.
A hatás mérése

A H = F • T • N egyenletnek egy újszeru (bár vitatott) ..megoldási" módja és így a bolygó jólétének
elorejelzése a ..környezeti lábnyom" módszere. Ez a módszer azoknak a környezeti eroforrásoknak a
mennyiségét és minoségét méri, amelyek egy adott populáció fenntartásához szükségesek a fogyasztás
és a technológia egy adott szintjén.13
A lábnyommódszer elosztja a produktív szárazföldi terület méretét a világ népességének számával. Még
a vadon is, amelynek a jog szerint érintetlenül kell maradnia, beleszámít a "termékeny" kategóriába.
Ennek a radikálisan egyenlosíto számításnak megfeleloen, az 1990-es évek közepén minden emberi lény
számára 1,5 hektár területet osztottak ki. Ekképpen a részrehajlás teljes mellozésével minden földi
lakónak be kell érnie 15 000 négyzetméter termofölddel (ez 3,75 acre -négyszögjard -; egy acre kb.
4000 négyzetméter), vagyis körülbelül másfél futballpálya termelokapacitásával.
A környezeti lábnyom így a "kínálatot" és a "keresletet" mutatja. A "kínálatot" egyszer és mindenkorra a
bioszféra adja. Ez a romlás felé halad, az erdoirtás, a sivatagosodás, a talajerózió, a szikesedés stb.
folytán, amely a Föld termékeny területének csökkenésével jár. A "kereslet" változik a klímával, az
évszakokkal, a személyes vagy kulturális preferenciákkal és mindenekelott a gazdagsággal. A fenti
általános mértékkel szemben, egy átlagos észak-amerikainak 4-5 hektár jut, háromszor annyi, mint az o
"korrekt" része lenne a termékeny szárazföldi forrásokból. Hogy a hollandok jelenlegi élelmiszer-, erdei
termék-és energiaszükségletüket kielégítsék, nekik 15-ször több földre volna szükségük, mint amennyi
Hollandiában van.
A módszertan szempontjából a lábnyom fogalma javítás a hagyományos "helyi eltartóképesség"
kiszámításával szemben, mert olyan teljes anyagi és energiafolyammal számol, amely ahhoz szükséges,
hogy egy adott népességet egy adott fogyasztási szinten fenntartson.

13 A környezeti lábnyom módszer úttöroje William Rees professzor volt_ a Brit-Columbiai Egyetemen. Vancouverben: lásd
William Rees-Mathias Vackemagel: Our Ecological Footprint. Philadelphia and Gabriola Island, BC. Canada. 1996. New Society
Publishers.

Ekképpen magában foglal olyan faktorokat is, mint a kereskedelem és az urbanizáció, és a földrajzot
igazán globális tudománnyá teszi. De azt is bemutatja, hogy megfeleloen kényelmes életstílussal ma
mindenki többet használ, mint az o "korrekt" része lenne, még ha ezért a "privilégiumért" a piac által
meghatározott árat meg is fizeti.
Amint a Dél gazdagabbá válik, a fogyasztása, és ezáltal a környezeti lábnyoma ugyancsak noni fog. A
több elköltheto pénz szükségszeruen több igényt jelent a házépítés, az utak, a bevásárlóközpontok stb.
szempontjából, ezáltal elvonva a "szárazföldi környezeti rendszert" az olyan közvetlen
termelohasználattól, mint az emberi vagy állati fogyasztásra történo gabonatermelés. A források
csökkenése elkerülhetetlen, nem olyan értelemben, ahogyan azt a Római Klub állította az 1970-es
években (néhány létfontosságú anyag, például az olaj abszolút hiánya), hanem a bolygó termelo-és
elnyelokapacitásának értelmében.
Nincs kétségünk afelol, hogy bármiféle hiány mindig is gerjesztette az emberi találékonyságot. Azt az
uralkodó gazdasági meggyozodést azonban vitatjuk, hogy a találékonyság örökké a helyettesítoje lehet
a megfogható fizikai forrásoknak.


Azt is tagadjuk, hogy a huszadik század végének emberei függetlenítették volna magukat a
természettol. Attól még, hogy városokban élünk, nem terheljük kevésbé a Földet; azért, mert
kereskedünk, és anyagenergia folyamunk nagy részét importáljuk, ezek az importok még nem
növekedhetnek korlátok nélkül.
A becslésnek akármilyen módszerét használjuk is, minden részeredmény ugyanazt a megkerülhetetlen
tényt mutatja: a világ fogyasztása növekszik, és a technológiák valahogy nem akarnak soha nem látott,
forradalmi sebességgel változni. A teljes rendszer, amelytol a mi fajunk -és az összes többi faj is -függ,
egy ideig és határig jelentos nyomást képes elviselni, de nem korlátlanul.

A népesség és a szabadpiac

A népesség évi hatalmas növekedése nemcsak környezeti szempontból nyugtalanító. Paradox módon ez
megkérdojelezi a liberális társadalom legalapvetobb elméleti alapjait, amelyet feladatunk megvédeni. A
laissez-faire -a szabadpiac -elve és Adam Smith megalapozó munkája szerint a piacon meghozott
egyéni döntések üdvös hatással lesznek a társadalom egészére; minden, az önérdekét követo személy
egyidejuleg hozzájárul az általános jóléthez, vagy ahogyan Smith nevezte, a "közösségi érdekhez". Ez a
liberális elmélet sziklaszilárd alapja.
Itt van azonban az ellentmondás: a szegény társadalmak szegény emberei, akik a népességrobbanásért
leginkább felelosek, gyakran józan egyéni gazdasági érdekbol nevelnek gyermekeket. A Délen nyomorgó
emberek nem pusztán egyszeru tudatlanságból, nemtörodömségbol vagy a fogamzásgátlók számukra
elérhetetlen voltából szaporodnak túlzottan, bár mindez szerepet játszik. A feministák a nok
kihasználtságát hangsúlyozzák, és azt, hogy a szegény, tanulatlan asszonyokat gyakran arra
kényszerítik, hogy több gyermekük legyen, mint amennyit szeretnének. Ez akár igaz is lehet, de ok, és a
férfiak is gyakran húznak hasznot a gyermekeikbol.
A legtöbb szegény, harmadik világbeli szülo számára a gyermek többet hoz a konyhára, mint amennyibe
kerül. Falun már korai gyermekkorától segít a mindennapos házimunkában. Városi környezetben
körülbelül 250 millió 14 éven aluli gyermek dolgozik, hogy segítse a család túlélését. Extrém esetekben a
gyermekeket készpénzért eladják prostituáltnak, rabszolgának vagy szervkereskedoknek. A
társadalombiztosítási rendszer hiánya miatt a gyermekektol elvárják, hogy öreg szüleiket eltartsák.
Továbbá a gyermekek hasonlítanak a lottószelvényekhez: lehet, hogy valamelyik majd sikeres lesz, és
megváltoztatja az egész család státusát. Ahol a gyermekhalálozás magas, ott az embereknek több
gyermekük van, mint amennyit akarnak, hogy ellensúlyozzák a várható veszteséget.

Harminc évvel ezelott egy ünnepelt cikkben Hardin professzor azt kérdezte, hogy igazolható-e a laissezfaire
elv a reprodukció területén. Elmulasztotta azonban megjegyezni, hogy a szegény emberek számára
a gyermekáldás pozitívan kapcsolódik a növekvo gazdasági jóléthez.14 `
Nyugaton ma úgy tekintünk a gyermekekre, mint költséges vállalkozásra, amelynek lehet ugyan érzelmi,
de biztosan nem gazdasági haszna. Nem ez volt a helyzet a tizenkilencedik századi európai vagy
amerikai agrártársadalmakban, amelyekben a születési arányszám meghaladta azt, ami ma a harmadik
világban tapasztalható. Ugyancsak nem ez a szemléletmódja azoknak, akiknek ma a legtöbb gyermekük
van.
A szabadpiaci rendszer filozófiai ellentmondásai itt élesebb megvilágításban bukkannak elo.
Megkérdezhetjük, hogy a szabadpiaci rendszerben való részvételhez kinek van joga, ki hozhat egyénileg
racionális gazdasági döntéseket? Vajon ez a részvétel általános jog? A reprodukciót tekintve vajon
normális és megengedheto-e, vagy pedig abnormális és törvénytelen, hogy minden egyén a saját
elonyét igyekszik maximalizálni, olyan körülmények között, amikor a gyermekek rendszerint elonyt
jelentenek?
Biztosan tudjuk, hogy az egyénileg igazolható gyermekvállalási döntések százmilliói végül is oda
vezetnek, hogy a népesség meg fogja haladni a Föld végso eltartóképességét.


Azt is matematikai bizonyossággal tudjuk, hogy egyes országokban a túl nagy népesség egyre növekvo
igényt jelent a termoföld és egyéb eroforrások iránt, és ez egyben az egy fore eso kibocsátás
csökkenését, és az életszínvonal esését is eloidézi.
Az ilyen jelenségek ellensúlyozhatóak lennének, ha a normákhoz való fokozott visszatérést a
tudományos és technikai haladás, a jobb menedzsment, az oktatásba és a képzésbe való magasabb
beruházás, a szabad kereskedelem és hasonlóak garantálhatnák.

14 Garrett Hardin: The Tragedy of the Commons. Science. Vol. 162. 13. December 1965. pp. 1243-8.

Ha ezek adottak lennének, akkor a nagyobb népesség lehetne gazdagabb népesség. de aminek ma a
tanúi vagyunk, az felettébb lassú, hogy azt ne mondjuk. érezhetetlen javulás a fejenkénti reáljövedelemben,
és így a gazdag és szegény országok életszínvonala közötti szakadék folyamatosan szélesedik,
mind relatív, mind abszolút értelemben.
Ez mind köztudott. Az viszont talán kevésbé ismert, hogy a hatalmas népességnövekedés ugyanúgy a
gazdagság eloszlásának nagy különbségeihez vezet. a túlnépesedett országban is.
A túl sok munkáskéz által elérheto túl kevés munkaalkalom lenyomja a béreket, míg a termaföld és a
toke szukössége felfelé hajtja a bérbeadást és a profitot. Az ország a leheto legrosszabb helyzetbe kerül:
a munkanélküliség magas lesz, vagy ha minden munkáskéz munkához jut, akkora bérek éhbérek
lesznek, és ehhez járul még a tulajdonlás túlzott jutalmazása, és a két csoport közötti mély
egyenlotlenség.
Adam Smith nézetével és a liberális doktrínával szemben, az ésszeru egyéni döntés az utódnemzésre
annak érdekében, hogy a saját gazdasági jólét növekedjen, nem hat üdvösen a társadalom
egészségére; legalábbis akkor, ha valaki ezt a hatást abból származtatja, hogy a legrosszabb helyzetben
levoknek mint csoportnak a helyzete javul. Bár a reprodukciós szabadság javítja a helyi elit abszolút és
relatív helyzetét, az utódok létrehozásának szabadsága nem szolgálja a "közérdeket", ha ezt úgy
határozzuk meg mint a liberális rendszer fenntartását, az ésszeru egyenloséget és a bolygó megorzését.
A Láthatatlan Kezet keresztezi a Legyozhetetlen Méh.
A reproduktív hatalom valóságos. A szegény emberek éppen úgy viselkednek, ahogyan azt a klasszikus
elmélet megjósolja: megpróbálnak személyes jóléthez, de legalábbis potenciális jóléthez jutni azon az
egyetlen módon, amely számukra nyitva áll. Viselkedésük tulajdonképpen igazolja a kapitalizmus
elméleti alapjait. de végül ez önrombolás, mert az életszínvonaluk könyörtelenül csökken. és az elit által
felettük gyakorolt ellenorzés növekszik. Ha azt akarnánk, hogy szüntessék be az egyéni gazdasági
tulajdon gyermekek formájában történo eloállítását. a logikus út az lenne, hogy a túlszaporodó
osztályokat más gazdasági tulajdon újraelosztásában részesítsük világszerte, hogy befektethessenek
egyéb gazdagságot létrehozó dolgokba.
Az olyan tulajdonok megosztása, mint a vásárlóero, tanultság, munkahely, infrastruktúra és hasonlóak,
gyorsan a népesség stabilizálásához és növekedésének csökkenéséhez vezethetne. Azonban minden jel
az ellenkezo irányba mutat. A gazdagság és a gazdagságképzo tulajdonok messze vannak az
újraelosztástól, sot, egyre inkább koncentrálódnak a legfelso rétegben. Részben reprodukciós
képességeik miatt is, az alsók ma arányosan kevesebbel rendelkeznek, mint valaha. Emiatt arra
számíthatunk, hogy folytatják saját lottószelvényeik eloállítását.

A reprodukciós szabadság következményei

Megbízóink azt kérdezik tolünk, hogyan lehet a liberális kapitalista rendszert legjobban folytatni. Mi ezt a
kérdést szándékozzuk megválaszolni, és nem mást; ezért nem fogunk alternatív rendszereken
gondolkozni, vagy a "közjó", vagy a "közérdek" alternatív definícióját megadni.
Különbözo kikötések szükségessé tehetnék a termelotulajdonoknak az Északtól Dél felé, a gazdagoktól a
szegények felé való újraosztását, és az üvegházhatású gázok, a környezetszennyezés és a hulladékok
kibocsátásának csökkentésére tett drasztikus és azonnali lépéseket.


Már megmagyaráztuk, hogy az ilyen eszközök miért látszanak utópikusnak egy szabályozatlan
globalizáció és a piaci szabadság feltételei mellett.
A kieroszakolt gazdasági újraelosztás és környezetvédelem hiányában a reprodukció szabadsága a fo
kérdés. Eloször a jól ismert Malthus-féle érveket kell megvizsgálnunk, amelyek szerint a népesedés
feszültsége végül önkorrekcióhoz vezet, éhínségen vagy egyéb természetes jelenségen keresztül. Ez igaz
is lehet. Abban a két évszázadban azonban, amely Malthus Esszé a népesedés alapjairól címu
tanulmányának közzététele (1798) óta eltelt, sok alapveto minoségi változás ment végbe.

•
Malthus soha nem a világ, hanem csak egy meghatározott ország népesedésével foglalkozott. Bár
a tizennyolcadik században volt bizonyos élelmiszer-kereskedelem, alapjában minden nemzetnek
a saját élelmiszer-termelésére kellett támaszkodnia, és minden kormány felelos volt a saját
embereinek élelmezéséért. Ebben az idoben a népesség teljes számának a bioszféra
kapacitásához viszonyított mértéke nem volt kérdés.
•
A globalizáció megváltoztatta a népességi adatok természetét, amelyekre Mathus támaszkodott.
Ma már elegendoen hatékony "halálozási felügyelettel" rendelkezünk, de születésszabályozással
nem; elodeinktol eltéroen globális jótékonyságot gyakorlunk ("humanitárius segély") az éhezés
enyhítéséért a népes és szegény országokban.
•
Az idoskála megváltozott. A népességnövekedési csúcsok magas szintrol indulása azt jelenti, hogy
többé nem kényelmeskedhetünk a Malthus által jósolt önkorrekciókra számítva. Nyolcszázmillió
vagy még több új ember tízévenként elsöpör minden korlátot.
Malthus szerint a népesedési feszültségnek egy pozitív oldala is van. E nélkül az emberek soha sem
kezdtek volna földet muvelni, vagy civilizálttá válni.

"Ha... olyannak látjuk az embert, amilyen valójában, azaz tehetetlennek, lustának és munkakerülonek.
hacsak a szükség nem kényszeríti... (... ). biztonsággal állíthatjuk, hogy a világ nem népesült volna be.
ha nem vesszük figyelembe a szaporodás elsobbségét a létfenntartással szemben... (...) Ha a népesség
és a táplálék egyforma ütemben növekedett volna, valószínu, hogy az ember soha nem emelkedett
volna ki a barbár állapotból."

A Munkacsoport arra figyelmeztet, hogy a ma globalizált világában "a népesedés hatalma a
létfenntartással szemben" nem a mezogazdaság erosödését vagy a barbár állapotból a civilizáltba
emelkedését eredményezi, hanem a ragadozó magatartás különféle formáit azok ellen, akik valahogyan
felhalmozták a gazdagságot. A milliók nem maradnak "tétlenek és lusták", bár elofordulhat, hogy
ugyanannyira "munkakerülok", mint bármikor. Ezek és vezetoik bármilyen eszközzel azt akarják
kisajátítani, ami épp kéznél van, mivel erre ösztönözték és kényszerítették oket. Illuzórikus lenne arra
támaszkodni, hogy az élelmiszer-termelés (aritmetikai) növelése -feltéve, hogy ez megtörténik kiegyenlíti
a mértani haladvány szerinti népességnövekedést. Ebben a malthusi érvelés semmit sem
vesztett meggyozo erejébol.
Az 1950-es évektol kezdve 1984-ig az élelmiszer-termelés növekedése meghaladta a népesség
növekedését. 1984-tol az ellenkezoje történik. Az 1990-es évtizedben az élelmiszer-termelés évi 0,5
százalékkal nott, míg a világ népessége folytatta a növekedést évi 1,4 százalékkal. A népesség a
"kevésbé fejlett" országokban évi 1,7 százalékkal, míg a "legkevésbé fejlett" országokban évi 2,6
százalékkal növekedett, de a világ élelmiszer-termelésének többsége a fejlett országokban történik, ahol
a népességnövekedés csak évi 0,3 százalék.
A tanulmányunk második részében visszatérünk a létfenntartás és a népesedés témájához. Most csak
annyit jegyzünk meg, hogy Malthus nem halt meg, bár a háború utáni idoszakban többnyire aludt. A
világ legtöbb vezetojét szintén álomba ringatták. Az élelmiszerhiány ismét elotérbe fog kerülni.


Amikor ez megtörténik, a leginkább sebezhetoket fogja érinteni, akik viszont politikai krízist és szociális
instabilitást okoznak majd.
A Megbízóink azt kérték. hogy tanúsítsunk intellektuális szabadságot, legyünk oszinték, és ne legyünk
szentimentálisak. A Munkacsoport tagjai ügyelnek arra, hogy -egy tizenkilencedik századi filozófus
divatjamúlt szavait idézve -olyan "együttgondolkodók, aktív és koncepciózus ideológusok kasztjához
tartozzanak, akiknek a megélhetése foként attól az illúziótól függ, amit az uralkodó osztály magáról
kialakított"15 . Ezért most meghátrálás nélkül levonjuk a következtetéseket azokból az érvekbol,
amelyeket eddig kifejtettünk.

1.4. Következtetések
A nyugati civilizáció hajnala óta a vezetok -helyesen -mindig is törodtek a népesedés szabályozásával.
Platón úgy hivatkozik a stabil népesség fenntartására mint az uralkodók egyik fo feladatára Köztársaság
címu muvében. Továbbmenve, kidolgozott irányelveket ad a faj egészségének fenntartására, amelyet
különféle osztályokra lehet alkalmazni, annak érdekében, hogy javítsák a fajt, állandó szinten tartsák a
népességszámot, megteremtsék és megorizzék a politikai egyensúlyt. Platón utasításai biztosítják, hogy
a felso osztályok -a legokosabbak és a legjobbak -több lehetoséget kapjanak a szaporodásra, mint az
alacsonyabb renduek.
A Krisztus elotti ötödik században a halandóság általában meghaladta a termékenységet, vagy egyenlo
volt azzal; háborúk, betegségek vagy egyéb balesetek nagy pusztítást tudtak okozni, és a vezetoknek
ügyességre volt szükségük ahhoz, hogy az államot ideális méretben és a lakók optimális összetételében
tartsák. Ez utóbbira mondja Szókratész, hogy "az uralkodóknak kötelessége szabadon hazudni és csalni
a vezetettek érdekében."16

15 Karl Marx: The German Ideology (Materialist Theory, Dominant Classes and Ideas).
16 Platón: The republic. 459b et seq.

A mai vezetok láthatóan teljesen elvesztették az éleslátásukat a népesség stabilan tartásának alapveto
kötelességét illetoen, és ahelyett, hogy hazudnának a polgáraiknak az o érdekükben, többnyire saját
maguknak hazudnak, amikor akár gyávaságból, akár tudatlanságból azt tettetik, hogy a piac önmagában
boldogságot, gazdagságot és jólétet hozhat mindenki számára, -még azoknak az embereknek az
elképesztoen növekvo száma ellenére is, akik mindezt szeretnék elérni. Így a kormány folyamatosan egy
finom, ki nem mondott és meg nem vizsgált üzenetet közvetít a kormányzottak felé: a neoliberális
gazdaság magába ölelheti az összes embert, bárhol éljenek is, nem számít, hányan vannak ma, és
hányan lehetnek holnap. És ha a gazdasági rend talán túl sok embert kihagyna is, ez csak pillanatnyi
egyensúlytalanság vagy rossz muködés következménye, és hamarosan kiküszöbölheto korrekt
intézkedések foganatosításával. Bárkinek a kizárása a piac áldásaiból így idolegesnek minosül, és
semmiképpen sem tulajdonítható a rendszer természetének.
Harcolunk ez ellen az üzenet ellen. Bizonnyal ezt teszik a legértelmesebb "uralkodóink" is, ha egyáltalán
foglalkoznak a szabadpiac és választott gazdasági rendszerünk természetével. A liberalizmus dogmája
rokon az evangéliummal: sokakat hívnak, de a kiválasztottak kevesen vannak, ámbár a piac nagylelkubb
politikát alkalmaz, mint Isten. Fenntartjuk azonban, hogy a globális neoliberalizmus nem fogadhat be
mindenkit, még a legvirágzóbb nemzetekben sem. Bizonyosan nem képes befogadni a világszerte élo 68
milliárd embert.
A korábbi, a globalizációt megelozo idokben a gazdasági folyamatok lényegében nemzetiek voltak, és az
összeadáson alapultak. A termelés és az elosztás azt jelentette, hogy értéket adunk a különbözo elemek
összeadásával, amelyek többnyire a nyersanyagok, a toke és a munka voltak. Henry Ford törvénye
szerint "az embereket eléggé megfizették, hogy megvehessék az autóit".
A globalizáció korában, pontosan azért, mert a gazdasági folyamatok nemzetköziek, a kivonáson
alapulnak. Valaki értéket ad (profitot), kevesebb mennyiségu elemet, különösen munkát felhasználva,
mint külföldi versenytársai. A munkát tokével és információval helyettesíteni elonyös.


Amikor a munkaköltségek még mindig az összes vállalati kiadás 70 százalékára rúgnak, mint például az
Egyesült Államokban, a nemzetközi sikerhez szükséges a leépítés, csökkentés és visszautasítás.
Minél inkább megorzi a cég az "alapinputokat", például a munkavállalókat, annál magasabb lesz a
termelés költsége, és annál alacsonyabb a profitja. Megfordítva, minél magasabb a költséges emberi
elemek kiutasítása, annál magasabb a pénzügyi megtérülés. Ezt az igazságot naponta mutatják a
tozsdék, ahol látható, hogy a papírok értéke abban a pillanatban emelkedik, amikor a vállalat nagyobb
munkaero-csökkentést jelent be.
A rendszer nem muködhet a termékek, a cégek és az emberek állandó küzdelme nélkül. Minél kevesebb
ember jogosult a gazdagságon való osztozásra, annál nagyobb a jutalom, amit a gyoztesek között
szétosztanak. Minden személynek versenyeznie kell nemcsak a szomszédja ellen, hanem olyan idegenek
ellen is, akik több ezer mérföldre élnek, és akikkel soha nem találkozik.
Mivel a rendszer célja és egyben motorja a profit, a vállalatoknak szabadoknak kell lenniük ennek
hajszolásában. A vállalat azoké, akik befektettek a részvényeibe, azaz a részvénytulajdonosoké. Akármit
mondanak is a moralisták, a vállalat nem az alkalmazottaké, a beszállítóké vagy a városé, az országé,
ahol éppen van. Ennek kétségkívül így kell lennie, mert valaki nem birtokolhatja és eheti meg mások
tortáját. A munkaeronek, a beszállítóknak, a helyi közösségnek és az államnak áldozatot kell vállalnia.
Bár a gazdag nemzetek viszonylag gazdagok maradnak, nem minden polgáruk lesz képes részesülni az
új gazdagság megteremtésébol. Sokan kimaradnak ebbol. A szegényebb, sebezhetobb nemzetek
népessége változó mértékben fog szenvedni a kiterjedt éhínségtol és a szukös munkalehetoségektol,
ami egyre robbanékonyabb helyzethez vezet. Mind a gazdagabb, mind a szegényebb országokban a
gazdasági számuzés, a Bentiek és a Kintiek dialektikája romboló viselkedéshez vezet, beleértve ebbe a
bunözést, a migrációt és a terrorizmust. Amint ezt már ma is láthatjuk, a világ nagy részei redukálódnak
a természet hobbesi -mindenki, mindenki más ellensége -állapotába. A háborúban, amelyet mindenki
vív mindenki ellen, az állam, és néha a piac sem lesz képes muködni.

Jelenlegi vezetoink mindezt nem ismerik be, talán azért, mert a politikusoknak el kellene gondolniuk az
elgondolhatatlant. Ezért állandóan hazudnak a kormányzottaknak, de leginkább önmaguknak.

Törvényes népességnövekedés?

A következo kérdést fogalmaztuk meg: törvényes az, hogy minden személy szabadon kereshesse
maximális személyi elonyét reprodukciós képessége felhasználásával, bármilyen hatással legyen is ez a
közjóra?
A törvényesség említése törvényeket, hatalmat és normákat idéz. Ritka kivétellel a népesség és a család
mérete nem volt a nemzeti törvénykezés vagy rendeletek tárgya. Ha megpróbáljuk a kérdést a leheto
legszélesebb törvénykezés összefüggéseiben vizsgálni, a nemzetközi törvényekben és az Egyesült
Nemzetek Szervezetének Emberi Jogok Általános Deklarációjában kevés útmutatást találunk.
Ennek a deklarációnak a 16. paragrafusa foglalkozik a családdal, és egyenlo jogokat nyilatkoztat ki az
összeházasodott férfi és no számára. Megerosíti, hogy "a család a társadalom természetes és alapveto
csoportegysége, és jogosult a társadalom és az állam védelmére". Ez semmit sem mond a család
méretérol. Nem szól errol a 25. paragrafus sem, amely az Univerzális Jóléti Állam tényleges okiratát
fogalmazza meg:

Mindenki jogosult olyan életszínvonalra, amely megfelel a saját maga és családja egészségi állapotának
és jólétének, beleértve az élelmet, ruházatot, lakást, orvosi ellátást és a szükséges társadalmi
szolgáltatásokat, és a biztonsághoz való jogát a munkanélküliség, betegség. munkaképtelenség,
özvegység, öregség és egyéb megélhetési hiány esetére. (...) Az anyasági és a gyermeki állapot külön
speciális gondoskodásra és segítségre jogosult. Minden gyermek ugyanazt a társadalmi védelmet élvezi,
akár házasságban, akár azon kívül született [A kiemelés tolünk származik.]


Az egyedi reprodukciós képességet ismételten nem vélték fontosnak, a kihirdetett túlburjánzó "jogok" az
egyénre "saját magára és családjára" vonatkoznak. Ha ennek a személynek nyolc gyermeke van, és
nem képes számukra "élelmet, ruházatot, lakást, orvosi ellátást" biztosítani, akkor mindezen dolgok
biztosításának kötelessége a társadalmat terheli, az Általános Deklarációnak megfeleloen.
Amikor e deklaráció aláírói 1948-ban találkoztak, a világ népessége még nem érte el a 2,5 milliárdot
sem. Mivel már akkor is utópia volt, ma végképp lehetetlen biztosítani ezeket a "jogokat" 6 milliárd
ember számára, akik közül sokan nyomorognak. Az aláírás óta eltelt 50 évben az Univerzális Deklaráció
reménytelenül ellentmondásossá vált, mivel a 28. paragrafus azt is megerosíti, hogy "mindenki jogosult
olyan szociális és nemzetközi rendre, amelyben azok a jogok és szabadságok, amelyeket a deklaráció
tartalmaz, teljes mértékben érvényesülhetnek". Az aláírók nyilvánvalóan nem gondolkodtak el azon,
hogy választaniuk kellene a korlátlan egyéni reprodukciós szabadság és a "szociális és nemzetközi rend"
(illetve a környezeti rend) között, amely rendek ma az összeomlás szélére jutottak.
Ugyanakkor gondolkodó és felelosségteljes emberek, többek között Szókratész és Platón, már
ezredévekkel ezelott tudták, hogy a kontrollálatlan számok elfogadhatatlan feszültséget okoznak a társadalmi
rendben. Arisztotelész is azt mondja, hogy "az ismert jól rendezett államok" egyike sem
rendelkezik "túlzott népességgel". Az állampolgárok számára a jó kormányzat azt jelenti, hogy "a közöttük
lévo rend kiváló", és "a nagy számok nem kölcsönöznek rendet". Ha a polisz túlnépesedett, akkor
még a legjobb törvények sem segítenek, és csak az "isteni gondviselés" óvhatja meg, rendet
biztosítva."17

17 Aristoteles: The Polities. Book II. Chapter VII.

Nem valószínu, hogy az isteni gondviselés rendet biztosítana a mi földi városaink számára. Minél
nagyobb a túlnépesedés, annál több jó kormányzat -és az Egyesült Nemzetek Szervezetének annál több
deklarált célja -szenved vereséget, beleértve azt a célt is, hogy szociális és nemzetközi rend garantálja
az ENSZ bajnokai által kinyilvánított jogokat. A népesség duzzadása és az emberi jogok, az Univerzális
Deklaráció aláíróinak felfogásában, kölcsönösen kizárják egymást.
Miközben az Univerzális Deklaráció, úgy tunik, helybenhagyja vagy elnézi a népességrobbanást, nem
társul hozzá egy megfelelo hatalom vagy nemzetközi intézmény, amely törvényesen beavatkozna, hogy
megfékezze azt. Könnyu az ENSZ konferenciáin beszédet mondani. Soha nem javasoltak kötelezo
érvényu szerzodéseket, vagy nem ajánlottak ösztönzést. A nemzetközi hivatalok nem gyakorolnak
mérséklo befolyást a népességnövekedésre, és semmi sem várható ez ügyben, kormányközi szinten
sem.
Nemzeti keretek között néhány állam, közvetlenül vagy közvetve, még mindig bátorítja a korlátlan
reproduktív szabadságot. Több szegény és népes állam arra használja korlátozó hatalmát, hogy az
asszonyokat szolgaságban tartsa, és megakadályozza a fogamzásgátlók vagy éppen az információk
átjutását a határain. A különösen maradi államok kitartanak a téves hiedelem mellett, hogy a hatalmas
népesség végül erosebbé teszi oket. Ez volt a helyzet például Romániában a kommunista diktatúra
idején, és úgy tunik, ma is ez a helyzet egyes arab államokban.
Délen azonban az államok többségét egyszeruen eltiporták. Ezeknek az államoknak gyakran nincs olyan
szociálpolitikájuk, amely megérdemelné ezt a nevet. Sok kormány szukítette a közegészségi és
családtervezési kiadásait, a struktúraátalakítás, az adósság visszafizetése és a pénzügyi fegyelem miatt.
Ironikus az, hogy gyakran elsosorban azért vállalnak adósságot, hogy azt az életszínvonal-romlást
megpróbálják elkerülni, amelyet az ellenorizetlen népességnövekedés okoz. Néhány ország, mint például
Indonézia és Chile, komoly kampányokat folytatott a népességnövekedés korlátozásáért. Ezt Kína is
megpróbálja megtenni, de a városi és vidéki hatóságok gyakran nem engedelmeskednek. Családok
milliói lépik át az engedélyezett reproduktív korlátokat, és az "egy gyermek elvet" többnyire azzal
tisztelik meg, hogy nem tartják be.
A férfi utód eroteljes elsodlegessége a legtöbb déli országban további lendületet ad a magas születési
aránynak. Ázsia egyes részein nem szokatlan a 130 fiú születése, szemben a 100 leánnyal.


Azt a kérdést, hogy a többlet 30 fiú kivel fog összeházasodni, nem teszik fel. A népességrobbanás
megfékezésének akarata és eszközei azonban nincsenek meg azon országok többségében, ahol ez
leginkább megtörténik. Így minden évben annak lehetünk tanúi, hogy olyan emberek tízmilliói érkeznek
a világra, akiknek a jövoje sivárabb lesz, mint amivel a szüleik ma szembesülnek.
Az északi államokat ugyancsak mélyen érinti a népességi krízis, bár még nincsenek teljesen tudatában a
ténynek. A kezelést illetoen az Észak ugyanannyira tehetetlennek bizonyult, mint a Dél. Az Egyesült
Államok, attól való félelmében, hogy megsérti az otthoni abortuszellenes (Úgynevezett életvédo) eroket,
visszautasítja a népességkontroll szponzorálását a nemzetközi segélyprogramjaiban. Az amerikai
magánsegélyezési alapok megpróbálják kitölteni az urt, de nem helyettesíthetik az eroteljes külpolitikát.
Több OECD-ország belügyminisztériuma alig több ma, mint bevándorlási minisztérium, de még most
sem tudják, hogyan kezeljék a bevándorolt népességet. Ezeknek a bevándorlóknak legalábbis az elso
két generációja sokkal termékenyebb, mint a bennszülött népesség. Az ország, amelyben csapatostól
megtelepedtek, nem nyújt számukra olyan családtervezési programokat, amelyek speciálisan az o
igényeikre lennének szabva, még kevésbé csökkenti a gyermekvállalási kedvet, például a pénzügyi
segély vagy egyéb kedvezmények csökkentésével vagy megszüntetésével, a család méretének
növekedésével párhuzamosan.
A bevándorló családok nagyobbak, és ennek következtében szegényebbek. Gyakorta a nem megfelelo
iskolák és az alacsony oktatási színvonal, a rossz lakáskörülmények és a gettókba kényszerülés, az
alacsonyabb képzettség és a magasabb munkanélküliség áldozatai. Mindez azt eredményezi, hogy
aránytalanul nagy számban vesznek részt az illegális kereskedelem minden fajtájában, a bandákban, a
kicsinyes bunözésben és alkalmanként a terrorizmusban, amely gyakran az anyaországukkal való
politikai összeütközéshez kapcsolódik.
Bár becsületükre legyen mondva, hogy a bevándorlók túlnyomó többsége nem vesz részt az illegális
tevékenységben, mégis általában hajlandóak a feketegazdaságban dolgozni, alacsony fizetésért és
társadalombiztosítás nélkül. Az illegális foglalkoztatottak egyben illegális foglalkoztatókat feltételeznek,
akik gyakran a nemzetközi embercsempész körökkel állnak kapcsolatban, amelyek tevékenységét a
kormányok elnézik, mivel saját vállalataiknak is szükségük van az olcsó munkásra, hogy versenyképesek
maradjanak. A szemüket becsukják, a korrupció terjed, a buntettet nem büntetik, és helyesen vagy
nem, de a bevándorló munkásokat úgy fogják fel, mint akik alkalmasak arra, hogy a munkáért
versenyezve lenyomják a béreket.
A szélsoséges politika mindkét oldalon virágzik. Mivel a külföldiek választott új hazájukban kitaszítottnak
érzik magukat, menedéket kereshetnek a helyieket felboszíto kulturális és vallási gyakorlatban, és emiatt
a helyben született népesség még kevésbé fogadja el oket, ezáltal ördögi kör alakul ki.
Ezek az idegen lakosok, akiknek asszimilálását az északi államok már most nehéznek találják, csak egy
töredékét jelentik a jövobeli bevándorlóknak, akik a társadalmukat éro széles köru politikai, gazdasági és
környezeti leromlás miatt indulnak majd útnak. Mivel távozásuk elosegíti a saját hazájuk bizonytalan
pénzügyi helyzetének javítását, a kormányuk csak félszívvel próbálja visszatartani oket, akármit is
ígérnek az északi partnereiknek. A másik lehetoség az, hogy ezek a kormányok zsarolni fogják az északi
országokat annak fejében, hogy nem engedik az állampolgáraikat távozni. Bármelyik következik is be, az
erosen növekvo népesség értékes exportcikk lehet.
Mindent összevetve, a déli népesség számának hatalmas növekedése és a déliek fokozódó jelenléte
Északon elobb-utóbb súlyos kulturális összeütközéseket és robbanásokat eredményez. A "civilizációk
összeütközése", amelynek alapgondolata a "Nyugat mindenki más ellen", méltán keltett nagy figyelmet.
A könyv szerzoje, Huntington professzor hangsúlyozza azt a nagy szakadékot, amely aközött tátong,
ahogyan a Nyugat az univerzális nyugati kultúra terjesztése érdekében erolködik, miközben erre való képessége
folyamatosan csökken. A demográfiai dinamika a másik oldalt segíti.18
Huntington professzor, talán mert a dolgot nyilvánvalónak gondolja, nem mondja ki, hogy a globalizált
szabadpiac nem lehet uralkodó, ha az azt magában foglaló kultúra meggyengül. A munkája nemigen
érinti a gazdaságot. Ugyanakkor a kapitalizmus kultúrája elsosorban nyugati, akár tetszik, akár nem.


Bár a kereskedok az egész írott történelem során velünk voltak, a kapitalista egy másik fajta, valaki, aki
sokkal kevésbé gyakori és uralkodó világszerte, mint sokan képzelik. Ez a fajta nem kínai, arab, hindu,
japán vagy éppen nyugati, mint azt egyes történészek, például Fernand Braudel és Joseph Needham
egy élet munkájával próbálták demonstrálni. A "piacok" és a kapitalizmus nem azonos: a piacok létezhetnek,
és léteznek is a kapitalizmus nélkül (bár ennek ellenkezoje nem igaz).
A kapitalista kultúra befogadja a kockázatot, a profit motívumát és a felhalmozás szükségességét; ez
nem egyszeruen a kereskedo kultúrája, hanem a megtakarítóé, a befektetoé és a vállalkozóé. Ha
egyetlen szót kellene választanunk ennek a kultúrának a jellemzésére, akkor az a "verseny" volna.
Ennek lényege a küzdelem szeretete. a hajlandóság az ismeretlenre való vállalkozásra, és legmagasabb
fokú muvészete a ..kreatív rombolás". De azok az országok, amelyekben a szabadpiaci gazdaság az
uralkodó kapitalista kultúrát az évszázadok során kialakította, hamarosan az emberiségnek mindössze
csekély 10 százaléka lesz. Ez rossz elojel a rendszer jövojére nézve.

18 Samuel P. Huntington: The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order New York, 1996, Simon and Shuster.
Különösen a 8. fejezet.

A nyugati nemzetekben a kulturális összeroppanás kilátása kevesebb figyelmet keltett, mint a civilizációs
törésvonalak menti összeütközések. Huntington professzor a kiterjedt, kulturálisan követheto
frontvonalakkal foglalkozott. Ezzel szemben egyáltalán nem érdeklodött a bevándorlás kérdései és a
nemzeten belüli konfliktusok iránt. Azonban az Európában és Amerikában szokásos, idegenek elleni
rutinszeru és primitív ("skinhead") támadásokon kívül egy fonák dinamika is muködik, amely rámutat
egy mélyebb szinten meglévo, lappangó konfliktusra, amely alkalomadtán milliókat fog érinteni.
Ha -amint az ma gyakori -a külsok asszimilálódása vagy a bennszülöttek szocializálódása egy adott
nemzeti kultúrába többé nem az iskolán, az egyházakon, a politikai pártokon, a fegyveres erokön, a civil
egyesületeken, a munkahelyeken és a szociális intézmények hosszú során keresztül megy végbe, akkor
akár tetszik, akár nem, csak a hirdetéseken, televízión és a mindent átfogó fogyasztáson keresztül
közvetítheto. Mindezek a szabadpiac termékei.
Az egy kultúrába való asszimiláció fogalma így ellentmondásossá válik. Amíg az iskolába vagy a
templomba járás semmibe sem kerül, és a szociális egyesületben vagy pártban való részvétel is csak
önkéntesen vállalt idobe, a kereskedelmi kultúrában való részvétel számottevo elköltheto jövedelmet
igényel. Milliók nélkülözik ezt a jövedelmet, bár oket is minduntalan felrázzák és provokálják a
fogyasztás képei.
Sok társadalmi gondolkodó megjegyezte, hogy korunk igazi katedrálisai a bevásárlóközpontok és a
kereskedelmi centrumok, és a leendo imádkozók száma naponta növekszik. De nem minden lélek tud
csatlakozni a fogyasztók e gyülekezetéhez. A kizártak nemcsak a külföldiek lehetnek, hanem a
munkanélküliek, a dolgozó szegények, akik rosszul fizetett, reménytelen munkát végeznek, továbbá a
peremre szorult fiatalok vagy öregek, egyszóval a vesztesek, a Kintiek is.
A kultúra eredményeiben való részvétel képtelensége állandó frusztrációt okoz, amely elobb-utóbb
befelé vagy kifelé irányuló dühkitörésben fejezodhet ki. Ha a számuk egy kritikus küszöböt elér, akkor a
Kintiek kulturális robbanást provokálnak; azok, akik nem integrálhatók, megnyugvást -és gyakran
visszavágást -keresnek a lokalizáció, az etnikai közösség, a fundamentalizmus és másféle csoportok
különféle felháborító és beteges formáiban, amelyek gyulölete az uralkodó politikai kultúra ellen irányul.
A felfegyverzett magánalakulatok jelensége az Egyesült Államokban csak egyetlen példája ennek.
Néha a csupasz, "értelmetlen" rombolás uralkodik el. Ismert, hogy bizonyos európai elovárosokban
tizenévesek romboltak szét mindent, beleértve a saját apartman-épületeiket, iskolákat, azokat az orvosi
klinikákat, ahol saját családjukat látták el ingyenesen, és a sporttelepeket, amelyek a rendelkezésükre
álltak.
Ezek a trendek mind azok ellen a feltételek ellen hatnak, amelyek a globális liberális rendszer
fenntartásához szükségesek a következo évszázadban. Soroljuk fel tömören a folytatódó siker feltételeit.


•
A népességnek a mainál sokkal nagyobb aránya számára kell megteremteni a megbízható és
jövedelmezo alkalmazást. Bár a szabadpiacnak nem az a feladata, hogy munkát adjon, hanem
hogy profitot termeljen, egy bizonyos ponton túl a vevoi alap csökken, és a hátrányosan
érintettek romboló és költséges kitöréseket produkálhatnak. Ezeket mindenképpen el kell kerülni.
•
Azért, hogy a civilizációs összeütközés kockázatát elkerüljük, a világ különbözo részein az
ugyanazon munkáért, hasonló termelékenységi szinten járó bérek között eloforduló hatalmas
egyenlotlenségeket jelentosen csökkenteni kell.
•
A fiatalabb generációt tudatosan a szabadpiaci kultúrába kell szocializálni, a legokosabbak
számára ennek tartalmaznia kell az oktatást is, a jövobeli magas szintu termelékenység
érdekében. Az oktatásnak megfelelo kezdo, elindító munkahelyeknek boségesen rendelkezésre
kell állniuk. A képzetlen munkást igénylo munkahelyeknek a kevésbé okosak számára meg kell
maradniuk.
•
E munkahelyek jelentos része a környezet megújításának területén hozható létre. A környezeti
alap rombolását meg kell szüntetni. A piacnak magának kell vezetnie a környezeti forradalmat,
ellenkezo esetben saját fizikai bázisának elvesztését kockáztatja. Az élelmiszer-, a víz-és
különösen az energiaellátásnak megfelelonek kell maradnia, és ésszeruen árazottnak.
•
Az államnak az alapveto infrastruktúra szolgáltatására és az állampolgárok fizikai biztonságára kell
koncentrálnia. A vezetési vagy szabályozási tevékenységbe annyira kevéssé kell beleavatkoznia,
amennyire csak lehet. Ma, amikor a küszöbönálló krízisek széles skáláját kell ellenorzés alatt
tartania, az állam túllépte a helyes korlátokat.
•
Bár a kormányközi közintézményeknek tovább kell játszaniuk szerepüket, a nemzetközi
szabályozás legjobban olyan új intézményekben történhet, amelyek a magánvállalkozások
érdekeit szolgálják. Inkább elobb, mint utóbb, a világnak szüksége lesz olyan globális
intézményekre, amelyek gyors vezetoi döntéseket hozhatnak, mert erre a feladatra a jelenlegi
Egyesült Nemzetek Szervezete teljesen alkalmatlan.
•
Amint a boségben élo polgárok növekvo mértékben vesznek részt a pénzpiacokon, képesnek kell
lenniük "összeomlás elleni" biztosítást vásárolni a jutalékaikból képezett garanciákkal, amelyet a
pénzügyi tranzakciókra kivetett kismértéku nemzetközi adó is növel, és amelyet a nemzetközi
biztosítók konzorciuma adminisztrál.
•
A vallásnak és a vallási megnyilvánulásoknak a megfelelo szférára kell önmagukat korlátozniuk.
•
Az illegális gazdaság terjedését, ezen belül az illegális idegenek mozgását meg kell szüntetni; ha
a kormányok ennek a feladatnak nem tudnak megfelelni, akkor ezt a magánvállalkozásoknak kell
megtenniük.
Ez csak a feltételek minimuma, amely a globális kapitalizmus folytatásához szükséges, nem pedig azok
kimeríto felsorolása. Azonban e feltételek egyike sem teremtheto meg a jelenlegi demográfiai
körülmények között. A feltételek teljesülése és a hat-vagy többmilliárdos emberi népesség egymást
teljesen kizárják.
Tegyük fel azonban, hogy "mi" el tudnánk tartani 8-12 milliárd embert. Milyen emberek lennének ezek?
Mi tenné szükségessé az eltartásukat? Kezdjük azzal, hogy mivel sokkal több Kinti, mint Benti lenne, ez
a javak vég nélküli átáramoltatását jelentené a gazdagság termeloitol annak elfogyasztóihoz. Azok, akik
semmivel sem járultak hozzá a rendszerhez (mert kétségkívül nem is tudtak), a továbbiakban is
elvárnák, hogy szolgálja ki az igényeiket. Százmilliók nem fogadhatóak be a produktív gazdaságba,
ugyanakkor megkövetelnének bizonyos általános jólétet, amelyet az államnak kellene biztosítania.
Ok vagy már tömegesen jelen lennének a termelo országokban, vagy azért kellene fizetni oket, hogy ne
menjenek oda. Akárhol lennének is, jelenlétük hatalmas bürokráciát igényelne. Az összes bevétellel
rendelkezo és termelo egyén, illetve a hasznot hozó vállalkozások nemzeti és nemzetközi adóztatásának
mértéke csillagászatira rúgna. Amikor a produktív és improduktív szereplok összeütköznek, épp ahogyan
a rossz pénz eluzi a jót, ugyanúgy a vesztesek alacsony életszínvonala kiszorítja a gyoztesek magasabb
életszínvonalát.


Egy ilyen népesség fenntartásához szükségünk lenne globális környezetvédo rendori erore és szigorú
jogrendszerre, hogy drasztikus természetmegorzo szabályokat léptessünk életbe és tartassunk be. Ha a
Földön 8-12 milliárd ember él, még így sem tudnánk meggátolni a tömeges erdoirtást, a fajok
élohelyeinek tönkretételét, a gombaszedést, az élhetetlen és szennyezett városok kialakulását, az emberi
és ipari hulladéktól szennyezett, meghalt tavak és tengerek képzodését, és mindennek a folyamatos
erosödését a folyton növekvo tömegek miatt, amíg csak a Föld nem válik teljesen lepusztulttá és
kiaknázottá.
A jövedelem átcsoportosítása a viszonylag gazdagoktól a teljesen szegényekhez szükségszeruen együtt
járna a hatalom átcsoportosításával; a Nyugat nem csak a gazdagságáról, de a hatalmáról is lemondana.
Ezáltal megpecsételné a liberális rendszer végzetét, és biztossá tenné pusztulását. Ez a gyakorlat
önpusztító lenne.

Megbízóink arra utasítottak bennünket, hogy legyünk egyenesek, és mondjuk ki a dolgokat. Le fogják
vonni elemzésünkbol az eltéveszthetetlen következtetéseket a maguk számára: nem tarthatjuk fenn a
liberális, szabadpiaci rendszert, és ugyanakkor nem tolerálhatjuk a felesleges milliárdok jelenlétét.
A "proletár" eredeti értelme, a latin proletarius, "olyan ember, aki az államot nem vagyonával, hanem
gyermekével (szaporulatával) szolgálja". Az állam, akárcsak a Föld egésze, ma rossz szolgálatot kap
ezen a módon. A mai proletarius csak önmagát szolgálja a gyermekével; valójában az o szociális
rétegében a gazdagság (jövedelem) az egész életén át a gyermektol a szülo felé folyik, nem úgy, mint
az érett és modern társadalmakban, a szüloktol a gyermekek felé. Sok ösztönzést kap arra, hogy
folytassa a reprodukciót. A gyermeke további gyermekeket hoz a világra, folytatva a burjánzást, az állam
rosszul szolgálását, és végül lerombolva a helyi, nemzeti és a globális közösséget.
Alkalmatlanok arra, hogy a rendszerben részt vegyenek, mert nem képesek vagy nem hajlandóak
elfogadni a kultúráját, túl nagy terhet jelentenek a rendszer számára, és túl nagy súlyként nehezednek
rá. Csak elszívják a produktív egyének életerejét. Ez utóbbiak végül nem fogják vállalni a nem
produktívak hatalmas, egyre növekvo seregének eltartását, még a jelenlegi nem megfelelo szinten
(ahogyan az a nem produktívak szempontjából látszik) sem. Az összeütközés elkerülhetetlen, nem csak
a civilizációk között, de teljes jelenlegi társadalmi terünkben is.
A Földön élok túlnyomó többsége számára a teljes boldogságot és a jólétet csak úgy lehet garantálni, ha
azok száma egyidejúleg arányosan kisebb lesz. A döntés súlyosnak tunik, de azt egyszerre írja elo az
értelem és az együttérzés. Ha meg akarjuk orizni a liberális rendszert -ami megbízásunk alapfeltétele -,
akkor más választás nincs. Minden más csak illúzió és kívánságlista.
Úgy gondoljuk, hogy ez az út nemcsak gazdasági, társadalmi és környezetvédelmi szempontból
parancsoló, hanem etikailag is védheto. Ha kevesebb ember él egy kevésbé megterhelt környezetben,
az azt jelenti, hogy valamennyien jobban élnek. A folyamatosan alacsony életszínvonal és az anarchia
uralkodása helyett a törvény uralma lesz az általános, a boldogság elérése valósággá válhat, a bolygó
folytathatja életét. Ez az igazi jelentése a "fenntartható fejlodés"-nek. Ez az alap, amelyen
tanulmányunk második része nyugszik.

MÁSODIK RÉSZ

2.1. Célok
"Isten útjai kifürkészhetetlenek, miközben csodáit megteremti", jelenti ki egy tizennyolcadik századi
költo, Cowper, Fény világlik a sötétségbol címu muvében. Isten útjai nehéznek, sot kegyetlennek
tunhetnek, de saját boldogságunk érdekében el kell azokat fogadnunk, akármilyen megpróbáltatásokat
mérnek is ránk. "Lehet, hogy a rügynek keseru íze van, de a virág édes lesz." A költo isteni
beavatkozásba vetett hite emlékeztet a laissez-faire szószólóinak a Láthatatlan Kézbe vetett bizalmára.


A mi szándékunk nem a sokkolás vagy a szitkozódás: tény, hogy a földi viszonyok közt a piac (annak
legszélesebb és leginkább befogadó értelmében) áll a legközelebb ahhoz, hogy a Mindenható
bölcsességét elérjük. Igen, lesznek olyanok, akik számára a piac szenvedést hoz; a piac döntései
keménynek és kegyetlennek látszhatnak, de ne felejtsük el a piac vallási párhuzamát, amely szerint
"Isten, mert végtelenül jó, soha nem engedné meg, hogy tetteiben a gonosz üthessen tanyát, kivéve, ha
olyan hatalmas és olyan jó, hogy a gonoszságból is jót tud teremteni."19
Ha a kapitalizmusról elmondható, hogy van lételmélete, lényege, akkor bizonyosan az, hogy a piac teljes
átfogóképességében és hatáskörében harmonikus és bölcs. Akárcsak Isten, szintén képes arra, hogy jót
teremtsen a látszólagos rosszból.

19 Szent Augusztinusz, Aquinói Tamás által idézve: Summa Theologica. 2. kérdés. 3. tétel.

A rombolásból az emberiség jobbítását hozza létre, és az egész bolygó leheto legnagyobb egyensúlyát.
Eljött az a pillanat, amikor ezt a lételméletet próbára tesszük. Itt az ideje, hogy megkérdezzük: készen
állnak-e a szabadpiac és a liberális rendszer haszonélvezoi, beleértve Megbízóinkat is, hogy elfogadják a
meggyozodésüknek megfelelo, de láthatóan kemény következményeket.
Képes-e a környezet és a civilizált társadalom fenntartani a jelenlegi és jövobeli népességi számokat?
Szükséges-e, hogy a nyugati kultúrát az emberiség 15, majd 10, majd pedig 5 százaléka képviselje? Fel
kell-e áldoznia a leginkább produktív embereknek és nemzeteknek a jólétüket annak érdekében, hogy
problematikus elonyökhöz juttassák a legkevésbé produktívakat? Önként kell-e lemondania a ma eros
hatalommal rendelkezo országoknak a hatalmukról? Ezek azok a kérdések, amelyeket az elemzésünk
felvet saját magunk és Megbízóink számára; a mi részünkrol valamennyi kérdésre a válasz: "nem".
Hosszasan foglalkoztunk a valószínu környezeti összeomlással és a szociális anarchiával. Beszéltünk az
univerzális jóléti állam délibábjáról és a teljes emberiség befogadásának illúziójáról. Figyelmeztettünk
arra, orültség, ha valaki a saját hatalmát és kultúráját adja fel. Amint azt Machiavelli mondta Medicinek
valaha, a választás a következo: hercegnek maradni és végigvinni, amit ebben a helyzetben kell, vagy
megszunni hercegnek lenni. Nincs aziránt kétségünk, hogy Megbízóink azt választják, hogy
megmaradjanak hercegnek. A nagy kérdés ezután így hangzik: "Mi szükséges ahhoz, hogy ezt elérjük?"

Elhibázott stratégiák

Ha a huszonegyedik századi kapitalizmus nem képes folytatni optimális muködését -vagy egyáltalán a
muködését -az elore látható jövobeli demográfiai körülmények között. akkor ezeket a körülményeket
meg kell változtatni.
Ha egy ilyen kijelentés az önjelölt moralisták elé kerül, azt bizonyára elítélik mint a "genocídium"
szándékát. Ez nemcsak a nyelv gondatlan használatát jelentené, hanem ráadásul nem is ez a szándékunk.
A "genocídium" szó gyökere a görög genos, amely "faj"-t vagy "fajtás-t jelent, a genocídium egy adott
etnikai vagy nyelvi csoport tagjainak módszeres kiirtását jelenti. A történelem során a szó jelentése
bovült a vallási, kulturális és politikai meggyozodés és legújabban a szexuális irányultság miatti
kiirtással.
A mi századunk [a 20. századmegdöbbento genocídiumoknak volt tanúja. Idorol idore hatalommal
rendelkezo fanatikusok kortársaik nagy tömegeit kényszerítették arra, hogy alávessék magukat faji vagy
politikai tisztaságra vonatkozó nézeteiknek. A nácik a zsidók gyulöletét helyezték hitvallásuk
középpontjába, bár találtak idot a cigányok, a kommunisták, és a homoszexuálisok számára is.
A sztálinizmus és a Gulag elméleti középpontjában az osztályuralom (a "proletárdiktatúra") foglalt
helyet. A Kínai Nagy Ugrás és a kulturális forradalom idején a maoisták megkísérelték az eroltetett
iparosítást és a "helyes" politikai gondolkodás tisztaságát elérni. A vörös khmerek fundamentalista
agrárizmust akartak bevezetni, amelybol az értelmiséget kiirtották. Az indonéziaiak kipusztították a
kommunistákat és a kelet-timoriakat, a nacionalizmus nevében.


A túlnépesedett Ruandában a hutuk etnikai tisztogatásra hívtak fel, hogy megszerezzék a földet és az
eroforrásokat a rivális tusziktól.
Mindezek a fajirtó rendszerek a megkülönböztetésen alapultak, és a leginkább kifinomultak, mint például
a náci és a sztálinista rendszer, hatalmas bürokráciát muködtettek a komplex irtógépezet segítségére.
Ennek ellenére valamennyi primitív, provinciális és alkalmatlan volt a következok miatt.

•
Költségesek voltak az idot, a személyzetet, a pénzt és az anyagot illetoen. Azzal érvelhetünk, a
megmaradtak szerencséjére, hogy a nácik azért vesztették el a háborút, mert túl sok
életfontosságú forrást irányítottak a zsidók kiirtására, és legyozte oket a faji megszállottság.
•
Nem voltak hatékonyak. Az áldozatok kiválasztásának terhe az államgépezetre hárult, amely
elkerülhetetlenül (a korrupción, az egyedi döntéseken, a rossz idozítésen, a bürokrácia útvesztoin
és egyebeken keresztül) a megmenekülés számtalan útját hozta létre.
•
Túl sok hatalmat és felelosséget ruháztak az államra, ezért nagy állami apparátusra volt
szükségük.
•
Tetteik a nyilvánosság elott történtek. A széles köru önkéntes vakság és a helybeliek, illetve
külföldiek tudatlanságból eredo ünnepélyes tiltakozásai ellenére ezek a fajirtó vállalkozások jól
ismertek voltak, és miután megtörténtek, általánosan is ismertté váltak.
•
Összeomlást és gyalázatot hoztak azokra, akik végrehajtották ezeket. Az alárendeltek, a
támogatók, és mindazok, akik akármilyen szinten is kapcsolatban álltak a genocídiummal,
bunözokként vagy morális kivetettként végezték.
•
Kudarcba fulladtak. Van ma a zsidóknak saját államuk? Sikeresek-e a legtöbb államban, ahol
magas presztízsu és felelosségteljes beosztást foglalnak el a közszférában és a magánvállalkozásokban,
egyaránt? Uralkodnak-e a sztálinisták ma valahol (talán Észak-Korea és
Kuba kivételével)? Egyáltalán, létezik-e még a Szovjetunió? E kérdések magukban foglalják a
választ. Sem a holokauszt, sem a Gulag, (és a vörös khmerek, a kulturális forradalom és így
tovább) nem volt sikeres, még a saját elvárásai szerint sem.
Egy másfajta megközelítés

Ezek egyike sem az, amire mi gondolunk. Eloször is, nem vagyunk ideológiailag motiváltak, és nem
érzünk utálatot semmilyen etnikai csoport, vallás vagy faj ellen. Az ilyen érzelmek gyermekesek és
értéktelenek. Másodszor, mi itt nem valami holdkóros utópiáról beszélünk ("a világ tökéletes lesz, ha
valamennyi zsidó/osztályellenség elpusztult, és a nép/párt megtisztult"). Céljaink inkább következok:

•
olyan gazdasági környezetet teremteni, amely maximalizálja az egyén esélyét a sikerre és a
boldogság megvalósítására; ügyelni az emberek és más fajok által is élheto környezetre;

•
tovább éltetni a civilizált társadalmat és a nyugati kultúrát.
Az elso cél -kívánatos gazdasági környezet megteremtése -igényli azt, hogy eloször is meghatározzuk,
milyen feltételek mellett lehetséges létrehozni nem valamilyen végso, ideális rendszert, megteremteni a
leheto legtöbb ember számára a leheto legnagyobb jólétet. Ha a szabadpiac nem nyújt nagyobb
lehetoséget a "boldogság elérésére", mint valami más alternatív rendszer, akkor megérdemli, hogy
elveszítse kiemelt helyét. Egy, a versenyen alapuló rendszernek azonban ettol nem kell félnie!
A liberális, piaci alapú rendszer ma nem nyújt boldogságot és biztonságot az emberiség többségének, és
nem is fog az elore jelzett népességszám mellett: ezek adottságok, és ezt el kell ismerni. Kétségeink
vannak ugyan afelol, hogy bármilyen más rendszer képes lenne erre, de ebben a tanulmányban ez
közömbös. Még a legjobban ellátott országokban sem tud mindenki tokét gyujteni és birtokolni, vagy
sikeres lenni mint kockázatvállaló vállalkozó, ugyanakkor a munkaeropiac is piac, amely a piaci
törvényeknek engedelmeskedik.
A verseny alapveto szabályainak megfeleloen a globális piac elveszi a legjobbat, és a többit otthagyja.


Ma, bár ezt pontosan senki sem tudja, a maradék majdnem biztosan számosabb, mint azok, akiket a
tehetségük, képzettségük, tanultságuk, erkölcsi kvalitása, a születésük, a szerencséjük stb. a rendszeren
belülre helyeztek. Még a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) is több mint egymilliárdra becsüli
azoknak a számát, akiket a munkaeropiac nem fogadott be: ha az eltartottakat is hozzáadjuk, akkor
ennek a kategóriának a rendkívüli mérete világosan látszik.
A második célunk -az élheto környezet megorzése -furcsa módon rokon azzal, amit az úgynevezett
Mély Környezetvédelem mozgalom fejez ki. Bár távol vagyunk attól, hogy elfogadjuk az összes
elofeltételét, érdeklodéssel jegyezzük meg a Platform következo mondatait:

Az emberi élet és kultúrák virágzása a populáció lényeges csökkenésével kompatibilis. A nem emberi élet
virágzásához szükség van erre a csökkenésre. A politikának változnia kell [kiemelés tolünk].20

A Mély Környezetvédok nem mondják meg, sem azt hogy "a lényeges csökkenés" hogyan vagy ki által
lesz elérheto, sem azt, hogy milyen politikát kell megváltoztatni, hogy azt elérjük. Egyszeruen csak
kijelentik azt, ami nyilvánvaló. Amennyire tudjuk, a Mély Környezetvédok nincsenek orizetben azért,
mert a "genocídium" szószólói.
A harmadik célunk -a civilizált társadalom és a nyugati kultúra folytatása -ma nem valósítható meg oly
módon, ahogyan az írott történelem nagy része során megvalósult. Évszázadokig a háborúkat azért
vívták, hogy több ember felett szerezzék meg az uralmat. A nagyszámú idegen integrálása valakinek a
birodalmába nem fenyegette a civilizált társadalmat, sot, éppen ellenkezoleg.

20 Arne Naess-George Sessions: The Deep Ecology Platform 1985, egylapos nyomtatványként
publikálva.

Bár a barbár vagy mongol hordák kizárólag a rablásban és fosztogatásban voltak érdekeltek, és bár a
várost lerombolták a megtartás érdekében, a legjobb stratégia az volt, megengedték "hogy a meghódítottak
továbbra is a saját törvényeik szerint éljenek, rendszeres sarcot fizetve, és olyan, kis létszámú
kormányt jelöljenek ki közülük, amely az országot a hódítók számára barátságban tartja"21 .
A görögök és a rómaiak idejétol a tizenkilencedik századi gyarmatosítókig, a kifinomultabb hódítók
mindig megkísérelték bekebelezni a földet, az eroforrásokat, a gazdagságot és a meghódított területen
élo embereket, mivel ezek számottevo értéket jelentettek. A meghódított népesség munkája, gyakran az
együttmuködo helyi oligarcha figyelo tekintete és súlyos botja alatt, újabb forrása volt a gazdagságnak
és a hatalomnak. Manapság gyarmatot tartani enyhén nevetséges: a meghódítottak tulajdonának
elvételére ma jobb módszerek vannak, és a népessége többnyire nem egyszeruen haszontalan, hanem
még tehertétel is.
Angliában a Bekerítési Mozgalom22 az elohírnöke volt annak, ami bekövetkezett: megfosztották a
birtokuktól a kis farmerek ezreit, és ezzel lézengo népességet hoztak létre. De egészen addig, amíg az
ipari forradalom gépei nem szorították ki a hagyományos kézmuvesek tömegeit a munkájukból, a
népesség feleslegének problémája sohasem jelentkezett.
Egészen napjainkig a társadalom számíthatott különféle biztonsági szelepekre is, elsosorban az ünnepelt
malthusi fékekre, mint például az éhezésre. A fölös munkaero és a társadalomba nem illeszkedok
kivándorolhattak azokra az új földekre, amelyeket Amerika és Ausztrália felfedezése nyitott meg. Ezt a
kitelepülést ötvenmillió európai választotta a tizenkilencedik században. Egyéb telepek, foként Afrikában
és Indiában, szintén segítettek a felesleg felvételében.

21 Niccolo Machiavelli: The Prince. (1513), Chapter 5.
22 The Enclosure Movement -a bekerítési mozgalom -arra utal, amikor 17601820 között Angliában és Walesben eluzték a
kisgazdákat a földjeikrol, továbbá megszüntették és magánkézbe juttatták a közbirtokokat, ezzel nagy tömegeket tettek
földönfutóvá, kielégítve ezzel az erosödo ipar munkaero-szükségletét.

A hadseregek besoroztak és megfegyelmeztek sok antiszociális fiatalt. A családoktól elvárták, hogy
viseljenek gondot a rászoruló tagokra.


A szervezett jótékonykodás az ipari forradalommal egy idoben fejlodött ki, és enyhítette annak sok
kellemetlen következményét.
Mi a továbbiakban már nem élvezhetjük ezt a luxust. A világ megtelt, és nincsenek üres helyek, ahol
letelepedni vagy telepet létesíteni lehetne. A hadseregek hivatásosak lettek, és már nem dresszírozzák a
besorozottakat. Északon a családok elszigeteltek, nincs életterük, és nincs idejük törodni a szegény,
beteg vagy öreg rokonokkal. Az a kijelentés, hogy az egyéni jótékonyság vagy éppen a hivatalos segély
képes foglalkozni a társadalom minden betegségével, abszurd.
Ahogyan az anyagi szemét és hulladék teleszórja a tájat, és sok várost azzal fenyeget, hogy maga alá
temeti oket és szolgáltatásaikat, ugyanúgy a szociális szemét veszélyezteti a liberális eszméket és a
piacot, bár ezt nyilvánosan kevesen merik kimondani. A helyes menedzselés és a társadalmi kontroll
lehetetlen, amikor a burjánzó, rosszul integrált népesség a helyzet jobbá tételére fordított minden
erofeszítést azonnal semlegesít, vagy inkább mocsárba taszít.
Számunkra a kérdés tehát nem az, hogy vajon egyáltalán meglegyen-e, hanem az, hogy hogyan érjük el
a drasztikus népességcsökkentést. Ebben a vonatkozásban eloször néhány alapelvet kívánunk
leszögezni, explicit módon és ugyanolyan sorrendben hivatkozva a történelmi (fajirtó) módszerek
hibáira, amelyeket már korábban azonosítottunk. és amelyeket mi, "primitívnek, provinciálisnak és
alkalmatlannak" neveztünk.

•
A modern népességcsökkentési stratégiának olcsónak kell lennie, bár nem teljesen
költségmentesnek, nem igényelhet speciális eszközt és gyakorlatilag emberi munkát sem. Az
"Auschwitz-modell" az ellenkezoje annak, ami a cél eléréséhez szükséges. Az is sokkal fontosabb,
hogy elvonjunk költségeket, mint hogy új alapokat hozzunk létre.
•
Az "áldozatok" kiválasztását senki nem végezheti, kizárólag csak az áldozatok maguk. Ok fogják
magukat kiválasztani az inkompetencia, alkalmatlanság, a nyomor, tudatlanság, lustaság,
bunözés és hasonló kritériumok alapján, egyszóval a "vesztesség" alapján.
•
Az államnak viszonylag kevés kötelességgel szabad rendelkeznie a népesség menedzselésével
kapcsolatban, de mindenesetre sokkal kevesebb feladata lehet, mint azoknak, akik hatalmas
börtönök adminisztrációjával, munkanélküliségi segéllyel, általános ‚jóléti" adminisztrációval és
hasonlókkal foglalkoznak. Felemeljük szavunkat az állam jelenlegi méretének és hatókörének
valamint az emberek ügyeiben való részvételének jelentos csökkentéséért. Ezzel összhangban azt
javasoljuk, hogy az állam vegye át a népességszabályozás szerepkörét is a privát szektortól.
•
A láthatóság és nyilvánosság tekintetében kétféle stratégiát javasolunk. A "megelozo"
népességszabályozás középpontjában a születés megelozése lesz, ez legyen látható, és legyen
része a normális politikának; ugyanakkor a "gyógyító" stratégia azokkal foglalkozik, akik már
megszülettek, de annak nem szabad látszania, hogy e mögött bármiféle ügynökség van. Ebben a
forgatókönyvben nincsenek átkozható végrehajtók.
•
Következményként a gyalázat kérdése nem jelentkezhet.
•
Ha a stratégiák jól átgondoltak, és e stratégiák mögött elegendo morális energia és pénzügyi
elkötelezettség van, akkor ezek együttesen sikeresek lehetnek. A Munkacsoport feladata az
átgondolás; az energiát és az elkötelezettséget Megbízóinknak és szövetségeseiknek kell adniuk.
A huszonegyedik századnak választania kell a fegyelem és a kontroll vagy a felfordulás és a káosz
között. Az egyetlen út, amely a legnagyobb jólétet nyújtja a legtöbb embernek, az a kapitalizmus
megorzése az emberek számának csökkentése mellett. Azok után érkeztünk el ehhez a
végkövetkeztetéshez, hogy gondosan mérlegeltük az alternatívákat. Ha nem teszünk semmit, akkor
valamilyen jövobeli munkacsoport még ugyan vitatkozhat azon, hogy a szociális anarchia vajon
megelozi, vagy követi a környezeti összeomlást, netán egyideju lesz vele, de az alapveto kérdések
akkorra már eldolnek, és a civilizáció számára negatív irányban. Kérjük Megbízóinkat, úgy értékeljék ezt,
üzenetünk nem egyszeruen azt jelenti, hogy "a cél szentesíti az eszközt", bár ez is igaz lehet.


Sokkal inkább azt jelenti, hogy a nyugati kultúrának és a liberális piaci rendszernek szükséges a
huszonegyedik században választania az utak és a Vég között.

A jelenlegi népesség és a holnapi célok

A legelso feladat az, hogy meghatározzuk a következo [21.] század népességének optimális szintjét úgy,
hogy megteremtheto legyen a globális piacgazdaság leheto legsimább muködése, miközben fenntartjuk
a környezeti és társadalmi harmóniát és jólétet a túlnyomó többség számára.
Attól függoen, hogy az "alacsony, közepes, magas vagy állandó" termékenységet feltételezzük-e, az
Egyesült Nemzetek Szervezete úgy becsüli, hogy 2020-ban a világ népességszáma valahol a 7,2 és a 8,5
milliárd között lesz. Mivel a termékenység valóban csökkenni látszik majdnem mindenütt, az "állandó
termékenység" forgatókönyvét -amelynek következménye a 2020-as 8,5 milliárdos népesség lenne elvethetjük.
Az ENSZ becslésének "alacsony" volta azonban, amely a 7,2 milliárdot eredményezi, hibás,
mivel azon a feltételezésen alapul, hogy két évtizeden belül a szegény országokban a születési
arányszámok önkéntes alapon csaknem 40 százalékkal csökkennek a maihoz képest!
Mint azt megjegyeztük, az ENSZ közlése szerint ma évente 81 millió ember adódik a világ népességéhez
(durván 133 millió a születések és 52 millió az elhalálozások száma). Jobban felfogható
megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy minden órában 15 000 csecsemo születik, vagy minden percben
250; a halálozás ezzel szemben óránként 6000, vagy percenként 100.
Azt is megjegyeztük, hogy több szakérto arra figyelmeztet, hogy az ENSZ számai nem hihetoek, és
óvatosságra intenek, mert szerintük következetesen alábecsüli a világ népességét, mivel azt kell elhinnie
és közzétennie, amit a kormányok mondanak neki. A szakértok véleménye szerint a jelenlegi népesség
évente 90-100 millióval növekszik.
Nem tudjuk pontosan meghatározni az éves növekedési számokat (ezt senki más sem tudja), de úgy
döntöttünk, hogy saját számításainkat az ENSZ "magas" elorejelzésére alapozzuk, amely valószínuleg
legközelebb áll a valósághoz. A becslések 8 milliárd embert jósolnak 2020-ra.

I. táblázat
Népesség (millió ember)
(és az összes %-a)
1995
(ENSZbecslés)
2020
(ENSZ
,.magas"
becslés)
Különbség
1995- 2020
Világ 5687 (100%) 8062 (100%) +2375 (+42%)
Fejlettebb régiók 1171 (20,6%) 1267 (15,7%) +96 (0,08 %)
Kevésbé fejlett régiók 4516 (79,4%) 6794 (84,3%) +2278 (+50 %)

Forrás: United Nations Population Division World Population Prospects: The 1996 Revizion (Statistical Annexes. Various
Tables). 24. October 1996.

Ebben a hamarosan megérkezo, 8 milliárd embert magába foglaló világban, ha a jelenlegi trendeket
semmi sem zavarja meg, akkor 2020-ban a kevésbé fejlett régiók népessége nagyjából 7 milliárd lesz,
50 százalékkal több, mint 1995-ben.

Ezek a régiók az emberiség 84 százalékát adják majd, a mai 79 százalék helyett. Ezzel szemben a
fejlettebb régiók népessége csak alig érezhetoen növekszik.


A fejlettebb és a kevésbé fejlett világ belso dinamikája ugyancsak teljesen eltéro. Például a népsuruség
a fejlett világban 2020-ban négyzetkilométerenként átlagosan 23 fo lesz, ami gyakorlatilag nem jelent
változást az 1975-ös 20-hoz és az 1995-ös 22-höz képest. Ezzel szemben a szegény világ 2020-ban
átlagosan 78 fo/négyzetkilométert fog tapasztalni (az 1975-ös 37 és az 1995-ös 55 fovel szemben).
Természetesen mindkét régióban a népsuruség hatalmas különbségei találhatóak -a kanadai 4 és a
brazil 24-tol az indiai 387-ig, a holland 397-ig és a koreai 524-ig. A földnek azonban általában csak kis
része termékeny. A túlnépesedés és a környezet leromlása a Dél nagyobb részében felfelé kúszik. Az
emberek szükségszeruen menekülést keresnek.
Az életkori szerkezet is mélyen hat majd életünkre.
A II. táblázat adatai hemzsegnek a jövobeli konfliktusoktól. A gazdag világban 2020-ban a népesség
csaknem negyede 60 év felett lesz (ebbol 18%, azaz majdnem minden ötödik 65 felett). A politikai
hatalom a viszonylag öreg kezekben koncentrálódik majd.

II. táblázat
Terület Világ (%) Fejlettebb régiók (%) Kevésbé tejlett régiók (%)
Korcsoport 1995 2020 1995 2020 1995 2020
0-14 31,4 27,7 18.6 18.6 34,4 29.4
15-24 18.0 16.0 14.0 11,7 19,1 17.0
25-59 41,0 43.0 49.0 45.5 39,2 43.3
60+ 9.5 12.5 18.3 24.2 7,3 10.3

Forrás: United Nations Population Division World Population Prospects: The 1996 Revision (Statistical Annexes. Various
Tables). 24. October 1996.

Azok, akik a legproduktívabb éveikben járnak, a 24. és az 59. közötti években, jóval a népesség fele
alatti arányban lesznek a fejlett országokban. Ugyanakkor a fiatal gyermekek ugyanakkora százalékát
nevelik fel, mint 1995-ben, miközben igyekeznek az idosebb gyerekeket a hosszabb ideig tartó
felsooktatásban részesíteni, ami elengedhetetlen a sikerhez a globalizált, versenyzo világban. Ugyanakkor
kötelességük gondoskodni öregedo szüleikrol (vagy fizetni ezért a gondoskodásért). A gazdag
világ életkorának mediánja 41 lesz. Ezek az emberek állandó feszültségben élnek, amelyet a szülok,
gyermekek és a folytonosan növekvo munkahelyi elvárások okoznak, és nem valószínu, hogy sok
türelmük vagy rokonszenvük maradna, hogy meghallják a segélykiáltásokat, amelyek az emberiség
maradék. 84 százaléka felol érkeznek.
A szegény világban, ahol ma a népesség jóval több, mint fele 24 év alatti, a fiatalok aránya 2020-ra
enyhén csökken, 46 százalékra. Negyvenhárom százalékuk a középso, legproduktívabb korában lesz. Bár
még mindig sok gyermeket kell felnevelniük, nem lesznek sok idos emberrel terhelve: a kevésbé fejlett
világ népességének csak 10 százaléka lesz 60 feletti, és csak 6,8 százaléka -majdnem harmadannyi,
mint a gazdagabb világban -lesz 65 év feletti.
Ebben a szegényebb, gyengébben oktatott világban a fiatalok gáttalan energiái uralkodnak el: a medián
kor 27 lesz (a mai 24-gyel szemben). El fogják várni azt, hogy saját kormányuk, és a világ is meghallja a
követeléseiket. Mindezek a tények és adatok ugyanabba az irányba mutatnak: az általunk áttekintett
forgatókönyvben a 2020-m kijelölt cél, hogy a Föld lakóinak száma a jelenleginél egyharmaddal
kevesebbnek kell lennie, ami nagyjából 6-ról 4 milliárdra csökkentést jelent. Másképpen fogalmazva a
meg kell keresni a módját annak, hogyan lehet az ENSZ "magas változata "által 8 milliárdosra becsült
népességet a felére csökkenteni.

Ez az, amiért a tanulmány készítésének késobbi szakaszaiban magunkévá tettük a következo rövid
jelölést: 2020-2. azaz húsz-húsz mínusz ketto, mivel a kiindulópont ma 6 milliárd.


Ugyanígy mondhattuk volna azt is, hogy húsz-húsz osztva kettovel. Bármi legyen is a formula, az
elvégzendo feladat monumentális. Ez a cél az 1975-ös állapothoz való visszatérést jelenti, amikor a világ
népessége 4 milliárd volt, amelynek negyede élt a fejlett világban, háromnegyede a fejlodo (ahogy
akkor nevezték) területeken. Ez a viszonylagos béke és virágzás kora volt: a vietnami háború traumáján
már túlléptünk, a kevésbé fejlett országok optimizmussal néztek a jövobe, és a fejlett országok
közönséges emberei soha nem látott jólétet élveztek. A környezet még nem szenvedte el azokat a
szörnyu megrázkódtatásokat, amelyekben most szenved. Egyszóval, a világ ugyan nem volt tökéletes,
de kézben tarthatónak látszott.
Hogy ismét az legyen, ahhoz az 1. ábrán látható görbe által megjelenített ideális forgatókönyvet az
életben meg kell valósítani, és ez azt igényli, hogy az eddigi javaslatok megvalósításához az
elokészületeket azonnal kezdjük meg. 6 milliárd embert jelez 2000-ben, és a cél, hogy 20 éven belül
megvalósítsuk a 4 milliárdot. Bár a görbe kezdetben folytatja az emelkedést, a végso stádiumban évi
majdnem 280 milliós egységnyi tiszta csökkenéssel számolhatunk. Az idohatárokat tekintve, 2005-ben a
világ népessége eléri maximumát, amely 6,4 milliárd lesz. Öt évvel késobb, 2010-ben visszaáll a mai 6
milliárdos szintre. A következo tíz évben, 2020-ig, abszolút és egészen gyors csökkenés következik be.
Hol kell a redukciónak megtörténnie? Jelenleg a születésekhez a fejlett világ kevesebb, mint 10
százalékkal "járul hozzá", a halálozáshoz pedig 23 százalékkal. Ekképpen a világ népességéhez évente
adódó 81 millió (még mindig az ENSZ adatainál maradva) emberbol csak 1 milliót adnak a gazdagabb
országok. Ritka esetekben, például Németországban a saját népesség éppen, hogy csökken. A
népességnövekedés kizárólag a bevándorlók közösségeiben történo születésekbol ered.
Amire koncentrálnunk kell, az a szegény világban évente -az óvatos becslések szerint is -a világ
népességéhez adott 81 millió ember. Ha semmi sem változik, ez a 81 millió 2005-ben 90 millió, 2020ban
100 millió lesz. Ha az ENSZ 80 milliót mutató adatai már ma is túl alacsonyak, elképzelhetjük a
megdöbbento számokat, amelyeket 2020-ra várhatunk, -ha semmi sem változik.

1. ábra. Ideális népesedési forgatókönyv 23
Ahhoz, hogy elérjük a 4 milliárdos célt 2020-ra, a világ népessé-gének évente átlag 100 millióval kell
csökkennie 2 évtizeden keresztül. A csökkenés kilenc tizedének, vagy még többnek a kevésbé fejlett
országokban kell megtörténnie. Olyan erofeszítésekre van szükség, amelyek arányosan növelik a
halálozást, és csökkentik a termékenységet, kihasználva az idoben és véletlenszeruen jelentkezo
alkalmakat.
Nyilvánvaló okok miatt csak vezérfonalakat adhatunk, nem matematikai bizonyosságot. Sok felhasznált
tényezo nem követi senki utasításait; mind akadályok, mind lehetoségek keletkezhetnek váratlanul.
Elismerjük, hogy a feladat óriási (Herkuleshez illo), de ez nem lehet kifogás a végrehajtását illetoen. A
feladat elvégzéséhez szükség lesz Megbízóink összes energiájára és eszközére, amellyel csak
rendelkeznek.


23 A matematika iránt érdeklodok számára: a görbe parabola, y=ax2+bx+c formájú, egyenlete y=-0.009x2+0,08x+6.

2.2. Pillérek
Nem vagyunk mérnökök, és technikai gyakorlatunk sincs az összes területen, amelyen dolgozni kell, így
nem állíthatjuk, hogy pontos terveket vagy komplett megoldásokat adunk. Megadhatunk azonban egy
általános keretet, amelyben a fontos stratégiai kérdések a helyükre kerülnek, és utalhatunk az egyes
területeken beszerezheto technikai szakértelem lehetoségére is.
Mielott leírnánk a "megelozo" és a "gyógyító" stratégiákat, fontosnak tartjuk kiemelni azokat a fo
trendeket, amelyeket erosíteni vagy gyengíteni kell ahhoz, hogy a kapitalizmus folytatódhasson; az
egyetlen rendszer, amelyrol azt hisszük, hogy képes megadni a legtöbb jót a legtöbb embernek. Az elso
lépés az, hogy a súlyos népességcsökkentés sikeres végrehajtásának alapjait megszilárdítsuk. Ezeknek
az alapoknak négy pillérük van:

· ideológiai-etikai,
· gazdasági,
· politikai,
· pszichológiai.
Bár rejtve kell maradniuk, mégis ezek a pillérek tartják a látható stratégiai építményt. A pillérek
kölcsönösen erosítik egymást.

Az ideológiai-etikai pillér

Miért foglalkozunk ideákkal és hiedelmekkel, ahelyett, hogy rögtön a gyakorlati dolgokra térnénk?
Egyszeruen azért, mert a világot eszmék és hiedelmek kormányozzák, -de ezek nem megváltoztathatatlanok.
Ezek az idok szükségletei szerint keletkeznek és formálódnak; Marx azt mondaná, úgy
fejlodnek, hogy az uralkodó osztályok szükségleteit kiszolgálják. Az ideológia víz a halnak, amirol a hal
nem tud. Az a célunk: úgy gyúrjunk össze ideológiát, hogy korunk uralkodó eszméi és hiedelmei a nagy
terv igazolását szolgálják.

Példának okáért, korunk rémülettel néz a bolygón eloforduló járványokra és éhínségre, de a korai
keresztény teológus, Tertullianus így írt: "a járványok, éhség, háborúk és földrengések csapásait
áldásnak kell tartanunk a túlszaporodott nemzetek számára, mivel segítenek az emberi faj szertelen
szaporodásának lemetszésében". Jajveszékelt a "Föld hatalmas népessége miatt, amely a Föld számára
súlyos teher", sot így beszélt: .,...a Föld nehezen tudja igényeinket kielégíteni."24

Ennek az egyházatyának a természeti vagy az ember által eloidézett csapások valóságos "áldások",
mivel megvédik a "túlszaporodott nemzeteket" a saját reprodukciójuk szörnyu következményeitol. A
háború, az éhínség és a járvány megvédi a közösséget és a jövot. Ezeknek az úgynevezett
szerencsétlenségeknek köszönhetoen, amelyek a valóságban hasznosak az emberiség számára, a túlélok
és leszármazottaik majd ismét élvezni fogják a Föld adományait. Ezek nélkül a Föld sohasem "elégítené
ki igényeinket", már csak azért sem, mert ezek az igények az idok során egyre növekednek.
Bár keresztény volt, ez a teológus nem látta a legfobb jónak az egyéni életet.

Ehelyett a közös jólétet tette az értékei csúcsára, és felismerte, hogy az emberi faj családfájának
bizonyos ágait le kell metszeni és "szertelen szaporodását" meg kell fékezni, hogy lehetové tegyük a
kollektív jólét uralomra jutását. Már eddig is idéztük olyan klasszikus filozófusok, mint Platón és
Arisztotelész nézeteit, akik helyesen látták, hogy a túlnépesedés súlyos veszély az államra és a
közösségre nézve.


24 Tertullianus (150-?222): On the Soul. Garrett Hardin által idézve: Livim Within Limits. New York and Oxford, 1993, Oxford
University Press, pp. 105-6 (a mi kiemelésünk).

A mi korunk és ideológiája e helyett az egyénhez tartozik. A piaci mechanizmus és a liberalizmus maga
is az egyéni döntéseken és kockázatvállaláson alapul, amelyet számtalan ember szabadon vállal. Ehhez
hasonlóan, uralkodó etikánk és jogi rendszerünk csak egyének (vagy "emberek") jogaival,
lelkiismeretével és cselekedeteivel foglalkozik; az igazságszolgáltatásunk egyéni bunözéssel és
gaztettekkel. Ezért elvesztettük kapcsolatunkat a kollektív bun és a közös jó elsobbségének fogalmaival.
Ez a közös jó néha szükségessé teszi a kényszert és a feláldozást, amit a mi korunk többé nem ismer el
törvényesnek és morálisan igazolhatónak. A mi társadalmainknak nem könnyu elfogadniuk a kollektív
felelosség fogalmát, de még sokkal kevésbé a kollektív bunösséget a közös jólét állapotáért.
Ennek bizonyítéka, hogy mi továbbra is "etikusan helyes"-nek tartjuk az írástudatlan, alkalmazhatatlan,
felesleges, degenerált emberek további burjánzását és terjedését, amennyire csak tetszik nekik; annyira,
hogy ennek elítélését még csak nem is lehet nyilvánosságra hozni azonnali cenzúra, kegyes elítélés és
bizonyos esetekben jogi megtorlás nélkül. Platón, Arisztotelész és Tertullianus elkeseredne az ilyen
állapotok láttán, éppúgy, ahogyan megdöbbennének az Univerzális Emberi Jogok Deklarációján!
Hogy az alapszabályok megváltozzanak és az általunk javasolt stratégia sikerre vezessen, parancsoló
szükség a jelenlegi ideológiai klíma megváltoztatása, felfogásunk és etikai elveink rendbetétele. Az
uralkodó etikai rendszerek a történelem során fejlodtek ki, és semmi ok sincs arra, hogy ne
változhatnának ismét. Ha az etika úgy fogható fel mint egy társadalom kollektív túlélési stratégiája, a

miénk komoly javításra szorul. A jelenlegi etikánk nem teszi lehetové a hatékony
népességmenedzsmentet, amíg a piaci önzés. az "emberi jogok" és a kollektív harmónia
szükségességének ellentmondása nincs feloldva.

Ez a kezdo lépés ahhoz, hogy ismerjük fel, és másokkal is ismertessük fel szenvedélymentesen azt, hogy
egy élénk, versenyzo és globalizált gazdaság szükségszeruen hozza létre a gyoztesek és a vesztesek, a
Bentiek és a Kintiek kétrétegu társadalmát, mind az országokon belül, mind azok között. Ez egészséges.
Ez a rendszer hajtóereje, a "vadállat természete", és semmiképpen sem változtatható meg.
Ahelyett, hogy hiábavalóan próbálnánk megváltoztatni ezt a természetet, azt kell megnéznünk, hogyan
maximalizálható a gyoztesek és minimalizálható a vesztesek száma, és hogyan részesítheto az
emberiségnek a mainál sokkal nagyobb része az elonyökbol, amelyeket a piac nyújtani tud. Sokkal több
embert kell befogadni Északon és Délen, egyaránt; továbbá meg kell teremteni azt a szociális
környezetet, amelyben a gazdag társadalmak fo betegségei (a bunözés, munkanélküliség,
környezetszennyezés, drogfüggoség és hasonlóak) észrevehetoen csökkennek.
Az világos, hogy a piac önmagában nem tud tömeges jólétet teremteni a jelenlegi demográfiai feltételek
mellett, és ennek következtében ezeket korrigálni kell. Hogy az igazi népességkontroll elfogadható
legyen, a gondolkodás és vélemények új klímájára van szükség; olyanra, amely nem fogadja el
kiindulópontként sem a dogmatikus és korlátlan személyes szabadságot, sem ennek alátámasztásaként
az emberi jogokat.
Ezért erosen javasoljuk Megbízóinknak, hogy hozzák létre és tartsák fenn a gondolkodók, írók, tanárok
és kommunikátorok egy csoportját, amely koncepciókat, érveket és elképzeléseket fejleszt ki az eroteljes
népességmenedzsment stratégiáinak intellektuális, morális, gazdasági, politikai és lélektani igazolására.
Ezeknek az intellektuális munkásoknak feladata lesz egy innovatív és gyakorlati, huszonegyedik századi
etika kidolgozása, és közvetítése is.

A megfelelo ideológiai keret kidolgozásába való befektetés százszorosan megtérül. A nagy gondolkodók,
mint Platón, Darwin, Hobbes, Malthus, Nietzsche, Hayek és Nozick eszméit (és mi oszintén reméljük,
hogy a mi tanulmányunk által tartalmazott eszméket és érveket is) gondosan le kell porolni, ahol ez
szükséges, finomítani és adaptálni a mai helyzetre, újracsomagolni a különféle hallgatók számára és
terjeszteni a véleményformálók, döntéshozók és a laikus közönség soraiban.


A modern biológia, környezettudomány, demográfia, szociológia, neoklasszikus közgazdaságtan és más
tudományok eredményei megfontoltan interpretálva természetesen megtalálják a helyüket a megújított
intellektuális épületben. Ezeket az eszméket ki kell dolgozni, megformálni és futtatni egy hálózaton, egy
elkötelezett intellektuális keretszervezeten (káderszervezeten) keresztül, amelynek tagjai busás
illetményben részesülnek, továbbá fizikai valamint mentális területet kapnak, ahol dolgozhatnak, és
kifejthetik eszméiket, akár tradicionális egyetemeken, speciális alapítványokban és intézményekben vagy
éppen a világhálón.
Esélyt kell kapniuk nemcsak a könyvekben és folyóiratokban publikálásra, hanem a foáramú nyomtatott
sajtóban, rádióban, televízióban, és az elektronikus médiában is. Kapjanak tág lehetoséget arra, hogy
nyilvános és privát gyuléseken beszéljenek, találkozzanak fiatalokkal, és elláthassák oket útmutatással,
ezenkívül sokrétu webhelyeket muködtessenek.
Felhívjuk a figyelmet arra, hogy öntudatos és dinamikus intellektuális vezetés, szaktekintély és igazolás
nélkül a tanulmányunkban vázolt stratégiák bukásra vannak ítélve. Feltételezzük, hogy az ilyen
"ideológiai legionáriusok" hadtestének létrehozása, fenntartása és támogatása nem okoz problémát a
Megbízóinknak. Kétségkívül ismerik továbbá a növekvo globális média konglomerátumainak vezetoit,
akiknek birtokában van az összes szükséges "intellektuális-ideológiai erosíto" az eszmék
terjesztéséhez.25
A Munkacsoport minden egyes tagja teljes nyíltsággal az ilyen intellektuális káderek egyfajta
prototípusának gondolja magát. Ráadásul oszintén beismerik, hogy vonzza oket az anyagi jutalom,
amely az ebben a vállalkozásban való részvétellel jár, az érdemeken túl.

25 Az öt legnagyobb globális médiabirodalom: Time Warner (25 milliárd dollár eladás), Disney (24 milliárd dollár),
Bertelsman (15 milliárd dollár), Viacom (13 milliárd dollár) és News Corporation Murdoch. (10 milliárd dollár). Ezek
tulajdonában újságok, magazinok, filmek, televíziók, videók, CD-romok, könyvek stb. állnak.

Mi ebben a vonatkozásban nem különbözünk más hivatásos gondolkodóktól, tudósoktól és íróktól, akik
felismerik a liberalizmus nyilvánvaló elonyeit, és tudásukat, képességeiket a szabadpiac szolgálatába
állítják, amikor jól látják, hogy így tenniük jövedelmezo és hasznos számukra.
Itt azonban meg kell jegyeznünk valamit, ami óvatosságra int. Még ha az ideológiai munkát kiválóan el
is végezte a zsenik kádercsapata, melynek számára busás pénzügyi és technikai támogatás állt
rendelkezésére, még mindig kudarchoz vezethet az, ha a rendszer nem lesz képes valóban minden
eddiginél nagyobb gazdasági jólétet, környezeti megújulást és civilizációs értékeket adni a Föld lakóinak
túlnyomó többsége számára. Ha ez csak kívánság marad, akkor a Kintiek elobb vagy utóbb fellázadnak,
és a romlásba magukkal rántják a liberális kapitalizmust is.

A gazdasági pillér

Bizonyos gazdaságpolitikákat intézményesíteni kell, vagy meg kell erosíteni, késlekedés nélkül, a
következokben leírt okok miatt. Mostanáig a normát a Világbank és a Valutaalap által a déli és a keleti
államok számára készített struktúraátalakító programok (SAP-ok) jelentették. Ezek tagadhatatlanul
pozitív szerepet játszottak. Értelmes neoliberális fegyelmet vezettek be, kötelezték a kormányokat, hogy
nemzeti gazdaságukat integrálják a világgazdaságba, és keretet nyújtottak arra, hogy a helyi elitek
gazdagodjanak (az alacsonyabb béreknek, a jobban kezelheto munkaeronek, a tömeges privatizációnak,
a kevesebb kormányzati beavatkozásnak és hasonlóaknak köszönhetoen).

A SAP-oknak ez az elitorientációja azt szolgálja, hogy a liberalizáció és globalizáció befolyásos nemzeti
résztvevoit hozza létre.
Ugyan nehéz lehet bizonyítani, de a SAP-ok valószínuleg tompították a népesség növekedését, még ha a
népesség teljes számát nem is csökkentették.


Most eljött annak az ideje, hogy összekapcsolódjanak a speciális gazdasági és demográfiai célok. Annak
a lehetosége, hogy tágítsuk és megerosítsük a SAP-okat, fennáll, mivel gyakorlatilag az összes érintett
ország sokkal súlyosabban eladósodott ma, mint amikor eloször vezették be ezeket a programokat. Az
eladósodottságuk nyitottá teszi oket az IMF egyre drasztikusabb rendelkezései számára, mivel nem
kaphatnak hitelt sehol sem az IMF jóváhagyó pecsétje nélkül. Most, hogy Ázsia összes népes nemzete az
egyetlen, bár nem jelentéktelen Kína kivételével -az IMF gyámsága alá került, valódi nagy lépések
tehetok meg.
A SAP-oknak közvetlen vagy közvetett demográfiai hatása lehet. Ezek a szinergia modelljei. Például,
bátorítják a mezogazdasági termelést exportra és az árak emelését, ezáltal lenyomják az élelmiszerfogyasztást
és a betegségekkel szembeni ellenálló képességet. Az asszonyok végszükségben
prostitúcióra kényszerülhetnek, kapcsolatba kerülve az AIDS-szel, terjesztve azt. A közegészségügyi
kiadásokat és a szennyvíz-és hulladékkezelésre szánt alapokat gyakran csökkentik, ami következtében a
malária és egyéb betegségek visszatérnek. Az alacsony bérek gátolják az orvosi kezeléshez és a
gyógyszerekhez hozzájutást.
Mindenütt, ahol csak gyorsan liberalizálták a piacokat, fizikai kényszerrel vagy a nélkül, a növekvo
halálozás és csökkeno termékenység ígéretes lendületet vett. Néhány helyen a várható életkor máris
drámaian csökkent, mint a néhai Szovjetunió területén, ahol a foglalkoztatottságot és a társadalmi
szolgáltatásokat erosen csökkentették, és ez öt évet vett el az átlagos élettartamból. Az UNICEF azt
nyilatkozta tíz évvel ezelott, hogy az államadósságok és a SAP-ok többletben évi félmillió gyermek
halálát okozzák, bár ez nem bizonyítható.
A nyugati országok eros többségben vannak az IMF vezeto testületében, és ügyelniük kell arra, hogy a
struktúraátalakító programokat megerosítsék. A Világbankkal ellentétben, az Alap sohasem hajolt meg,
hogy a "közkapcsolatok (PR)" útján keresse a tömegek kegyeit, és úgy gondoljuk, hogy hasznos lenne
tanulmányunk következtetéseit az Alap olyan gondosan kiválasztott felsobb vezetoivel megosztani, akik
rokonszenveznek annak gondolataival.
A privát pénzügyi toke ugyancsak pozitív szerepet játszhat abban, hogy a népesség csökkentéséhez
kívánatos feltételeket teremtsen. A gyárakba és berendezésekbe való befektetéssel ellentétben, a
részvények és államkötvények vásárlására fordított pénz teljesen likvid, és azonnal kivonható. Amikor
1994 végén a mexikói szétesés bekövetkezett, a peso krízise széles köru üzleti csodökben csapódott le,
a kamatok égbe szökését, bankcsodöket és a személyzet elbocsátását okozva. Ennek következtében az
élelmiszer-fogyasztás negyedével csökkent, az öngyilkosságok új rekordokat döntöttek, és az eroszakos
buncselekmények száma jelentosen nott. Ehhez hasonló forgatókönyv már Oroszországban is létezik, és
terjed Thaiföldön, Koreában, Indonéziában, és másutt is, Délkelet-Ázsiában. A piac azonnal büntet;
ezeken a helyeken folyamatosan választásokat tartanak.
Mindezek a publikus és privát eszközök, ha azokat jól alkalmazzák, a népesség növekedésének
megfékezéséhez vezethetnek, és támogatják a "lemetszo" stratégiákat. De akármilyen elonnyel járhat is
a struktúraátalakítás és a szeszélyes portfolióberuházás, ezek önmagukban nem képesek a teljes
munkát elvégezni. Társulnia kell hozzájuk egy átformált politikai rendnek, amely az új világgazdasági
rend szolgálatában áll.

A politikai pillér

A strukturális átalakítás, bármennyire hasznos is, szükségszeruen a nemzetállam dolga, amelyben a
kormányok, még ha az IMF és a Világbank gyámsága alatt vannak is, fontos szereplok és hivatkozási
pontok maradnak. Eddig az országok többé-kevésbé együttmuködtek a liberalizációs programokkal.

A kisebb, gyengébb nemzeteknek nem is lehetett más választásuk; mások megpróbáltak nyilvánosan
fellázadni a drasztikus gazdasági fegyelem ellen. A kép nem egységes, és sok minden múlhat a vezetés
ideológiai meggyozodésén. Tény, hogy sok országban az átalakítás nem volt sikeres.


Ez nem az Alap és a Bank hibája. Ezek kiváló és úttöro munkát végeztek, de ingatag és kétértelmu
politikai környezetben kellett dolgozniuk. Még a legitimitásukat is megkérdojelezték, nem csak a
populista szervezetek, de a kormányok is. A létezo világhatalmi politikai tényezok nem képesek olyan
szabályokat diktálni, amelyek a mai nyilvánvaló problémákat megoldanák, és egyáltalán nem lesznek
használhatóak, ha holnap a népességcsökkento stratégiákat kell megvalósítani.
A cél most az, hogy helyettesítsük az idejétmúlt nemzetállam-modellt. A huszadik század vége
megtapasztalta a gazdasági globalizáció csaknem teljes gyozelmét; a huszonegyedik század feladata lesz
a törvényes, általánosan elismert globális politikai struktúra megteremtése, amely támogatja, fenntartja
és tökéletesíti azt. Bármik legyenek is a hiányosságai, a megújított IMF valószínuleg létfontosságú része
lesz ennek a szerkezetnek. Minden további krízist arra kell felhasználnia, hogy növelje a dogmaként
elismert felsobbségét és korlátozó hatalmát.
Az úttöro azonban, ahogyan már említettük, az újszeru -valójában forradalmi -Világkereskedelmi
Szervezet (WTO). A történelem során eloször fordul elo, hogy egy nemzetközi szervezetnek valódi jogi
hatalma van a tagjait érinto kereskedelmi vitákban, függetlenül attól, hogy a tagállamok gazdagok-e,
vagy szegények, nagyok-e, vagy kicsik, gyengék-e, vagy erosek.
Ennek a folytatódó munkának egy másik pozitív eleme a Multilaterális Beruházási Egyezmény (MAI),
amelynek tárgyalása tudomásunk szerint most folyik. A MAI hatalmat adhat a világgazdasági
kormányzásának azzal, hogy kényszeríto transznacionális szerkezetet alakít ki a magántársaságok
beruházásaira, felülírva a nemzeti törvényeket.
A MAI-nak valódi végrehajtó hatalmat kell kapnia, és ratifikálni kell azt, amint csak lehet. Amint egy
felelos tisztviselo mondta, "Emlékezzünk, a GATT csak az elso lépés volt 1947-ben. A MAI valószínuleg a
globális gazdasági alkotmány magja lesz. Történelmi méretu korszakváltás folyamata kezdodik."
Reméljük, hallunk még róla.
Együtt tekintve ezeket az intézményeket, és feltéve, hogy közöttük eszmecsere és együttmuködés folyik,
az IMF, a WTO és a MAI úgy muködhet, mint egy nemzetközi pénzügyi, beruházási és kereskedelmi
minisztérium embrionális formája. De ez valóban csak a kezdet. Ezek önmagukban nem képesek olyan
világkormányt alkotni, amelyiknek univerzális kényszeríto ereje van.
Az ezredforduló küszöbe így veszélyekkel terhes. Bár a nemzetállamok kétségkívül gyengültek, de
egyelore nincs olyan igazi, elismert, nemzetek feletti politikai hatalom, amely ezeket helyettesítené.
Hogyan töltheto be ez az ur?

•
A társadalom fo szervezoerejének a globális piacnak kell maradnia. Néhány doktriner hitvédo
nézetei ellenére azonban a piac nem lehet teljesen önszabályozó. Vezérelni és irányítani kell,
hogy a jövojét, és a sajátunkat is, megvédjük. Ez az elv különösen a pénzpiacokra igaz. Egyelore
túl korai lehet egy globális pénz bevezetésének javaslata, de bizonyos, hogy jelentos igény van
olyan eros vezetésre, amelyik képes kello gyorsasággal és hatalommal mozdulni, és általános
érvényu gazdasági és politikai döntéseket meghozni, valamint érvényesíteni.
•
Ennek a vezetésnek vállalnia kell a pénzpiacok szabályozását, talán egy sokkal erosebb
Nemzetközi Elszámolások Bankján keresztül. Ezeket a piacokat adóztatni kell, hogy alapot
teremtsünk a vezetés muködéséhez.
•
A transznacionális vállalatoknak mélyrehatóan részt kell venniük az új politikai struktúra
megtervezésében, és ezek megteremtésében is, ahogyan a WTO és a MAI idején tették. Azonban
a közvetlen kormányzás látszatát bizonyosan el kell kerülniük.
•
Az Európai Bizottság kezdeti modellt szolgáltathat egy, a nemzetek feletti vezetotestületre, amely
formálisan kormányokat képvisel, de az Európai Parlament jóformán semmiért sem vonhatja
felelosségre, és még kevésbé tehetik meg ezt a nemzeti parlamentek.

•
A G7-nek hasonló szerepet kell keresnie. A találkozók már most sem korlátozódnak a G7-államok
vezetoire, hanem a pénzügyi (vagy egyéb) miniszterek is látogatják azokat. A magas színtu
hivatalnokoknak kell a következo résztvevoknek lenniük, speciális mandátummal arra, hogy
kialakítsák az érzékeny kérdésekben kollektív döntéshozás gépezetét.
•
Ha hozzáértoen kezeljük, akkor az Egyesült Nemzetek Szervezete is felhasználható egy
világvezeto testület megalkotására. Ha ennek tovább élo szervezeteit átstrukturálnánk,
összeolvasztanánk, és radikálisan csökkentenénk méretüket; ha az ENSZ felkészült lenne arra,
hogy felvértezze magát a magánvállalkozások információgyujto és döntéshozó képességeivel,
akkor legitimálhatná a nemzetközi vezetotestület építését. A jelenlegi Fotitkárság egyértelmuen
fogadókész erre.
•
Bár az eros vezetés nyilvánvalóan szükséges, a világ ma túl összetett ahhoz, hogy elismerjen
nemzetközi törvényhozó testületeket, amelyek mindenképpen területi alapúak. A parlamentáris
demokráciára úgy kell tekinteni mint egy lezárult 200 éves idoszakra a szükségszeruen jobban
központosított hatalmú uralmak közt.
•
A nem kormányzati szervezeteknek (NGO-knak) azonban továbbra is meg kell engedni a
"konzultatív státust" egy rendszeres összejöveteleket tartó, formális testületen belül. Ebben az
NGO Fórumban a képviselok vagy választhatóak lesznek, vagy nem, egy-egy tagállam
politikájának megfeleloen. Az ENSZ konferenciáinak hosszú során keresztül beigazolódott, hogy
ez a modell képes az NGO-kat "konstruktívabbá" és "felelosebbé", azaz sokkal kevésbé
radikálissá, kihívóvá és engedetlenné tenni.
•
Az egyetlen tradicionális kormányzati ág, amelyet leginkább a nemzetállami kormányra kell
hagyni, az igazságszolgáltatás, beleértve a rendori igazságszolgáltatást, a helyi rend megorzését,
a bírósági rendszert, börtönöket és hasonlóakat.
•
Minden politikai rendszernek szüksége van katonai megerosíto mechanizmusra. A Pentagon a
Nemzeti Biztonsági Ügynökséggel, valamint a megnövelt szerepu NATO tölthet be ilyen szerepet.
Megbízható második vonalú katonai szervezeteket kell muködtetni a kulturálisan sokféle, nem
nyugati civilizációs területeken lévo, bizonyos kliensállamokban.
•
Az információtechnológia fo kérdés lesz a megújított világrend létrehozásában és
megszilárdításában. Az elitek már most is össze vannak kapcsolódva dedikált magánhálózatokon
keresztül. Ezeket a hálózatokat meg kell erosíteni, amint azt a globális politikai konzultáció és
menedzsment szükségletei egyre inkább nyilvánvalóvá teszik. Az információtechnológia fokozza a
létrejövo ellenzék felügyeletének, a soraiba való beszivárgásnak és szétzilálásának lehetoségét.
Az "állampolgárság" fogalmát Újra kell definiálnunk (a fentebb leírt ideológiai pillér segítségével), és
kiterjedten használnunk kell az interaktív, könnyen manipulálható információs hálózatokat arra, hogy a
népesség számára a döntéshozatalban való részvétel illúzióját keltsük. Ismét megjegyezzük, hogy a
politikai ellenorzés eszközeinek nem szabad látszania az ellenorzöttek és irányítottak számára, mert
akkor a bolygó menedzselése, sot a piac zökkenomentes muködése is veszélybe kerül. A nemzetközi
színtér tele lesz hulladékkal, zavarral és anarchiával.


A pszichológiai pillér

Ez az utolsó pillér közeli kapcsolatban áll azokkal az ideológiai-etikai tárgykörökkel, amelyeket eddig
érintettünk. Az egyéni és csoportpszichológia, "az ész és a szív csatája" mindazonáltal megérdemli azt,
hogy a maga jogán is helyet kapjon. Ha ezeket megfeleloen irányítjuk, akkor segíthetnek elonyös légkört
teremteni a csoportok közötti ellenségeskedésekhez, ami önmagában is a népesség csökkentéséhez
vezet. Paradox módon az egyéni pszichológia is növelheti a globalizáció elterjedését.
Az eddig erre a célra kidolgozott pszichológiai módszerek leghasznosabbika az "identitáspolitika",
ahogyan azt Nyugaton mostanában nevezik. Ideális esetben az egyéneknek mindenütt erosen
azonosulniuk kell egy etnikai, szexuális, nyelvi, faji vagy vallási alcsoporttal annak hátrányára, hogy
önmagukat bármilyen ország nemzeteként vagy annak egy szakmai kasztjaként vagy éppen egy
társadalmi osztály tagjaként határozzák meg, és még ennél is sokkal kevésbé szabad az "emberi faj"-hoz
tartozónak érezniük magukat. Minden személynek elsosorban egy szuken definiált csoport tagjának kell
tekintenie magát, és csak másodsorban munkásnak, egy közösség tagjának, szülonek, nemzeti vagy
nemzetközi polgárnak. A "polgárság" megjelölést minden szinten rosszallni kell.
A fentebb kifejtett ideológiai-etikai támadásnak az is része kell legyen, hogy anyagi és morális segítséget
nyújt a szexuális, faji, vallási és etnikai elkülönülés legkifejezettebb és legagresszívebb szószólóinak.
Ezeknek a kommunikáló médiához való boséges hozzáférését ugyancsak lehetové kell tenni,
csoportspecifikus megnyilvánulási alkalmakkal, bevezetve és pénzelve oket mindenhol, ahol nem tunnek
fel önként, maguktól.
Mi feketéket, fehéreket, barnákat és sárgákat akarunk látni, homoszexuálisokat, leszbikusokat,
feministákat és fallokratikusokat -férfiuralomban hívoket -, zsidókat, keresztényeket, hindukat és
muzulmán fundamentalistákat, továbbá felsobbségtudatúakat, valamint sebezheto és elnyomott szakmai
csoportokat (a rendorségtol a soforökig), valamennyit a saját újságukkal, magazinjaikkal, rádiójukkal,
televíziójukkal és weblapjaikkal. és azt, hogy mindegyik elsosorban a saját "jogaival" legyen elfoglalva.
Ezeket a jogokat ki kell találni, és lelkesen védelmezni, nem csak negatívan (azaz a zaklatástól, az
eroszaktól és a diszkriminációtól való mentesség jogát), de a megerosíto jogokat is (azaz a speciális
elbánáshoz való jogot az elmúlt és jelenlegi, a képzelt és valós sérelmek nevében), beleértve az önálló
államban élés jogát is.

Mivel gyakorlatilag a világon minden azonosítható csoport volt valamikor többé vagy kevésbé egy másik
csoport, vagy egyszeruen csak a történelem vagy a földrajz áldozata, a zajkeltésnek hamarosan
kakofóniává és süketítové kell fokozódnia, olyannyira, hogy semmilyen más fegyverbe hívás nem fog
hallatszani a lárma felett. A cél az, hogy a széttöredezettséget elomozdítsuk, aláhúzzuk a másokkal
szembeni különbségeket, és gettókat létesítsünk, akár van ennek valami tényszeru vagy hagyományban
gyökerezo alapja, akár nincs. Az elfogadott véleménnyel ellentétben a legtöbb identitásnak, beleértve az
úgynevezett etnikait is, csak gyenge történelmi gyökerei vannak, és gyakrabban, mint nem, jelenlegi
konstrukciók. Az identitás ezért nagyban hasonlít Istenhez: még ha nem létezik is, rendkívül hatalmas, olyan
hatalmas, hogy az emberek a nevében ölni fognak.
A leggyorsabb útja annak, hogy az elkülönülés eros és ellenséges pszichológiai érzését felkeltsük,
bizonyossá tenni, hogy egy X csoport tagjait megalázta vagy megölte egy Y csoport (vagy elhitetni, hogy
megalázta vagy megölte). Bár ilyen feszültségeket nem mindig könnyu kialakítani és manipulálni, korunk
világa sok kétséges etnikai vagy vallásos különbség példáját ajánlja, amelyek ezen az úton keletkeztek,
kerültek felszínre és terjedtek el. A csoportok közti tartós gyulölet és konfliktusok elosegítése a faji
gyulölet felszításával és olyan provokációkkal segítheto, amelyek a csoportokat az eroszak fokozottabb
elfogadására sarkallják.


Az identitáspolitika két fontos elonnyel rendelkezik.

•
Eloször: megalapozza a belso konfliktusokat és a polgárháborút. a közösségen belüli valamennyi
feszültség súlyosbításával. Még ha ezek a feszültségek nem is torkollnak háborúba, az elotérben
lévo csoportok azzal vannak elfoglalva, hogy dühödten egymásra figyelnek, és nem a globális
színpad valódi szereploire, akik így gyakorlatilag láthatatlanok maradnak.
•
Másodszor: elfojtja a szolidaritást, és rendkívül problematikussá teszi az ellenállást az általunk
javasolt stratégiákkal szemben; a széles nemzeti vagy nemzetközi frontok és szövetségek
kialakítását nehézzé, ha nem lehetetlenné teszi, és megakadályozza a valódi politikához fordulást.
Ahelyett, hogy az emberek azt kérdeznék maguktól, hogy mit tudnak tenni, arra kell koncentrálniuk,
hogy kik ok. A gazdasági és politikai globalizáció addig akadály nélkül haladhat elore, amíg az emberek
szeme pszichológiailag be van kötve, és nincs megfelelo globális polgárság, amely ellenezze az
elorehaladását.
Csak emlékeznünk kell a Kommunista kiáltvány buzdítására: "Világ proletárjai, egyesüljetek", vagy a
párizsi egyetemisták és munkások csatakiáltására 1968 májusában: "Noes sommes tous def juifs
allemands" (Mi valamennyien német zsidók vagyunk), amikor a kormány megpróbálta kiszemelni
különleges megrovás szándékával Daniel Kohn-Bendit diákvezetot, a vallása és az állampolgársága
miatt. Az ideális helyzet az lenne, amikor a jövobeli Cohn-Benditek maguk éreznék magukat "német
zsidók"-nak (vagy akármi másnak), és maguk használnák az adott csoport problémáinak vállalását
mások kizárására, amikor csak lehet, más nemzeti, vallási vagy etnikai csoport ellen.
Más oldalról viszont azokat a potenciális vezetoket, akik kitartanak a szolidaritás és az egyetemesség
elve mellett, valamint azokat, akik megpróbálják gyakorolni az állampolgárság-alapú, bennfoglaló
nacionalizmust, személyükben kell hiteltelenné tenni annyira, hogy saját szomszédjaik, egyetemi
hallgatóik, munkásaik vagy kollégáik se bízzanak meg bennük, elsosorban a fajtájuk, etnikai eredetük,
szexuális beállítottságuk vagy pénzügyi becsületességük kétségbe vonásával.
A jelenlegi tudományos haladás további ismereteket nyújt, ezekrol a dolgokról, amelyeket gondosan kell
követni, amint a "redukciós kényszer" gyakorlati megvalósítása elkezdodik. Különösen a játékelmélet és
a primatológia segít megmagyarázni azt, hogy az emberek miért muködnek együtt és élnek
társadalomban. A különféle játékstratégiák számítógépes szimulációja megmutatja, hogy valaki vagy
kiegyezést és együttmuködést kelthet, amely vég nélkül tart, vagy ellenkezoleg, összefonódó,
kibogozhatatlan kölcsönös bunöket, gyulöletet és "véres viszályt" okozhat. A pszichológiai pillér
megépítése hasznot húzhat eme stratégiák és eredményeik beható tanulmányozásából.26

Ezeknek a pilléreknek a szilárd helyretétele után, reméljük, hozzáfoghatunk a nagy Népességcsökkento
Stratégia konkrét elemeinek taglalásához.

2.3. Csapások
Bevezetés

A Római Birodalom Krisztus után 200-ban jutott delelojére, amikor 46 millió alattvalója volt, ebben
benne foglaltatott 28 millió ember az akkor Európában élo 36 millióból. A birodalom legsurubben lakott
helye Itália volt, ahol négyzetkilométerenként 19 személy élt (Olaszország jelenlegi népsurusége ennek
tízszerese). A következo négy évszázadban Európa népessége negyedével visszaesett, és még ennél is
jobban csökkent a mediterrán országokban. Ezt a drámai változást nem éghajlatváltozás, elsöpro
járvány vagy más, egyedi jelenség okozta: két népességtörténész szerint "úgy látszik, a klasszikus
társadalom egyszeruen túlterjeszkedett..." Avagy a malthusi szóhasználattal élve, a "megélhetés
egyszeruen nem tudta követni a népességet".27


26 Lásd Matt Ridley: The Origins of Virtue. Harmondsworth, 1996, Penguin. Különösen a 3. és 4. fejezet.
27 Cohn McEvedyand-Richard Jones: Atlas of World Population History Harmondsworth, 1980, Penguin, p. 21.

Akármi is az ok, a római civilizáció már nem sokáig élt, és hamarosan átadta helyét a Sötét Korszaknak.
A létfenntartási termelés stagnált, és Európa csak az ezredfordulóra tudott visszakapaszkodni a 36
milliós szintre. Az 1000-és 1300-as évek között a népesség kirobbanó növekedése volt tapasztalható: a
tizennegyedik század kezdetére az európai népesség elérte a példa nélküli 80 milliót.
Ez túl jó volt ahhoz, hogy tovább tartson. A "Nagy Halál", ahogyan a kortársak hívták, hamarosan elvitte
a népesség negyedét. A "Fekete Halál" ennél is nagyobb százalékot törölt ki a suru népességu
Franciaország, Olaszország és a Németalföld lakosságából. A felépülés csak egy másik csökkenés után
következett be, amelyet a harmincéves háború pusztításai okoztak.
Lassan, az ipari forradalom kezdetével, az élelmezés és az alapveto higiénia javulásával, a háborúk és
helyi éhínségek, betegségek és 50 millió ember kivándorlása ellenére, az európai népesség 1845-tol
1914-ig 80 százalékkal emelkedett. Az elso világháború elpusztított 8 millió fiatal férfit, de ezzel együtt is
az európai népesség 40 százalékkal nott 1914 és 1945 között. A második világháború óta megállapodott,
és a török és észak-afrikai bevándorlók nélkül valószínuleg csökkenne Európa népessége.
Kína demográfiai történelme még eroszakosabb, mint Európáé. Népessége a Han császárság fele útján

(i. e. 206-i. sz. 220) 50 és 60 millió között érte el a csúcspontját, majd e körül lebegett a következo ezer
évben. Végül a javított rizstermelési technika lehetové tette, hogy több éhes szájat lássanak el, ezért a
népesség növekedett. Kína járványa nem fekete volt, hanem mongol. A kánok, Dzsingisszel kezdodoen,
legyilkolták az északi tartományok lakóinak háromnegyedét és a déliek harmadát, -összesen 35 millió
kínait, amely megdöbbento szám volt abban az idoben. A népesség magához tért, de csak hogy ismét
áldozatul essen, ezúttal a mandzsuknak. Ezek 25 millió kínait irtottak ki a tizenhetedik században, és
további 25 milliót a tizenkilencedikben. A maoisták a Nagy Ugrás politikájával jól ismert lábnyomokat
követtek.
Más szavakkal, a népesség csökkentése a hódításon, háborún, éhségen vagy betegségen keresztül
egyáltalán nem újdonság. A nehézség az, hogy hogyan tegyük tartóssá. Javaslataink kifejlesztése és
eloterjesztése közben meg fogjuk vizsgálni mind a megelozo, mind a gyógyító Népességcsökkento
Stratégiákat (Population Reduction Strategy), amelyeket mostantól gyakran PRS-nek rövidítünk. A
megelozo PRS az alacsonyabb születési arányra, míg a gyógyító PRS a magasabb halálozási arányra
koncentrál.
Bár a gyógyító stratégiák következményei (magasabb halandóság) többé-kevésbé láthatóak lesznek,
hangsúlyozzuk, hogy ezek mögött nem szabad feltunnie semmilyen speciális ügynökségnek, kivéve a
végzetet és az áldozatoknak a többszörös meg nem felelését. Azok a hagyományos katasztrófák,
amelyek valamikor kordában tartották a népesség növekedését -háború, éhínség, járvány és földrengés
-, ma is léteznek, és ezekhez újabb modern erosítések csatlakoznak, mint a kábítószerek, az elburjánzó
bunözés és a környezeti mérgek. Nem fogunk a földrengéssel vagy egyéb isteni tevékenységgel
foglalkozni, amelyek az emberi befolyásoláson kívül esnek: ha ilyenek történnek, azok külön ajándékok,
de ezekre nem lehet hagyatkozni. Az olyan "történelmi" katasztrófákra, mint a hódítás, háború, éhínség
és járvány, a legjobb kalauzunk Szent János lehet, akinek apokaliptikus víziója még mindig kiviláglik a
Kinyilatkoztatásból, a Biblia utolsó könyvének lapjairól.
Pontosan azért, mert János senkit sem tudott hibáztatni a sorozatos katasztrófák miatt, metaforákká
transzformálta és megszemélyesítette ezeket a Lovasokban. (Az igaz, hogy a hódításnak van valamilyen
képviseloje. Azonosítani lehet az elkövetot, és ha ez egyáltalán segít rajtad, tudhatod, hogy téged a
mongolok vagy a maoisták öltek-e meg.) A Négy Lovas kísérni fog bennünket, ahogyan mi folytatjuk
utunkat a "Hogyan" birodalmába. Reméljük, a "Miért"-et már kielégítoen megindokoltuk Megbízóink
számára -mert ha nem, akkor rosszul végeztük a munkánkat -, és abban is bízunk, hogy ok szintén meg
vannak gyozodve arról, hogy szükséges az "emberi faj szertelen szaporodásának lemetszése".

Az Apokalipszis Lovasai - korabeli áttekintés

I. Hódítás
Az Apokalipszis Elso Lovasa "azért jön, (...) hogy hódítson". A lova fehér, és olyan íjat visel, mint a
parthusok, a római világ rettegett hatalmi riválisai, a híres váll feletti "parthusi lövés" mesterei.
A mások feletti uralom a Népességcsökkento Stratégiának fontos része marad. Ezt azonban most már
nem lehet a direkt hódítás, elfoglalás, uralom római vagy parthusi módszereivel elérni. A mai
megjelenésében gyarmatosításnak nevezett hódítás hasznossága az útjának végére ért, mivel a
meghódított területnek vagy a gyarmatosított embereknek többé semmi gyakorlati vagy anyagi értékük
nincs.
Bár volt olyan ido, amikor a hódítók vagy gyarmatosítók érdekében állhatott, hogy ezeket az embereket
fenntartsák, a helyi termelés kihagyásait akár élelmiszer-behozatallal is korrigálva, és elomozdítsák a
közegészségügyet, -ez többé nincs így. Már legalább két évtizede a kevesebb, de jobban képzett
munkaerore van igény. A világgazdaság szükségleteit tekintve az eredményezett többletnépesség nem
pusztán költséges a rendszer számára, de nem fér össze a hagyományos politikai és társadalmi kontroll
módszereivel sem.
Ezért hangsúlyoztuk inkább a nem tradicionális hódítás szükségességét, amelyet az ideológiai
véleményformálással, az etika átalakításával és egy, a Gramsci általi értelemben vett új kulturális uralom
megteremtésével érhetünk el. Hangsúlyoztuk továbbá az uralkodás indirekt módszereit a megerosített
struktúraátalakításon, a komolyan meggyengített államon, a kiépített eros (bár diffúz) és a
transznacionális vállalatokkal szorosan együttmuködo, nem számon kérheto nemzetközi vezeto hatalmon
keresztül. Az identitáspolitika és az etnikai és egyéb feszültségek súlyosbításának támogatását is
kiemeltük mint a mai hódítással szembeni ellenállás csökkentésének eszközeit.

Ahol még mindig vannak hasznos területek és helyi tevékenységek, ott az indirekt hódításnak kell
elsobbséget élveznie és a mesterkedésnek rejtve maradnia. Ellenpéldaként említjük meg a Shell
Olajtársaság szükségtelenül nagy nyilvánosságot kapott esetét, amikor az ogoni embereket
bizonyíthatóan mérgezték, és Shell-ellenes aktivistákat akasztottak fel, az igazságszolgáltatást
megcsúfolva.
1995 novemberében, a bírósági halálos ítélet végrehajtása elott Ken Saro-Wiwa azt írta a cellájából: "a
Shell... (...) kihasználta, rágalmazta és a kipusztulásba hajszolta az ogoni embereket az utóbbi három
évtizeden át. A társaság egy teljesen lepusztított környezetet és emberi nyomort hagyott maga után.
Amikor megszerveztem az ogoni emberek békés demonstrációját, (...) a társaság megkérte a nigériai
hadsereget, hogy avatkozzanak be... (...) Egyetlen javaslatom van: az összes Shell-termék bojkottja."
Ezt a felhívást az emberek milliói olvasták és követték, vagy kapcsolták össze a Shellt a
"kengurubírósággal" és a "mérgezéssel". A Shellnek vagy egy olyan névleges helyi vállalatot kellett volna
létrehoznia és késobb felvásárolnia, amely áttelepítette és alkalmazta volna az embereket, vagy be
kellett volna szüntetnie azokat a tevékenységeket, amelyek ártottak a saját reputációjának, és ezen
keresztül más transznacionális vállalatokénak is.
Kevés rokonszenvet érzünk az olyan vállalatok iránt, amelyek a legkisebb áldozatra sem hajlandóak
annak a rendszernek a nagyobb hasznáért, amelyben ok és más hozzájuk hasonlóak képesek gyarapodni.
Figyelmeztetünk, hogy hacsak a vállalati világ nem alkotja meg a saját belso szabályozó és
kényszeríto hatóságát, amelynek joga van eljárni a gazfickó TNC-k -transznacionális nagyvállalatok valamint
az írott és íratlan törvények megszegoivel szemben, elobb vagy utóbb súlyosan megfizeti az
árát.
A brutalitás ostobaság. Az elnyomottnak nem szabad megérteniük az urai szervezetét és módszereit, és
akkor nem lesz képes ellenük fellépni. A hódító, amely a meghódítottaktól nagy távolságban muködik,
nem lehet célpontja sem nyilvános, sem felforgató, sem direkt támadásnak.


Mostani fo témakörünk azonban elsosorban nem a klasszikus vagy modern hódító azon választása, hogy
megtartson-e, vagy elpusztítson embereket, hanem a "biohatalom" vagy "biopolitika", amelynek értelme
sokkal tágabb az elobbiekénél. Ez a fogalom Michael Foucault-tól, a hajdani befolyásos francia tudóstól
származik, aki két teljesen különbözo uralmi forma történelmi átmenetét elemezte.
Foucault különbséget tett "szuverenitás" és "biohatalom" között. Az elsot arról lehet felismerni, hogy
fegyelemre, ellenorzésre, büntetésre, és ha szükséges, az egyének eltávolítására képes. A második a
népességet mint egészet tekinti tárgyának. A "biopolitika" nem különálló, azonosítható emberekkel
dolgozik, akiknek van nevük, arcuk, hanem elorejelzésekkel, statisztikákkal és a növekedés globális
következményeivel. Ennek megfeleloen nem arra törekszik, hogy Péter, Pál vagy Mariska betegségét
meggyógyítsa, az életüket meghosszabbítsa, hanem a várható élettartam javítására. Ennek érdekében
az egészségügyi szabályok széles skáláját használja fel; megpróbálja az egészséges életmódot és a
balesetek elkerülését ösztönözni. Ezek az eszközök a statisztikai entitásnak nevezett "népességet"
célozzák meg, nem az azt felépíto egyedeket.
Az átmenet a szuverenitás uralmából a biohataloméba Foucault szerint a tizenkilencedik század kezdetén
történt, és a halál felfogásának változásával illusztrálható. A korábbi idokben az egyedi halált rituálissá
tették, olyan ceremónia tárgyává, amelyben az egész család és gyakran az egész csoport (klán, szakma,
udvartartás stb.) részt vett. A biopolitika korában a halál egyre inkább egyéni, magányos, majdnem
szégyellni való és tabu lesz. Korábban a halál azt a pillanatot jelölte ki, amikor az egyén elveszti
ideiglenes függetlenségét, és Isten ítéletének tárgyává válik. A biopolitika nem törodik a halállal: csak a
halandósági aránnyal foglalkozik.
Az uralom két típusában használt technológiák és a kedvelt intézmények szintén különbözoek. A
szuverének felravatalozzák a holttestet, rendezetté, kezelhetové, hasznossá téve azt. A biohatalom nem
a holttestre, hanem a tömegre összpontosít; megpróbálja csökkenteni a szerencsétlenségek
bekövetkezésének valószínuségét, amelyek az életet általában befolyásolhatják. A szuverenitás olyan
intézményeket használ, mint az iskolák, a kórházak, barakkok és a gyárak; a biohatalomnak hatalmas
bürokráciára van szüksége a társadalombiztosítás és az öregkori nyugdíj kezelésére, a biztonsági
eloírások és higiénés szabályok betarttatására. A születések egészségügyi felügyelettel történnek, a
gyermekek védooltását törvény írja elo, a lakások szabályozottak és így tovább. 28
Akármilyen hasznos is Foucault különbségtétele, sok intézményünk ma is a szuverenitás és a biohatalom
között van. A gyógyszeripar és a kórházak mind az egyedi emberek egészségével, mind a
"testpolitikával" foglalkoznak. A vállalatoknak még mindig törodniük kell munkavállalóik testével, de nem
azért teszik ezt, hogy Henry Fordnak a rend és szabályosság elvét alkalmazva biztosítsák az összeszerelo
sor hatékonyságát. Ford igazi "szuverén" volt, és módszerei között az is szerepelt, hogy a szociális
munkások benyomultak munkásainak privát életébe, hogy megkeressék a nem kielégíto személyes
szokásokat vagy lakásfeltételeket, amelyek alkalmatlanná tehették oket a teljes napi 5 dolláros fizetésre.
A mai vállalati szervezetnek kevésbé alázatos, rugalmasabb testre van szüksége. Többen célzottan
figyelembe veszik ezt az igényt a képzéseiken és az átképzéseiken keresztül. A "kísérleti képzéshez",
amelyet sok amerikai cég vesz ma igénybe, szükség van mindkét nembeli munkavállalókra, mindenféle
korúakra és a fizikai megfeleloség különbözo fokán állókra, hogy megmásszanak magas falakat vagy
ingó póznákat, magasban kifeszített dróton járjanak, vagy leugorjanak a semmibe, olyan kötélre
függesztve, amelyet a munkatársuk erosített meg, vagy gyorsan lengo állványon álljanak, mielott ismét
a leugranának. Ez az utolsó gyakorlat a "pelenkarúd" nevet kapta, egy jól ismert pelenkamárka
tiszteletére, mivel a tréninget vezeto vállalat szerint "az emberek gyakran bepiszkítják az alsógatyájukat,
miközben megpróbálnak felállni azon".

28 Michel Foucault: Cows du 17 mars 197. (a Foucault által a Collége de France-ban tartott tanfolyam
keretében eloadott anyag átírása), II Faut Dé-fendre la Sociéte: Paris, 1997. Gallimard-Seuil, különösen
a 218. oldaltól.


Azok, akik túlélik ezeket a próbákat, alaposan megtanulják, hogy kockáztatniuk kell az ismeretlent és
tolerálniuk a félelmet, ugyanakkor fel kell ismerniük, hogy függenek a munkatársaiktól. A gyors
változások és a példa nélküli verseny korában szükséges "veszni hagyni a régi mintákat és viselkedést,
(...) beleugrani a nehéz átmenetekbe, és keményen dolgozni az új kezdeteken". Az alkalmazottaknak
meg kel] tanulniuk beleilleszkedni egy olyan világba, amely többé nem monolit, hierarchikus vagy
bürokratikus, hanem lebego, folyékony és rugalmas. 29
Magunk úgy gondoljuk, hogy a világ egy teljesen új fázisba lép, és itt az ideje, hogy Foucault 1970-es
évek közepén tett különbségtételét egy lépéssel továbbvigyük. A továbblépés parancsoló szükségszeruség
egy harmadik fajta hatalom felé, amely mind a szuverenitáson, mind a biohatalmon túl van.
Elso pillanatra úgy tunik, hogy ez a vállalatok kezében van, de valójában minden egyes személynek a
saját maga iránt tanúsított egyéni felelosségérol van szó.
Az új rendben egyéni szinten kell az embereknek a felelosséget vállalniuk, el kell fogadniuk a
szuverenitást, és "meg kell hódítaniuk" saját testüket, ha elvárják, hogy sikeresek legyenek és megéljenek
a versenyzo világban. Ha nem rugalmasak testben, értelemben és lélekben, akkor feleslegesek, és
a világ gyorsan érzékeltetni fogja ezt velük.
A szociális szférában a biohatalmat újra kell definiálni és át kell alakítani. A hatalomnak továbbra is a
populációval kell foglalkoznia, nem a személyekkel. De ahogyan az intézményesített hatalom egyre
kevésbé lesz nemzeti, és az internacionális sík felé tolódik el, a biohatalom tárgya nem a nemzeti
népesség lesz, amely az állam felelossége, hanem a népesség a legáltalánosabb értelemben, a bolygó
teljes lakossága.

29 Emily Martin, Flexible Bodies: Tracking Immunity in Américan Culturé rom thé Days of Polio to thé
Agé of AIDS. Boston, 1994, Beacon Press. Emily Martin az antropológia professzora a Princeton
Egyetemen, és részt vett ebben az oktatásban, amely a "Fortune 500" vállalat 22 000 alkalmazottja
számára szervezodött.

A biohatalomnak és a biopolitizálásnak ezért a célja nem a vitalitás, hanem a halálozás, nem a
reprodukció, hanem a redukció, nem az élet meghosszabbítása, hanem megrövidítése lesz. A feladat
hatóköre történelmi, filozófiai, sot metafizikai. Az a mentalitás, amely a Nyugatot két évszázadon át
uralta, meg kell, hogy változzék saját maga fordítottjává, ellentétjévé. Meg kell értenie a halál
szükségességét, és az élet megakadályozását kell támogatnia.
A jövo szükségleteit csak a Megbízóinktól származó mandátumunk fogalmaival írhatjuk le, olyan hatókört
és súlyt adva ezeknek, amilyent megérdemelnek. Hogy ez a hatalmas filozófiai elmozdulás megtörténike,
azt nem mi mondjuk meg. Bár a mentalitásbeli változások közismerten lassúak, mégis végbemennek.
Ajánlottunk módszereket, amelyekkel az ilyen változást erosíteni lehet, mind egyénileg, mind
társadalmilag. Ez hódítás, annak legmélyebb értelmében. Ez kell, hogy legyen az Elso lovas, ha a
többiek sikeresek akarnak lenni. Most azok felé fordulunk, akik utána következnek.

II. Háború
A Második Lovas vérvörös paripán lovagol, és hatalmas kardot visel, o a hadseregek vezetoje. Az
Apokalipszisben hatalmat kapott arra, hogy "elvegye a békét a Földtol, és így a lakóinak meg kell ölniük
egymást". Kik ezek a "lakók"? A történelem során a katonák legtöbbször háborúztak, és megölték oket.
A háború modern formájában, különösen a mi turbulens századunkban sokkal több civilt, mint katonát
pusztított el. Csak az 1990-es években a legóvatosabb becslések szerint is 6 millió civil esett el
kereszttuzben, csaknem száz háborúban.
A betegségekkel és az éhínséggel együtt, a háború rendkívül ígéretes Népességcsökkento Stratégia a
modern világban. A külso ero használata, hogy "megöljük oket", csak utolsó lehetoségként veheto
figyelembe.


Ma nincs mód arra, hogy akár csak jóval kevesebbet is kezdeményezzünk annál, mint amennyit például
Dzsingisz kán megtett, és nem is szabadna megpróbálnunk, még ha tudnánk, sem.
Hol kell a "gyilkolják meg egymást" PRS-t alkalmazni? Biztosan nem Északon, vagy csak a
leggondosabban kiválasztott területeken. Tudjuk, hogy az összes befektetés háromnegyede és a világ
produktív kapacitásának többsége a gazdag országokban összpontosul. Háború szítása ezekben a
gazdag régiókban ellentétes hatást eredményezne, és aránytalanul nagy politikai és anyagi eroforrásokat
követelne.
A Boszniához vagy Koszovóhoz hasonló alkalmankénti archaikus kivételek ellenére az európai országok
vagy éppen Nyugat-Európa és Oroszország közötti háború majdnem ugyanannyira elképzelhetetlenné
vált, mint az USA és Kanada között. Ezzel ellentétben, a háború egyáltalán nem tekintheto idejétmúltnak
Délen vagy az új iszlám köztársaságokban, amelyek korábban szovjet tagköztársaságok voltak. Ott
hatásos eszköz lehet az "emberi faj szertelen szaporodásának lenyesése" érdekében.
Annak eléréséhez, hogy "öljék meg egymást", mind pszichológiai, mind fizikai fegyverekre szükség van.
A pszichológiai fegyvereket már érintettük, különösen az "én" meghatározását az ,.önvédelemben". Az
identitáspolitika kiváltja az eroszakot, egyidejuleg csökkenti az eroszak áldozatai iránt érzett
szolidaritást, akik végképp külföldivé válnak, "lényegükben" különböznek "toled" és "tolem". A csoportok
diszkriminációja és elnyomása erosíti azok identitástudatát, és ezért ezt diszkréten segíteni kell. Az
áldozatiság érzése végül oda vezet, hogy ki-ki kiválasztja a saját áldozatát.
Nem szabad elhanyagolnunk azt a viszonylagosan új eszközt, amelyet "e-mail"-nek nevezhetünk,
"átutalási" vagy "szórványsovinizmus"-nak. Az emigrált népesség gyakran nagyobb anyagi forrásokkal
rendelkezik. mint korábbi honfitársaik. Ezek ugyancsak táplálhatnak buntudatot magukban, mert
nincsenek ott a nemzeti vagy vallási küzdelmek dandárjában "otthon", és ezt kompenzálandó, távolról
támogatják a szélsoséges mozgalmakat. Ez a jelenség hat az amerikai zsidók és palesztinok
szórványközösségeire kanadai horvátokra és a tamil tigrisekre, az európai iszlám fundamentalistákra.
Megéri támogatni oket, addig a pontig, amíg aktivitásukat szigorúan a saját elozo országukra
korlátozzák, és nem zavarják a vendéglátó ország politikáját.
Bármilyen otthoni vagy külföldi csoportról legyen is szó, folyton emelni kell a tétet. Világossá kell tenni,
hogy nem mindenki kaphat ebbol meg abból a forrásból, projektbol vagy befektetésbol. A szegény
országokban, ahol a stratégiák közül a legtöbbet fogunk használni, a tradicionális értelemben vett
"fejlesztés" és a "fejlesztési projektek" folytatása jó hatással lehet.
Azok az emberek, akiket nagy védogátak építése miatt áttelepítettek, vagy akiket a kereskedelmi vagy
ökológiai leromlás fosztott meg az életlehetoségeiktol, elkeseredetté válnak, és a soviniszta,
fundamentalista, nacionalista vagy vallási vezetok kiváló újoncaivá lesznek. Amint csak felfedezték az o
külön "identitásukat", felhergelhetoek más csoportok ellen.
Azok többsége, aki falusi lakos volt, végül a városi nyomortanyákon köt ki. A túlnépesedés, amelynek
velejárója a túlzsúfoltság, önmagában is újabb serkentoje az ellenségeskedésnek. Az összeütközésnek
(akár az éhségnek és a betegségnek, amelyet hamarosan megvizsgálunk) ígéretes lehetoségeit
szolgáltatja a harmadik világ sok nagyvárosa, melyek a Bejrút-, Algír-vagy Colombo-modellek etnikai
vagy vallásos rétegzodését követik.
A túlzsúfoltság is oka volt a hutu-tuszi konfliktusnak Ruandában, amelyet a forrásokért folyó háborúként
magyarázhatunk. Amint az akkori ruandai agrárminiszter mondta 1991-ben, hosszú idovel azelott, hogy
a feszültség tömeggyilkosságba torkollott volna: "A népesség nyomása nagy, és a mezogazdasági
termoképesség csökken, a talaj eróziója miatt... (...) 5 millió ember számára tudunk élelmiszert termelni,
de 7,3 millióan vagyunk..." Ennek az aritmetikai problémának a megoldása hamarosan bekövetkezett.
Bár a kutatás azt mutatja, hogy a háború elosegítése komplex tevékenység, mivel egyetlen háborúnak
sincs csupán egyetlen kiváltó oka, bizonyos jellemvonások mégis jól azonosíthatóak. Az Oslói Békekutató
Intézet (PRIO) konfliktuslistájából kiderül, hogy az 1990-es években hemzsegtek a konfliktusok (98
konfliktus 1990 januárjától 1996 decemberéig); ezek túlnyomórészt polgárháborúk, és nem államok
közötti háborúk voltak. A PRIO szerint a konfliktusok a következo jellemvonásokat mutatták.


•
Többnyire szegény országokban törtek ki, ahol a mezogazdaság még mindig a GDP fo
alkotóeleme.
•
A polgárháború leggyakoribb környezeti oka a "talaj leromlása, kevés rendelkezésre álló édesvíz
fejenként és magas népsuruség", ebben a sorrendben.
•
A leginkább háborúnak kitett politikai rendszerek a "fél-demokratikus kormányok"-kal
rendelkezok.
•
"Különösen eros a korreláció a magas külso adósság és a polgárháború elofordulása között."
•
"Az elsodleges javakból származó csökkeno exportbevétel közeli kapcsolatban áll a háború
kitörésével" [kiemelés tolünk].
•
Az IMF élénk beavatkozásainak története ugyancsak pozitív összefüggésben áll a politikai és
fegyveres konfliktusok minden formájával. "Az IMF beavatkozásainak száma és a kemény
feltételekhez kötöttség dönto fontosságú mind a politikai tiltakozás, mind a civil konfliktus
szempontjából."30
Ezek az egymást erosíto, káros faktorok egyenesen a mi céljainkra születtek. Az adósság növekedése
folytatódik. Az exportált termékek ára folyamatosan csökken, mert sok, egymással versenyzo ország
exportképes árucikkei ugyanabba a keskeny sávba esnek, és boséget okoznak a világpiacon. Az export
vásárlóértéke szabadesésben van; Afrika csak a kétharmadát tudja megvásárolni az exportbevételeibol
annak. amit 1980-ban tudott.

30 Peace Research Institute of Oslo (PRIO): Causes and Dynamics of Conflict Escalation. Beszámoló a kutatási projektrol,
1997. június; és Dian Smith (PRIO): The State of War and Peace Atlas. New York and Harmondsworth. 1997, Penguin.

Az olajexportor országok, amelyekrol gyakran azt hiszik, hogy különösen gazdagok, csak a 40 százalékát
tudják külföldön megvenni annak, amit 1980-ban képesek voltak. Az olajexportorök különösen érdekes
célpontok, mivel a többségük nem képes diverzifikálni exportját. Azt javasoljuk, hogy engedjük az
olajárakat a mainál is lejjebb zuhanni.
A növekvo adósságok és a csökkeno árak részleges vagy teljes összeomláshoz vezetnek, amelyek az IMF
feltételrendszerét tovább szigorítják. Ha az elozo káros faktorok továbbra is fennállnak, akkor a
konfliktusok szélesedni fognak. Ahogyan befejezzük ezt a tanulmányt, Délkelet-Ázsia szilárdan az IMF
szorításában lesz, bizonyítva azt, hogy még a korábbi tigrisek immunitása sem elég eros. Megdöbbento
mértéku adósságuk és suru népességük a nagyméretu PRS jó várományosaivá teszi oket.
Indonézia például a világ negyedik legnagyobb népességével rendelkezik, és évtizedekig megpróbált az
elképzelhetetlenül magas számok okozta helyzeten a "Transmigrasi" program segítségével úrrá lenni,
távoli szigetekre küldve telepeseket. Ma kénytelen az IMF vonala mellett dönteni, és nem engedhet meg
magának sem ilyen programokat, sem azt, hogy szélesítse a korrupciót, amely eddig sok tenyeret és
kereket zsírozott. Ez ugyanaz az ország, amelyben a hadsereg 1965-ben félmillió embert mészárolt le az
antikommunista pogromokban, érdekes precedenst teremtve.
Más szegény és népes országokban a "magas adósságszint -kemény feltételek" szindrómája már régóta
jelen van, kiélezve az osztálygyulöletet és az etnikai elkülönülést. Mivel ezek az országok kevéssel vagy
éppen semmivel sem járulnak hozzá a világ jólétéhez, ezért "az emberi faj szertelen szaporodásának
lenyesése" éppenséggel rájuk vonatkozhat.
Az intézmények, amelyek a kiigazító programokat tervezik, gyakran csak a szájukkal szolgálják a
demokratikus kormányzás ideáljait, miközben azok a feltételek, amelyeket eloírnak, nagyrészt gátolják
annak a demokráciának az érvényesülését, amelyre látszólag súlyt helyeztek. A PRIO óvatosan mutat rá
a "féldemokratikus" rezsimekre, amelyeket konfliktushelyzet jellemez. A szegény országok kormányainak
el kell fogadniuk piacaik szabályozásának megszüntetését, és meg kell nyitniuk azt a globális verseny
számára, miközben folyamatos kontroll alatt kell tartaniuk saját elégedetlen népüket.

Mivel a többség életszínvonala folyamatosan romlik, ezek a kormányok az eroszakos (vagy a


választásos) megdöntés elszenvedését kockáztatják.
Ilyenképpen háromszoros szorításban vannak: "legyenek demokratikusak", "alkalmazzák a szigorú
feltételeket", és "maradjanak hatalomban". Ez az ellentmondás lehet az okozója annak az eros
kapcsolatnak, amelyet a PRIO a "féldemokratikus" politikai rezsimek és a polgárháború között
kimutatott.
A mi céljainknak megfeleloen, a kormányokat vagy meg kell gyozni, vagy kényszeríteni kell, hogy a
népességkontroll útján haladjanak elore, beleértve a saját bunözoik és antiszociális elemeik sommás
elintézését, továbbá a sterilizáció és a fogamzásgátlók ösztönzésének bevezetését (ezt késobb
tárgyaljuk). Amíg ezeket a funkciókat a helyi hatóságok jól végrehajtják, addig a direkt külso
beavatkozás nem szükséges és nem igazolható.
Lehet-e a háború gyógyító stratégiáját politikai akadályok nélkül alkalmazni? Nem fogják-e a beavatkozó
északi kormányok vagy humanitáriusok megkísérelni ennek megakadályozását? Az ilyen közbelépéssel
elszigetelt esetekben továbbra is számolni kell, de egészében véve az etnikai, nemzeten belüli vagy akár
ökológiai alapú gyulölet által eloidézett konfliktusok nem sok rokonszenvre számíthatnak Északon.
Az a korszak véget ért, amelyikben eros politikai ellenzés és széles szolidaritási frontok alakultak ki, mint
amilyen például a vietnami háború elleni volt, vagy a Chile, Nicaragua és Dél-Afrika megvédésére indult
mozgalom. A szegények jelenlegi csatáinak bemutatásakor, azok zavaros politikai viszonyaival és
látszólag véletlenszeru mészárlásaival arra kell törekedni, hogy azok "barbárok" és "bennszülöttek"
közötti összeütközéseknek tunjenek. A "civilizált világnak" úgy kell tekintenie ezekre az összeütközésekre
mint szánalmas, gyerekes és megoldhatatlan kérdésekre. A Nyugat így összetartóbb lesz, ami további
elony.
Mindazonáltal a civilizált világnak a déliek közötti összeütközésekre foként a humanitárius missziókkal
kell válaszolnia. Bár ez a javaslat keresztezni látszik végso céljainkat, emlékeztetnünk kell arra, hogy 50
ember megmentése, lehetoleg a tévékamerák elott, kellemes függöny lehet, amely mögött 50 000
ember pusztulhat el. Ezek a missziók erosíthetik nemcsak azt a képet, hogy az áldozatok reménytelenül
gyengék, akik nem képesek saját ügyeiket elrendezni, de azt is, hogy az o országaik megfelelo
célpontok (elképzelhetetlen az, hogy az USA vagy Németország külso humanitárius misszió helyszíne
legyen...).
A jövoben talán a humanitárius szervezetek is meggyozhetoek, hogy muködjenek együtt a
születésszabályozó programokkal, a sterilizálással és az abortuszokkal, "az áldozatok javáért". A
lényeges változásnak annak kell lennie, hogy a "szolidaritás etikáját" felváltsuk a "vészhelyzet
etikájával". A gyarmatosítás korát követo szánalom az eltiportak iránt és a megkínzottak iránti, Teréz
Anya módjára mutatott könyörület kiszorított bármiféle vonalú politikát. A "megkínzottak" szimbolikusan
ugyanazt a létezési síkot foglalják el, mint a gyermekek vagy az értelmi fogyatékosok. Mégis, senki sem
tudja ellenezni a humanitárius segélyt anélkül, hogy teljesen szívtelennek ne látsszék. Azt javasoljuk,
hogy a humanitárius segélyt a jövoben támogassuk.

A fegyverkereskedelem

Ahol és amikor csak lehetséges, a PRS célzottjainak önmagukat kell kiválasztaniuk, és egymással kell
foglalkozniuk. Ennek feltétele, hogy erre meglegyenek a fizikai eszközeik is.. A hutuk ugyan foként
bozótkéseket használtak, de a saját kézzel végzett irtás nem hatékony és felületes. Ennél jobb
eszközöket kell általánosan elérhetové tenni.
A témára vonatkozó anyagok felületes elolvasása is mutatja, hogy a harmadik világba irányuló
fegyvereladások értéke a hivatalos statisztikák szerint konstans dollárra való átszámítás mellett

1989 óta 40 százalékot esett az 1990-es években. Ezek a számok megtévesztoek. A dollárérték esése
nem jelenti azt, hogy a déli országokban a konfliktusok csökkennének vagy csökkenni fognak, sot,
éppen ellenkezoleg. A hidegháború vége óta a harmadik világ hivatalos vagy nem hivatalos forrásokból
származó fegyvervásárlásai a következoket mutatják:


•
Sok, az ellenségei által körülvett déli kormánynak az az igénye, hogy javítsa belso biztonságát és
felkeléselfojtó képességét. Áttértek a külso ütközetek nehézfegyvereirol, mint a tankok és
repülogépek, a kevésbé drága gyalogsági fegyverekre, helikopterekre és rohamrendorségi
felszerelésekre, amelyeket a saját, egyre türelmetlenebb embereik ellen használnak.
•
A kisebb, olcsóbb, nem hagyományos fegyvereket gyártók -amelyek hasznot húztak a múltbeli
technológiatranszferbol -termelokapacitása növekedett. Sok hadviselo, még ha hivatalos
embargó alá esik is, kielégítheti a katonai szükségleteinek többségét, a hozzá sokkal közelebb eso
helyekrol.
•
Az illegális fegyverpiac szédületesen növekedett, és az árakban hasonlóan drámai csökkenés
következett be, annyira, hogy egy AK-47, amely 100 dollárba is került, ma 30-40 dollárért
kapható Oroszországban, vagy akár 8-10 dollárért a kambodzsai feketepiacon. A feketepiacok
sokkal drágábbak szoktak lenni, mint a törvényesek, de ez a helyzet mára megváltozott. A
fegyvervásárlóknak nem kell súlyos felárat fizetniük, hogy elkerüljék a lebukást.
A hidegháború során a legtöbb fegyverrendszer nagy volumenu és drága volt, és azért vették, hogy
tartalékolják. A valamikori Pentagonnal és szovjet hadsereggel éles ellentétben a mai fegyvervásárlók
kisebb, kevésbé bonyolult fegyvereket vesznek, azonnali használatra. Az elso számú hivatalos ellátó az
Egyesült Államok maradt, mind a nagy, mind a kis hadianyagok vonatkozásában, és o volt a
kereskedelmi hidegháború nagy nyertese is. A kisebb mennyiségek viszonylatában szintén az USA
viszonteladói fegyverpiaca maradt a foszereplo, mivel a legális fegyvergyárak, importorök százainak
nyújt otthont, továbbá 285 000 engedélyezett kiskereskedonek is. Világszerte több mint 500 millió
mindenféle típusú kézifegyver forog közkézen, és ezek fele az USA-ban van. Oroszország teljesen
elvesztette ezt a piacot. Az utóbbi évtizedben a harmadik világból származó megrendelései 80
százalékkal estek.
Hogy agygazdasági hasznukat növeljék, sok más-más országban lévo fegyvergyártó cég egyesül,
kivásárolva a versenytársakat, vagy közös vállalkozásokat és stratégiai szövetségeket hozva létre a
katonai technológia átvételére. A fo haszonélvezok között ott vannak a balkáni, az indiai
szubkontinensen lévo és a közép-ázsiai országok, beleértve a már most is alaposan felfegyverzett
Közép-Keletet.
A fegyvertárak redukciójának tendenciája ellenére sok harmadik világhoz tartozó ország vásárol
nemcsak kézifegyvereket, hanem tömegpusztításra alkalmas fegyvereket is. Az USA kémszolgálata azt
gyanítja, hogy legalább tíz országnak van ma biológiai fegyvere, annak ellenére, hogy ezt elméletileg
megtiltotta a Biológiai és Vegyi Fegyverekrol szóló Megállapodás. Bármelyik ország, amely rendelkezik
képzett biotechnikusokkal, kereskedelmi fermentáló üzemekkel és gyógyszeriparral, vagy csak elegendo
hatáskörrel ahhoz, hogy muködtessen egy külföldrol ellátott kábítószergyárat, teljességgel képes
biológiai fegyverek eloállítására. Az ilyen fegyvereket még csak felhalmozni sem kell. Ezek szükség
esetén egyszeruen és olcsón eloállíthatóak, kis gyárakban. A használatukhoz szükséges eszközök a
bonyolulttól a kezdetlegesig terjedhetnek (különösen azon terroristák esetében, akik felkészültek rá,
hogy feláldozzák önmagukat).
A nem hivatalos kézifegyverek piacán egyre növekvo professzionális kaszt épült fel kiváló kereskedokbol,
akik szakértok az egyezségek (szerzodések) elrejtésében, megtervezik a teljes szállítási útvonalat,
okmányokat hamisítanak, és pénzt mosnak. A könyvelésen kívüli nagyobb tételek vásárlásának lehetové
tételére keletkeztek a nagy piaci központok, amelyek közt ott van Bangkok, Peshavar, Törökország és
sok valamikori szovjet tagköztársaság.
A hatóságok mind a fejlett, mind a fejletlen országokban vagy nem hajlandóak, vagy nem képesek
fékezni a vonzó fegyverkereskedelmet semmilyen szempontból. Ezért nem meglepo, hogy az ENSZ nem
ment tovább a hagyományos fegyverek eladásának ártalmatlan önkéntes regisztrációjánál. Nem látjuk
annak különösebb akadályát, hogy a kormányok, disszidens vagy bunözoi csoportok fegyverbeszerzése
bárhol megtörténjen, ha hadianyagokat kívánnak a saját kezükben tartani.


Bár a fegyverkereskedelem néhány bázisa megváltozhatott, egyetértünk a szakértovel, aki kijelentette,
hogy "a virágzása folytatódik a következo években, kevés korláttal folytatódó fejlodésének és
növekedésének az útjában".
Mivel ez így van, hagyni kell, hogy a természet a saját útját járja, amelyhez a fegyverek kézbe adása
diszkrét lökést ad, és alkalmanként pénzügyi segítséget is nyújtunk itt vagy ott. Az alacsony vagy
élenjáró technikájú fegyverek terjednek a kevésbé fejlett országokban, ami kedvezo fejlemény
mindaddig, amíg ezeket egymás ellen fordítják.31

Beavatkozás

A "barbárok" a bemutatott hajlandóságuk ellenére, hogy "öljék meg egymást", nem fognak ebben a
vonatkozásban teljesen lekötelezettjeinkké válni, sot, biztosan nem a szükséges mértékig. Nekünk még
mindig komoly sérüléseket okozhatnak. Gyakran lesznek gyulölettel eltelve a nyugati civilizáció iránt,
szervezettségük javulhat, és fel lesznek "fegyverkezve" a bunözés változatos fajtái¬nak gazdag
tapasztalataival.

31 További információért lásd Michael T. Klare: The arms Trade in the 1990"s: Changing patterns, rising dangers. Third
World Quarterly, Vol. 17, No. 5, pp. 857-74, 1996; R. T. Naylor: Lose cannons: Covert commerce and underground finance in
the modern arms black market. Crimé. Law and Social Changé, 22, pp. 1-57. 1995, Kluwer Academic Publishers: William W.
Keller: Arm in Arm: the Political Economy of the Global Arms Tradé. New York, 1995, Basic Books.

A nyugati hatalmak idorol idore nem kerülhetik el, hogy beavatkozzanak az ügyeikbe, és a nyugati
társadalomnak ehhez a gondolathoz hozzá kell szoknia. Lehet, hogy alkalmanként még harcolnunk kell
Irak ellen, de a mi fo ellenségeink a jövoben, egy elemzo szavaival élve, "azok a csoportok, amelyeket
ma terroristáknak, gerilláknak, banditáknak és rablóknak nevezünk, de amelyek kétségkívül találnak
maguknak oket jobban leíró neveket" 32
Bizonyos jövobeli háborúk a hagyományos államok és ezen új barbárok, azaz a hadurak, a drogbárók és
a szervezett bunözoi csoportok mindenféle fajtája között folynak majd, amelyek ekképpen a
nemzetállam versenytársai lesznek. Bizonyos esetekben, bár a hagyományos hatóságok visszautasítják
ennek elismerését, már ma is helyettesítik az államot, vagy annyira beléhatoltak, hogy a kettot nem
lehet megkülönböztetni. ("A kormányokat egyre inkább elnyomják, muködtetik, vagy kiszorítják a
megdöbbento változatosságú bunözoi szervezetek vagy újszeru struktúrák, amelyek a gazdagságot az
eroszak és a hatalmi korlátozás igénybevételével kontrollálják.")
Ezek a szervezetek gyorsak, mobilak, és semmibe veszik a határokat. ("Azok a határok, amelyeket a
térképeken látunk, e földön egyre kevésbé léteznek.") A Nyugat új ellenfelei az egész kontinensre
kiterjedo maffiák, amilyen például az orosz-ukrán, az albán vagy a koszovói, a nigériai, az olasz; a japán
Jakuza, a kínai Triád; a kolumbiai vagy a mexikói drogkartellek, vagy egyszeruen az USA másfél milliónyi
gengsztere.
Ezen állam utáni szervezeteknek a növekvo hatalma kétségbe vonja a hagyományos állam hatalmát
különféle nemzetközi zsoldoskapcsolatain keresztül. Egyre inkább megvédik az érdekeiket regionálisan,
sot világszerte is. A klasszikus háborúk száma csökken, de a nagyobb eroszak és a stratégiai fenyegetés
mindennapossá válik.

32 Martin van Creveld: Thé Transformation of War. New York, 1991, The Free Press, p. 197.

Ezeket a fenyegetéseket egyre inkább a köz tudomására kell hozni, mintsem elrejteni vagy figyelembe
se venni, ahogyan az manapság igen gyakran megtörténik. A nyugati kormányok ugyancsak hibáznak
akkor, amikor azt tettetik, hogy a helyzetet jól kézben tudják tartani. Ahelyett, hogy átsiklanának a
veszély felett, fel kellene készíteniük az embereiket a szükséges beavatkozásokra, ezáltal el kell érniük,


hogy a polgáraik fenyegetve érezzék magukat.
A közvélemény alakítása viszonylag könnyu lesz, mivel a fenyegetés valódi. Az új barbárok egyre
kifinomultabbak, és nem haboznak tömegpusztító fegyvereket bevetni, ha rendelkeznek ilyennel. Ha a
Világkereskedelmi Központot támadó repülogépek radioaktív anyaggal lettek volna megrakva, a New
York-i pénzügyi negyedet évtizedekig le kellett volna zárni. Ha mérgeket vagy biológiai fegyvert
választottak volna, szavakkal ki nem fejezheto, micsoda tömegpusztulás keletkezhetett volna.
Mi itt, Nyugaton sajnálatosan felkészületlenek vagyunk ezekkel az állam utáni szervezetekkel és bunözoi
hadseregekkel szemben. Évtizedeket azzal töltöttünk el, hogy technológiai fejlesztéssel hatalmas
fölényre tegyünk szert potenciális ellenfeleinkkel szemben (nagy hatótávolságú bombázók, rakéták stb.),
és most arra kell ráébrednünk, hogy a huszonegyedik századi ütközetek katonai célpontjai a közvetlen
közelünkben vannak. A hadviselés jobban hasonlít az Iliászéhoz, mint Hirosimáéhoz.
Nincs szükségünk új bombázókra, tengeralattjárókra vagy tankokra, legfeljebb csak a védelmi munkások
munkavégzésének biztosítására. Arra van szükségünk, hogy a pénzalapokat az érdekeink valódi
védelmére és az itt felvázolt stratégiákra irányítsuk át. A tragikus az, hogy mi sokkal jobbak vagyunk
abban, hogy néhány száz embert nagy távolságban megöljünk, mint a valódi ellenségeink célbavételére,
akik a közelben vannak. ("A jelenlegi rendszerünk azzal jár, hogy megbüntetjük a gyilkos szomszédjait,
de magát a gyilkost futni hagyjuk.") Tegyük hozzá, hogy a "gyilkos" elleni elso támadásnak ideális
esetben a közeli szomszédjainak egyikétol kell jönnie, úgy, hogy kiprovokálja a haragot és megtorlást a
többi barbár ellen.
A posztmodern hadviselés valószínuleg sokkal kevésbé folyik majd sivatagokban vagy más tágas, nyílt
téren, mint városi környezetben, ahol az ellenség sokkal jobban ismeri a terepet és a lakosokat, mint mi.
Ez a terep magában foglalja a nyomornegyedet, alagutakat, aluljárókat és kanálisokat; függoleges lesz,
míg a hagyományos csatatér szinte kizárólagosan vízszintes volt. Ez szennyes és betegségektol terhelt
hely lesz. ("A legvalószínubb csataterek azok a városrészek, ahol az emberi hulladék eltakarítatlanul
hever, a levego szörnyu, és az emberiség rothad.")
Az amerikaiak különösen hozzászoktak ahhoz, hogy gépeik és nem embereik legyenek arra, hogy a
piszkos munkát elvégezzék. Ma azt várják el a hadviseléstol, hogy a halottak száma nulla legyen; a
jövoben viszont a katona ismét a legfontosabb lesz. A városi csatatérért nem lehet harcolni, azt nem
lehet elfoglalni vagy megtartani katonák halála nélkül.
A Nyugatnak még az etikai beállítottsága is rosszul alkalmazkodott ahhoz, hogy az elorelátható jövobeli
ellenségekkel megküzdjön. A bíróságaink habozás nélkül biztosítják a külföldi drogbárók és más bunözok
törvényes és alkotmányos védelmét. Mi betartjuk az ütközet szabályait, de ok nem. ("A világ egyre
inkább semmibe veszi a törvényeinket, szokásainkat és a jólneveltségünket az asztalnál (...) Bennünket
korlátoz egy elmúlt századokbeli modell, hogy a hadseregek mit tesznek, a rendorség hogyan viselkedik,
és a kormányok törvényesen mit tehetnek. Ellenségeinknek semmilyen efféle terhe nincs.")
A jövobeli harcmezok nem mindegyike lesz külföldi színpad. Valószínuleg idehaza is ugyanazokkal a
problémákkal és ugyanazzal a felkészületlenséggel kell szembenéznünk. ("A kudarc szigetvilága kezd
kialakulni az Egyesült Államokban, amely olyan kezelhetetlen és koncentrált problémákat okoz, amelyek
megoldásához a tradicionális törvények betartatása nem lesz elegendo." 33) Más nyugati nemzetek
nagyvárosai sem védettek ezekkel a betegségekkel szemben, és tehetetlenül nézik saját kudarcos
szigetviláguk terjedését.
Amerika gazdagjai már érzékelik a bajt. A veszélyek elol idoben bevonultak mintegy 30 000, kapuval
ellátott, zárt közösségbe. Újabb 60 000 ilyen zárvány már az építészek tervezoasztalán van, és 2005-re
elkészül. Azonban még a falak mögött sem lesznek képesek az USA privilegizáltjai a huszonegyedik
század kelepcéi elol elmenekülni.
Nem találgatjuk azokat a kapcsolatokat, amelyeket Megbízóink a nyugati hadseregek és a törvények
betartatásának vezetoivel kiépítettek. Úgy érezzük azonban, hogy bizonyos javaslatokat meg kell
fogalmaznunk, amelyek a megbízásunkkal összhangban vannak. Ennek a tanulmánynak egyetlen része
sem tudományos-fantasztikus fikció. Olyan fenyegetettséggel és ellenséggel foglalkozunk, amilyennel
ma kell szembenéznünk.


A stabil nemzetek ismeros, huszadik századi világa, amelyben nincsenek törvénytelen, államon kívüli és
állam utáni versenytársak, el fog tunni, és ez valószínuleg hasznos. A hadseregeinknek abba kell
hagyniuk a Szovjetunió elleni háborúra vagy az öbölháborúra való felkészülést, és komolyan kell venniük
a huszonegyedik századot. Ennek megfeleloen a hadsereg és a rendorség szerepét is újra kell
gondolnunk.
Korábban kiemeltük egy eros nemzetközi vezetés szükségességét, amely helyettesíthetné az elöregedett
Egyesült Nemzetek Szervezetét. Az ENSZ "békefenntartó" modellje ismételten hatástalannak bizonyult;
itt az ideje egy új koncepció kidolgozásának. Mint minden vezetésnek, az új nemzetközi vezetésnek is
szüksége lesz arra, hogy parancsolhasson egy megfelelo méretu, jól képzett és jól felszerelt fegyveres
intervenciós eronek, amely felkészült azokra a bevetésekre, amelyeket az elozoekben leírtunk.

33 Az idézojelbe tett szövegek Ralph Peters ornagy különféle cikkeibol valók, aki a jövo hadviseléséért felelos; a munkahelye:
Office of the Deputy Chief of Staff for Intelligence of the United States Army. Ezeknek a publikációknak a megjelenési adatai:
Parameters, the US Army War College Quarterly, 1995 és 1997 között.

Egy ilyen eronek sokféle haszna lehet: nem csak a nemzetközi bunözés és terrorizmus ellen harcolhat,
ekképpen a világot mindenki számára biztonságosabbá téve (kivéve a bunözés szponzorálóit), de
közvetetten védhetné a nemzeti államokat is. Azon kormányok számára, amelyeket a maffiák még nem
váltottak le, ennek meggyozo érvnek kell lennie.
A nemzeti kormányokat ugyancsak buzdítjuk arra, hogy hozzanak létre és használjanak privát biztonsági
támadó és védo eroket a reguláris uniformizált hadseregeikkel párhuzamosan. Az ilyenféle erok
embrionális állapotban már léteznek, mint például a dél-afrikai vállalkozás, az "Executive Outcomes". Az
ilyen erok a történelem során megszokottak voltak; zsoldosoknak nevezték oket. Nem csupán orzo-védo
vagy "bérelt rendor" társaságokról beszélünk, de igazi csatahadtestekrol. Ezeknek az állami célokat kell
szolgálniuk, és a magánmegbízásokat nem szabad elvállalniuk. A kormányok lennének, egyedileg vagy
közösen, egyedüli klienseik. Az ilyen magántársaságok közösségi használata számos elonnyel járna:

•
Helyet kínálna a munkanélküli, elégedetlen, gyakran eroszakos fiataloknak, fegyelmezné oket, és
adna nekik valamilyen társadalmilag konstruktív feladatot.
•
Versenyhelyzetben lehetne szerzodtetni oket. A nem tradicionális megbízások túlnyomó
többségében sokkal olcsóbbak lennének, mint jelenlegi túlduzzasztott és túlságosan felszerelt
hadseregeink.
•
Nem terhelnék oket a csatában az akadályozó törvények és szabályok, így a feladatot gyorsan,
tisztán és hatékonyan végezhetnék el.
•
Mivel az alkalmazottaik ismerik a kockázatokat, amikor a jól fizeto munkát elvállalják, a halálos
áldozatok nem vonnának magukra túlzott figyelmet, és nem okoznának olyan nyilvános
felhördülést, amilyent ma a legutolsó besorozott halála is kelt.
Az ütközetre képzett fegyveres csoportok (mint a békefenntartó erok ellentéte), melyek egy nemzetközi
vezetés szolgálatában állnak, és amelyeket a kormányok privát katonai vállalataitól vennének igénybe,
talán még távolinak látszanak, de ezek a javaslatok nem túlzottak, és úgy gondoljuk, hogy az elonyeiket
hamarosan felfogják. Az USA Védelmi Minisztériuma például már aláírt egy sok millió dolláros szerzodést
az USA Military Professional Resources, Inc. nevu vállalatával, a Boszniai Muzulmán-Horvát Szövetségi
Hadero kiképzésére. Ezt a fajta megoldást kitartóan elonyben kell részesíteni, amíg csak teljesen
normálisnak vagy a szokásos eljárások egyikének nem tunik.
A mai és a közeli jövoben várható helyzetet figyelembe véve azonban a katonai beavatkozások túlnyomó
többségét az állami hadseregek fogják végezni, az o felelosségük a nyugati társadalom és kultúra
megvédése bármilyen ellenséges jövevénytol. Az elobbiekben idézett, világosan fogalmazó tisztviselo
felismerte, hogy "Az USA fegyveres eroinek tényleges szerepe az lesz, hogy a világot biztonságban
tartsák a gazdaságunk számára, és megnyissák a kulturális támadásunk elott. Ennek érdekében


tekintélyes mennyiségu gyilkosságot fogunk elkövetni." 34

Barbár csecsemok?

Mi következik a szükséges gyilkolás után"? Vajon a "barbárok" nem egyszeruen csak behozzák az
elvesztett idot, ha a konfliktusnak vége? Nem fognak gyorsan és dühödten utódokat produkálni?
Röviden érintenünk kell az úgynevezett "konfliktus utáni születési szindrómá"-t, amely a történelemben
a születési arány felszökését okozta az éppen elpusztított társadalmakban. Ha Kína népessége
feltámadhatott Dzsingisz kán után, vajon mi lesz a jelenlegi PRS végso hatása?

34 Ralph Peters ornagy: Constant Conflict. Parameters, 1997 nyarán, pp. 4-14.

A csecsemok számának reaktív fellendülését nem vizsgálták sem a középkori történelemben, sem a
második világháború után, mint olyat, melynek a jelenre vonatkozóan kevés jelentosége van. Az ENSZ
adatainak megfeleloen kevés változás tapasztalható a konfliktus utáni durva születési arány
méroszámaiban -legfeljebb lefelé érezheto eltérés -a háború által megviselt olyan különbözo
országokban, mint Vietnam, Nicaragua, Irán, Irak, Mozambik, Dél-Afrika, vagy (egy rövid fellendülés
után) a szélsoséges népirtás utáni társadalmakban, mint Kelet-Timor vagy Kambodzsa. A kivétel
Palesztina, ahol a politikailag diktált nacionalista irányvonalat a népesség nyilvánvalóan követte. Másutt,
úgy tunik, a konfliktus és a fegyverkereskedelem céljaink szempontjából kiemelkedoen hasznos.
Most a Népességcsökkento Stratégia egy másik tényezojéhez fordulunk, amely mind oka, mind
következménye a háborúnak: az éhezés és az éhínség tényezojéhez.

III. Éhínség
A Harmadik Lovas fekete lovon lovagol, egy pár mértéket visel, és egy hang kiált: "Egy dénár a búza
egy mérojéért, egy dénár az árpa három mérojéért." Szent János éhínségvíziója meglepoen idoszeru:
mind a Bibliában, mind a mai világban azt, hogy ki eszik, és azt, hogy ki éhezik, nem az idojárás
szeszélyei, az üszöggomba vagy a háború határozza meg, hanem a politika és a vásárlóero. Amikor a
hang azt kiáltja, hogy "Egy dénár a búza egy mérojéért", tudja, mit hoz a kereskedés. Azok számára,
akiknek van hatalmuk a parancsoláshoz, és vannak dénárjaik, hogy fizessenek érte, az élelem mindig
azonnal a rendelkezésükre állt.
A történelem során, az összes társadalomban az élelmiszerkrízisek többnyire közismertek voltak. A
középkori Európában egy méro mag csak két méro terményt hozott, a szüretek soványak voltak, a
tartalékok könnyen kimerültek, és az éhínség durván tíztizenkét évenként jelentkezett. Mégis, "senki
sem éhezett, csak ha mindenki".
A modern éhezést sokkal inkább a piaci erok befolyásolják, mint az abszolút fizikai hiány, és a
jómódúakat ritkán sújtja. A nagy ír burgonyaéhezés idején, 1946-47-ben, amely közel egymillió embert
ölt meg, a nagy földtulajdonosok rutinszeruen exportálták az élelmiszert Nagy-Britanniába, miközben a
szegény parasztok hullottak mellettük.
Még a "klasszikus" huszadik századi harmadik világbeli éhínségek idején is, mint a bengáli 1943-ban,
amely több millió embert ölt meg, a gazdagok asztala terített maradt. Az 1980-as afrikai éhínségek
idején sem lehetett soha hallani azt, hogy hivatalnokok, üzletemberek vagy katonatisztek tömegei haltak
volna meg. Ma Északon és Délen a körülmények ritka összejátszása -a teljesen eredménytelen
betakarítás és a kereskedelem háború miatti beszüntetése, vagy más efféle szerencsétlenség -kellene
ahhoz, hogy a gazdagok táplálkozását korlátozza, nem is beszélve az éhezésrol.
A mi célunk most a hagyományos éhínség értékének mint népességcsökkento tényezonek a vizsgálata.
Malthus úgy látta, hogy az emberi reprodukcióval lépést nem tartó élelmiszer-termelés az egyetlen
megbízható korlátja az elszaladó születéseknek. Mi úgy gondoljuk, hogy a "zöld fegyver" ma


pontosabban irányozható, mint korábban bármikor, de ez nem az egyedüli, ami rendelkezésünkre áll.
Nem úgy kell rá tekinteni, mint elszigeteltre, hanem mint a fegyvertár egy elemére.
Attól függoen, hogy az élelem szukös vagy boséges, a fentebb elemzett konfliktusok (és a betegségek,
amelyeket hamarosan elemzünk) felszíthatók vagy lecsillapíthatók, erosíthetok vagy gyengíthetok. A
Lovasok együtt lovagolnak, segítve egymást az áldozataik legázolásában.
Az intellektuális zavarodottság és a valóságtól elrugaszkodott szentimentalizmus túl sok, az éhezésrol és
az éhínségrol szóló vitát elködösít, és átjárja a mai "élelmiszer-biztonság" utópiáját.35 Azt kérdezni ahogyan
azt sok hindu tudós teszi -, hogy tud-e "a világ" a jövoben élelmiszert eloállítani 8, 10 vagy
éppen 12 milliárd embernek, majdnem értelmetlen. Megfelelo áron, elegendo politikai akarattal
megtetézve "a világ" gyakorlatilag bármit meg tud tenni.
A fontos kérdések nemcsak a fizikai forrásokat, mint termoföld, ivóvíz, mezogazdasági inputok, magok
és hasonlók érintik, bármilyen fontosak is ezek, de a politikai és pénzügyi feltételeit is annak, hogy az
élelmiszerhez és azt termelendo a termoföldhöz hozzáférjenek az országok, a társadalmi osztályok és az
egyének. A következokben ezekkel a vonatkozásokkal foglalkozunk a hagyományos közgazdaság kínálat
és kereslet kategóriáit használva.

35 Az ,.élelmiszer-biztonság" meghatározása: .,Elegendo élelemhez való hozzájutás az aktív és egészséges élet folyatásához
mindenki számára és minden idoben" (Világbank); ..Az élelmiszer-biztonság azt jelenti, hogy az élelmiszer bármely idoben
rendelkezésre áll. és bármely ember rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyekkel az élelmiszerhez hozzáfér oly módon.
hogy az tápanyagtartalmát illetoen megfelel a mennyiségi, minoségi és változatossági követelményeknek, és elfogadható az
adott kultúrában. "(FAO)

Kínálat

Mostanában néhány rendkívüli évben a világ gabonatermelése elérte az 1900 millió tonnás rekordot. Ha
ehhez hozzáadjuk a gumósokat és a hüvelyeseket is, az alapveto termények (búza, kukorica, rizs, köles,
cirok, burgonya, manióka) mennyisége akár 2500 millió tonna is lehet, ami jelentos (majdnem 40
százaléknyi) javulás az 1980-as évekhez képest. Az utóbbi évtizedek folyamatosan emelkedo termelési
trendje azonban eloreláthatóan vissza fog esni olyan szintre, amely az új évezredben krónikus
élelmiszerhiányt okoz.
Annak ellenére, hogy a korábbi munkacsoportoknak szégyenkezniük kellett, amikor ínséget jósoltak, és
ez helytelennek bizonyult, ismét vállaljuk ezt a kockázatot, mivel a tényezok egész hada mutat ebbe az
irányba. Az együttfutás évei után a régi Malthus-féle igazság kezd ismét szerepet játszani: a
népességnövekedés sebessége ma meghaladja az élelmiszer-termelés növekedési sebességét.
A gabonatartalékok viszonylag ingatagok. A FAO azt javasolja, hogy tartsák azokat 20 százalékon, vagy
a világfogyasztás 73 napi szintjén. 1995-96-ban a három éve csökkeno termés után megkongatták a
vészharangot. A globális tartalékok 48 naposra csökkentek, 20 év óta a legalacsonyabb értékükre estek
vissza; a búza-és kukoricaárak megemelkedtek. A termelés és a tartalék növekedett 1996-97-ben, és az
árak visszaálltak a "normális" szintre. Azt jósoljuk, hogy ez csak idoleges, nem pedig tartós javulás.
A termelés valószínuleg stabilizálódik, vagy enyhén csökken, a népesség pedig folytatja növekedését.
Egyetlen ország sem rendelkezik a termoföld, víz, az energia, a mutrágyák és a farmerek végtelen
mennyiségével. Ma már legjobban ellátottak is kezdik érezni természetes korlátaik végét.

A termoföld korlátai

A világ legnagyobb gabonatermeloi csökkeno sorrendben a következok: Kína, Egyesült Államok, India,
Oroszország, Indonézia, Franciaország, Kanada, Brazília, Németország, Ukrajna, Ausztrália. Talán
Brazília és az USA kivételével, nem nagyon van további lehetoségük a mezogazdasági terület bovítésére.
Ezzel szemben sok, eddig kiváló termoterület folyamatosan leromlik, elszennyezodik, elszikesedik, vagy
lebetonozzák. Ha további termésnövekedés válik szükségessé, azt foként abból a földbol kell kipréselni,
amely megmaradt.


Kína hatalmas lépéseket tett az elmúlt 15 évben, megemelve az élelmiszer-termelését majdnem 50
százalékkal. 1980-ban Kína termelése azonos volt az Egyesült Államokéval, ma a kínaiak másfélszer
annyi élelmiszert termelnek. Majdnem a gazdaságilag aktív népesség háromnegyede kell ahhoz, hogy
ezt a feladatot ellássa, míg az amerikaiak kevesebb mint 3 százaléka farmer.
Most Kína az iparosítás felé fordult, nyaktöro sebességgel. Bár képes helyettesíteni az emberi erot
tokével, akárcsak az Egyesült Államok, eros kétségeink vannak, hogy képes lesz-e megismételni a
közelmúlt élelmiszer-gyártási teljesítményét, sot, képes lesz-e egyáltalán tartani a szintet. Más
termeloket illetoen az USA ma kicsivel több gabonát termel, mint 1980-ban (az igazság az, hogy részben
az ugaron hagyott földekre járó támogatás miatt). Az amerikai, kanadai és ausztráliai kenyereskosarak
mindahányan eso táplálta és klimatikusan érzékeny területek, ami kényes helyzet a globális
felmelegedés korában.
Oroszország és Ukrajna szintén idojárásfüggo, és termelésük azonnal visszaesett, amint a (kolhozoknak
nyújtott) szovjet állami támogatások megszuntek. Az európai intenzív gabonatermelés ugyancsak erosen
támaszkodik a támogatásokra, amely még mindig a legnagyobb teher a Közösség költségvetésében. Az
indonéziai környezeti katasztrófák és az indiai "zöld forradalom"36 kifáradása tovább csökkenti az
elorehaladást.
Az elmúlt évtizedekben a javuló globális gabonatermelés a nagy hozamú és nagyigényu zöldforradalomnövényfajtáknak
volt köszönheto. A szakértok rámutatnak, hogy ezeknek a növényváltozatoknak (vagy a
genetikailag módosított fajtáknak) még rengeteg lehetoségük van az olyan helyeken való termelésre,
ahol még sohasem próbálták ki oket, mint például Afrikában.
Néhány szuz területen, például a brazíliai corredón, az új sav-toleráns, szárazságturo magok egy napon
önellátóvá tehetik Brazíliát búzából, sot, talán még exportálhat is belole.
Ugyanezek a szakértok azt állítják, hogy új területet lehetne találni még máshol is az eke alá, és az
öntözés, illetve a szegény országokban a kétszeri vagy háromszori aratás erosen növelheti a hozamokat.
Ezek a szakértok bíznak a technológiában, és nem látnak riadalomra okot, de elfelejtik megjegyezni,
hogy az erdoirtás és a túllegeltetés eróziónak teszi ki a talajt, és a "kétszeres aratás" gyakran "túlaratás"
lesz. Mindez hozzájárul a csökkeno termékenységhez.
Az ilyen optimista elorejelzések elhanyagolnak sok fontos faktort. Bár az USA és Brazília képes lehet a
termésterület növelésére, a csökkeno hozamok törvénye náluk is ugyanúgy érvényes, mint máshol. Az
output minden egyes extra egységének megtermelésénél többe kerül, mint az elozonél. Az a kevés föld,
amit még muvelni lehet a szegény országokban, viszonylag gyengébb minoségu, és gyakran távol esik a
piacoktól, olyan vidékeken található, amelyek nélkülözik az infrastruktúrát. A "sárfarmerek" ("dirt
farmers") esetleg hajlandók letelepedni ilyen helyeken, mert jobbhoz nem jutnak, de az infrastruktúrába
és az inputokba való költséges beruházás nélkül a széles köru mezogazdálkodás reménytelennek látszik.

36 Ez a sok mindent magába foglaló fogalom a rövid szárú, magas hozamú búza és rizsfajták, valamint a termesztéshez
szükséges ipari inputok csomagjára (mutrágyák, növényvédo szerek és öntözorendszerek) vonatkozik. Ezeket kezdetben a
Rockefeller és a Ford Alapítvány finanszírozta, és az 1960-as és 70-es években politikailag érzékeny. élelmiszerhiányos
területeken, különösen Indiában, Mexikóban és a Fülöp-szigeteken vezették be az USA kihelyezett kutatói.

A víz korlátai

Azt is mondtuk, hogy az öntözés kiegyenlítheti a máshol keletkezo veszteségeket, és növelheti a
termékenységet, ahogyan ez a múltban is volt. A világ mezogazdasági területének pusztán a 16
százaléka öntözött (két és félszer annyi, mint 1950-ben), de ez az élelmiszerek teljes harmadát
szolgáltatja. Az édesvíz azonban egyre szukösebb, a birtoklásáért a nemzetek között versengés vagy
éppen nyílt háború tör ki, ugyanúgy, mint a mezogazdasági, ipari és egyéni felhasználók között. A
mezogazdasági technológia szakértoi hajlamosak a szociológiai és politikai szempontok mellozésére.
Földrajzilag az édesvíz rosszul oszlik meg az országok és a kontinensek között. Az öntözés ma csaknem
háromnegyedét veszi el az összes édesvíznek. Délen a mezogazdaság a vízhasználat 90 százalékáért


felelos.
Meddig maradhat ez az aránytalan vízhasználat fenn, miközben a harmadik világ emberei csapatostul
sereglenek a nagyvárosokba?
A kínai vidéken, annak ellenére, hogy Kína aránytalanul jó helyzetben van, az északi országrész
embereinek tízmilliói ma már krónikus vízhiányban szenvednek. A mezogazdaság jelenlegi vagy
potenciális vízhiánya nem korlátozódik Kínára, bár a kínaiak arra kényszerültek, hogy legalább egymillió
hektár öntözött földet kivonjanak a termelésbol. Más országok, Mexikótól Algériáig, hasonlóképpen
érintettek. A vízhiányhoz a hulladék és a rossz menedzselés is jelentosen hozzájárul, de a fizikai korlátok
egyre erosebben szorítanak.
A víztározók kiszáradnak. Az USA nagy síkságain a felszín alatti víz már félig kimerült. Texasban,
Izraelben, Indiában a valamikor termékeny földet elhagyták a talajvíz hiánya miatt. A korábbi
Szovjetunióban, ahol az Aral-tavat kiszárították a gyapot öntözése kedvéért, csaknem 3 millió hektár vált
sós sivataggá, amely többé nem muvelheto.
A kormányoknak nehezen sikerül majd igazolniuk a tékozló öntözést, ha a városi emberek százmillióinak
nem lesz ivóvize. A legtöbb öntözés egyszerre nem hatékony és költséges, mivel a növények az
öntözovíznek csak alig több mint harmadát szívják fel. Még ha az öntözorendszerek boséges készletbol
vehetik is a vizet, a karbantartás költséges, és az eliszaposodott csatornák és tározók folyamatos
figyelmet igényelnek.
Ahogyan az Aral-tó környezeti katasztrófájánál, úgy India sok, nemrég magas hozamú "zöld
forradalom"-területén is a só felhalmozódása olyan nagymértéku, hogy tönkreteszi a termoképességet.
A Száhel-övezetben (a Szaharától délre eso félszáraz szavanna) a Világbank parancsára olcsón
privatizálták azt a földet, amelyet korábban közösségi tulajdonban gondosan kezeltek. Az olcsó terület, a
folyók közelsége valamint az öntözéses rizstermelésre könnyen kapható hitel odavonzotta a gyorsan
gazdagodni akaró kereskedoket, akik silány, vízelvezetést nélkülözo öntözorendszert építettek ki, amely
képes tönkretenni egy-két szezon alatt hektárok tízezreit. Röviden, a "zöld forradalom" erosen barnul, és
azt a globális felmelegedés még tovább aszalhatja.
A fo inputokat tekintve, a mutrágya és a növényvédo szerek maradékai már most mérgezik az ivóvizet
Észak több régiójában, tovább élezve a konfliktust a mezogazdasági és a nem mezogazdasági
vízhasználók között.

A pénz korlátai

Eroteljes gazdasági és társadalmi erok ugyancsak korlátozzák az ellátást. A földtulajdonlás, mint sok más
érték tulajdonlása, nagymértékben koncentrált a gazdagabb földesurak kezében, és még koncentráltabb
lett, amint a "zöld forradalom" a gazdagokat még gazdagabbá tette. A szegény emberek nem férnek
hozzá a földhöz, és nem tudják a muvelést intenzívebbé tenni, még ha hajlandóak volnának is
keményebben dolgozni.
A javított magok és az értékesebb élelem outputjához szükséges technológiák nem mellozhetok.
Akárcsak a "zöld forradalom" kezdetén, az új mezogazdasági módszerek ma is költségesek, és csak a
gazdagabb farmerek számára elérhetok. Ezeknek a technikáknak a terjedése csak összetett intézményi
hálózatokon keresztül lehetséges, amelyek kiépítése és fenntartása túl költséges a nemzeti megszorítások
idején. Még ha az élelmiszer mennyisége növekszik is, a drágább technológiával termelt
élelem drágább lesz.
A súlyos adósságokkal terhelt országoknak hiányzik a pénzük ahhoz, hogy új termoföldek költséges
fejlesztésébe fogjanak, és nem képesek támogatni a mezogazdasági bovítést és a javított technológiák
elterjesztésének programjait sem, ami segíthetne a hagyományos gazdáknak abban, hogy többet
termeljenek. A második világháború utáni idokben tapasztalt javuló terméseredményeket foként a
mezogazdasági kutatásnak és fejlesztésnek köszönhetjük, de a kutatás finanszírozása, amely az 1970-es
években évi 7%-kal növekedett, az 1990-es években stagnált.
Mi úgy látjuk, hogy mindezek az okok súlyos, többszörös és egymást erosíto korlátot jelentenek a


kínálatban, amelyet a föld és a víz megszerzése miatti konfliktusok terjedése fog kísérni.
Az optimisták kijavíthatnak bennünket, hogy a világ élelmiszer-termelése lépést tarthat a kereslettel,
pénzben kifejezve. De éppen a pénz az, ami a szegényeknek nincs. Vannak igényeik, lehet, hogy éhesek,
de a piac süket az ilyenfajta "keresletre". Most áttérünk a világ élelmiszer-egyenlegének erre a
vonatkozására.

Kereslet

Vajon képes a világ a jelenlegi 6 milliárdos népességét táplálni a mostani termésmennyiséggel? Ez a
kérdés így szintén értelmetlen, mert attól függ, mit jelent az, hogy "táplálni". Ha azt jelenti, hogy a
termelést úgy osztjuk el, hogy mindenki azonos részt kap, amely gabonát és gumósokat tartalmaz,
kiegészítve a minimális fehérjeszükségletet kielégíto babbal, borsóval és más hüvelyesekkel, melyeknek
összes energiatartalma a szuken elégséges napi 2350 kalória, akkor a válasz: igen. Abban a világban,
amelyben teljes egyenloség van, és mindenki hajlandó ugyanazt az alapveto, monoton, éppen csak
életfenntartó étrendet követni, "a világ" képes élelmezni a jelenlegi népességet, és még valamivel
többet is. 37

Ha az élelmezés ehelyett azt jelenti, hogy mindenkinek az étrendje negyedrészben állati termékekbol áll
(amelyek "surített kalóriák"), és az emberek ugyancsak képesek különféle gyümölcsöket, zöldségeket és
olajokat (és a mi kiemelt helyzetünkben ehhez hozzávehetnénk a bort és a sört is) fogyasztani, akkor a
válasz határozott nem. Ebben az esetben, a jelenlegi élelmiszer-termeléssel számolva, a Föld alig több
mint 3 milliárd embert tud táplálni, és ez körülbelül a fele annak, amennyi ma él. Akármilyen is a forgatókönyv,
az tisztán akadémikus vita, hogy az élelmiszer valaha is egyenloen lesz-e elosztva, és azok,
akik megengedhetik maguknak a jobb ellátást, megelégednének a foként gabonát és hüvelyeseket
tartalmazó sovány adagokkal.
Itt mi nem a biológiai szükségletekkel foglalkozunk, és nem is azzal, hogy ezek megtagadása hozzájárul
a magasabb halandósághoz. Az élelmiszer-kereslet szigorúan a vásárlóero viszonylatában vizsgálandó,
hiszen az élelmiszer ugyanolyan áru, mint bármi más.

37 Egy felnott. aki napi 2700 kalóriát fogyaszt, nem abszolút alultáplált, de a legtöbb táplálkozástani becslés szerint komoly
betegségnek és/vagy elégtelenségnek van kitéve. A 2700 kalória felett fogyasztók "normális" életet képesek élni: a nehéz
fizikai munka azonban akár 4500 kalóriát is igényelhet naponta.

Azok, akik megengedhetik maguknak, hogy azt egyenek, amit csak szeretnének, ritkán vegetáriánusok.
Statisztikailag fogalmazva, sohasem. Minden társadalomban és bármely idoben, ha többletjövedelemre
nyílik mód, akkor azt az étrend javítására fordítják. Ha a jobb anyagi helyzetben lévok pénzben kifejezik
a több állati termék iránti keresletüket, akkor a kínálat kielégíti ezt az igényt.
A felszántott földbol így legelo lesz. Annak ellenére, hogy sok országban éhes, alultáplált emberek
tömegei vannak, a boség parancsa az élelmiszerre vonatkozóan azt jelenti, hogy az állati táplálék
termelése kiszorítja az alapveto élelmiszerek termelését: az állatok számára termelt cirok felváltja az
emberi táplálékul szolgáló kukoricát Mexikóban, a szója felváltja a fekete babot Brazíliában, Thaiföldön
maniókát ültetnek rizs helyett és így tovább.
Ezeket a terményeket gyakran élelmiszerként exportálják Északra, a lábasjószág számára. A
földhasználat változásai közvetlenül mutatják a gazdag és a szegény fogyasztók összeütközéseit az élelmiszerek
miatt, akárhol élnek is azok. A szegények kétszeresen is veszítenek: nemcsak hogy nem
engedhetik meg maguknak az állati termékeket, de az o fo élelmiszerük ára is emelkedik, amint ezek
termoterülete csökken.
A moralisták folytatják annak hirdetését, hogy mindenkinek ugyanazt az alapveto, unalmas diétát
kellene ennie, hogy valahogyan ellássuk a szegényeket. Az erényes, önjelölt szószólók élvezettel
mutatnak vádló ujjal a nyugati ölbeli háziállatokra, amelyek jobban tápláltak, mint sok emberi lény.
Igen, mivel a gazdáik szabadon elkölthetik a jövedelmüket, úgy, ahogyan azt jónak látják.


A kutyák és macskák körüli vita csak az egyik variánsa annak a témának, hogy a szegény, "éhezo"
országokból exportálják a "luxusélelmiszereket", hogy azokkal ellássák Északon a boséges asztalokat.
Nem meglepo, hogy sohasem mutatják ki: mennyivel kevesebb kutya és macska, vagy decemberben
kevesebb földieper és avokádó tudna egy egyszeru ételt juttatni egy nyomorgó ember hasába, aki nem
képes ezért fizetni.

Élelmiszer-kereskedelem és segélyezés

A fizetoképes kereslettel rendelkezok összesített igényét nézve a kereskedelmi gabonaimport figyelemre
méltóan stabil maradt egy évtizeden keresztül, körülbelül 200 millió tonna egy évben. Azon országok
számára, ahol hiány van, és pénzügyileg nem képesek azt kielégíteni a gabonapiacokról, az 1990-es
években az élelmiszersegély viszonylag bokezu volt (évenként 10 és 15 millió tonna között).
Úgy hisszük, ezek a számok változni fognak. A fizetoképes, kevés élelmiszerrel rendelkezo országok
általi kereskedelmi import növekedni, míg az élelmiszersegély csökkenni fog, amint az élelmiszertermelés
egyre csökken. Az élelmiszersegély rekordéve a boséges termésu 1993 volt, amikor a világon
16,8 millió tonnát osztottak szét, vagy adtak el kedvezményes feltételekkel.
1996-1997-ben azonban a gyengébb termés az élelmiszersegély 7,5 millió tonnára csökkenését
eredményezte, az elozo évinél annak negyedével kevesebbet; mindez a jövo elojeleit mutatta. Az USA
mezogazdasági minisztériuma szerint annak a 65 országnak, amelyik durván a népesség felét mondhatja
magáénak, már most is 22 millió tonna élelmiszersegélyre van szüksége, az alapveto táplálkozási
szükségletüket tekintve. Kína ismét súlyponti tényezo az egyenletben. Ijeszto, hogy bár Kína a világ
legnagyobb gabonatermeloje, mégis Japán után a legnagyobb gabonaimportor. Korea, Egyiptom.
Brazília és Mexikó követi ezt a két ázsiai fo fogyasztót: ezek valamennyien komoly pénzügyi
problémákkal küzdenek. Lester Brown, napjaink legismertebb Malthus-követoinek egyike, egyértelmuen
és világosan bemutatja, hogy Kína lesz a világ élelmiszer-helyzetének fo megingatója.
Brown néhány képe mellbevágó: ha Kína eléri azt a hivatalosan deklarált célját, hogy az évi egy
személyre jutó tojásfogyasztást 100-ról 200 darabra emeli, ez 1,3 millió tyúkot igényel, és ezek annyi
gabonát esznek meg, amennyi Ausztrália teljes termelése (körülbelül 26 millió tonna). Ha minden kínai
felnott évente akár csak hárommal több sört is benyakal, az egymillió tonna extra gabonát jelent.38
Így a kínai étrend javulásának hatása a világ többi részére hatalmas. Mióta Kína 1978-ban
megváltoztatta a mezogazdasági politikáját, és "a kollektív felelosség rendszerérol a családi felelosség
rendszerére" tért át, a haladás látványos volt. Az állati termékek fogyasztásának magasabb arányát
eloíró törvény, amely a növekvo gazdagságot feltartóztathatatlanul követte, Kínára rendkívüli mértékben
jellemzo. 1978 és 1992 között a kínai átlagos fejenkénti disznóhúsfogyasztás két és félszeresére
emelkedett, annak ellenére, hogy a népesség 200 millióval nott. Más szabadpiaci élelmiszerekben
hasonló keresletnövekedés volt mérheto.
Kína azt is eldöntötte, a mi szempontunkból kétségbeejto módon, hogy gépjármuközpontú közlekedési
(szállítási) rendszert fejleszt ki. A mezogazdasági területek hektárjainak millióit fogják autópályákká és
autóparkolókká alakítani. A gyorsan iparosodó Délen már most is hatalmas területek vesznek el az
urbanizáció és a környezetszennyezés következtében, valószínuleg évi millióhektáros nagyságrendben,
melyek termékenysége eddig lehetové tette az évi két-három betakarítást is.
Mindezért nem valószínu, hogy Kína élelmiszerbol önellátó lehet. De fizetoképessége kiváló, és a
jelenlegi árak mellett megengedheti magának, hogy bármilyen mennyiségu gabonát importáljon. Lester
Brown egy másik meglepo összehasonlítást is bemutat: Kína kizárólag az Egyesült Államokkal szembeni
kereskedelmi többlete is -30 milliárd dollár 1994-ben -lehetové tenné számára azt, hogy az évi teljes, a
világpiacon rendelkezésre álló gabonatermést megvásárolja. A kínaiak pénztartaléka és várható
importszükségletei súlyos problémát jelentenek a többi rászoruló ország számára.
A kínai gabonakereslet várhatóan egyharmadával növekszik a mostani év [1998 -A ford.] és 2020
között, 450-rol 594 millió tonnára.


38 Lester Brown: Who Will Feed China? Wake up call for a small planet. London. 1996. Earthscan Publications.

Az élelmezés minoségének javulása miatt ennek 40 százaléka emberi fogyasztásra alkalmas gabona lesz.
Az 1991-ben csak 3 millió tonna gabonát importáló Kína vásárlásai 2000-re 40 millió tonnára
szökhetnek, mielott elérik a 2010-es 43 milliót, állítják a szakértok (két kínai és egy amerikai) egy OECD
számára készülo jelentésben.
Ezeknek a becsléseknek a bekövetkezése sok mindentol függ, így az idojárástól, a magas hozamú
változatok bevezetésétol, a hatékony vagy kevésbé hatékony gabona-hús átalakítástól, az urbanizáció
arányától, az étrend változásának sebességétol és a népesség növekedésétol, ezért a becslések lehetnek
túl magasak, vagy túl alacsonyak. A trendet azonban jól mutatják. A nemzetvédelem és az ideológia
szintén megköveteli azt, hogy a kínai vezetés alaposan odafigyeljen az önellátás és az import
egyensúlyára.39
Itt van tehát egy nagy és eros ország, amely gyors iparfejlesztésen megy át, egy már ma is számottevo
középosztállyal. Vajon ki akarja elégíteni a saját fogyasztóit, a határain kívül élok pénzügyi és emberi
költségei terhére? Kínának félelmetes lehetosége lesz a világ gabonatartalékainak és árainak a
befolyásolására.
Ha az elorejelzésünk beigazolódik, és Kína kereslete középtávon felhajtja az árakat, a növekedés súlyos,
sot, katasztrofális teherré válhat a Nyugat fo szövetségeseinek egy jelentos része számára. A japán
élelmiszerimport-igény nem növekszik, de nem is fog csökkenni. A fo vásárlók, mint Korea és Mexikó,
ma az OECD tagjai, és mindketten a pénzügyi krízis áldozatai, a Nyugat pedig nem engedheti meg, hogy
lesüllyedjenek. Egyiptom, egy másik nagy importor, a Közel-Kelet stabilitásának kulcsa. Talán az egyetlen
Korea kivételével, amelynek fizetoképessége élesen csökkent a pénzleértékelés miatt, mindezen
országok kereskedelmi élelmiszerkereslete a népességükkel együtt növekszik.

39 Justin Yifu Lin -Jikun Huang -Scott Roselle: China"s Food Economy: Past Performance and Future Trends, megjelent:
China iii the 21st Century, Paris, 1996, Chapter 8. OECD.

Mint minden termelés, természetesen a gabona termelése is válaszol a piac változásaira. Azonban még
az emelt árak mellett sincs arra garancia, hogy a világ kínálata képes lesz addig emelkedni, hogy a
hatalmasan megnövelt keresletet követni tudja. Egy további, kevésbé figyelembe vett destabilizáló
tényezo a faluból a városba vándorlás. Egy parasztból válhat munkás; egy munkásból azonban nem
lehet parasztot csinálni. Afrika bizonyos részeit kivéve, az egyszer városlakóvá lett paraszt nem megy
vissza vidékre, de ha megpróbálná, azt fogja tapasztalni, hogy a helyét már elfoglalták.
Az is lehetséges, hogy a munkát tokével helyettesítjük. Ez az oka annak, hogy az amerikaiaknak csak
3%-a farmer. De az országoknak elobb rendelkezniük kell azzal a pénzzel, amelyet befektethetnek a
gépekbe és a mutrágyába.
Az elorebecslésünk szerint tehát a kereslet növekszik, és a fizetoképes vásárlók rövidre nyírják a
kínálatot, ami az árak növekedéséhez és újabb feszültségekhez vezet a birtokló és nincstelen nemzetek,
valamint az egyes társadalmakban a Bentiek és a Kintiek között.

Megoldások és javaslatok

A kereslet és a kínálat majdnem mindegyik ismertetett trendje kívánatos a céljaink szempontjából. Hol
szükséges további PRS-erofeszítés?
Az erózió, a szikesedés, környezetszennyezés, az urbanizáció a saját lendülete szerint folytatódik. Ezek
fenntartása és serkentése alig kíván többet, mint a status quo politikáját és a pénzkivonást (az
adósságot és az adósságszolgáltatást is beleértve), hogy ez hozzájáruljon az élelmiszer-ellátás
korlátozásához és az árak emelkedéséhez.
Ha néhány fizetoképes vevo, amilyen Kína és Japán, monopolizálja a piacot, az szintén hozzájárul ahhoz
a célhoz, hogy a hiány és az árak emelkedjenek.


Ha adva van a szabadpiac, és e fizetovásárlók kapacitása ahhoz, hogy pénzügyileg fedezzék a saját
élelmi-szerigényüket, akkor azt ugyan nem tudjuk pontosan megmondani, hogy az éhség leginkább hol
szedi majd az áldozatait, de azt igen, hogy ez a felesleges emberek célcsoportját érinti majd.
Az élelmiszerek rendelkezésre állását csökkento faktorok ellenére vannak olyan lehetoségek is, amelyek
növelik azt. Azt javasoljuk, hogy Megbízóink zárják el ezeket a lehetoségeket.

A Gyógyító Beavatkozás meggátlása

A termoföld, a víz és a toke hiánya ellenére létezik egy rejtett út, amely valódi lehetoséget jelent a
mezogazdasági ellátás alacsony költségu növelésére. A betakarítás utáni veszteségek a gabonánál és
egyéb terményeknél a teljes betakarított mennyiség 8-25 százalékát jelentik, az országtól és a klímától
függoen. Hatalmas mennyiségek mennek tönkre a rossz tárolási technika miatt, amely nem képes
megvédeni a terményt a gombák, rovarok, rágcsálók és egyéb károkozók támadásától
Minél jobban centralizált a tárolás, annál nagyobb a veszteség esélye. A fejlesztési projektek bevezetése
és a mezogazdasági technológia átadása a függo országokban arra irányul, hogy a tárolás ne a
falvakban és a farmokon történjen, hanem a városokban, a nagy, központi tárolókban, ahol a fertozések
gyorsabban terjednek, és több kárt okoznak. A mennyiségek csökkenése a magasabb árakhoz is
hozzájárul, és korlátozza az élelemhez való hozzáférést. A betakarítás utáni veszteségek drasztikus
csökkentése erosen költség-hatékony lenne, és ezt meg kell akadályozni.
A másik megközelítés, amely növelheti az emberek jelentos számának élelemhez jutását, politikai
természetu: földreform, és a kis farmerek, különösen a noi farmerek támogatása. Ez az ellenstratégia
azonban kevésbé veszélyes a PRS-re, mint néhány évtizeddel ezelott lett volna, most, amikor a legtöbb
kormány valamilyen "zöldforradalom"-szeru taktikát folytat, amely a politikailag befolyásos,
kereskedelemre termelo farmereknek és a jobban fejlesztett területeknek kedvez. Az adományozók a
saját érdekükben is éppen ezt támogatták, és a kis farmerek soha nem voltak rosszabb helyzetben, mint
ma.
Bár két-három évtizeddel ezelott a földreform több országban is élo téma volt, csekély veszélyét látjuk
annak, hogy ma megújítanák. Ma nemcsak hogy kevesebb paraszt van, de a parasztság politikai
képessége, hogy ellenálljon a piaci eroknek, jelentosen csökkent. A kormányok megtanulták tisztelni a
szigorú strukturális átalakítás szabályait, és ma a mezogazdaságot ugyanolyan liberális szemlélettel
kezelik, mint bármelyik más szektort.
Egyiptomban például egy mostanában elfogadott törvény nagyjából felszámolja az elozo évtizedek
földreformjait, azzal, hogy a földbérletet ismét a piac szabályozza, és a földtulajdonosok szabadon
eluzhetik a lakókat, akik valamikor korlátlan, sot örökölheto birtoklási jogokat élveztek.
A mexikói földreformot az alkotmány szent és sérthetetlen 27. paragrafusa orizte kegyelettel, amely
faluközösségi használatú földeket képezett, az egyéni használat jogával. Most a 27. paragrafust
"megreformálták", mint az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) támogatására
hozott intézkedések egyik részét. A megváltoztatott alkotmány megengedi a közösségi földek
privatizációját és külföldi tulajdonlását, egyúttal megnyitja a szövetkezeteket és a közösségi földeket
ugyanazon piaci erok számára, amelyek egyéb ingatlanok esetében is muködnek. A hatások máris
látszanak: a fo terménynek számító kukorica termelése Mexikóban 1995-ben stagnált, és az ország
rekordmennyiségu, 10 millió tonna gabonát importált, éves fogyasztásának majdnem a negyedét.
Néhány ellenzéki mozgalom, mint például a regényes színben feltüntetett Chiapa-lázadás Mexikóban,
visszautasítja az életnek ezeket a tényeit. Úgy látjuk azonban, hogy az ilyen tiltakozások inkább az
utolsó lehelethez, és nem a feltámadó szélhez hasonlóak. A farmereknek ugyanúgy kell versenyezniük a
piactéren, mint bárki másnak. Az ezt a versenyt lehetové tevo jogszabályok mindenütt a helyükön
vannak; a legtöbb kormány érzi a nyomást, hogy az élelmiszerek kereskedelmét liberalizálnia kell, és
meg kell nyitnia piacát a (jelenleg) olcsó import elott. Ezek a kormányok azt látják szívesen, ha
farmereik értékes exportterményeket állítanak elo inkább, mintsem a tortillák nyersanyagát.


Amíg ezek a feltételek fennállnak, a termoföld koncentrációja és a kisgazdák láthatatlansága kell legyen
a rend. Mivel a "láthatatlan farmerek" az egyedüli szereplok, akik, ha megfelelo technikai és politikai
támogatást kapnak, képesek jelentosen növelni a termelést és javítani a helyi élelmiszer-ellátást, ez a
helyzet éppen megfelelo.
Ideológiai megfontolásból, ha ez egyáltalán vitatéma lesz, a földreformot úgy kell bemutatni, mint a
tegnap problémáját, amin ma már túllépett az agrobiznisz hatékonysága. A paraszti gazdálkodás és
annak technikája elavult, visszafelé mutató, és el kell tunnie. De vajon pontosan mely technikák a
modernek? Ez a kérdés vezet el bennünket a biotechnológia és a genetikailag manipulált termények
széles és ugyancsak félreismert területére, amelyet mi egy valószínuleg nem szívesen fogadott
szempontból vizsgálunk.

Pandora szelencéje

Sok megfigyelo és számos transznacionális kémiai, gyógyszergyártó és magtermelo vállalat úgy mutatja
be a biotechnológiát és a génmanipulálást, mint a világéhség elleni legutóbbi csodaszert. Kinyilvánítjuk a
biológiailag módosított növények iránti teljes támogatásunkat, egészen addig, amíg ezeket kizárólag
Délen termesztik. ahol az élelmiszerek rendelkezésre állásának csökkentése, és az éhségnek és
éhínségnek mint népességkorlátozó tényezonek növelése a cél. Egészen eddig ennek éppen az
ellenkezoje történt: a genetikailag módosított növények gyorsan terjedtek Északon, de túl
"bonyolultnak" vagy "túl drágának" gondolták oket a déliek számára.
Vállalva annak kockázatát, hogy magunkra vonjuk Megbízóink rosszallását, akiknek lehetnek kapcsolatai
ezekkel az iparágakkal, nem helyeseljük a transznacionális üzleti közösség egy részének szuk, rövid távú
érdekeit. Úgy látjuk, hogy a globalizált gazdasági rendszer magasabb érdekei ellen dolgoznak.
A terjedelmi korlátok meggátolnak bennünket abban, hogy a biotechnológia és a genetikailag módosított
növények irodalmát teljességében áttekintsük [pl. léteznek kísérletek a génkezelt növények
visszafordíthatatlan, öröklodo IQ-csökkento hatásával kapcsolatban -A Szerk.], állásfoglalásunk
alátámasztását ezért röviden foglaljuk össze. A tények, amelyekkel szembekerültünk, meggyoztek
bennünket arról, hogy a növények genetikai módosítása visszaüthet, bármit mondanak is errol a
vállalatok szolgálatában álló tudósok.
Igen, a módosított növények fegyverek lehetnek, de azok ellen, akik használják oket. Az in vitro
laboratóriumi kísérletek és a korlátozott szántóföldi próbák nem képesek reprodukálni vagy
helyettesíteni az in vivo környezeti hatások komplexitását. Nemcsak kockázatokról, hanem jövobeli
súlyos "mellékhatásokról" is beszélünk, amelyek eroteljesen meghaladhatják azt a hasznot, amely az
ilyen variánsok használatából származhat.
A genetikailag manipulált növény növényirtó-tolerancia tulajdonsága (ami azt jelenti, hogy a termesztési
idoszakban bármikor permetezheto a föld növényirtóval, amely elméletileg kiirtja a gazokat, de az
értékes növényt érintetlenül hagyja) gyorsan ki fogja fejleszteni az ellenálló .,szupergazokat". 19931994-
ben a megvizsgált szántóföldi növényeknek már 36 százalékában találtak növényirtó-toleranciát.
Egy "gaz" (amely más körülmények között kívánatos növény lehet), amelyet ismételten kitesznek egy
adott növényirtó szernek, toleranciát fejleszt ki ezzel a szerrel szemben, és így egyre nagyobb
mennyiségek lesznek szükségesek a féken tartásához. Az állandó permetezés a talajban és a
kultúrnövényekben a kémiai maradékok felhalmozódását eredményezi. A növényirtók ismert
tulajdonsága, hogy csökkentik a talaj termoképességét, elpusztítják a földigilisztákat és más hasznos
rovarokat, szennyezik a vizeket.
A biológiailag módosított növények saját rovarirtó anyagaikat bocsátják ki a Brand X növényirtótolerancia
ellentéteként, és ezek az állandó permetezés növényi megfeleloi (az 1993-94-es szántóföldi
terepvizsgálat 32 százaléka ezzel foglalkozott). Az ilyen növények végül az organizmusok széles skáláját
irthatják ki, a hasznosakat is. A termelt mérgek a talajban hosszú ideig megmaradhatnak, és még
hónapokkal a haszonnövény betakarítása után is hatásosak lehetnek. Ez azt jelenti, hogy a rovarok a


teljes életciklusuk során ki vannak téve ezek hatásának.
Az állandó behatás eroteljesen hat a méregnek ellenálló "szuperkártevok" kiválasztódására, amelyek
aztán elkezdhetnek más növényeket is fogyasztani, nem csak az eredeti, kizárólagos gazdanövényeiket.
A génmódosított rovarölo-kibocsátó gyapotnövény, amelyet az USA déli vidékein kiterjedten termelnek,
a növény saját eloállítója (Monsanto) szerint is a gyapot rovarkártevojének (bollworm) 80 százalékát öli
meg. De, amint arra egy tudós rámutat, "a 80 százalékos halálozás éppen az, amit a tudósok akkor
használnak, ha rezisztens rovarfajt akarnak eloállítani". 40
A tudósok régebben azt gondolták, hogy a fajok közötti géntranszfer lehetetlen; ma tudják, hogy ez
elterjedten végbemegy. Mivel a gének nem maradnak ott, ahol vannak, az ellenállási tulajdonság a
szervezetek egy széles csoportjára kiterjedhet, -növényekre, állatokra, és feltételezhetoen emberekre is.
A szupergazok által terjesztett gének olyan hibrideket hozhatnak létre. amelyek elözönlik a területet. Ha
egyszer egy gén kiszabadult a tágabb környezetbe, azt nem lehet visszahívni. Hasonlóképpen, a
kifejlesztett vírusellenálló növények rekombináció útján olyan új vírusok létrejöttéhez vezethetnek,
amelyek virulensebbek az eredeti természetes vírusoknál.

40 J. L. Fox idézi Fred Gould professzort:..Bt cotton infestations renew resistence concerns". ,Nature Biotechnology, 14
September 1996. p. 1070.

Az "ártalmatlan" baktérium (Klebsiella planticola) általános bevezetése elott tiszta véletlen volt annak
felfedezése, hogy a genetikailag módosított változat váratlan változásokat idézett elo a talaj élovilágrendszerében.
A baktérium potenciálisan növénypusztító hengeresférgek robbanásszeru elszaporodását
váltotta ki. Ebben az esetben szerencsére a terepkísérletek a kísérleti területekre korlátozódtak.
A kukorica egy olyan fajtáját, amely ellenáll az antibiotikumoknak, már bevezették a termelésbe; nem
tudható, hogy ez a rezisztencia átadódik-e más szervezeteknek is a tápláléklánc mentén, beleértve az
embereket is. Az ökológiai rendszerekre és a lehetséges mellékhatásokra vonatkozó jelenlegi tudásunk
kezdetleges.
Úgy gondoljuk, hogy a genetikailag módosított növények használatának nemkívánatos következményei a
"mikor" és nem a "ha" kategóriájába esnek. Bár ezek közül a növények közül már sok "kiszabadult", és
bár ezt sok vállalati tudós erosen ellenzi, azt sürgetjük, hogy ha egyáltalán termesztik oket, akkor ez a
szegény és népes országokban történjék, különben ezek az országok fognak nevetni a végén.

Kevésbé járt utak

Az élelmiszeren és az éhségen alapuló egyéb PRS-ek között a következoket emeljük ki.

•
A kereskedelem további liberalizációja. A mezogazdasági szabad kereskedelem a szegényebb
harmadik világ farmereit a még erosebb közvetlen versenybe helyezi magas technikai
lehetoségekkel rendelkezo északi ellenfeleikkel szemben. Az utóbbiak a nemzetközi szabályok
ellenére továbbra is bujtatott vagy nyílt támogatást kapnak. Néhány éven belül az importált nagy
mennyiségu, olcsó gabona a helyi piacokon el fog tüntetni sok félreszorult, sebezheto, kisebb
termelot.
•
"Modem" mezogazdasági technika és a haszonnövények változatainak csökkentése. Szembe kell
szállnunk a kistermeloknek azzal a ténykedésével, hogy magokat orizzenek meg, ilyen módon
biztosítva a genetikai változatosság megóvását, és ha szükséges, akkor biztosítani kell áron aluli
vagy ingyenes, genetikailag egységes "modern" vetomagokat. A kártevok leginkább homogén
körülmények között szaporodnak, a monokultúrák jobban ki vannak téve a betegségeknek, mint a
kevert vagy vegyesen termelt növények. Az exportáló mezogazdaság majdnem mindig az
egyformaságon alapul; az élelmiszernövényeknek ugyanezt a szabályt kell követniük.

•
A "zöld forradalom" megerosítése. A zöld forradalom technikái kezdetben növelik a hozamokat,
de szükség van ezekhez a vásárolt magokra és a gyártott inputokra, amelyek rendszerint
elérhetetlenek a kisebb gazdálkodók számára. Ez utóbbiak a magasabb bérleti költségekkel, a
bérleti jog megszüntetésével és más földreformellenes intézkedésekkel még hátrányosabb
helyzetbe hozhatóak.
•
Az élelmiszersegély bár csökken, de szintén jól használható, ha az idozítés fontos követelményét
jól megértettük. Az élelmiszersegélynek a helyi betakarítást közvetlenül megelozve, vagy azzal
egy idoben kell megérkeznie. Még ha a betakarítás gyengébb is a vártnál, a külföldi élelem nagy
mennyiségei le fogják nyomni az árakat olyan szintre, hogy a helyi gazdák már veszteségessé
válnak. Szétosztásra a jótékonysági szervezetek vehetok igénybe. Ahol importált magokra kell
támaszkodni, azoknak ugyancsak az ültetés (vetés) számára alkalmatlan idopontban kell
megérkezniük.
Éhínség

Az általános hiedelemmel ellentétben a teljes skálájú éhínség viszonylag ritkaság. Ez az oka annak, hogy
inkább az éhség és alultápláltság eloidézésére koncentráltunk; ezek bár nem ölnek azonnal, utat nyitnak
a Negyedik Lovasnak, a járványnak, amelynek modern megfelelojét a következo fejezetben tárgyaljuk.
Az éhínség azonban még mindig jelentos eszköz lehet a PRS szolgálatában, korlátozott területeken. Egy
másik szokásos tévedés, hogy az éhínséget a szárazság, az áradás vagy más természeti katasztrófa
"okozza". A szárazság Iowában és Afrikában két teljesen különbözo dolog, és csak akkor következik be
éhínség, ha az emberek nagy tömegei már tartalékaiknak -az élelmet, a pénzt és az emberi testet
illetoen is -a végére értek. Az éhínség elojelei jól ismertek: az élelmiszerek piaci árának meredek
növekedése, az ékszerek és egyéb értéktárgyak eladása, elvándorlás munkát keresve, olyan táplálék
fogyasztása, amit normális esetben az emberek nem esznek meg.
Amikor ezeket a jeleket észrevesszük, az a legfontosabb, hogy nem szabad beavatkozni. Ezen a ponton
egy természeti csapás segíthet az élelmiszerkrízis kiváltásában. Ezért érdemes lehet a természeti
csapások megelozésére irányuló erofeszítések, mint a sáskairtás vagy az árvízvédelem, szétzilálása. A
háború, mint láttuk, egy másik rendkívül hatásos eszköz arra, hogy könnyen sebezheto emberek
tömegei keletkezzenek.
A természeti és az ember által létrehozott katasztrófák 1996-ban hozzávetolegesen 50 millió embert
uztek el a saját országukban más helyre vagy a határon túlra. Ezen emberek négyötödének túlélése
teljesen a nemzetközi segélytol függött. A vészhelyzetek minden fajtájának kezelésére fordított
költségek összege az 1960-as években egymilliárd, az 1970-es években 3 milliárd, az 1980-as években 9
milliárd dollár volt évente. Ez az összeg a 90-es években még magasabb lesz.

Az ENSZ már ma költségvetésének felét arra áldozza, hogy a vészhelyzeteken enyhítsen, ez az 1989-es
évben -összehasonlításként -25 százalék volt. A következo évek feladata az lesz, hogy minden intellektuális,
politikai, fizikai -eszközzel csökkentsük a menthetetlen emberek megmentésére irányuló
költséges beavatkozásokat.
Az éhínség idején adott "humanitárius" segítség elleni további érv a helyi hatalmi elitek viselkedése. A
sérülékeny rétegek jobb módú honfitársaira számíthatunk mint a mi Népességcsökkento Stratégiáink
támogatóira, és arra, hogy a lágyszívu északiakat eltántorítsák a szenvedés enyhítésétol. A
gabonatartalékkal rendelkezo földtulajdonosok és kereskedok jó üzletet csinálnak az élelmiszerkrízis
idején, és nem szándékozzák átadni a tartalékaikat. A hadurak néha saját népüket használják túszként,
hogy kiváltsák a nemzetközi segélyezést. Amikor ez megérkezik, kisajátítják.
Ezek a klikkvezetok régebben használhatták a hidegháború egyik-másik hatalmát arra, hogy pénzügyi
támogatást kapjanak a terjeszkedési akcióikhoz. Ma, amikor ez a lehetoség megszunt, felfedezték, hogy
az éhínség és a nemzetközi együttérzés ugyanolyan jó szolgálatot tesz.


Azoknak a humanitárius ügynökségeknek, amelyek elméletileg a segélyek szétosztását végzik, nincs
annyi szabadságuk az áldozatok megsegítésében, mint ahogyan az messzirol látszik. Még ha az
ügynökségek kiválóan látják is, hogy mire használják oket, ezek a szervezetek csapdában vannak. Ha
feljelentenék a hadurakat, el kellene hagyniuk az országot és az éhínséggel sújtottakat. Ha nem jelentik
fel oket, akkor a helyi diktátornak nemzetközi teret és kvázilegitimitást adnak.
Azt javasoljuk: meg kell magyarázni a közösségnek, hogy az ilyen helyi diktátorok támogatása rosszabb,
mint nem adni semmit; hogy a "humanitárius" nem feltétlenül jelenti azt, hogy "jó". Természetes, hogy
a hadurak szempontjából az éhínségnek -és így a segélynek -addig kell tartania, amíg csak lehet. A mi
válaszunk erre az, hogy "legyünk túl rajta".

IV. Dögvész
A Kinyilatkoztatásban a Negyedik Lovast egyszeruen Halálnak nevezik, de a "fakó lova" (bizonyos
fordításokban "sápadt" vagy "zöldes" lova) olyan színu, mint a bomló emberi testek, és a "Pokol követi
ot", hogy a pestis áldozatait elnyelje. O a legfélelmetesebb, és számunkra a leghasznosabb a Lovasok
közül. A történelem során a járványok sokkal nagyobb hatással voltak a népességre, mint a háborúk
vagy éppen az éhínség.
A pestis egyformán lemetszi az élo és a holt fát, akiket meg kellene óvni, azokat is elpusztítja; a
betegség nem mindig tesz különbséget szegény és gazdag, megfelelo vagy alkalmatlan, hasznos vagy
felesleges között. Statisztikailag azonban legeloször a legsérülékenyebbeket és a legnélkülözhetobbeket
sújtja.
Jelenkori világunkban mindenütt, a fejlett és a harmadik világbeli országokban egyaránt, a várható
élettartam a jövedelemmel és az iskolázottsággal együtt növekszik. Nagy-Britanniában a halálozási
arányszámok az összes korcsoportra vonatkozóan már régóta kétszer-háromszor magasabbak a
társadalom legalsó rétegében, mint a legfelsoben, és a különbség 1981-tol 1991-ig tovább növekedett.
Az USA-ban azok az államok, amelyekben a háztartások jövedelme leginkább alacsony, ugyancsak
vezetnek a szívbetegségek, a rák és az öngyilkosság terén.
A gazdagoknak még a "Fekete Halál" idején is könnyebb volt elmenekülniük vidékre, mint a
szukölködoknek. 1974-ben, amikor Brazíliában agyhártyagyulladás-járvány tört ki, a gazdag brazilok
összecsomagoltak és külföldre utaztak, amíg a járvány tartott. Ahogyan egy indiai orvos mondta: "A
nyakkendos emberek nem kapnak kolerát."
Kezdetben, a gyarmati idokben, de különösen a második világháború után, a nyugati adminisztrátorok
bevezettek néhány alapveto közegészségügyi és orvosi szabályt az addig szuz harmadik világbeli
területeken, ahol az emberek századokon átélték a magas születési és magas halálozási arányszámokkal
jellemezheto, betegségekkel terhelt életüket. A gyarmatosítók hoztak új haszonnövényeket is, és
javították a mezogazdasági rendszereket, ennek következtében az élelmiszer nagyobb boségben állt
rendelkezésre. A hatás drámai volt.
Ezek a látszólag kis változások a halálozási arány példátlan csökkenését okozták. Mivel a termékenységi
számok változatlanok maradtak, gyakran hatalmas arányban meghaladva a halálozási számokat, nagy
népességnövekedés következett. 1935-ben például a brit fennhatóság alatti indiai-óceáni sziget,
Mauritius születési és halálozási arányszáma majdnem azonos volt; 1966-ban a születési arány kicsivel
magasabb volt, mint 30 évvel korábban (36/1000, összehasonlítva a 31/1000-rel), de a halálozási
arányszám 31/1000-rol 9/1000-re zuhant, és a népesség majdnem megduplázódott 30 év alatt. 41
Az orvosi ellátás, a higiénia és a jobb táplálkozás története a tizenkilencedik századi Angliában vagy a
századfordulós New Yorkban megerosíti a tényt, hogy az egyszeru rendszabályok Délen is aránytalan
mértékben hatottak a gyermekhalálozásra.
Az ilyen beavatkozások nem voltak kizárólag filantrópok. Amikor a járvány elérte Brit-Indiát, általános
népegészségügyi kampány indult. Amint a britek között megszunt a járvány, az alapítványok és a
források kiapadtak, a járványt a bennszülöttek közötti "népbetegség"-nek deklarálták, és az indiaiak


rosszabb körülmények közé kerültek, mint amilyenben azelott éltek.
41 J. E. Meade: Population Explosion. the Standard of Living and Social Conflict. Presidental Address to
the Royal Economic Society, 30. June 1996, megjelent: The Economic Journal, Cambridge. Vol. 77, No.
306, June 1967, pp. 233-55.

Rangsorolás

Éppúgy, ahogyan a különbözo osztályok tagjai által örökölt fizikai (nemzeti vagy éppen helyi) környezet
rendkívül különbözo egészségi következményeket eredményez, ugyanúgy hatalmas különbségek vannak
a szegény és gazdag országok halálozásának okaiban. Ezeket az adatokat azonban óvatosan kell kezelni,
mivel a fejletlen országok gyakorta rosszul jelzik a betegségeket:

I. táblázat A halálozás oka 1990-ben betegségenként (1000-ben)
Fejlett országok Fejlodo országok
Szív-és érrendszer 5245 Fertozés / paraziták 9166
Rák 2413 Szív-és érrendszer 9082
Sérülések 834 Sérülések 4251
Légúti fertozés 389 Légúti fertozés 3992
Cukorbetegség 176 Rák 3611
Fertozés / paraziták 163 Anyaság/szülés 2812
Anyaság/szülés 85 Táplálkozási elégtelenség 604
Táplálkozási elégtelenség 30 Cukorbetegség 396

Forrás: British Medical Journal, Vol. 314, 10. May 1997, p. 1367 (a WHO adatain alapul)
A Világegészségi Szervezet (WHO) ezeknél újabb halálozási ada-tokat is szolgáltat, amelyek azonban kevésbé pontosak.

II. táblázat
A halál okai 1996-ban betegségenként százalékban kifejezve
Fejlett országok 12,116 Fejlodo országok 39,92
Keringési rendszer 5,6 46% Fertozés / paraziták 17,2 43%
Más, ismeretlen 2,8 23% Keringési rendszer 9,6 24%
Rosszindulatú daganat 2,5 21% Anyaság / szülés 4,4 11%
Krónikus légzoszervi 97 8% Rosszindulatú daganat 4,0 10%
Anyasáv / szülés 0,12 1% Más, ismeretlen 3,2 8%
Fertozés / paraziták 0,12 1% Krónikus légzoszervi 2,0 5%

Forrás: WHO

A hatalmas Globális Betegség Terhelés (Global Burden of Disease, GBD) tanulmány, amelyet a WHO, a
Harward School of Public Health és a Világbank közösen készített, mutatja a legfinomabban kidolgozott
és a legalaposabb képet, amelyet csak remélhetünk. A GBD szerzoi a következo változásokat jósolják a
15 fo betegség elofordulásában 42 (amely nem azonos a halál okozásával!) 1990 és 2020 között:

42 Ezt a terhelést DALY, vagyis a Disability Adjusted Life Years (a rokkantsággal (fogyatékossággal) korrigált élettartam)
módszertana szerint mérik, amely komplex módszer az ido elotti halál és a meghatározott színtu fogyatékossággal leélt


idoszak miatti évveszteség pontos számbavételére.

III. táblázat
A betegségi tényezok elofordulása (világ)

Betegség vagy sérülés 1990-es
sorszám
2020-as
sorszám
Alsó légúti fertozés 1 6
Hasmenéses betegségek 2 9
Szülési feltételek 3 11
Egypólusú depresszió 4 2
Szívkoszorúér betegsége 5 1
Agyvérellátási betegségek 6 4
Tuberkulózis 7 7
Kanyaró 8 25
Közlekedési balesetek 9 3
Születési rendellenességek 10 13
Malária 11 25
Krónikus légzoszervi betegség 12 5
Sérülések (baleset, háború) 13 19
Vashiányos anémia 14 39
Protein-energia alultápláltság 15 37

Forrás: The Global Burden of Disease, Vol. 1.. p. 375.

Végül érdekes a halál okainak vizsgálata az életmód szempontjából. Ismét a WHO adatait közöljük:

IV. táblázat
A különbözo kockázati tényezoknek tulajdonított halál,
sorrendben (1000-ben), 1990

Kockázati tényezo Világ % halál Fejlett Fejlodo
Alultápláltság 5881 11,7 0 5881
Dohányzás 3037 6,0 1577 1460
Túlfeszítettség 2918 5,8 1406 1512
Nem egészséges víz 2668 5.3 35 2665
Fizikai aktivitás hiánya 1991 3,9 1099 892
Foglalkozás 1129 2,2 230 899
Nem biztonságos szex 1094 2,2 87 1007
Alkohol 773 1,5 136 637
Légszennyezés 568 1,1 275 293
Tiltott drogok 100 0,2 38 62

Forrás: The Global Burden of Disease, Vol. 1., Tables 6.2 to 6.12, pp. 311-15.

Ezek a táblák nagyjából eligazítanak bennünket a kiemelt PRS-területekrol, amelyeket Megbízóinknak
javasolunk. Nem tudunk a halál összes lehetséges okával részletesen foglalkozni -a GBD-munkacsoport
107 kategóriát és alkategóriát azonosított -, de ki tudunk választani bizonyos területeket, amelyek
különösen fontosak a mi szempontunkból.
A The Global Burden of Disease szerzoi a betegségek és a halálokok egy kényelmes csoportosítását
javasolják: az 1. csoport a fertozo betegségekbol, terhességi és szülési valamint táplálkozási
feltételekbol áll; a II. csoport a nem fertozo betegségekbol; a III. csoport a sérülésekbol (beleértve az
önmagának okozott sérülést) és a balesetekbol. A fejlett világban a halálokok 86%-a a II. csoportban
található, azaz a nem fertozo betegségek között.


Még meglepobb, hogy ezek a betegségek mint halálokok sokkal fontosabbak több fejlodo régióban is,
mint a ragályos betegségek, például Latin-Amerikában és különösen Kínában.
A GBD-tanulmány eredményei figyelmeztetnek az életstílus-tényezok, különösen a szívbetegségekkel és
a szélütéssel összefüggok részletesebb felmérésének szükségességére.
A dohányzók ellátása ígéretes megközelítés. A megszokás (a függoség) gyorsan terjed a gazdagabb
harmadik világbeli társadalmakban, mint például Kínában, és a vállalatok a marketingkeretüket azokra a
területekre koncentrálják, ahol az emberek kevésbé ellenségesek az üzeneteikkel szemben. A Világbank
azt állítja, hogy kétmillió dohányzással összefüggo évenkénti halál várható a következo évszázad elso
évtizedében. A WHO úgy látja, hogy a dohányjárvány több ido elotti halált és rokkantságot fog okozni
2020-ban, mint bármely más betegség, különösen Kínában és a korábbi szocialista országokban, de a
fejlett országokban is.
A szennyezett víz és a rossz közegészségügy, az állami és a személyes higiénia hiánya miatti halálozás
ugyancsak növekszik. A vízzel kapcsolatos kérdésekre késobb röviden külön is kitérünk. Más rossz
személyes szokások -a fizikai aktivitás hiánya, a nem biztonságos szex, az alkohol és drogok újabb 3
250 000 halált okoztak, ezek 80%-a a fejlodo országokban fordult elo. A Global Burden szerzoi azt is
megbízhatóan jósolják, hogy az autóbalesetek, az öngyilkosság, az eroszakáldozatok és a háborúban
elesettek száma is növekedni fog.
Az I. csoportba tartozó halálokok, a fertozo betegségek. a rossz terhességi és szülési, valamint
táplálkozási feltételek a legígéretesebbek céljaink számára. Különös figyelmet fordítunk a fertozo/
parazitás betegségek csoportjára, amelyek a WHO szerint 1996-ban 17 millió áldozatot szedtek. Az
anyasági és szülési halálozás szintén ígéretes terület.
Az éhínség taglalásakor hangsúlyoztuk a korlátozott mennyiségu élelmiszer rendelkezésre állásának
fontosságát, annak ellenére, hogy közvetlenül éhségben kevés ember hal meg. Ezt a IV. tábla is
megerosíti, azt az adatot tartalmazva, hogy az alultápláltság csak a halálesetek 11,7%-ának fo oka. Az
élelmiszer-ellenes tervek mégis jelentos szerepet játszanak a népességcsökkentés nagy tervében, mert
az alultápláltság és az éhség elokészíti a talajt a betegségek és a járványok számára.

A történelem dagálya

A PRS célja szélesebb, mint a növekmények egyszeru eltüntetése, bármilyen nagy célkituzés ez
önmagában is. Tovább kell lépnünk, hogy Délen helyreállítsuk a gyarmatosítás elotti állapotokat, és ami
még nehezebb, a felvilágosodás elotti mentalitást Északon. A feltartóztathatatlan haladás mítoszát, sot
kultuszát el kell vetnünk.
Két évszázadnyi orvosi haladást, de különösen az antibiotikumoknak a második világháború utáni
bevezetését követoen az emberek azt feltételezik, hogy minden betegség gyógyítható. A pore igazság
az, hogy ezután már nem lesz ilyen. Az ellenálló paraziták, baktériumok és vírusok gyakran legyozik a
gyógyszereket. Az orvostudomány nem képes csodákra, és kénytelen figyelmét azokra a csoportokra és
földrajzi területekre koncentrálni, amelyeken a Nagy Kaszás kordában tartása lehetséges.
A tudománynak és az orvosoknak világszerte a triage módszert kell használniuk, amelyet az elso
világháború sebészei találtak fel, akik a reménytelen eseteket félretolták, és azokra a katonákra
koncentráltak, akiket még meg lehetett menteni. Az normális, hogy leginkább azokkal a betegségekkel
kell törodni, amelyek érintettjei leginkább képesek finanszírozni a komplex kutatás költségeit és fizetni a
minoségi kezelésért. Eközben a népnek Északon, de még inkább Délen nagyobb végzetszeruséget kell
tanulnia a betegségekkel kapcsolatban, és meg kell hajolnia az elkerülhetetlen elott, éppen úgy,
ahogyan az emberek ezt századokon át tették.
A dolog másik oldala az, hogy a bunbakkeresés természetes tendencia, melyet diszkréten segíteni is
lehet. Az ókori Athén óta minden járványért felelossé tettek valamilyen csoportot, mint például a
kisebbségeket vagy a "tisztátalan elemeket", gyakran asszonyokat. A járvány által sújtott társadalmak
ugyancsak hajlandóak magukat a vezetoik lelki hibái miatti isteni megtorlás vagy nagy hatalmú idegenek


által szított cselszövések áldozatának tekinteni.
Fel kell készülni arra, hogy az ilyen gyanakvást és megosztottságot kihasználjuk.
Az urbanizáció, a túlzsúfoltság és a rossz közegészség továbbra is kedvezo terep a betegségek
terjedéséhez. Afrika a legkevésbé urbanizált szegény országok földje, ennek ellenére már ott is a
népesség 30%-a él nagyvárosokban, amelyek naponta egyre több embert vonzanak. Hogy ebbol a
helyzetbol a legtöbbet hozzuk ki, javaslatunk fo pontjai a következok: a közszolgáltatásokat teljesen
privatizálni kell, különösen a szennyvízelvezetést, a hulladékkezelést, a vízellátást és a szemétgyujtést.
A közszolgáltatások priváttá alakításában a Világbank és az IMF vezeto szerepet játszik. A Világbank
intézkedései ma gyakorlatilag sokkal jobban befolyásolják a gyengén fejlett országok egészségügyi
helyzetét, mint a WHO vagy a helyi minisztérium; ezek lába alól kicsúszott a talaj, és elvesztették
kezdeményezoképességüket. Ahogyan arra a Világbank rámutatott, a szegényeket érinto egészségügyi
kockázatok együttesen a "globális egészségi terhelés harmadáért okolhatóak", beleértve ezekbe a "rossz
közegészségügyet, a nem megbízható vízellátást, a rossz személyes és élelmiszer-higiéniát, a nem
megfelelo szemételszállítást, a lakáson belüli légszennyezést és a minosíthetetlenül rossz és túlzsúfolt
lakásviszonyokat".
A Világbank megoldása az, hogy a kormányok "alkossák meg azt a szabályozó és adminisztratív keretet,
amelyen belül hatékony és számon kérheto szolgáltatók (gyakran a privát szektorból) ösztönözhetoek
arra, hogy felajánlják a háztartásoknak a szolgáltatásokat, amelyeket azok igényelnek, és hajlandóak is
fizetni érte, beleértve a vízellátást, a közegészségügyet, szemétgyujtést, a jól muködo tuzhelyeket és a
lakást" 43 .

43 World Bank: World Development Report 1993: Investing in Health. p. 9., a mi kiemelésünk.

A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ha ezekért a szolgáltatásokért meg kell fizetni a valódi gazdasági
árat, megemelve a profittal, akkor azok messze nem lesznek elérhetoek a nyomortanyák és a szegény
lakónegyedek lakói számára, ezzel lehetové téve a betegség eloretörését. A nyílt csatornákkal, a
fertozött vízzel és a patkányokkal szemben csak bizonyos mértéku immunitást lehet szerezni. Az
egészségügynek a Világbank által követett piaci megközelítése ma uralkodó, és ez be is fogja fejezni az
egészségügy privatizációját mindenhol, ahol ez még nem történt meg, az USA egészségügyi modelljének
mintája alapján, amelyet az egyes országokra adaptálnak.
Bárhogyan is nézzük, azok az országok, amelyek struktúraátalakító programokat hajtottak végre, nem
engedhetik meg maguknak az ingyenes egészségügyet. Mióta India eloször írt alá struktúraátalakítási
megállapodást az 1990-es évek kezdetén, az egészségügyi költségvetését 30%-kal faragták le (az AIDS
elleni minimális összegeket kivéve), megismételve az országok egész sorának eljárását. Miközben a
malária úgy virágzik Indiában, mint eddig még soha, a maláriaellenes program költségvetését 40%-kal
csökkentették.
Ahogyan a közszolgáltatások költségvetése csökken, a kormányok egyre inkább a költségtérítéses
rendszerek felé fordulnak, és kiirtják annak a gondolatát a polgáraikból, hogy az egészségügyi ellátás
valamiféle jog. Az embereknek meg kell tanulniuk egy kollektív egészségbiztosító fizeto ügyfelének vagy
tagjának lenni, nem a közösségi szétosztó gépezet passzív elfogadójának.
Az együttes hatás új lehetoségeit fel kell tárni. Példának okáért, a Világbank mérnöki és mezogazdasági
projektjei hozzájárulhatnak a maláriához, ahogyan az Indiában is történt a pangó vizu tavak és
mocsaras területek létrehozásával, amelyek kiváló moszkitószaporító helyek. Az összes olyan
környezettel összefüggo betegséget, amely egyénileg nem kezelheto sikeresen, a privatizáció
súlyosbítja.
Az egészségügyi költségvetések csökkenése és a világpiac, benne az egészségügyi piac természete azt
fogja okozni, hogy a minosített egészségügyi személyzet külföldön keres munkát. Már eddig is így tett
harmincezer afrikai, nagyszámú indiai, pakisztáni vagy egyéb ázsiai országból származó orvos. A
szabványos struktúra-átalakító csomagok része a pénzleértékelés is, amely viszont az importált
gyógyszerek és a kórházi berendezések drágulását okozza.


A generikus gyógyszereket, amelyek a páciensek számára költségmegtakarítást jelenthetnek, ellenezni
kell, azon a racionális alapon, hogy azok a vállalatok, amelyek nem tudnak elegendo bevételhez jutni a
régen is gyártott gyógyszereikbol, nem fognak beruházni a számukra nagyon is szükséges újak
kutatásába.
A közszolgáltatások, az orvosi ellátás, az egészségügyi létesítmények és a gyógyszergyárak privatizációja
segíthet, de ez nem elég. Sok városi negyed és a legtöbb falu számára teljesen hiányoznak ezek az
ellátások, akár fizetett, akár ingyenes formában. Ezekben a kívánt stratégia abból állna, hogy
megakadályozzuk az alacsony technikai színvonalú, alacsony árú beavatkozást, amely alkalmazásában a
leghatékonyabb fejlesztési ügynökségek élenjárnak. A legtöbb közösségi egészségi áttörés, mint a himlo
kiirtása vagy a széles köru gyermekkori oltás nem annyira a kormányoknak, mint inkább az UNICEF és a
WHO nemzetközi brigádjainak köszönheto.
Bármilyen nehéz legyen is az ENSZ speciális gyermekvédelmi szervezete, az UNICEF hitelének aláásása,
ezt a szervezetet úgy kell kezelnünk mint félelmetes ellenséget a népességredukálásban. El kell érnünk,
hogy az északi kormányok támogatása csökkenjen (ez az Egyesült Államokban és Japánban már zajlik).
A terepcsoportok pénzügyi elszámolásait nagyítóval kell átvizsgálni, hogy megtaláljuk és kiemeljük az
esetleges csaló vagy veszteséges gyakorlatot. Egy olyan médiakampány, hogy "Mire fordítják valójában
a karácsonyra felajánlott összegeidet?", az ügynökség tevékenységének és adminisztratív kiadásainak a
legrosszabb színben beállítását eredményezné, és nagyon hasznos lehetne.
Az UNICEF erofeszítéseket tesz az immunizálásért, a hasmenéses csecsemok szájnedvességet
visszapótló sóval való kezeléséért és a közönséges fertozo betegségek alapveto antibiotikumos
kezeléséért. Azt állítja, hogy évente 5 millió életet ment meg, és nagyobb muködési területtel további 8
millió lenne megmentheto. Az UNICEF, továbbá néhány hatékony nem kormányzati szervezet, mint az
OXFAM ténykedésének csökkentésére, vagy ami még jobb lenne, megszüntetésére a célországokban
nem hagyományos módszerekre is szükség lehet. Nem zárnánk ki teljesen a beszivárgást, szabotálást,
bomlasztást és az egyes kiválasztott személyek elleni támadást, hogy a jelenlegi személyzetet, az újabb
jelentkezoket és az önkénteseket elbátortalanítsuk, de ezek a módszerek csak végso esetben jöhetnek
szóba.

Egyéb csoportok

A MEDFLAG-programokat, amelyeket az Egyesült Államok hadserege vezetett 1994-ben és 1995-ben
Ghánában, Elefántcsontparton és Botswanában, bölcsen beszüntették. Ezek az egészségügyi
"villámháborúk", amelyet a helyi katonai és egészségügyi személyzettel közösen hajtottak végre, nagyon
népszeruek voltak a közönség, az újságok és a kormányok körében. Mindegyik országba három hétre
nagyszámú egészségügyi személyzet érkezett, hogy egészségi és állatorvosi segélyt nyújtsanak a városi
és a falusi területeken, nagyarányú oltási programokat indítottak el a leggyakoribb helyi betegségek
ellen, és kiképezték a helyi személyzetet az egészségi vészhelyzetek és katasztrófák kezelésére.
Cserében ezek az akciók az USA-beli résztvevok számára hasznos terepgyakorlatnak bizonyultak, és a
különálló nem kormányzati szervezeteket arra kényszerítették, hogy együttmuködjenek a helyi
hatóságok által meghatározott célok elérésében.
A helyi hatóságokkal való óvatos együttmuködés a MEDFLAG elott és az akcióban csökkentette a
gyanakvást, és megváltoztatta az USA iránti viszonyt, sot, általában a hadsereg iránti viszonyt. Ha az
ilyen akciók Afrikában, és másutt is általánossá válnának, komolyan veszélyeztethetnék a PRS-t.
Elégedetten látjuk, hogy a Pentagon nem látszik többé érdeklodni az ilyen programok iránt, és a szóban
forgó egészségügyi egységeket Kelet-Európába helyezte át. 44
Ha a nemzeti egészségügyi költségvetést a megelozés helyett inkább a klinikai kezelésre és a kórházi
"gyógykezelésre" koncentráljuk, hasonló lesz a hatás. A legtöbb harmadik világbeli kormányt nem
nagyon kell unszolni ebbe az irányba, mert az egészségügyi költségvetésük évek óta a saját társadalmuk
legtehetosebb osztályainak igényeit elégíti ki.


A gazdagok számára rendelkezésre állnak a modern kórházi intézmények, míg másutt, a lerobbant falusi
és városi klinikákon újrahasználják az injekciós tuket, és nem tudnak egyszeru laboratóriumi
vizsgálatokat elvégezni. A közkórházak az elképzelheto leghatásosabb betegségterjesztok.
Akármit mond is a kritika, nem tesz jót, ha azért panaszkodunk, hogy az elsodleges kezelésnek,
amelyben a szegények részesülnek, elonyben kell részesülnie a gazdagok harmadlagos kezelésével
szemben, ugyanúgy, mint ahogyan az is utópia, ha úgy teszünk, mint a WHO, amely azt hirdeti, hogy az
"Egészség Mindenki Számára" elérheto a mostani vagy bármely más idoben.
Ezek a naiv kijelentések nem veszik figyelembe sem a piacgazdaságot, sem az intézmények közötti
hatalmi egyensúlyt. A WHO saját definíciója az "egészségrol" önmagában is olyan széles, hogy
gyakorlatilag értelmetlen: "Az egészség a teljes fizikai, mentális és társadalmi jólétnek az állapota, nem
csupán a betegség vagy a gyengeség hiánya." Ezzel a mindent magába ölelo meghatározással szemben
az Emberi Jogok Általános Deklarációjának utópikus bégetése egyértelmuen korlátozónak tunik!
Kétségbe vonjuk, hogy akárki is oszintén állíthatja, hogy "egészséges" a WHO értelmezése szerint.

41 C. William Fox ezredes. Jr, MD (aki a MEDFLAG muveletet vezényelte): Phantom Warriors: Disease as a Threat to US
National Security. Parameters, Winter 1997-98, pp. 121-36.

Még ha az egészséget szorosabban definiáljuk is, az mindenképpen költséges, és egyre költségesebbé
válik. A Világbank adatai szerint 1990-ben a hivatalosan egészségre költött közösségi és egyéni kiadások
elérték a példa nélküli 1700 milliárd dollárt, amely a világ teljes termelésének 8%-át teszi ki. Ennek az
összegnek a 90%-át a gazdag országokban költötték el, ahol a világ népességének kevesebb mint 20%a
él. A maradék 10% is egyre inkább a harmadik világ elitjeit szolgálja, azokat, akik képesek megfizetni
a világ egészségügyi kiadásaihoz való hozzájárulást. Semmi oka annak, hogy ezek az arányok a
következo években megváltozzanak.
Hangsúlyoztuk, hogy a fertozo és parazitikus betegségek nem korlátozódhatnak teljesen csak a szegény
országok szegény lakóira. Átszivárgások szükségszeruen elofordulnak. Bár a "Harmadik Világ
betegségei" kevés áldozatot szednek Nyugaton, ezek a metszési folyamat alapveto velejárói. Az
elszigetelt, végzetes esetek Los Angelesben vagy Londonban egyúttal életben tartják a félelmet,
megerosítik a civilizált / barbár kettosséget. A gazdag országok igazi fenyegetettsége más irányból
várható.

Szuperkártevok

A WHO csak három betegség nemzeti jelentését várja, ezek: a kolera, a himlo és a sárgaláz, mind
trópusi betegség. E betegségek nehezen jelenthetnek valódi veszélyt az északiak számára. A látszólag
jól védett országoknak azonban számolniuk kell saját jellemzo bajaikkal. Nem a szívbetegségekre, az
elhízásra vagy a jólét egyéb csapásaira gondolunk, hanem a "szuperkártevok" fenyegeto megjelenésére.
Ezek a mutáns leszármazási vonalak évtizedek óta jól éltek és virágoztak az antibiotikumokban gazdag
táplálékon. Néhány mikroba egyenesen antibiotikumon él: ezek gyógyszerfüggové váltak, és szó szerint
nem képesek élni azon gyógyszerek nélkül, amelyeket azért fejlesztettek ki, hogy megöljék oket. Annak
felfedezése, hogy a méreg élelemmé válhat, riasztó, különösen akkor, ha ez az élelem egy végso
esetben alkalmazott antibiotikum, a vancomicin, amely elsorangú mikrobaölo. A vele szembeni ellenálló
képesség azonban át tud terjedni, és át is terjed az egyik baktériumról a másikra, mint ahogyan az
enterococcus átterjesztette a vancomicinrezisztenciáját a staphilococcusra.
A staph baktériumok a kórházi fertozések vezeto okozói, és a szuper ellenálló staph aureust már
felfedezték japán, brit és észak-amerikai kórházakban. Ha sok nem megfelelo immunitással rendelkezo
ember gyulik össze egy helyen, ahogyan ez a kórházakban történik, akkor a szuperbaktériumoknak nagy
napjuk van. Senki nem elemezte pontosabban ezek pusztító hatását, mert az amúgy is beteg ember
halála közeli okának meghatározása problematikus.
Nem minden fertozo ágens mutált olyan mértékig, hogy táplálékként megenné az antibiotikumot.


Azonban a genetikailag módosított növények esetében túl sok politikus és tudós -akiknek pedig
tájékozottnak kellene lenniük -úgy tesz, mintha Darwin soha nem is létezett volna, mintha az élet
formái állandóak és változhatatlanok lennének. Ennek az ellenkezoje igaz, a természetes szelekció
magában foglalja az élet összes formáját, a legkisebbeket is, amelyek rövid élettartama és gyors
szaporodása lehetové teszi számukra, hogy sokkal gyorsabban képezzenek mutáns törzseket, mint a
komplikáltabb élolények.
A WHO szerint az antibiotikumok, "amelyeket túl sok ember használ rossz, nem megfelelo fertozésre,
rossz dózisban és rossz idotartamban", fo okai a gyógyszerellenálló törzsek virágzásának. Más kutatások
azt mutatják, hogy a kórházi költségek csökkentésére hozott intézkedések ugyancsak segítenek abban,
hogy a rezisztens mikrobák felhalmozódjanak, amikor a dózisok nem elegendoek, és az antibiotikumokat
egymás után használják, ahelyett, hogy társítanák oket. Bármi legyen is azonban a forrás, a mikrobák
rezisztenciájának növekedéséhez nem férhet kétség.
Ezeknek a betegségokozóknak a természetes kiválasztódása is gyorsabbá vált, mivel ez többé nem csak
a véletlenszeru genetikai elonyöktol függ. Bizonyos mikrobák ma arra vannak programozva, hogy stressz
alatt mutánsokat hozzanak létre. Némelyek olyan kollektív viselkedést mutatnak, amely a csoport
túlélését segíti. Mások "végigpásztázzák környezetüket potenciálisan hasznos genetikai anyagot keresve"
DNA-darabkák formájában (ezeket "plazmid"-nak, vagy "transposon"-nak nevezik), amely aztán hozzájárulhat
a gyógyszer-hatóanyagok (drogok) tucatjaival szembeni ellenálláshoz. 45

A hagyományos tisztaság sem jelent védelmet: sok csíra tanulta meg szeretni a szappant, a
fertotlenítoszereket, a savakat és a magas homérsékletet. Az új támadókkal szemben kevés gyógyszert
fejlesztettek ki, vagy hoztak forgalomba, különösen akkor, ha azok a betegségek, amelyek ellen harcolni
kellene, többé-kevésbé a szegény országokra vagy a városok szegénynegyedeire korlátozódnak,
ahonnan nemigen jön profit. Ugyanakkor, amikor ezek a rezisztens kórokozók virulnak, az új
baktériumölo gyógyszerek fejlesztése drámaian lassult, többnyire azért, mert annak költsége, hogy egy
új antibiotikumot kihozzunk a laboratóriumból a piacra, elérheti a 350 millió dollárt. 46
Az antibiotikumok piaci értéke a 2000. évben valószínuleg eléri a 40 milliárd dollárt. Minél jobban terjed
a kipróbált gyógyszerekkel szembeni rezisztencia jelensége, annál jobban különbözik a gazdag-szegény
egészségmegóvás, mivel egynapi kezelés a legutóbbi szuperkártevo ellen a legutóbbi szuperdroggal
könnyen belekerülhet 500 dollárba is. Az ilyen költségek tükrözik a vállalatoknak azt a jogát, hogy
kutatásaikat amortizálják, és fedezzék a kockázataikat, amelyek foként abból adódnak, hogy sok
gyógyszer hasonló, és a verseny a piacon kemény. Japán 43 000 gyógyszerárusítója átlagosan naponta
több mint egyszer hívja fel a japán orvosokat. (A brit orvosoknak könnyebb, évi 62 látogatást kapnak
átlagosan.)

45 Ez az idézet és néhány következo adat megjelent: Laurie Garrett: The Post-Antibiotic Era. Foreign Affairs, January-
February 1996, pp. 66-79.
46 Howard S. Gold, MD-Robert C. Moellering, Jr, MD: Antimicrobal-Drug Resistence. The New England Journal of Medicine,
Vol. 335, No. 19., 7. November 1996, pp. 1445-53.

A gyógyszert gyártóknak és orvosoknak óvatosnak kell lenniük. Az orvosok túl gyakran írják fel a
"végso" gyógyszereket elsoként, vagy túl széles spektrumú, drága antibiotikumokat használnak olyan
közönséges fertozésekre, mint a fülgyulladás. A gyártók széles spektrumúnak minosítik
antibiotikumaikat, amely minosítésre valószínuleg egyetlen anyag sem méltó.
Azokat a gyógyszereket, amelyeket Európában vagy az USA-ban betiltottak, rutinszeruen használják
máshol. Antibiotikumok szerepelnek olyan orvosi italokban, ahol semmi keresnivalójuk (például a
hasmenésgátlóban). Az orvosok ösztönzoket kapnak, hogy inkább X gyógyszert írják fel Y helyett.
Ugyanannak a vállalatnak a gyártó és az eladó részlege között a gyógyszer ára megtöbbszörözodhet. Az
ilyen gyakorlat mindennapos.


Ahogyan a baktériumrezisztencia erosödik -és annak lehetoségei, hogy egy baktérium rezisztenciára
tegyen szert egy gyógyszerrel szemben, megdöbbentoen sokfélék -, a betegség egyre kevésbé reagál a
kezelésre. És amikor a gazdag országok népe kezdi megérteni a rezisztencia jelenségének okait és a
saját egészségére vonatkozó következményeit, akkor a gyógyszervállalatokat -és talán az orvosokat is pellengérre
állítják. Ismét "diagnosztizálnunk" kell a kereskedo szektort, amelyet nem érdekel az a
rendszer, amelyik ot fenntartja, vagy nem törodik vele. A gyógyszervállalatoknak nyilvánvalóan
szükségük van valamilyen belso fékre.

Közönséges járványok

Röviden felsoroljuk a betegségeket, a legnagyobbtól a legkisebbig, amelyek várhatóan hozzájárulnak a
harmadik világ halálozási mutatójához (az AIDS önmagában egy önálló osztályt alkot). A meglepo új és
régi-új betegségek, amelyek mostanában kerültek az újságok címoldalára, egyáltalán nem a legnagyobb
gyilkosok. Egy egyedi eset, amikor valaki egy egzotikus vírussal, például Ebolával, Lassával vagy
Marburggal fertozodik meg, elég lehet arra, hogy pánikot vagy hollywoodi figyelmet váltson ki, de a PRS
számára az igazi újság másutt van.

Tuberkulózis

A leghalálosabb betegségek leginkább a régi-új csoportban találhatók. A tuberkulózis, amely régóta
ismert, gyorsan fejleszt halálos, többszörösen gyógyszerrezisztens törzseket. 1995-ben világszerte
hárommillió embert ölt meg. A halálozási potenciálja és a kívánatos célcsoportja felettébb ígéretes
népességcsökkento eszközzé teszi a jövore nézve.
Ahogyan a betegség erore kap elterjedtségben és súlyosságban, a társadalom olyan döntést hozhat,
hogy a fertozött embereket eroszakkal korlátozni kell, kényszergyógykezelni, vagy éppen bebörtönözni,
mint New Yorkban a "Tífuszos Mary"-t, a baktériumgazda szakácsot 1907-ben, akit letartóztattak, és
életének nagyobb részére bebörtönöztek. Ha New York tbc-esetszáma folytatja a növekedést (1994-ben
4000, ennek nagy része Harlemben), az bizonyosan ki fogja váltani a szociális ellenorzés magasabb
fokát. Már ma is letartóztathatóak azok a New York-iak, akik nem mennek el az orvosi ellenorzésre, vagy
nem veszik be gyógyszereiket.
Komoly karanténintézkedésekre kerülhet sor (a "quarantina" szó "40 nap"-ot jelent), különösen a
nemzeti határokon. A korlátozó intézkedések gyengíteni fogják a páciensek "egyéni emberi jogait" a
közösség túlélése érdekében, ami pontosan ugyanaz a mentalitás, amit mi is erosíteni szeretnénk.
A tuberkulózisnak mint népességcsökkento eszköznek sok jó tulajdonsága közül a következoket emeljük
ki.

•
A tbc még az újabb rezisztens formájában is elveszteni látszik sokkoló hatását. Bár valamikor
Európában hét halál közül egyet ez okozott, ma foként úgy van jelen az emberek fejében, mint a
tizenkilencedik századi operahosnok elmúlása a padlásszobában.
•
Az egészségügyi szakértok úgy becsülik, hogy egy, az egész világra kiterjedo, hatékony támadás
a tbc ellen évi 100 millió dollárba kerülne. A betegség ma 16 millió dollárt kap a nemzetközi
alapokban, a kiirtásra és a kezelésre együtt.
•
A BCG-oltás az északi gyermekeknél még mindig hat azok kétharmadánál, akik megkapták, de az
afrikai terepkísérletek azt mutatták, hogy ott semmiféle védelmet nem nyújt, valószínuleg azért,
mert a beoltottak olyan más baktériumokat is hordoztak, amelyek északon hiányoznak. A
betegség számára nyitott Dél emiatt teljesen oltóanyag nélkül marad. Északon sok
szanatóriumhálózatot és a klinikák jelentos részét megszüntették az 1970-es években, mivel úgy
gondolták, hogy a tbc a múlté. Délen azok az emberek, akik tbc elleni gyógyszert kapnak,
gyakran elmulasztják azt beszedni, amint jobban érzik magukat, és így megfertozhetnek másokat,

és hozzájárulnak a baktériumok rezisztenciájának növeléséhez.

•
A diagnózis felállítása lassú: a laboratóriumi tesztek a normál tbc kimutatására egy hónapot is
igénybe vehetnek, és két hónapot a rejtettebb, rezisztens formák esetén. Ezen ido alatt a páciens
továbbadhatja a fertozést.
•
A betegség, foként a virulensebb megjelenéseiben, különösen vonzódik a nemkívánatos
népességelemekhez: a HIV-fertozöttek rendkívül fogékonyak iránta, és a tbc már ma is a
leggyakoribb gyilkosa az AIDS-ben szenvedoknek. A valamikori Szovjetunióban gyakori volt a
börtönben lévok és börtönviseltek között, akik ezrével fertozodtek meg. New York és London
alacsony jövedelmu népességében is számottevo a tbc-sek aránya. A hajléktalanok nagy
kockázatot jelentenek, mert nem maradnak egy helyen, és még ha jól diagnosztizálták is a
betegségüket, a kezelés ritkán teljes.
•
A kezelés költséges. A WHO szerint az Egyesült Államokban egy tbc-fertozött kezelése nagyjából
2000 dollárba kerül, míg egy többszörösen rezisztens törzzsel fertozött ember magas színvonalú
kezelése elérheti a csillagászati 250 000 dollárt. A páciensek identitása (AIDS-fertozöttek,
börtöntöltelékek, surun lakott és lepusztult városrészek lakói) valószínuleg hamarosan visszatartja
a társadalmat attól, hogy ekkora összegeket fektessen be ezek gyógyításába.
Paradox módon a WHO azt állítja, hogy legalábbis a harmadik világban a tbc-ben szenvedok
meggyógyíthatóak lennének 13 dollár értéku gyógyszerrel. Ezekben az országokban azonban az
egészségügyi kiadásoknak mindössze a 0,2%-át fordítják a tbc-re, annak ellenére, hogy gyakran ez a
vezeto halálozási ok. A harmadik világ egészségügyének juttatott külföldi segélynek csak az aprócska
0,4%-a megy tbc-re. A szegény országok tucatjaiban a WHO is megjegyzi a "tbc-ellenes gyógyszerek
ellátásában jelentkezo megszakadásokat. Ezek a megszakadások a tbc többszörösen
gyógyszerrezisztens törzsei terjedésének biztos elosegítoi."
Mindezek a tényezok az egyre zabolátlanabb fertozés elosegítése érdekében muködnek, ezért a
tuberkulózist a PRS-ek értékes eszközének tekintjük. A tbc-kutatás és -gyógyítás nemcsak hogy
szánalmasan támogatott, de minél tovább tart a járvány semmibevétele, annál nehezebb és
költségesebb lesz megfékezése, ha a társadalmak végre észreveszik, hogy tenni kell valamit. A tbc
okozta halálesetek csak 1994-rol 1995-re is 13 százalékkal növekedtek. Az AIDS és a tbc közös
fertozése, és a fentebb leírt együttes hatások valószínuleg tartani fogják legalább az ilyen, vagy talán a
még magasabb növekedési ütemet.

Malária

A harmadik világ sorrendben második tipikus halálokozója az AIDS mellett a malária, amely szintén osi
csapás. A tbc-hez hasonlóan a malária is kifejlesztett különösen életképes, gyógyszerrezisztens
törzseket. A DDT-vel való tömeges permetezés, más rovarölokkel együtt azt eredményezte, hogy
kiválasztódtak a szuper-rezisztens anopheles moszkitók, amelyek harapása a plasmodium paraziták négy
különbözo fajtáját viszi át, ezek 300-500 millió embert fertoznek és 3 milliót ölnek meg évente.
Ugyanúgy, mint a tbc esetében, az elofordulások számottevo csökkenésének kezdete a biztonság hamis
érzetét keltette az 1970-es években. A világon a plasmodium-hordozók száma 4-5 millióra redukálódott,
és az önelégültség megadta a lehetoségét annak, hogy a paraziták felülkerekedjenek.
Az 1990-es évek elején az egészségügyi dolgozók eloször Indokinában kerültek szembe olyan
maláriatörzsekkel, amelyek rezisztensek voltak az összes ismert gyógyszerrel szemben. Ugyanez fordul
elo ma Gabon egyes részein, valamint Kenyában is. A rezisztencia továbbterjed Afrikában, Indiában és
Latin-Amerikában, és a maláriás területek bovülnek a globális felmelegedés következtében. A világ
népességének 40%-a a magas kockázatú területeken él.
A további permetezés már nem lehetséges, és ma bármilyen értelmes kontrolláló vagy "legjobb
gyakorlatnak" tartott programnak univerzálisnak, nemzetközileg a WHO által koordináltnak es megfeleloen
finanszírozottnak kellene lennie.


A tbc esetében említett tények többsége a maláriánál is megjelenik, és a népességnövekedés
akadályozását segíti elo, azzal az elonnyel, hogy a malária sokkal kevesebb nyugati embert érint, mint
trópusi lakost. A céljaink érdekében el kell érnünk a finanszírozás csökkentését vagy megszuntetését. de
szinte ez az összes tennivalónk, mert a gyógyítás sok útja már bezárult.
A gyógyszergyártó vállalatok makacsul elutasítják a gyógyszerek fejlesztését, ha nyomor által sújtott
vidékekrol van szó. Az új maláriaellenes gyógyszerek hajlamosak gyorsan hatástalanná válni: a
legutóbbi, magasra értékelt gyógyszer 3 évig maradt hatásos. A gyógyító-megelozo gyógyszer, a
mefloquine súlyos és legyengíto mellékhatásokat okoz a páciensek jelentos részénél, és az ilyen új
gyógyszerek idovel szintén elosegítik a rezisztencia kialakulását. Az érdeklodés legújabban a nitrit-oxidok
valamint a maláriaellenes anyagot és antibiotikumot tartalmazó italkeverékek felé fordul.
A kínai növényi vegyület, amely egy kínai fából (wormtree), valamint egy indiai fából (neem) készül, is
ígéretesnek látszó maláriaellenes anyag, de a növényi termékek kevés kutatási pénzt kapnak, mert nem
szabadalmaztathatók és nem tehetok jövedelmezové. Egy columbiai orvos kifejlesztett egy vakcinát,
amelyrol azt állítja, hogy 33-55%-ban hatásos, de az összetételt és a törvényes jogokat inkább átadta a
WHO-nak, mintsem eladta volna egy vállalatnak, és így nem is fogják azt továbbfejleszteni, hacsak nem
közösségi támogatással.
Az egyedüli kvázi-permanens ellenszer valószínuleg a környezeti kontroll különféle formáiban keresendo
(például a halaknak valamint a szúnyoglárvák és szúnyogok egyéb természetes ellenségeinek
telepítése), de a kutatás ezen a területen még jóformán el sem kezdodött. A malária jelenlegi fékezése,
vagy még inkább a kiirtása, reménytelen.
Mivel ez a helyzet, amellett, hogy hagyjuk, hogy a természet tegye a maga dolgát, azt javasoljuk, hogy
hangsúlyozni kell az utazás veszélyeit. A thaiföldi-burmai határ már most "tiltott" hely a nyugatiak
számára, mert ez a rezisztens malária középpontja, amely már átterjedt Észak-Thaiföldre, valamint
Kambodzsa és Burma nagy részére. Hogy még gyorsabban terjedjen, ezeken a területeken a
menekülttáborokat szét kell bontani, hogy a plazmodium utazhasson. A moszkitónak nem kell mennie; a
fertozés megtörténik a rezisztens parazitákat hordozó beteg embereken keresztül is egy újabb
szúnyogcsípéssel.
Az USA katonáit a maláriaveszély zónáin kívül kell tartani. Amikor csak egy katona megkapja a
betegséget, az Amerikai Hadsereg megemeli a maláriakutatásra szánt összeget. Ezen amerikai
érclekeltség nélkül a finanszírozás még alacsonyabb lenne, mint amilyen, és az elorehaladás az újabb
lehetséges ellenszerek felé komoly hátrányt szenvedne.

Egzotikumok

Mit várhatunk az egzotikumoktól? Néhány év alatt az izolált eseteknek, a rémíto szimptómáknak és a
tehetséges tollforgatóknak köszönhetoen közbeszéd tárgyává lettek az egykor sötétbe burkolózó
betegségek, mint amilyen az Ebola. Mint PRS, ezek a forró égövi vírusok kevésbé jönnek számításba,
akár filovírusok (a terjeszto ismeretlen, lehetségesek a denevérek vagy majmok: Ebola, Marburg,
Reston), arenavírusok (rágcsálók által terjesztettek: Machupo, Choriomeningitis, Haemorrhagic fever,
Lassa-láz) vagy bunyavírusok (kullancsok által terjesztettek: Krimi Congo és Renal-szindróma,
Haemorrhagic fever). Éppen mert olyan meglepoek, ezeket a fertozéseket részletesen nyomon követték,
és legalábbis eddig, gyorsan lokalizálták.
Az olyan kulturális hagyományok is elosegítik a fertozést, amelyek Nyugaton nem léteznek. A legtöbb
afrikai társadalomban a halottal való fizikai érintkezést elvárják, és a holttesteket mosással, a vizelet és
az ürülék eltávolításával meg kell tisztítani, ami gyakorlatilag biztosítja a vírusok átvitelét a családra és a
többi gyászolóra. Nem zárhatjuk ki annak lehetoségét, hogy egy halálos vírusokat hordozó utas
felszálljon egy New Yorkba vagy Párizsba induló gépre, de nem gondoljuk, hogy ezek a betegségek
tömeges halált okozhatnak. A rettegett Ebola például rendkívül érzékeny az ultraibolya fényre.
Természetesen, ha ezek az egzotikus vírusok eléggé elterjednek ahhoz, hogy gyorsan mutánsokat


képezzenek, akkor a következmények beláthatatlanok lesznek.
Valamikor a jövoben azonban elofordulhat, hogy egy ijeszto, kivételes betegség elosegíti a halálozás
megnövekedését, a vírus saját fizikai rombolókapacitásán túl is. A nyugatiak tapasztalataik alapján
hozzászoktak az orvosaik és ápolóik magas szakértelméhez és önzetlen munkájához, és hajlanak arra,
hogy ezt az önzetlenséget feltételezzék az egészségügyi dolgozókról a világon mindenfelé. Sajnos, ez
egyáltalán nem általános.
Amikor 1994-ben járvány (yersinia pestis) sújtotta Surat városát Nyugat-Indiában, a város privát
orvosainak háromnegyede elmenekült, és a kórházi személyzetnek csak a tört része végezte a munkáját.
Száz járványban szenvedo páciens, látván, hogy a helyi kórházban nem kap egészségügyi ellátást,
jobbnak látta hazamenni, és ezenközben terjesztette a betegséget. A katonaságot kellett kihívni, hogy a
többi beteget a kórházban tartsa, és megelozze a további fertozést. Bizonyos esetekben az egészségügyi
személyzet viselkedése hozzájárulhat a betegség terjedéséhez.

Régi társak

A csecsemo-és gyermekhalandóságot növelheti a palackból etetés. A harmadik világban az anyatej
helyettesítoi garantálják, hogy az így etetett gyermekek nem kapnak elegendo mennyiséget (ez túl
drága), és szennyezett vizet isznak nem sterilizált palackból és cumiból.
A levegoben terjedo légzoszervi betegségek, mint a gyógyszer-rezisztens tüdogyulladás, kezdenek
visszatérni; és mások is, mint a kanyaró (évente 1 millió halál), illetve a szamárköhögés (300 000 halál).
Ha figyelembe vesszük a gyorsan szaporodó mutánsok megjelenését a környezetünkben, nem lehet
kizárni egy újabb "spanyolnátha" elofordulását (amely egyébként Ázsiából indult ki). 1917-18-ban 25
millió ember halálát okozta, a háromszorosát annak, mint amennyit az elso világháború mészárlásai
idéztek elo.
A víz által hordozott betegségek közül a legalapvetobb és egyben a legmegbízhatóbb a hasmenés. A
szájon át való vízvisszapótlás hiányában ez képes a kisgyermekeket órák leforgása alatt elvinni, és
évente rendszerint két és fél millió gyermeket és félmillió felnottet pusztít el. Ma körülbelül 80 millió
ember van helyi kolerajárványnak kitéve.
Néhány betegség gyors ütemben vonul vissza, ezek között van a lepra és a Guinea-féreg. A WHO szerint
2005-re ki lehet irtani a paralízist, bár a háborúk, a rossz minoségu oltóanyag és a hidegen tartást
biztosító tárolók hiánya meghiúsíthatja a kituzött cél elérését. Most még mindig évente 100 000
gyermekparalízises eset fordul elo.
Ezeket a kicsi és részleges eredményeket könnyedén meg lehet hiúsítani a zsúfoltság és a konfliktusok
fokozásával. Minden helyi konfliktus nyereség a PRS számára, mert gátolja a közegészségügyi
szervezetek folyamatos napi muködését, megnehezítve és veszélyesebbé téve a beavatkozásaikat.
Akármilyen intézkedések tesznek is egyes területeket a senki földjévé, azok szükségszeruen serkentik a
halálozást.
Az algériai eroszakhullám klinikák bezárását okozta, és nehézzé tette a közegészségügyi akciók
végrehajtását, például a védooltások beadását. A gyermekhalandóság 20 éves esés után eloször
növekedett. Az afrikai Nagy tavak vidéke, a pokolkapu, tele menekültekkel és a ruandai mészárlások elol
szökött emberekkel, külön esettanulmánya lehetne az eroszaknak és káosznak mint a betegségek
legjobb terjesztoinek vizsgálatában, a kanyarótól a maláriáig. Megszámlálhatatlan holttestet dobtak abba
a Kivu-tóba, amelybol az emberek ittak. Az eredmény: 50 000 kolerában meghalt ember.
Ha valaki kételkedne benne, ma már tudományosan is bemutatták azt az ENSZ "Élohely"
tanulmányában, hogy a "kitettség erossége" -a gyermekeknek a háziállatokkal, például a disznókkal
való együtt alvása, vagy az azokkal való együtt lakása -sokkal jobban növeli a betegségek elofordulását,
mint azt egyedül a gyenge egészségügyi ellátás indokolná. Az erosségi faktor a tbc-t, kanyarót,
szamárköhögést és a hasmenést teszi gyakoribbá, ezek mindegyike gyorsabban terjed, és gyakrabban
okoz halált a túlzsúfolt otthonokban és városnegyedekben.


AIDS

Bármilyenek legyenek is a tbc, malária, az egzotikus vagy régi társként velünk együtt élo betegségek
sokrétu hatásai, az AIDS sokkal jobban meg fogja változtatni az emberiséget, mint bármelyikük. Bár ma
még nem ez a bolygó fo gyilkosa, az AIDS már ma is szokatlan módon járul hozzá a halálozási
arányszámokhoz, foként Délen. A Szerzett Immunelégtelenségi Szindróma (AIDS) egyre ritkább
Északon. Az új esetek több mint 90%-a a harmadik világban, ennek háromnegyede Afrikában fordul elo.
Hányan szenvednek AIDS-ben? Az 1997 közepén az Egészségügyi Világszervezet által hivatalosan
jelentett esetszáma nevetséges 1,65 millió volt. Az ENSZ HIV/AIDS Programja a vírus hordozóinak valódi
számát 30,6 millióra becsülte, az új fertozések napi számát 16 000-re, ami évente 5,8 millió új fertozést
jelent. Íme, itt van a PRS példa nélküli szövetségese: az évi növekmény 19%, ennek több mint
kétharmada a szubszaharai Afrikában, és 22%-a Ázsiában. Az új fertozések leginkább a 15-24 éves
fiatalokat érintik; az új fertozöttek 10%-a gyermek.
AIDS-ben eddig majdnem 12 millió ember halt meg, ezek négyötöde Afrikában. Még ennél is fontosabb,
hogy a halálozási adatok hatalmas lépésekkel haladnak: az 1997-es AIDS miatti halálok a fertozések
kezdetétol mostanáig AIDS-ben meghaltak ötödrészét teszik ki, ez másfélszer annyi, mint 1996-ban.
Ezek a számok futótuzként való terjedést mutatnak.
Ezek a tények. Az AIDS szociológiája szintén a PRS hasznára muködik. A szexualitást illeto hivatalos és
vallási hozzáállás is támogatja az AIDS terjedését. A prud állami adminisztrátorok visszautasítják annak
tudomásul vételét, hogy a kiterjedt homoszexualitás, a házasságon kívüli szex, a prostitúció, a
válogatás nélküli kapcsolatok és a drogfüggoség létezo jelenségek a társadalmukban.
Akár a muzulmán országokban, akár Kínában, Japánban, Oroszországban, Indiában vagy
Afrikában a jelenség tömegességének tagadása, valamint az a meggyozodés, hogy "ilyen
nálunk nem történhet", késlelteti a felvilágosítási és egyéb megelozési erofeszítéseket. A
betegségnek ezalatt van ideje mély gyökereket ereszteni.

A muzulmán klerikusok azt hirdetik, hogy az iszlám értékek megóvják az embereket, és azok, akik
megkapják a betegséget, megérdemlik, amit kaptak. Néhány vallási vezeto szerint ezeket az embereket
meg kell szégyeníteni. Egy Dubaiban élo mufti a Próféta tanácsát idézi a fertozo betegségekkel
kapcsolatban: "úgy szaladj el tolük, mint az oroszlántól", és azon a véleményen van, hogy "azok, akik
megfertozodtek ezzel a vírussal (kivéve azokat, akik úgy kapták meg a fertozést, hogy semmiben sem
hibásak), harcban állnak Istennel és a Prófétával, és meg lesznek büntetve hibáikért. Ezért az ilyeneket
mindenáron el kell kerülni."
A katolikus papokhoz hasonlóan a muzulmán egyházfiak sem javasolhatják a kondom használatát, ami
szerintük bátorítja az embereket a szabad szex élvezetére. Egy másik iszlám tudós azt mondja: "Az AIDS
nem gyógyítható, és nem jelentenek a társadalom számára semmi hasznot a fertozöttek, ennek a
rettenetes betegségnek a terjesztését kivéve. El kell oket különíteni egy faluban, mint a leprásokat." 47
A megelozést semmibe veszik, vagy a "tagadási szindróma" miatt, vagy egyszeruen azért, mert a
súlyosan eladósodott kormányoknak nincsen pénzük felvilágosító kampányra. A gyógyítást illetoen egy
afrikai páciens kezelése annyiba kerül, mint tíz általános iskolás gyermek egyéves oktatása.
Zimbabwében, ahol hetente körülbelül 900 ember hal meg AIDS-ben, a kormány megszüntette a drága
kezeléseket, mint például a vesedialízist, mert nem engedheti meg magának, hogy a szukös
pénzforrásokat halálos betegekre költse.
Az egyedi kultúra szintén a vírus támogatását szolgálja, különösen a macsó (túlzottan férfias) viselkedés.
Afrikában a férfiak gúnyosan mosolyognak a kondomra, gyakran idézve a szólást: "Nem állsz a zuhany
alá esokabátban." Afrika franciául beszélo részében a SIDA betuszót (az AIDS megfelelojét)
"átértelmezték": "Syndrome Imaginaire pour Décourager les Amoureux" (Képzelt tünetcsoport a
szerelmesek elbátortalanítására), mert ez véleményük szerint csak a "fehérek" találmánya arra
vonatkozóan, hogy mérsékeljék az afrikai szexualitást.


47 Idézve: PANOS, World AIDS. London and Washington DC, No. 38, March 1995
Egyéb helyeken, elsosorban vidéken azt, hogy a betegség okozója vírus, vagy hogy egyáltalán fizikai,
nem ismerik el: a betegséget néha az "éjszakai emberek" vagy a "boszorkányok" közvetítésének
tulajdonítják, és úgy vélik, megelozheto azzal, ha bizonyos eloírt szertartásokat és szokásokat
betartanak. Az a gondolat, hogy az AIDS megelozésének egyetlen módja a szexuális viselkedés megváltoztatása,
egyáltalán nem általános Afrikában vagy a harmadik világ többi részében.
Több társadalomban a nok gyakran létükben függenek a férfiaktól, és nem választhatják meg szexuális
partnereiket, a férjüket is beleértve, akik megkövetelik a védekezés nélküli szexet, még akkor is, ha a
házasságon kívül prostituáltakkal érintkeznek. Az arab országokban a legtöbb fertozött asszony a férjétol
kapja meg a fertozést. A legszélsoségesebb esetekben az asszonyok prostitúcióra kényszerülnek, hogy
megélhessenek. A noi szexmunkások vannak a leginkább kitéve a kockázatnak, mivel rendszerint
nincsenek abban a helyzetben, hogy ragaszkodjanak a biztonságos szexhez. A kamionútvonalak
Afrikában az 1980-as évek közepétol hírhedt fertozési helyek voltak.
Indiában ma, alig néhány évvel azután, hogy az 1990-es évek elején eloször detektálták a vírust, több
AIDS-fertozött él (több mint 3 millió), mint bármely más országban. A teljes népesség 950 milliójából 3
millió jelentéktelennek tunik, de a szakértok azt jósolják, hogy a következo évszázad kezdetére ez a
szám 10, sot talán 20 vagy 50 millió lesz, és India a világ AIDS-fertozöttségének középpontjává válik.
Ez részben az 5 millió gépjármuvezetonek (aki egy évben 150200 szexuális aktust teljesít különbözo
asszonyokkal és lányokkal) és a 10 millió prostituáltnak lesz köszönheto. Ezek közül 100 000 dolgozik
Bombay hírhedt Falkland utcájának vöröslámpás negyedében. Több mint felük már hordozza a HIVvírust.
Ezen a környéken a betegség már kezdi elérni az otthonokat, és érinteni az olyan asszonyokat is,
akik állítják, hogy kizárólag csak a férjükkel kerültek szexuális kapcsolatba.
Mindegy, hogy egy országban a járvány hol jelenik meg, hosszabb-rövidebb ido elteltével a társadalom
leginkább marginális és semmibe vett csoportjai felé mozdul. Brazíliában, ahol a járvány a
kokainszippantó, partnercserélo csolakók között jelent meg, ma a favelákban dühöng. Afrikában az elso
fertozöttek ugyancsak az elithez tartoztak, de a betegség ma egyre lejjebb vonul. Az USA-ban az új
AIDS-áldozatok már nem a gazdag homoszexuálisok közül kerülnek ki, hanem a lepusztult
városnegyedekbol.
Ez azt jelenti, hogy az AIDS ideális PRS-eszköz, mert kielégíti azt a kívánalmat, hogy megbüntesse a
"bunösöket"", és kiégesse a társadalom szemetét. Egy indiai értelmiségi azt mondta egy nyugati
riporternek, aki Bombayben az AIDS-et kutatta, hogy az AIDS hasznára válik az országnak, mert
"elnépteleníti a hatalmas alsó osztályt". Ez a mentalitás, amelynél a céljainknak megfelelobbet nem is
találhatnánk, támogatható messze a kaszttársadalmú Indián kívül is. Mindenütt úgy látszik, hogy a
betegség áldozatai "önmaguk hozták magukra a bajt", és ezen áldozatok többsége végül is a társadalom
legalsó rétegeibol kerül ki.
A gyilkos betegségek közül az AIDS-ellenes tevékenység jelentos finanszírozást kap, foként azért, mert
az egyesült államokbeli elso AIDS-ben szenvedok jól szervezettek, és képesek a szövetségi kormányra
jelentos nyomást gyakorolni. Az USA-ban az AIDS-kutatásra fordított pénz az 1982-es 0-ról 1996-ra 1,4
milliárd dollárra emelkedett. Kutatók ezrei tanulmányozzák a HIV-vírust és a társuló szindrómákat, sokuk
már a gyógyításról, de legalábbis a vírusok évekig tartó kordában tartásáról beszél, abban az esetben,
ha a páciensek betartják a szigorú rendszabályaikat.
De milyen költségekkel? Az évi háromszori kezelés a jelenlegi árakon minimálisan 10 000-tol 15 000
dollárig terjed az Egyesült Államokban, szóval ez még itt is elérhetetlen az egészségbiztosítással nem
rendelkezo HIV-pozitívok számára. Az AIDS-gyógyszerek eloállítói (Merck, Abbott, Roche, Glaxo
Wellcome) úgy érvelnek, hogy a gyógyszeres kezelés sokkal kevesebbe kerül, mint egy meghaló AIDSbeteg
kezelése. Ez igaz: az USA-ban az egyéves kórházi kezelés minimálisan 60 000 dollár.
A kezelés gyakorlatilag elérhetetlen marad majdnem az összes harmadik világbeli páciens számára.
India éves AIDS-költségvetése potom 20 millió dollár, körülbelül 2 cent fejenként. A biztonságos szex
tekintetében ismét csak a költségek a meghatározóak. A WHO úgy becsüli, hogy a kondomok a
harmadik világ ügynökségeinek, amelyek ezeket megveszik, 1,3 milliárd dollárjába kerülhetnek az 1995


2005 közötti évtizedben. Sehonnan sem képesek erre pénzt eloteremteni.
Közben az erkölcsi tisztaságért harcolók ellenzik az oltóanyagok vagy gyógyszerek széles alapokon
nyugvó tesztjét, mert így bizonyos fertozöttek placebót kapnának. Éppen mert a fertozés olyan suru a
szubszaharai Afrikában, a kutatók elegendo pácienst tudnának tanulmányozni ahhoz, hogy jelentos
eredményekhez jussanak sokkal rövidebb ido alatt, mint a fejlett országokban. Ugyancsak szeretnék a
hatást olyan pácienseken is vizsgálni, akik eddig még sohasem kaptak gyógyszeres kezelést, és nem
fejlesztettek ki gyógyszer-rezisztenciát.
Az erkölcsvédok azt is állítják, hogy a szegények nem fognak hasznot húzni azokból a gyógyszerekbol,
amelyek kipróbálásáért az egészségüket kockáztatták. Amint a tesztek befejezodtek. az o gyógyszerrel
való ellátásukat be fogják szüntetni. kivéve, ha meg tudják fizetni a piaci árat, egyszóval a teszteket
nem szabad ezekben a populációkban végezni. Ha a klinikai jegyzokönyv nem felel meg a nyugatiak
számára, akkor azt nem szabad a harmadik világ embereire sem alkalmazni.
A céljainkat követve mi az erkölcsvédok oldalán állunk: a lassúbb és költségesebb tesztelés idot ad az
AIDS terjedésére. A vírus nemcsak a placebót szedok, hanem a többi ember között is virágozhat, aki
egyébként hatásos terápiában részesülhetett volna. Egy új AIDS-gyógyszer piacra hozása körülbelül 500
millió dollárba kerül.
A gazdagabb országok nemkívánatos népességének megbetegítésére a fertozött injekciós tuk látszanak
a leggyorsabb és leghatékonyabb útnak. Az USA-ban még mindig 1-2 millió intravénás kábítószerhasználó
él, ezek közül kevés jut hozzá tiszta tukhöz. Egyedül New Yorkban 200 000 kábítószerfüggo
van, és ezek fele HIV-pozitívnak bizonyult 1995-ben. Az egyik ukrán városban végzett felmérés azt
mutatta, hogy a tut használó kábítószeresek fertozöttségi aránya egyetlen év alatt 5%-ról 60%-ra
emelkedett.
A politikusok vonakodnak finanszírozni a tucsereprogramokat, mert félnek a televíziók hirdetéseitol: egy
heroinfüggo éppen belövi magát, és eközben egy hang azt mondja, hogy "X úr ilyenre költi az ön
adóját". Ahol tucsereprogramokat finanszíroztak, mint Nagy-Britanniában, Hollandiában vagy éppen
Kathmanduban, ott demonstrálhatóan megállította a HIV-fertozés terjedését a drogfüggok között. Úgy
hisszük, hogy az AIDS meghatározó tényezo lesz a PRS számára, és a "biopolitikában" egy alapveto
lépés a populáció (statisztikai) jólétével való törodéstol a fertozött alsó osztály eltávolítása felé. A
"függetlennek" nincs szüksége arra, hogy az alsóbb osztályok tagjainak egyedi testével törodjön, mert
az o saját szexualitásuk bünteti oket halállal a leginkább költségkímélo módon.
Amint a betegség feltartóztathatatlanul mozog lefelé a szociális skálán, a "biopolitikus" meg fogja
tanulni, hogy kevés szavazat gyujtheto az emberiség söpredéke megmentésének finanszírozására. A
szemét iránti együttérzés lehet erény, aminek jó illusztrációja Teréz Anya, de ez csak heroikus erény
marad. Az a szerencse, hogy kevés politikus hos.

2.4. Megelozés
A hódítás, háború, éhínség és járvány idotlen idok óta arra szolgált, hogy megnyesse az emberi fajt, és
ezek semmit sem veszítettek fontosságukból mind a mai napig. Megpróbáltuk bemutatni, hogyan
adaptálhatók napjaink körülményeire.
Most olyan Népességcsökkento Stratégiákra térünk át, amelyeket sem Szent János, sem Malthus soha
nem eszelt ki, mert ezek megelozo akciók, a huszadik század végének politikájától és technológiájától
függnek, és a két nézopont teljesen nem is választható el egymástól. Malthus nem látta lehetségesnek a
"morális önkorlátozásra" hagyatkozás alternatíváját, a mai megelozo PRS azonban rendelkezik legalább
akkora képességgel ezen a területen az emberek összlétszámának redukálására, mint a már leírt
gyógyító beavatkozások, sot, talán többel is. Ez a fejezet a reprodukciós gátlás/gátlószerek
lehetoségeivel foglalkozik, ahogyan elneveztük (rövidítve RG-nek) ezeket.


Szaporaföld és Sterilföld

Kezdjük egy parabolával. Két ország, Szaporaföld és Sterilföld hasonló gyarmati történelemmel, hasonló
népességgel és ugyanolyan termékenységi aránnyal rendelkezik, amikor 1950-ben mindketto
függetlenné válik. A halálozási arány már mindkét országban jelentosen csökkent, az egészségügyi
tudás és az alapveto higiénia terjedésének köszönhetoen. 48

48 J. E. Meade professzor ezeket az országokat találta ki a beszédében, "Population Explosion, the Standard of Living and
Social Conflict", Presidental Address to the Royal Economic Society, 30. June 1996, megjelent: The Economic Journal,
Cambridge, Vol. 77, No. 306, June 1967, pp. 233-55. Az o közgazdasági változói mellé mi politikaiakat is csatoltunk, hogy a
különféle végeredményeket teljesebben szemléltessük

A gyarmatosítás utáni Sterilföldet egy kifelé is figyelo kereskedo osztály kormányozza, amely azonnal
meghirdet egy magas prioritású családtervezési programot, ennek jelentos intézményi támogatást ad, és
anyagilag ösztönzi az embereket a részvételre. A biztonságos abortusz és a sterilizálás kívánságra
megtörténik, és a fogamzásgátlókhoz ingyen hozzá lehet jutni a stratégiai fekvésu egészségügyi
központokban. A megszületett gyermekeket akarták és szeretik.
Szaporaföldet ezzel szemben látszólag a nagy földtulajdonosok irányítják, de a trón mögött álló igazi
hatalom a hagyományos egyházé, amelynek a nézete szerint a természetet hagyni kell, hogy a saját
útját járja, amit az meg is tesz. Eloreláthatóan négy évtizeddel a függetlenné válás után Szaporaföld
munkaképes korú népessége négyszer annyi lesz, mint amennyi volt. A már meglévo felnevelendo
gyermekekkel együtt nehéz lenne a helyzetet bárhogyan is javítani, de még az életszínvonal egyszeru
szinten tartásához is a megtakarítások sokkal nagyobb tömegére van szükség Szaporaföldön, mint
Sterilföldön.
Ha a népesség évente 2%-kal no, és az emberek tovább is élnek, akkor minden évben szükség lesz
további 2%-kal több iskolára, kórházra, tanárra, orvosra, felszerelésre minden iparágban, munkahelyre
minden foglalkozási ágban és így tovább. Különösen a szántóföld az, amely makacsul megtagadja az évi
2%-os növekedést, ami krónikus falusi munkanélküliséget okoz, és nagy tömegek vándorolnak a
bunözés által sújtott fovárosba. Az emberek a közvetlen túlélésre költik kevés bevételüket. Nemcsak a
megtakarítások kicsik, hanem a kormány adóbevétele is nevetségesen alacsony, ezért kevés beruházást
engedhet meg magának az infrastruktúrába. Az iskolák már régen lemondtak arról, hogy legalább az
írni-olvasni tudást általánossá tegyék. és a lányok többnyire egyáltalán nem részesülnek oktatásban.
Szaporaföld már nem képes elég élelmet termeszteni a népe számára, és évente egyre több élelmiszert
kényszerül importálni. Súlyosan eladósodik. Az élet elviselhetetlenné válik.
Sterilföld állandó szinten tartotta a népesség iskoláskor részét, és rendkívüli módon javította a
közoktatási rendszerét, mióta a gyarmatosítók távoztak. Az emberek írástudók, kelloképpen képzettek,
és képesek ellátni egy sor meglehetosen bonyolult feladatot; ez ugyanúgy vonatkozik a nokre, akik
szintén iskolázottak, és csak annyi gyermekük van, amennyit valóban akarnak. A megtakarítások és a
beruházások lehetové tették a modernizálást, a megfelelo egészséggondozást és az infrastruktúra
javítását. Az emberek vidéken vagy megfeleloen fizetett mezogazdasági munkát végeznek, vagy saját
farmjuk van. Az élelmiszer megtermelése nem probléma. A faluról a városba költözés mérsékelt, és a
város menedzselheto. Lehet, hogy az élet nem paradicsomi, de biztosan jobb, mint Szaporaföldön.
A morális mesét itt abbahagyjuk. Ha folytatnánk, akkor be kellene mutatnunk, hogy Szaporaföldön a
betegség virágzik. Az importált élelmiszer drága, ezért a szegény emberek gyakran éheznek és
alultápláltak. Egy közeli idopontban Szaporaföld valószínuleg megpróbálja lerohanni Sterilföldet, hogy
elvegye a tulajdonait, és rabszolgává tegye vagy legyilkolja az embereit, mivel az egyetlen, amibe
Szaporaföld beruházott, az a hadsereg. A munkanélküli és elégedetlen fiatal emberek tömegei örülnek,
hogy szolgálhatják a vezetést, amikor besorozzák oket -így legalább élelmük lesz.


Tudjuk, hogy a harmadik világbeli Sterilföldek ritkák. Mint Munkacsoportnak, az a célunk -és feltesszük,
hogy Megbízóink célja is ez -, hogy az egész világon javítsuk az élet minoségét, és segítsünk az
országoknak, hogy jobban hasonlítsanak Sterilföldre, és így megorizzék a szabadpiacot, amelyet
másként elnyel Szaporaföld tömegeinek mocsara.
Ha az életet javítani akarjuk, akkor az eddig leírt korrekciós Népességcsökkento Stratégiák -a Lovasok nem
elegendoek. A reprodukciót szintén korlátozni kell, oly módon, hogy összhangban legyen a civilizált
élet elosegítésével.

Reprodukciós aritmetika

Vizsgáljuk meg eloször a probléma aritmetikai körvonalait. Harminc évvel ezelott a harmadik világban
élo házaspároknak mindössze 30%-a használt valamilyen fogamzásgátlót.49 A mai adatok a 60%-ot
közelítik, de a populáció számának alakulása még mindig a már bemutatott katasztrofális görbével
jellemezheto.
Ennek a szomorú állapotnak gazdasági, politikai, szociális és kulturális, azaz komplex okai vannak.
Ugyanakkor teljes mértékben lehetséges határozott akcióba kezdeni a reprodukció gátlása területén,
mert ma a harmadik világban:

•
120 millió azoknak a pároknak a száma, akik vagy csökkenteni, vagy teljesen megállítani
szeretnék a gyermekszületést, de az RG-nek semmilyen formáját nem használják;
•
további 300 millió pár használ ugyan RG-módszereket, de ezeket maguk sem tartják
megfelelonek vagy megbízhatónak, és ez évi 30 millió nem kívánt terhességet eredményez;
•
évente átlagosan 40-45 millió abortuszt végeznek;
•
mindezen akciók következménye évi 175 millió terhesség, ezt csökkenti a 42 millió abortusz, és
így az élve születések száma 133 millió (az ENSZ becslése 1995-2000-re);
•
ezen születések közül 13 millió (9,8%) történik a fejlett országokban, és 120 millió (90,2%) a
fejletlen országokban.
A WHO és mások szerint ennek a 175 millió terhességnek a nagy részét nem kívánták az érintett
asszonyok (vagy párok). Ezekbol a véletlenekbol 30 millió azoknál a pároknál következik be, akik
valamilyen (nem megbízható) RG-t használnak. A 120 millió termékeny párból, amely nem használ
semmilyen RG-t, de úgy nyilatkoztak, hogy használnának, ha tudnának, vegyük óvatos becslésként azt,
hogy az egyharmaduk, azaz 40 millió teherbe esik.

49 A Világegészségügyi Szervezet. az ENSZ Népesedési Alapja és mások a ..fogamzásgátlásról", az ..abortuszról" és a
"sterilizációról" elkülönítetten beszélnek: mi a ,.Reprodukciós Gátlók (Inhibitorok)" vagy RG használatát részesítjük elonyben,
mert ez pontosabban és tömörebben leírja itt kituzött célunkat.

Ez a két csoport együtt tehát 70 millió nem kívánt terhességet, vagyis az összes, kívánt vagy nem kívánt
terhesség 40%-át hozza létre évente.
Még ha ezt az óvatos becslést fogadjuk is el, és még ha feltételezzük is, hogy az összes jelenlegi
abortuszt ebben a két csoportban végzik, a 70 millió pár RG-eszközök iránti igényének kielégítése a
jelenlegi évi 175 millió terhességet 105 millióra redukálná. Még ha az összes csecsemo élve születne is,
ez akkor is 28 millióval kevesebb gyermeket jelentene, mint a jelenleg megszületo 133 millió. A
valóságban a hatás sokkal nagyobb lenne. Ez a kalkuláció csak a két csoportot -az RG-eszközöket
használók, illetve nem használók csoportját -vette számításba, ezek közül is azokat, akik azt
nyilatkozták, hogy kevesebb vagy semennyi születést nem akarnak a jövoben. Ez a 420 millió csak egy
részét, 35%-át teszi ki azoknak a harmadik világban élo asszonyoknak, akiknek az életkora 15 és 49 év
közötti, és száma 1,2 milliárd. Mi történne, ha a többi 780 millió asszony is hozzájuthatna valamilyen
RG-technikához, a termékeny éveiben?


Ha a születési arányszámaik olyanok lennének, mint az a fejlett országokban élo asszonyoknál
tapasztalható, a fejlodo országokban élo összes asszonynak együttesen 53 millió gyermeke születne
évente a 120 millió helyett; a teljes születési szám a világon az évi 133 millió helyett 66,5 millió lenne!
Ha az éves halálozás csak az egyharmadával is növekedne, a népesség azonnal csökkenni kezdene.
Nem várunk csodákat, de keressük azt a pontot, amely a helyzetben lényeges, sot, látványos haladást
hozhat. Hogyan érheto el az RG ilyen javulása?

Utak és eszközök

Az RG-technikák jól ismertek: az egyik út az abortusz, a másik a férfiak és nok sterilizálása, a harmadik
a fogamzásgátlás.

A terhesség megszakítása

Mivel azonnal gondoltuk, hogy a valóságban több a terhességmegszakítás, mint a papíron, ezért már
korábban kifejeztük az ENSZ közlése iránti kétségeinket, miszerint minden évben átlagosan 45 millió
abortuszt végeznek. Ezek közül az operációk közül 24 millió törvényes; a WHO a többit "nem
biztonságos"-nak nevezi, ami nem azt jelenti, hogy a "törvényesek" egyben "biztonságosak" is. A "nem
biztonságosak" 90%-a a harmadik világban történik meg. Ennek eredményeképpen legalább 70 000 no
hal meg, ebbol 40 000 Ázsiában és 23 000 Afrikában. A nok tisztában vannak a kockázatokkal.
Bolíviában az abortusz szövodményeivel kórházba került noknek csak 7%-a használt korábban
fogamzásgátlót, de 77%-uk úgy nyilatkozott, hogy ezután fog használni. 50

Sok helyen, így például a korábbi kelet-európai kommunista országokban is az abortuszt rutinszeruen
úgy használják mint a fogamzásgátlás egy formáját, annyira, hogy minden élve születésre egy abortusz
jut. Latin-Amerikában a bejelentett arány 2 vagy 3. Indiából hivatalosan 4,3 millió abortuszt jelentettek
1990-ben, míg Kínából 0-t... Elismerjük, hogy a számok pontos meghatározásának vannak akadályai, de
az ENSZ számait részben túl magasnak (az abortuszok teljes száma), részben túl alacsonynak (a
halálozások száma) gondoljuk.

50 Egyesült Nemzetek Szervezetének Népesedési Alapja, The State of World Population 1997, New York, pp. 22-3.

De akárhogy legyen is, ha a közölt adatokat valóságosnak fogadjuk el, ezek aláhúzzák az abortusz mint
Népességcsökkento Stratégia vagy reprodukciós gátlás teljes haszontalanságát, még ha az meg is
akadályoz -feltételesen szólva -évente 45 millió születést. Az abortuszok, legyenek akár
"biztonságosak" vagy "nem biztonságosak", a mi céljaink szempontjából a noi halandóságot csak
jelentéktelen mértékben növelik, és pénzügyileg igen költségesek, az asszonyok, a családok és a
nemzetek számára elvesztegetett ido és egészségügyi komplikációk miatt.

A 45 millió abortusz áráért -szélesebb értelemben -valódi RG-fogamzásgátló és sterilizáló szolgáltatást
lehetne nyújtani a férfiak és nok hatalmas tömege számára. Az abortusz nemcsak gazdaságilag
veszteséges, hanem fiziológiailag sem hatékony, mivel a menstruáció visszatértével azonnal újabb
terhesség következhet be. Meg kell maradnia mint az egyik lehetoségnek, és engedélyezni kell
mindenhol, ahol ez eddig még nem történt meg, de bizonyosan leminosítendo mint stratégiai lehetoség,
és nem alapozható rá valódi PRS.


Sterilizáció

Javasoljuk a fülhasogatóan eroszakos egyesült államokbeli abortuszellenes eroket összegyujteni, és
rávenni arra, hogy finanszírozzák a harmadik világban folytatandó sterilizációs kampányt, vagy éppen
vegyenek is részt benne. Ez segítené fennen hangoztatott céljaik elérését is, mivel a sterilizáció az
abortusz elkerülésének abszolút garanciája, és lényegesen csökkenthetné mind a legális, mind az
illegális operációk számát világszerte. Pillanatnyilag India és Kína vezet a világon a sterilizációk számát
illetoen, bár a technika más országokban is egyre fontosabb lesz, mint például Mexikóban.

Peru programja ugyancsak modellként szolgálhat. A falvakban mobil egészségügyi egységek jelennek
meg a piaci napokon, transzparensekkel hívják az asszonyokat, gyakran ruhanemut, cipot és élelmiszert
is osztanak ajándékként cserébe egy fájdalommentes, mindössze tíz percig tartó sterilizációs muveletért.
Ma évente 100 000 ilyen beavatkozást hajtanak végre, és 10 000 ondóvezeték-elkötést. Bizonyos perui
parlamenti képviselok és asszonycsoportok tiltakoztak, mondván, a sterilizált asszonyok, akik közül sok a
szegény indián, írástudatlanok, és nem is értik meg, mire is jelentkeztek, de az egészségügyi
minisztérium nagy sikereket könyvelhet el a családtervezésben, és azt nyilatkozta, hogy a sterilizáció, a
tabletták és kondomok millióinak ingyenes szétosztása lehetové tette 900 000 párnál a nem kívánt
terhesség megakadályozását. A gyógyszertárak, valamint az egyénileg ösztönzött egészségügyi dolgozók
is érdekeltek az RG-célok elérésében, mivel ettol a munkahelyük megtartása függ. Ha a sterilizációs
feladataikat túlteljesítik, jutalmat kapnak.
A szomszédos Brazíliában azonban a politika visszafordult. Nem engedélyezik a nok sterilizálását, csak
abban az esetben, ha "más operációs beavatkozás során szükségesé válik". Az eredmény: szükségtelen
császármetszésszülések ezrei. A szülések egyharmada császármetszéses, ami magasabb arány, mint
ugyanez az Egyesült Államokban, ahol rendszerint a szülészek kényelme áll az elso helyen. Brazíliában
ez az egyetlen módja, hogy a szülés után a nok sterilizálásban részesüljenek.
Svédországban muködött egy sterilizációs (fajegészségi) program 1934-tol 1974-ig, amely a négy
évtized alatt 62 000 operációt hajtott végre. Amikor egy vezeto újság közölte az akcióra vonatkozó
kutatásait, nagy felzúdulást váltott ki, bár annak idején a program 40 évig a teljes nyilvánosság elott
muködött, és általában haladónak tekintették. Csökkentette a jóléti államnak azokat a kiadásait, amelyek
a fizikai rendellenességgel éloket vagy antiszociálisan viselkedoket részesítették magas támogatásban.
Hasonló fajegészségi programok léteztek más északi országokban, például Svájcban, és az USA-ban is.
Ezeket a muveleteket néha kétségtelenül rossz célokra használták. Egy svéd lányt azért sterilizáltak,
mert rendkívül butának tunt; a tényleges ok az volt, hogy nem tudta elolvasni az iskolai táblára írtakat,
és ezért inkább szemüvegre, mintsem sterilizálásra lett volna szüksége. Statisztikailag azonban ezek a
programok a fizikailag vagy mentálisan gyengéket érintették. A PRS célját szem elott tartva, amint azt
már eddig is ismételten hangsúlyoztuk: lehetetlen folyton az egyénekkel törodni. Meg kell elégednünk a
statisztikailag hatásos módszerekkel. Egyébként egy olyan országnak, mint Svédország, nincs többé
szüksége ilyen programokra, legfeljebb igen kis mértékben.
Hangsúlyozzuk a sterilizáció humanitárius hatását, mivel ma közel 600 000 no hal meg abortuszban,
terhességi komplikációkban vagy gyermekszülésben minden évben, ami megfelel napi négy Jumbo Jet
lezuhanásának. Ezek a halálesetek újabb gazdasági és pszichológiai bajokat szülnek (hátrahagyott
árvákat, túlterhelt kórházakat, a halott asszonyok férjeit, akik folytatják mások teherbe ejtését és így
tovább). A szerencsétlen asszonyoknak jobb lett volna a halál helyett, ha inkább sterilizálták volna oket.
A WHO ragaszkodik ahhoz, hogy a sterilizációnak, mivel örökre szól, "mentesnek kell lennie a
rábeszéléstol", hogy a tudatos beleegyezés meglegyen. Mi jó lehetoségnek látjuk a szegény és
termékeny asszonyok megkörnyékezését, és a fentiekkel ellentétben azt javasoljuk, hogy az ilyen
gyakorlat általánossá váljék.
Fontosnak tartjuk azt is, hogy olyan beavatkozást ajánló szolgáltatások legyenek, amelyek rövid ideig
tartanak, és az asszonyokat a térjük beleegyezése nélkül is lehessen sterilizálni.


A diszkréció kérdése alapvetoen fontos. Kutatások azt mutatják, hogy a terhességek felét (az asszonyok)
nem kívánják, de a férjek a férfiasság bizonyítékának tekintik az utódok, különösen a fiúk nagy számát
("ez az igazi férfi!"). A férfiak életét nem veszélyezteti a sokszori terhesség vagy a nem biztonságos
szülés, és így soha nem kapnak büntetést a sorstól a macsó viselkedésükért. A szerencsétlen asszonyok
milliói számára az anyósok nyomása a gyermekszülés másik súlyos ösztönzoje.

Fogamzásgátlás

Ez a szociális nyomás és a szegény asszonyok szükségletei a népes országokban arra indítanak
bennünket, hogy megvizsgáljuk a fogamzásgátlást és az azt elosegíto a ma is létezo eszközöket. A
súlyos valóság az, hogy ma az asszonyok millióinak, különösen a szegényeknek, nem sok lehetoségük
van dönteni a saját életükrol vagy a saját testükrol. Az a különleges a helyzetükben, hogy a legtöbbjük
számára a terméketlenség végso tragédia lenne. Akkor a férjük könnyedén elhagyhatná oket, és
források valamint kilátások (talán az egyetlen prostitúciótól eltekintve) nélkül maradnának. A saját
családjuk se venné vissza oket. A fiúk szülésének elmaradása szintén gyakran okoz válást. Tekintsünk át
néhány tipikus problémát, amellyel a noknek szembe kell nézniük.

•
Chandra indiai, 25 éves és a második felesége egy jómódú embernek, aki azért hagyta el az elso
házastársát, hogy vele összeházasodjék. Eddig három lánya született, és a harmadik
megszületése után az elozo feleség kinevette, hogy nem képes fiút szülni, így Chandra azonnal
ismét teherbe esett. A szülés során súlyosan vérzett, de a gyermek ezúttal fiú lett. Chandra a
kórházba ment, hogy sterilizáltassa magát, de közben a legfiatalabb lánya maláriát kapott. Az
orvosi utasítás ellenére elhagyta a kórházat, hogy ápolja a gyermekét, aki az erofeszítései
ellenére meghalt. Chandra továbbra is sterilizáltatni akarja magát, de mi lesz, ha az egyetlen fia
hamarosan meghal? Fél, hogy ismét terhes lesz, és hogy a következo szülésbe belehal. A férje,
mondja, "nagyon követelozo".
•
Sadia Banglades egyik falujának lakója, 13 éves, és eljegyezték egy olyan emberrel, akit soha
nem is látott. Éppen csak túl van a menstruáció kezdetén, és már megtanulta, hogy figyelembe
kell vennie bizonyos tiltásokat, hogy elkerülje az eros vérzést és a fájdalmas görcsöket az idoszak
alatt. Nem jár többé iskolába, és hamarosan feleségül veszik. Mint annyi más asszony, o is
otthonába zárva él, de ezt nem bánja, mert azok az asszonyok, akik arra vállalkoznak, hogy
egyedül kimenjenek a külso világba, hamarosan könnyu célpontjai lesznek a pletykának, a
zaklatásnak és az eroszaknak, és prostituáltként végezhetik, akiket senki nem véd meg.
•
Tina a Fülöp-szigeteken él, 20 éves, és van barátja, akit szeret, de túl szegények ahhoz, hogy
összeházasodjanak. O is katolikus, mint a Fülöp-szigeteken majdnem mindenki, de a többi
egymillió, nem házasságban élo fiatalhoz hasonlóan, ez ot sem akadályozza abban, hogy a
barátjával szexuális kapcsolatot folytasson. Tina szerencsétlenségére, egy 1989-ben az egyház és
az állam között létrejött egyezmény a családtervezési szolgáltatásokat csak a házasságban élok
számára teszi hozzáférhetové. Mint a Fülöp-szigeteken élo nok 13-37 százaléka, o is átesik egy
illegális abortuszon. Hálás, amiért sikerült a komplikációkat szerencsésen megúsznia, és úgy érzi,
szerencsésebb a legjobb barátnojénél, akinek egy megeroszakolást követoen kellett abortuszra
mennie. A nemi eroszak 18%-kal emelkedett Manilában az utóbbi évtizedben. 51
A harmadik világ asszonyai, hogy a fogamzásgátlással és a sterilizálással a gyakorlatban is éljenek,
három dolgot ma súlyosan nélkülöznek: a tudást, az eszközöket és a hatalmat. Megbízóink bizonyosan
nem tudják ezt a hármat a harmadik világ minden asszonya számára megadni, de tudniuk kell, hogy sok
jelenlegi RG-program a három elofeltételnek legalább az egyikében, de legtöbbször mind a háromban
sérül.
Az asszonyok millióinak nincsenek ismeretei a saját reprodukciós szerveikrol, és azokról a


lehetoségekrol, amelyekkel a termékenységük korlátozható.
Még ha elméletben hozzájutnak is a családtervezési lehetoségekhez, a szolgáltatás hibás, és az ellátás
rendszertelen lehet.

51 A történetek alapja: Creating Common Ground in Asia: women's perspectives on the selection and introduction of fertility
regulation technologies. WHO Human Reproduction Programme, 1994.

A hatalomról pedig azt kell mondanunk, hogy az asszony, aki nyíltan meg meri kérdojelezni a férje (vagy
anyósa) hatalmát, rendkívül bátor. Az akadályok, amelyeket az RG alkalmazása során le kell gyoznie,
félelmetesek.
Tegyük fel azonban, hogy a problémák megoldására több ido, erofeszítés, pénz és nyomás áll
rendelkezésre, mi lenne akkor az ideális fogamzásgátló az olyan asszonyok milliói számára, akik nem
akarnak, többé már nem akarnak, vagy nem szabad akarniuk gyermeket szülni? Az elso dolog annak
megvilágítása, hogy ez az RG-csodaszer nem létezik.

A kérdés alapos, kultúrák határain átnyúló vizsgálata, amely harmadik világbeli asszonyok ezreire terjedt
ki, azt mutatja, hogy ha létezne ilyen, az (1) hosszú távon (öttol hét évig) ható, de megszüntetheto
hatású lenne; (2) nem okozna semmiféle mellékhatást sem a nonek, sem a szexuális partnerének; (3) le
lehetne nyelni, beinjekciózni, behelyezni vagy beültetni titkosan; (4) pénzben elérheto és biztonságos
lenne.

•
Hosszan tartó, de visszafordítható hatású: az intra-uterin eszközök (IUD) és a Norplant felel meg
a legjobban ennek a követelménynek. Az IUD tíz évig vagy tovább is muködik. A Norplant (lassú
hormonkibocsátó rudacska, amelyet az alkarba ültetnek be) öt évig muködik, de mindkettonek
lehetnek bizonyos mellékhatásai.
•
A mellékhatások hiánya: az asszonyok azt mondják, hogy a családtervezési szolgálatok gyakran
semmibe veszik, ha mellékhatásokra panaszkodnak, és úgy viselkednek, mintha ezeket nekik
mosolyogva kellene elviselniük. Meg kínínjuk említeni, hogy bármilyen módszer esetén egy
elégedetlen " vásárló" sok barátnojét riaszt a el, akik -okkal vagy ok nélkül -elhagyják a
fogamzásgátló alkalmazását a rémmesék hatására. És fordítva is, minden megelégedett
felhasználó bátorítani fogja a közeli ismeroseit a szer kipróbálására. Ez olyan terület, amelyen
nem használhatjuk csak a statisztikai megközelítést, hosszabb távon az egyedi megelégedettség
számít. A beinjektálható fogamzásgátlók, mint a Depo-Provera, csak egy hónapig muködnek, és
gyakran okoznak eros vérzést. Ezek ugyancsak okozhatnak HIV-fertozést, hacsak a tut nem
cserélik vagy sterilizálják. A korlátmódszereknek (diafragma, noi kondom) van a legkevesebb
mellékhatásuk, emellett a noi kondom véd az AIDS-fertozés ellen, de ezek nem túl titkosak, és a
nok a kultúrájuk alapján vonakodhatnak bármit is a vaginájukba helyezni.
•
Titkos: a hormonális fogamzásgátlók (a tabletták) meglehetosen titkosak, de sok tanulmányban
kimutatták, hogy bármelyik olyan módszer, amely állandó, napi figyelmet követel, nem muködik,
de legalábbis nem a szükséges biztonsággal. Az immunális fogamzásgátlók ideálisak lennének a
titkosság szempontjából, és hat-tizenkét hónapig muködnének, de ezek kutatását
nyomorúságosan finanszírozzák, és az általános használat lehetové tétele még valószínuleg öt-hét
év múlva következhet be.
•
Megveheto és megbízható: a legolcsóbb és legbiztonságosabb RG-technika, egyben a legosibb coitus
interruptus -, de ezt senki sem tartja jó ötletnek. A legtöbb egyéb módszer 92-98
százalékos biztonsággal használható. Az ár mérséklése alapvetoen az érintett kormánytól függ,
amely a fogamzásgátlást és a sterilizálást ingyenessé teheti, ha akarja. Ehhez a gyógyszerek
gyártói is hozzájárulhatnak. Javasoljuk, hogy Megbízóink ösztönözzék erre a gyártókat.

Javaslatok

Néhány évvel ezelott olyan hóbortos forgatókönyvek láttak napvilágot, hogy bele kell keverni a
hormonális fogamzásgátlókat az ivóvízbe vagy lisztbe, tömeges szétosztásra. Ezek az ötletek a
legtisztább tudományos fantasztikumot idézik. Valószínuleg senki sem tud elég nagy gyárat építeni a
szükséges mennyiségu hormonális RG eloállítására, hogy azt forrásokba tegyük; az élelemben az aktív
komponens hamar degenerálódna és így tovább. A tömeges RG szóba sem jöhet, mivel kívülrol jön;
parancsoló szükség onnan indulni, amit maguk az asszonyok is akarnak. A probléma tehát a következo:
azt kell adni számukra, amit akarnak, olyan formában, ahogy használni tudják. Nem hagyhatunk
azonban mindent az egyéni akaratra, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül a statisztikailag hatásos RG
szükségességét. A Norplant hatásos eszköz lehet a felelotlen vagy szociálisan nemkívánatos csoportok
kontrollálására. Az USA bizonyos államaiban a drog használatáért elítélt asszonyoknak el kell viselniük
egy Norplant-beültetést. A fekete tizenéveseket és asszonyokat szintén arra ösztönzik anyagilag, hogy
ezt tegyék. Az államkincstár szempontjából, ahogyan azt Kansas államban mondták, jobban megéri
fizetni egy nonek 500 dollárt a Norplant használatáért, mint 205 000 dollárt költeni egy gyermek
felnevelésére az állam költségén. Az indonéz katonák összegyujtötték a kelet-timori asszonyokat, hogy a
beültetést eroszakkal elvégezzék.
Hasonlóképpen ígéretesek, bár rövidebb ideig hatóak lennének az immunális fogamzásgátlók, amelyeket
"termékenységellenes vakcinák"-nak is hívnak, és amelyeket most tanulmányoznak, sot, ezek
némelyikének már a klinikai kipróbálása is folyamatban van. Mi inkább az "immunális fogamzásgátlók"
elnevezést használjuk, mert a "termékenységellenes vakcina (oltóanyag)" elnevezés sok no számára
taszító, a termékenységet egy fertozo betegséggel téve egyenlové. A fogalom félreértheto számukra,
mert a jelentését úgy értelmezhetik, mint a termékenység végleges elvesztését, és a PRS-ellenes
aktivisták ezt felhasználhatják a propaganda céljára. Bármi legyen is a neve, a tudományos alapelv
ugyanaz marad: az asszonyok immunrendszerét arra késztetik, hogy ellenségesen reagáljon a
teherbeesésre és az embrió beágyazódására. Az immunreakció vagy spermaellenes, vagy peteellenes
lehet.
Nem meglepetés, hogy az "emberi jogok" brigádjai a rájuk jellemzo individuális megközelítéssel ismét
felhorgadnak a bolygóhosszú távú egészsége ellen, sot, a harmadik világ asszonyainak egészsége ellen
is, akik közül sokan erosen vágynak egy hatékonyabb módszerre a termékenységük kontrollálása
érdekében.
A kritikusok állítják, hogy ez az innovatív módszer, amelyre úgy kell tekinteni, mint az egyéni és a
globális túlélés forradalmian új eszközére, az egyéni felhasználók számára "példa nélkül álló lehetoséget
ad a rosszindulatú felhasználásra", azért, mert ezek az immunális fogamzásgátlók "tömegesen
bevethetoek, a megcélzott személyek tudomásával, beleegyezésével vagy anélkül, mivel a bejuttatás
egyszeruen egy injekció, tabletta vagy italkeverék lehetne". 52
Ezek az immunális fogamzásgátlók nem muködnek tovább 6 hónapnál vagy egy évnél, bár a kutatók
remélik, hogy a tényleges hatás idotartama 12-18 hónapra növelheto. A feminista aktivisták azt hiszik,
hogy az asszonyok "választási lehetoségét" naponta kell gyakorolni, és hogy bármilyen módszer, amely
hosszabb idoszakra megakadályozza a terhességet, valahogyan a nok szabad akaratának korlátozása.
Mi az ilyen vészjósló és dogmatikus reakciókat hibásnak tartjuk, figyelembe véve azt a hatalmas
kielégítetlen igényt, amelyet maguk az asszonyok támasztanak. Az a meleg fogadtatás, amelyben a
hosszú távú megoldások, mint a Norplant, az IUD és a sterilizáció részesült, azt mutatja, hogy a
"választás" rugalmas fogalom. A feministák elofeltételével szemben, hogy a választásnak napi alapon
kell megtörténnie, azt kell hangsúlyozni, hogy a hosszabb távú megoldások nem vehetok el az
asszonyoktól, ezek legalábbis kissé nagyobb kontrollt adnak számukra a termékenységük felett,
olyankor, amikor az eszköz rosszindulatú használata nem házon kívülrol jön.


52 Lásd Judith Richter: Vaccination Against Pregnancy.-Miracle or Menace? London, 1996, Zed Books.

Minél több RG-módszer közül választhatnak az asszonyok, annál jobb. Különféle tanulmányok
bemutatták, hogy a nem felírt, legálisan árusított és az olcsó, szájon át beveheto fogamzásgátlók
terjesztése elosegíti ezek használatát mind az USA lepusztult városrészeiben, mind a harmadik világban,
ahol kevés az orvos, aki felírja, és ahol most csak 38 millió no hagyatkozik a tablettára. A biztonságos
tablettabevétel kulturális alapjait szintén tanulmányozni kell. Indiában egy széles köru kipróbálási
akcióban például, azt mondták a noknek, hogy a tablettát minden este egy pohár tejben kell bevenni.
Ezek a nok rendszeresen visszatértek a "tejes tablettáikért", és nem akartak más fogamzásgátlót szedni,
mert mint mondták, "ez az egyetlen pohár tej, amit az anyósuk számukra kénytelen adni" 53 .
A legjobb "fogamzásgátló" a nok tömeges oktatása lenne, bár elismerjük, hogy a jelenlegi körülmények
között ez kivitelezhetetlen akció. Újra és újra bebizonyítják, hogy a lányok iskolában töltött éveinek
számával és az asszonyok további oktatásával együtt csökken a termékenységi arány. A Világbank
folyamatosan ismételgeti ezt az imádságot, de a megvalósulását leginkább a saját struktúraátalakító
programjai gátolják. Ha a család nem engedheti meg magának, hogy az összes gyermeket taníttassa, a
fiúk részesülnek elonyben. Pillanatnyilag a perui ösztönzési rendszer, vagy a Norplant-modell tunik a
leginkább életképesnek egy olyan világban, amelyben a valódi információk alapján történo választás és a
saját termékenység felügyelete luxusnak számít.

Mi a helyzet a férfiakkal?

A férfiak közismerten érzékenyek mindenre, ami a szexualitásukra vonatkozik, és irracionális félelmeik
vannak, hogy a vasektómia (az ondóvezeték elkötése) csökkenti a potenciájukat. Ezenkívül számukra a
többi fogamzásgátlási lehetoség mindössze a kondom vagy a visszavonás, egyébként pedig az RG súlyát
inkább teljesen a nok vállára tolják (vagy pontosabban a reprodukciós szervekre).

53 Snehalata Vishwanath: May I Have Some More Milk Pills. Please? Reproductive Health Mattérs, London, No. 3.. May 1994.

"Ez az o döntése és az o kockázata", -az egyik vezérmotívum. A másik az, amit a török orvosok írtak le,
amikor családtervezési ügyben meglátogattak párokat az otthonukban: "Nem kell odafigyelni (az
asszonyra). Olyan, mint egy szék. Én döntöm el, hogy mit használunk a családtervezés érdekében",
mondta a férj, nem engedve, hogy a felesége megszólaljon.
A WHO a férfiak számára is fejleszt hormonális fogamzásgátlót, amely az ivarsejtek számát
érzékelhetetlen szintre redukálja. A korlátozott kipróbálás, amely kilenc országban 400 pár bevonásával
történt, azt mutatta, hogy a módszer megbízható és biztonságos. Az összes gyermek, aki a kezelés
beszüntetése után született, egészséges és normális volt.
Ez a módszer viszont hetenkénti injekciózást igényel, ami komoly hátrány. A WHO keresi a hosszabb
hatású kombinációkat, és alacsonyabb hormondózisokat, de ez a kutatás -mint sok más RG-munka súlyosan
alulfinanszírozott. Ha ki is fejlesztenek egy tablettát a férfiak számára, vajon megbíznak a nok
abban, hogy ezt a férfiak beveszik? A vélemények felmérése azt mutatja, hogy nem.
Azt javasoljuk, hogy az RG-nek mind az orvosi, mind a társadalomtudományi kutatása lényegesen több
pénzt kapjon, és ez vonatkozik a jelenlegi terjesztési programokra is. Nagyszámú Re-közvetíto oktatása
és ösztönzokkel való ellátása szükséges, hogy elérjék vagy meghaladják az RG-kvótákat. Ez a javaslat
mind az északi lepusztult városrészekre, mind a harmadik világ településeire vonatkozik.
Számos "jutalmazás és fenyítés" megközelítés azonnal bevezetheto a gyakorlatba. A nemzeti RGprogramokat
nagymértékben erosítené az, ha bekerülnének a struktúraátalakítási programok feltételei
közé. Azokat az országokat, amelyeket az IMF "óvadék ellenében szabadlábra helyezett", annak alapján
kell megítélni, hogy népességnövekedési arányt csökkento programjaik mennyire hatékonyak, és
csökkenteni kell a kölcsönöket, ha a célokat nem teljesítik. A menekültprogramok támogatóinak
ragaszkodniuk kell ahhoz, hogy a táborokban élo noket ösztönözzék a helyszíni sterilizációra.


Általánosabban, olyan programokat kell indítani, amelyek jutalmazzák az egygyermekes vagy
gyermektelen asszonyokat és párokat (a jutalmazás jelentkezhet például a munkához jutásban és javadalmazásban
élvezett elonyben, az iskolai helyhez, a lakáshoz, a közlekedés és a fontos termékek
árkedvezményeihez való hozzájutásban), és büntetik a sokgyermekeseket. Pillanatnyilag Kína kezében
ott a fenyítés, de a jutalmazás nincs. Az ésszerubb megközelítés minden ország számára csökkentené a
gyermekek gazdasági értékét, és a családokat konkrét, mérheto dolgokkal kompenzálná a méretük
korlátozásáért.

2.5. Rejtvények
A globális színhely néhány területe nem illik bele a kényelmes kategorizálásba, vagy a kategóriák közül
többe is átnyúlik; emiatt a PRS külön problémákba ütközik. Ezek közül a rejtvények közül hármat
röviden bemutatunk.

A kínai rejtvény

A mindenen átívelo népességcsökkentés legnagyobb akadálya egyetlen szóban összegezheto: Kína. A
Föld minden ötödik lakója kínai. Bármi történik is ott, az a világ más részein alapos megfontolásra
késztet. Ha a világ népességének 4 milliárdra csökkentését el akarjuk érni 2020-ra, és minden országnak
a cél érdekében arányosan kellene csökkentenie a lélekszámát, akkor Kína esetében ez 1,2 milliárdról
800 millióra csökkentést jelentene. Ez elképesztoen nagy feladat. És mégis, Kínában is el kell végezni a
PRS-t.
Ez az ország a Földnek nagyobb területét foglalja el, mint bármely más ország, kivéve Kanadát és
Oroszországot, és jól felépített társadalma van, 3500 éves múltra visszatekinto hagyományokkal. Az
olyan kirívó politikai tévedések ellenére is, mint amilyen a "Nagy Ugrás" volt, a huszadik század végén
kevésbé érzékeny a Lovasok csapásaira, mint a többi fejlodo ország.
Kína valószínuleg nem hallgat a háborút hirdetok szirénhangjaira, annak ellenére, hogy 3 milliós
professzionális hadserege van. Hongkong már visszatért az anyaország védoszárnyai alá egyetlen
puskalövés nélkül, és Makaó hamarosan követi. Kína úgy tekint Tibet elfoglalására, mint egy "korábbi
birtok visszaszerzésére". Ugyan fennáll a Tajvannal való konfliktus lehetosége, amelyet Kína még mindig
a tartományai egyikének tekint; talán Vietnammal vagy a Fülöp-szigetekkel a Dél-kínai-tengerben fekvo
kicsi és lakatlan Spratly-szigetek birtoklásáért, amelyekre mint "megszentelt anyaföldre" igényt tart. Ezek
a szigetek ráadásul még tengeri olajlelohelyekkel is rendelkeznek. A kínai szárazföldön nincs semmilyen
nyilvánvaló belso polgári vagy etnikai konfliktus. Azonban, ha Tajvan elkerüli Kína "ölelo karjait", akkor
Kína attól félhet, hogy ez bátorítja a muzulmán és a buddhista régiók függetlenségi törekvéseit.
A provokáció és a robbanás lehetosége nem irreális, de semmilyen háború esélye nem villanyozza fel ma
az átlag kínait. A háborús izgatásnak egyébként is csak rendkívüli óvatossággal szabadna megtörténnie,
különösen a Japánra való lehetséges hatása miatt. Meg kell engedni Japánnak, hogy teljes
haderopotenciálját kifejlessze. Japán alapveto stabilizáló hatalom Ázsiában, és szüksége lehet az eroszak
alkalmazására, ahogy a növekedés folytatása érdekében az élelmiszerekért és a helyi energiaforrásokért
folyó verseny élezodik. 54

54 Kent E. Calder (az. USA Kelet-ázsiai és Csendes-óceáni Ügyek Minisztériumának fotanácsadója): Asia"s Deadly Triangle:
how arms. enemy and growth threaten to destabilize Asia-Pacific London. 1997, Nicholas Brealey Publishing.

Mivel Kína ma a világ legnagyobb gabonatermeloje, az éhínség amely az 1960-as években 30-40 millió
embert pusztított el, ma nem olyan fenyegetés, amely hiheto lenne. Kínának továbbra is növekvo
mértékben van szüksége a Nyugat élelmiszerexportjára, és ez a Nyugat számára fontos alkualapot
jelenthet.


A betegségeket tekintve ma Kínában él a világ tbc-seinek egynegyede. Kína pénzügyi ösztönzoket
használ a betegség leküzdésére, a "mezítlábas" orvosoknak minden felfedezett esetért 1 dollárt ígér, és
5 dollárt minden olyan páciensért, aki a kezelést sikeresen elvégezte.
A tbc elofordulásának magas arányszáma azonban növekedni fog, mivel az AIDS-re jelenleg nem
fordítanak elég figyelmet, és el fog terjedni, mire a kormány beismeri, hogy baj van. A mostani kínai
AIDS-fertozések pontos száma ismeretlen, de mindössze néhány tízezerre teheto.
A WHO azt jósolja, hogy az ázsiai HIV / tbc-halálozások száma 2000-re meg fogja haladni az afrikaiakét;
van, aki azt állítja, hogy "milliók és milliók hordozzák a tbc-fertozést, csak arra várva, hogy egy HIVfertozés
aktiválja azt. Egy tragédia arra vár, hogy megtörténjen." Nem tudjuk megmondani, hogy milyen
lesz a HIV / tbc egybeesése Kínában, de a szokásos letagadási történet elo fogja segíteni a tragédia
megtörténtét.
A kínai halálozás legnagyobb közremuködoje véleményünk szerint nem a Lovasok egyike, hanem a
környezet összeomlása lesz. A népességszabályozás szempontjából a környezet sérülése kétélu kard.
Bizonyos környezetszennyezések a határokon belül maradnak, mások viszont növekvo fenyegetést
jelentenek a bolygó egészére. Az egészségre ártalmas hatású, komoly termoföldi, levego-és
vízszennyezések beszámolói lassan csörgedeznek Kínából. Egy amerikai újságíró mint szemtanú által
mostanában készített kiváló beszámoló leírja a gyors iparosítás környezetpusztító árát. 55

55 Mark Hertsgaard: Our Real China Problem. The Atlantic "Monthly Noyember 1997. és Earth Odyssey: Around the World in
Search of Our Environmental Future. New York and London, Broadway Books, Little Brown, megjelenés alatt. Pusztítóbb
áradások várhatók, amelyeket gyakran az erdoirtás is súlyosbít.

A tehergépkocsik nagy száma, savas eso, ólmozott benzin, tisztítatlan szén, talajerózió, erdok
pusztulása, mérgezo hulladékok, elmocskolt folyók, -a listát lehetne folytatni. Azonban addig, amíg a
szennyezés nem ér el kritikus arányokat, a kormány nem hajlandó cselekedni, mivel tudja, hogy a
környezet bármilyen javítása közvetlenül munkahelyek elvesztésével és a szociális feszültség
megjelenésével jár.
Csak amikor a Hual-folyót ivóvízként használó ezrek betegedtek meg, akkor határozta el magát a
kormány a beavatkozásra, és zárt be papírgyárakat és más üzemeket, amelyek a szennyvizet évekig
tisztítatlanul öntötték a folyóba. Ha a helyzet csak a krízissel való kacérkodásig jut, a kormány
álláspontja az marad, hogy "a súlyos szennyezés megölhet 100 nap alatt, de élelem és futés nélkül
három nap alatt meghalsz".
Ugyanaz a riporter írja, hogy a kínai köznapi ember, még ha kelloképpen iskolázott is, azt hiszi, hogy
képes "toleranciát" vagy védettséget kifejleszteni a szennyezett levego ellen, és a kínaiak fel vannak
készülve arra, hogy megfizessék az ipari fejlesztés környezeti árát, amely ipar viszont garantálja a
pénzbeli gyarapodásukat. Kínában a halálozásoknak már egynegyedét a légzoszervi megbetegedések
okozzák. A súlyos környezetszennyezés hatását a dohányzási járvány is fokozza.
A környezet leromlását elosegíti, hogy az ország hatalmas energiaéhségét alacsony minoségu, magas
kéntartalmú szén elégetésével próbálja fedezni. Kína az 1991-es 150 GW eromuvi kapacitását
megháromszorozni szándékozik 2010-re, 430 GW-ra, és a gépkocsi-tulajdonosok számát megduplázni a
következo néhány évben. Ez szén-dioxid-kibocsátást jelent, amelynek hatását a kínaiakon kívül még
nagyon sok ember meg fogja érezni.
Mekkora a kínai népesség? Hivatalosan 1,2 milliárd; ezt azonban biztosan senki sem tudja. Kína 1979ben
meghirdette az "egy gyermek politikát", és ez azt az illúziót keltette a külföldiekben, hogy be is
tartatják. Ez azonban egyáltalán nem történt meg, különösen a falusi vidékeken. Az lehet, hogy a
kormányhivatalnokok követték a szabályokat, mert könnyen megbüntethetoek voltak, de a
parasztcsaládok tízmilliói kevéssé figyelnek a kormány kijelentéseire, mert: "A hegyek magasak, és a
császár messze van." A párthivatalnokok ugyancsak mélyen érdekelve voltak a karrierjük miatt abban,
hogy alacsony születési arányokat jelentsenek a kerületükbol...
Paradox módon éppen a riasztó környezetszennyezés és az elszabadult népességnövekedés lehet a kínai


rejtvény megoldása.
Ha a programot úgy mutatnánk be, mint Kína saját legjobb érdekét, lehetséges lenne a PRS aktív
támogatójának megnyerni Kínát. Az a veszély azonban fennáll, hogy úgy tunhet: ezt a dolgot a Nyugat
eszelte ki, hogy Kínát meggyengítse, és ezt mindenáron el kell kerülni.
A kínai hivatalnokok már felismerték a hatalmas munkaero-felesleg veszélyét.
Az 1990-es évek közepén a falusi munkanélküliek 150 milliósra becsült tömege 2000-re várhatóan 370
milliósra duzzad, és 2010-re talán 450 millió lesz, az állami források adatai szerint. A kisvárosokra és a
nagyvárosokra nehezedo bevándorlási nyomás elsöpro ereju lesz. A falusi iparok 1988-tól 1994-ig csak
5,3 millió embert tudtak felvenni, és nem képesek megküzdeni az érkezo emberárral, különösen, amióta
a kormány a "legalkalmasabb túlélése" elvet gyakorolja a felduzzasztott és nem hatékony állami iparral
szemben.
Kína célja az, hogy a jelenlegi 130 000 köztulajdonban (állami tulajdonban) lévo vállalatot 512 nagy,
stratégiai konglomerátummá redukálja, melyeket megnyit a külföldi toke számára.
A külföldiek már eddig is 64 milliárd dollárt fektettek be. A kormány azt állítja, hogy az állami
vállalatoknak legalább harmada veszteséges. Ennek a mesterséges gazdaságnak a fenntartása -egy élo
kínai szólást használva -"olyan lehetetlen, mint tíz ujjal legyek százait lefogni".
Ahogyan a globalizáció teret nyer, és Kínában is ugyanazokat a gyoztesek/vesztesek, Bentiek/Kintiek
szabályokat alkalmazzák, a kínai "legyek" milliói fogják magukat munka nélkül találni. A kormány a
foglalkoztatottak számát 1996-ban 688 millióra becsülte, de ez a szám egy évtizedes csökkenést takar
az állandóan foglalkoztatottak, és éles növekedést a szerzodéssel vagy ideiglenesen foglalkoztatottak
számában. Elbocsátások milliói történnek a textiliparban, a vasútnál és a nehéziparban. A Pekingtol
északkeletre eso Harbin régió, amely korábban az iparvidék szíve volt, ma egyre inkább rozsdaövezetté
változik, egy olyan fejlodés során, amely ismeros az USA-ból, és Nagy-Britanniából is. Sok felesleges
munkásnak egyáltalán semmi jövedelme sincs.
A külföldi vállalatok közvetlenül nagyon kevés embert foglalkoztatnak, mert az alvállalkozási formát
kedvelik. A Nike-nak például, sok kritikát kellett elviselnie a munkaero-politikája miatt, de nincs is a
tulajdonában egyetlen gyár sem Kínában. A kínaiak végül a saját kormányukat fogják hibáztatni a
munkahelyek számának csökkenéséért és az egyre kedvezotlenebb munkakörülményekért (a még
megmaradt munkahelyeken). 56
A kínaiak kitartanak a mellett a homályos reményük mellett, hogy a munkanélküli milliók majd állásra
lelnek a "szolgáltató gazdaságban". Lehet, hogy néhányan igen, a legtöbbjük azonban csavargó lesz. Ez
az a felesleg, ez az a felvehetetlen tömeg, amely meghatározhatja a Nyugattal való együttmuködést. A
gazdag világ technikai szakértelmet és pénzt nyújthat a problémák megoldására, amelyek mindkét felet
aggodalommal töltik el, és nem hanyagolhatják el a kínaiak hatalmas számának csökkentését sem.
Másként mi fogunk fizetni, a bolygó klímájáról nem is beszélve.
Mi lesz, ha Kína visszautasítja az együttmuködést? Ha semmi nem történik, Kína népessége 2010-ben
1,4 milliárd, 2025-ben 1,7 milliárd lesz a hivatalos adatok szerint. Ezek a minimális becslések, amelyek a
jelenlegi 1,2 milliárdos hivatalos adaton alapulnak, amely könnyen lehet komolyan alábecsült. Akármi
legyen is a pontos szám, ez a nyomás fel fogja erosíteni Kína jelenlegi problémáit. A környezet az egyik
megaláztatást szenvedi el a másik után, aminek helyi, ha nem nemzeti összeomlás lesz a
következménye (különösen a vizet tekintve, amit alább részletesebben tárgyalunk). 2010 körül a
kormánynak évi több mint 500 millió tonna élelmiszert és élelmezési gabonát kell juttatnia az
embereknek, akik már hozzászoktak a jobb étrendhez.

56 Chinese Statistical Yearbook 1996 és az a kutatás, amelyet a Hong Kong Christian Industrial Comittee yégzett. Kowloon,
Change (az évkönyvük), kü-löntéle témák, 1997.

A környezeti egyensúly helyreállításának és a megfelelo táplálkozás fenntartásának együttes
megteremtése legalábbis problematikus lesz. Kína vagy csatlakozhat a PRS-hez az összeomlás
következtében, vagy kereshet életteret (Lebensraum). Feltesszük, hogy a nyugati katonai specialisták
teljesen tudatában vannak a kínai expanzionizmus veszélyének, amelynek alapja a túlnépesedés, a for


rások hiánya és a környezet tönkretétele lehet.
Szorgalmazzuk, hogy a kínai vezetésnek világosan tudomására kell hozni a második lehetoség nem
tanácsos voltát és annak közvetlen katonai következményeit. Kínának az elemi érdeke, "az állam túlélése
szempontjából is, az, hogy együttmuködjön a PRS-sel. Azt elérni, hogy a kínaiak megértsék ezt a
valóságot, és ebben segíteni oket, a diplomácia elsorendu prioritása kell legyen.

A víz rejtvénye

Kína elokelo helyen áll, ha a világ legnélkülözhetetlenebb eroforrásait vizsgáljuk. Néhány vízzel
kapcsolatos kérdést már érintettünk, amikor az élelmiszer-ellátásról és a betegségekrol volt szó, de nem
emeltük ki a víz teljes stratégiai jelentoségét. Nem véletlenül nevezik a vizet "kék arany"-nak Sok
országban a legértékesebb javak között fog szerepelni. Képzeljünk el egy anyagot, amely egyszerre
nélkülözhetetlen, nincs semmi, ami helyettesíthetné, és egyre ritkább: ez az a forgatókönyv, amelyik
jelentos profitot hozhat, de konfliktust is.
A víz az országok között, de bennük is egyenlotlenül van elosztva, és sok helyen ivóvízbol már most
rendkívüli hiány van. A Világbank szerint 80 ország, a világ népességének 40%-a vízhiányban szenved,
ezzel szemben 9 ország rendelkezik a világ édesvízforrásainak 60%-ával. Nemcsak a legtöbb afrikai
falusi asszony gyalogol számolatlan mérföldet, hogy vizet szerezzen, hanem városi honfitársaiknak is
sorba kell állniuk a vízért, amely gyakran nem alkalmas arra, hogy megigyák. Az alternatíva: rablás a
víztárolóból, vagy megvétel a vízszállító autóból. Az élelmiszerhez való hozzáférést kiegészítve, a vízhez
való hozzáférés is az emberi létezés komoly korlátozó tényezojévé válik, bár nincs még olyan ENSZügynökség,
amely a "vízbiztonságot" meghatározta volna.
A kínai városlakók esete jellemzo. Pekingben a források harmada már kiszáradt, mert túl sok vizet
szivattyúztak ki a búza és a köles termesztéséhez. A talajvízszint 50 méterrel csökkent a tengerszint alá,
és ez komoly vízellátási problémákat okoz. A vízszint évente egy-két méterrel tovább süllyed, és lehet,
hogy emiatt Kína fovárosát át kell helyezni más területre. Kína vízügyi minisztere maga is elismerte,
hogy 600 nagy és közepes város szenved a vízhiánytól, 100-at súlyos esetnek minosítettek.
A helyzetet nem segítik a kínai gyárak ezrei, amelyek toxikus vegyszereket bocsátanak a folyókba,
melyeket az emberek mezogazdasági öntözésre és ivóvízként használnak. A kínai ivóvízforrások
kétharmada nem felel meg a Világegészségügyi Szervezet minimális követelményeinek.
Ha megnézzük a vízhasználatot, akkor néhány ugyanolyan Malthus-féle faktort találunk, amilyeneket az
élelmiszerek vonatkozásában: 1940 óta a világ népessége megháromszorozódott, de a vízfogyasztás
megnégyszerezodött. A magfúzió vagy egyéb olcsó energiatechnológia a tengervíz sótartalmának
kivonására nem fog idoben rendelkezésre állni, hogy megakadályozhassa a súlyos hiányt. A víz egyetlen
új forrása a pazarlás megállítása, ami azt jelenti, hogy szakszeruen kell menedzselni, lehetoleg egy
privát vállalat gondjaira bízva, és úgy kell árazni, hogy a karbantartás és a szállítás valódi költségei
megtérüljenek.
Ha egy nagyvárosba, például Buenos Airesbe vagy Casablancába transznacionális vállalat költözik, a
szolgáltatás javul, és a hulladékot eltakarítják. Az ilyen szolgáltatásokért fizetni kell. Ha a nyomornegyed
városrész nem engedheti meg magának azt, hogy csatlakozzon a vízvezetékhez és megfizesse a
szolgáltatást, akkor azt ki kell hagyni. Mivel a világ népességének 50%-a ma nagyvárosokban él, tudjuk,
hogy az édesvíz iránti igényt nem lehet kielégíteni, ezért adagolni kell az egyetlen lehetséges módon: az
árral. Lesznek, akik be fogják érni tisztítatlan vízzel, amint azt ma már 1,4 milliárd ember megteszi. A
kolera visszatérése Latin-Amerikába például direkt kapcsolatban áll a városok növekedésével és a
vízellátás elégtelenségével.
A rendelkezésre álló vízkészlet stratégiai elemzése azt mutatja, hogy a jövoben gyakran lesz vízháború.
A világ 200 legnagyobb folyamrendszerébol 150-et két nemzet oszt meg, és a többi 50-et 3-10 nemzet
használja. Például a Nílusból nyolc, felso folyás menti ország vesz vizet, mielott az Egyiptomba érkezik,
de Egyiptom szinte teljes vízellátását a Nílus adja. Sok hasonló szituáció fordul elo, és azonnal látható a
konfliktus felszításának lehetosége.


Bár ez a tanulmányunk keretein kívül esik, azt javasoljuk, hogy fel kell rajzolni egy "vízgyújtópontok"
térképet, amely tartalmazna fizikai, politikai és stratégiai adatokat. Az ilyen térkép kiemelné azokat a
területeket, ahol a háború, éhínség és járvány képes lenne a teljes hatását kifejteni.

A kábítószer rejtvénye

A munkacsoport közös véleménye az, hogy mindenféle drogot, legyen az "kemény" vagy "puha",
legalizálni kell. Elismerjük, hogy a legtöbb nyugati országban egy ilyen ügyben nehéz kampányt indítani,
és a törvénytelenségektol való megtisztítás témája nem tetszik a politikusoknak, és nem is vonzza oket.
Az is valószínu, hogy az anyagok legalizálásáért folytatott harc értékes idot és energiát emésztene fel,
akkor, amikor a nyugati hatalmaknak a szelektív PRS otthoni és külföldi végrehajtására kell az eroiket
összpontosítaniuk. Mindezért nem jelenthetjük ki, hogy Megbízóinknak egy ilyen ügy bajnokainak kellene
lenniük.
Mindazonáltal elonyben részesítjük a legalizálást, különbözo kényszeríto okokból. A legkonzervatívabb
becslés szerint is, a droggal kapcsolatos tevékenységek jelentik a világ össztermelésének 2%-át, de
bizonyos források szerint ez akár kétszer-háromszor ekkora is lehet. Még ha a skála alsó végét nézzük
is, azt mondhatjuk, hogy a kábítószerek a világ legjövedelmezobb árucikkei. Az illegális drogok forgalma
a teljes világkereskedelem 10-13%-át teszi ki, többet, mint az összes olajtermék. Ha a
drogkereskedelem nemzeti gazdaság volna, az a tizedik lenne a világon, megelozve például Kanadát is.
Nem látjuk semmi okát annak, hogy egy ekkora bevételnek a nemzetközi bunözo osztályt és a nyugati
társadalmak legmegvetendobb elemeit kellene gazdagítania. Sokkal inkább kívánatos lenne ezt a
kereskedelmet napvilágra hozni, és a törvényes pénzügyi ellenorzés hatálya alá vonni, mint bármely más
üzletet. A gyógyszeripari, mezogazdasági, üzleti vagy szórakoztatóipari cégek alkalmasak lennének a
legalizált drogok gyártására és reklámozására, és ezek felelosek lennének a forgalmazott termékek
tisztaságáért és minoségéért.
Ez lényegesen több, mint ami a jelenlegi szállítókról elmondható. Mivel ezek tiltottan muködnek, a
drogok nemcsak kétséges minoséguek, hanem túl drágák is. A bevételek más törvényellenes
vállalkozásokba kerülnek, és fenntartják a pénzmosókat, akik a legitim pénzügyeket is rossz hírbe
hozzák. A drogoknak a kormányzás minden szintjét eléro korrupciós hatását tekintve, az évek során
legalább egy tucat országban történt gusztustalan leleplezések is azt erosítik, hogy ebben a kérdésben a
további nyilvántartás nem szükséges.
Bárkinek, aki a drogok használatának büntetését meg kívánja szüntetni, elkerülhetetlenül össze kell
hasonlítania azt az amerikai tiltással. Az alkoholtilalom óta az Egyesült Államok népessége nem lett
észrevehetoen kevésbé alkoholista. De még ha lett is, mi úgy gondoljuk, hogy minden ember szabad
abban az elhatározásában, hogy igyon, drogot vegyen be vagy éppen dohányozzon, vagy
öngyilkosságot kövessen el.

Egyébként különösen az USA-ban a drogkereskedelem végzetesen túlterhelte a börtönöket és az
igazságszolgáltatást. A fekete felnott férfiak 3%-a rács mögött van, többnyire drogbunözés miatt. Az 1,8
millió (mindenféle színu) börtönben ülo mellett további 2,3 milliónak van bunözo múltja, és próbaidore
vagy becsületszóra van szabadlábra helyezve. A Nemzeti Drogellenorzo Rendorség Hivatalának óvatos
becslése megerosíti, hogy az amerikai gazdaság legalább 146 milliárd dollár veszteséget szenved el
évente a drogkereskedelem miatt, beleértve a droggal kapcsolatos bunözés társadalmi költségeit is,
amelyek körülbelül 67 milliárdot tesznek ki.
A Reagan-adminisztráció kezdete óta az USA meghirdette a .,drogháborút". Lehet, hogy ez a program
politikailag megnyerte a tömegeket, de ha valódi háborúként értékeljük, akkor még rosszabb vereség
volt, mint Vietnam. Erre nincs szükségünk. 57
A nemzetközi részvétel (ENSZ, G7, Európa Tanács és így tovább) eredményei a "háborúban" szintén
elkeserítoek. Az Interpol a költségvetésének felét a drogkereskedelem elleni küzdelemre költi. Az


erofeszítések ellenére csak a világszerte gyártott drogok 10%-át kobozzák el a hatóságok.
Mivel a jutalom magas, sok ember hajlandó óriási kockázatot vállalni a drogok szállításával és
árusításával. Európa szintén nem hajlandó a drogok legalizálásának útjára lépni, és ezzel erosíti a helyi
maffiákat és a külföldi magánhadseregeket.

A drogtermelo országok, amelyek számára a drogok közvetetten nagy bevételt jelentenek, csak akkor
hajlandóak az északi kormányokkal együttmuködni, ha erre rákényszerítik vagy megzsarolják oket, és
semmi nem indokolja, hogy a jövoben másként viselkedjenek. Ha a drogokat legalizálnák, a drogtermelo
országok megengedhetnék a termesztést, feldolgozást és az exportot, és adóbevételük lehetne ezekbol
a tevékenységekbol. Nem kellene többé lepermetezni a kistermelok ültetvényeit és szétrombolni az
egyéb eszközöket.

57 A katonai támogatás részleteit lásd két nyugdíjas amerikai ezredes dolgozatában, akiknek mélyreható információi vannak
errol a "háborúról": William W. Mendel-Murl D. Munger: The Drug Threat: Getting Priorities Straight. Parameters (US Army
War College Quarterly), Summer 1997.

Minden egyes év újból és újból arról gyoz meg, hogy a rendorség és a katonaság nem tudja megtiltani
az ellátást. Ennek ellenére az Egyesült Államok kormánya 1998-ban további 16 milliárd dollárt
szándékozik a drogháborúra költeni, a határokon való beavatkozásra, a drogtermelés felszámolására és
az összeg egy kis részét oktatásra, otthon. Ismét nagy korrupciós összegekhez fognak jutni a latinamerikai
katonai rendszerek, amelyek majd a politikai ellenfeleik felkelése ellen használják ezt fel, nem
pedig a drogkirályok ellen. A prioritásaik ritkán azonosak az USA drogellenes harcosaiéval. Ezeknek a
királyi összegeknek több hasznuk lehetne a megelozo és a gyógyító PRS-ekben.
Az USA fegyveres eroi szintén nem mérhetok a drogbárók hadseregeihez. Amint azt egy amerikai
katonai tisztviselo írta, "Éppúgy, mint Vietnamban, az a túlnyomó elony, amit az USA birtokol
technológiában, hírszerzésben és katonai eroben, nem elég ahhoz, hogy felülkerekedjünk a politikai,
gazdasági és szociális tényezokön, amelyek befolyásolják a drogháborút... [Azonban] könnyebb politikai
állásfoglalásban az eloretörést sürgetni, mint a helyzetet komolyan újraértékelni." 58
Azt javasoljuk, hogy egy ilyen komoly újraértékelést késedelem nélkül végezzenek el, amely számol a
drogok legalizálásának a világ gazdaságára ható komoly elonyeivel is. A drogok jelenlegi kezelése
rendkívül költséges gazdasági, társadalmi, katonai és politikai vonatkozásban egyaránt, és elszívja a
szukös forrásokat azokról a területekrol, ahol azok sokkal több hasznot hoznának.
Ha a drogokat törvényes vállalatok törvényesen árusítanák, ezeket nem szabadna felelossé tenni az
egyéni helytelen használatért, de -akárcsak a dohányzás esetében -figyelmezteto jelzést kellene
alkalmazniuk.

58 Lieutenant-Commander Wayne G. Shear: The Drug War. Applying the Lessons of Vietnam. Naval
War Collegé Réview. Summer 1994. p. 120; ezt idézi Peter Zimite: Réléctant Recruits: the US Military
and the War on Drugs. Washington Office on Latin America, August 1997, p. 36.

A jelzésnek világosan kellene figyelmeztetni arra, hogy az anyag "függoséget eloidézo" (ahol ez így van),
vagy "veszélyes az egészségre". A fiatalokra nézve ugyanolyan életkor-korlátozást kellene életbe
léptetni, mint az alkohol esetében, és a drogbefolyás alatti vezetést is ugyanúgy kellene büntetni. A
drogkereskedelem olyan terület, ahol a kormányoknak szükségük lehet az árak kontrollálására vagy
arra, hogy bizonyos kijelölt boltokban a felhasználók egy részének árusítsák, ha az árak a feketepiac és
a bunözés terjedését segítik, amint az illegális droggazdaságban az történik.
A drogokat nem szabad csodaszerként kezelni, de ha az emberek meg akarják ölni magukat a
túladagolással, ezt meg kell engedni nekik. Ha figyelembe vesszük, hogy ezt milyenfajta emberek tették
meg eddig, akkor ezt a társadalom számára végzett jelzoszolgálatnak tekinthetjük. A PRS szempontjából
ezek a halálozások elhanyagolhatóak, és a droglegalizálással a számuk ugyanakkora maradna, vagy
enyhén csökkenne. Az Egyesült Államokban évente körülbelül 20 000 kábítószerrel kapcsolatos haláleset


történik (1986-96). A más országokat érinto adatok megbízhatatlanok, vagy nem állnak rendelkezésre.
Világszerte csak mintegy 11 000 esetet jelentettek a WHO-nak, ez nyilván kevesebb a valóságosnál. A
drogok területe azonban továbbra is rejtvény, amely további tanulmányozást igényel, és amely a PRS
szempontjából ugyan jelentéktelen, de gazdaságilag nagy hatású.

Befejezésül...

Ez a tanulmány megkísérelte annak a helyzetnek a világos és felelosségteljes áttekintését nyújtani
Megbízóink számára, amellyel a globális kapitalizmus és a piacgazdaság a huszonegyedik században
szembesülni fog (Elso rész), valamint gyakorlati és elméleti eszközöket bemutatni a lehetséges
katasztrófa és megbénulás elkerülésére (Második rész).
Bár örömet szerez nekünk, ha a szöveget idoszerunek gondolják, nem tekintjük magunkat a millenniumi
áradat részének, sem tanulmányunkat a tanulmányok áradatához való hozzájárulásnak. Lényegében
ugyanezt írtuk volna le öt vagy tíz évvel ezelott is, vagy ugyanennyivel késobb is. Néhány adat vagy
hivatkozás változott volna, de az üzenet (a mondanivaló) nem.
Mi magunk is megváltoztunk, miközben együtt dolgoztunk a tanulmány elkészítésén; az egyéni
felfogásaink egyesültek, és tudatosságunk növekedett. A sürgosség ma a fo aggodalmunk, amelyet
nehéz kifejezni anélkül, hogy az érzelmek nyelvéhez ne folyamodnánk, amelyet a tanulmányunkban
igyekeztünk elkerülni.
Különösen reméljük azt, hogy a használt tényszeru megközelítés és távolságtartás nem homályosította
el a politikai akarat és az azonnali cselekvés szükségességét, amely talán apellálni fog mind az észre,
mind az érzelmekre, ezek közül elsosorban a félelemre.
Úgy véljük, hogy Megbízóinknak megvan az a szellemi nagysága, amely ennek a tanulmánynak az
elkészíttetését elsosorban azért indíthatta el, mert nem félnek szembenézni a valósággal, mert
megértették azt a római bölcsességet, hogy Necessitas non habet legem, azaz a "Szükség törvényt
bont."
Mi, akik abban a kitüntetésben részesültünk, hogy részt vehettünk ennek a tanulmánynak az
elkészítésében, abban bizakodunk, hogy Megbízóink cselekvési lehetoségei összemérhetoek a
tisztánlátásukkal.

FÜGGELÉK

Susan George

Erre a tanulmányra háromféleképpen lehet reagálni. Az elso a visszautasítás: "A Lugánói Munkacsoport
egész világra vonatkozó végso megoldása olyan borzalmas, hogy bele sem lehet gondolni, ezért én nem
is fogok belegondolni." Azok, akik így reagálnak, megvitathatják a strucclogika részleteit más
struccokkal; hagyom oket, hogy ezt tegyék, és nem tudok semmi továbbit tenni az érdekükben.
A második csoport nem azt kérdezi, hogy a Munkacsoport javaslata szörnyu-e -ez számomra
nyilvánvaló -, hanem azt, hogy logikailag szükséges-e. Ha elfogadjuk a Munkacsoport elofeltételeit,
lehetnek-e a következtetéseik másmilyenek?
A harmadik csoport elismeri, hogy az elofeltételek valóban a következtetésekhez vezetnek, és ezért
radikálisan megkérdojelezik az elofeltételeket. Ezek az elofeltételek sokrétuek.

Az elofeltételek

A gazdasági elofeltételek világosak. A kapitalista növekedés és hatékonyság az elsodleges; ezekért
minden más értéket fel kell áldozni. A verseny a piacon (munkahelyekért, piaci részesedésért és többek
között a profitért) az optimális hatékonyságot eredményezi, mert a piac minden eroforrás legjobb
allokátora, legyen az természeti, gyártott, pénzügyi vagy éppen emberi. A piac továbbá képes az


önszabályozásra is, és ebbe nem szabad beavatkozni.
A gazdasági aktivitás célja a profit és a felhalmozás, amelyek mindegyike a hatékonyság jele és méroje.
A pénzpiacokon keresztül a profit befektetéssé transzformálódik, és így lehetové teszi az egész ciklus
ismételt elkezdését.

A foglalkoztatás és az emberi igények kielégítése a piac igényeinek kielégítésével szemben ebben a
rendszerben esetleges, hiszen az a kínálat és kereslet logikájának engedelmeskedik, nem az igények
kielégítése logikájának.
A tulajdon többé-kevésbé igazságos szétosztása a világ különbözo részein élo emberek között vagy
ugyanannak az országnak a polgárai között a kormány vagy a jótékony célú egyesületek dolga; ez
bizonyosan nem tartozik a piacokra. Mégis, az önszabályozó piac bizonyos értelemben erkölcsös; végül
is megjutalmazza a keményen dolgozót, a komolyat és a "rászolgálót", vagy legalábbis a védelmezoi ezt
állítják. A rendszer a legnagyobb jutalmat a radikális, kockázatvállaló önzés számára tartogatja, és
ebben a világban a saját magad tulajdona vagy.
Ezt a gazdaságfilozófiát különösen a legnagyobb, a gyártásban, szolgáltatásban vagy pénzügyekben
muködo transznacionális vállalatok vagy TNC-k (transnational corporation) terjesztik, amelyek maguk
egyébként megpróbálják csökkenteni a verseny nyomását, és helyette inkább "szövetségi kapitalizmust"
gyakorolják. A kis-és közepes vállalkozások, családi cégek, szakértok, kézmuvesek, kis üzletek
tulajdonosai általában nem ugyanolyan személytelen és könyörtelen szabályok szerint muködnek. A
tanulmány igazi központja -mivel ez a központja a globalizált piacgazdaságnak is -a TNC-k szabadsága
és jóléte.
Az ezeket a cégeket kormányzó gazdasági szabályokból származtatott szociális következmények
nyilvánvalóak. Ahogyan az ünnepelt "méretcsökkento", Mr. Albert ("Láncfurész Al") Dunlap,
gyötrelmesen világossá teszi az önmaga számára írt Közepes üzlet hogyan mentettem meg rossz
vállalatokat, és tettem jó vállalatokat naggyá? 59 címu könyvében: a vállalatok kizárólagosan azokhoz
tartoznak, akik befektetnek azokba, azaz a részvénytulajdonosokhoz.
Ennek megfeleloen nem tartoznak az alkalmazottaikhoz, a beszállítóikhoz vagy a település
közösségéhez, ahol éppen muködnek. Ebbol következik, hogy a vállalat vezetojének (chief executive
officier, CEO) annyi pénzt kell termelnie a részvényesek (és a maga) számára, amennyit csak tud,
bármilyen eszközzel. Hogy mi történik az alávetett emberekkel, a családjukkal, és a várossal, ahol élnek,
az ot nem érdekli, és nem is felelos érte. Történet vége.
A méretcsökkentoknek, mint amilyen Mr. Dunlap 60, a Wall Street és a belváros hízeleg, szolgálataikért
hatalmas összegeket fizetnek, és a magazinok címlapján jelenik meg a képük, bár a Newsweek egyszer
sokkolóan szakított a hagyományokkal, amikor egy sor brutális méretcsökkento CEO-t nagy vörös cím
alatt mutatott be: "Vállalatgyilkosok". A Newsweek képszeruen használta a nyelvet; a Munkacsoport
nyelve is ilyen.
A legfobb egyesült államokbeli vállalatok átlagos CEO-ja "megérdemli" annak a keresetnek a 200-300szorosát,
amit a legalacsonyabb fizetésu dolgozóik kapnak. Eközben az amerikai és brit munkások
fizetésének reálértéke ma alacsonyabb, mint 1987-ben volt. Több mint másfél évtizeden keresztül a
növekvo termelékenység haszna nem ért el a munkásokhoz. A munkások a világon mindenütt egyre
termelékenyebbek, de a szenvedésükért többnyire csak büntetést kapnak, mert a globalizáció egymás
ellen uszítja oket a nemzetközi verseny háborújában, amelyben -Hobbes szavaival élve -"mindenki
mindenkinek ellensége". A haszon a felso vezetés és a részvényesek kezére jut, azaz a tudás és a toke
tulajdonosaihoz.

69 Albert J. Dunlap együtt Bob Andelmannal, Times Books. New York, 1996.
69 A költoi igazságszolgáltatás kedveloi megelégedéssel veszik tudomásul, hogy maga Dunlap úr is méretcsökkentést
szenvedett el 1998-ban.

Ezek a vállalatok mobilak, és elsok között vannak az olyan helyek megkeresésében, ahol a
szakszervezetek gyengék, vagy törvény tiltja a muködésüket, és ahol a leheto legnagyobb termelé


kenységet kaphatják a leheto legkisebb fizetésért. Ez a jelenség nem korlátozódik a gazdag országokra.
A francia TNC, a Thomson mostanában hagyta el Malajziát Vietnam kedvéért, maga mögött 2600
munkást hagyva. A Nike az alvállalkozóját (kiszerzodött tevékenységét) az USA-bál Koreába, majd
Indonéziába, majd Vietnamba helyezte át, mindig a jobb megállapodás kilátásai miatt.

Bizonyos szakemberek hosszasan bizonygatják, hogy a méretcsökkentés és az áthelyezés (Flintbol,
Michiganbol Shenzhenbe költözés) nem oka, vagy csak kismértékben oka a szegény dolgozók hatalmas
számának az USA-ban, a gazdasági bizonytalanságnak és a tömeges munkanélküliségnek Európában.
Mindenesetre, mondják ezek a szakértok az elnyomottak iránti hirtelen és példamutató aggodalmukban,
az ázsiaiaknak, a mexikóiaknak vagy a lengyeleknek ugyanolyan joguk van ezekhez a munkahelyekhez,
mint nekünk. Ezek a szakemberek burkoltan arra utalnak, vagy azt mondják nyíltan, hogy az amerikaiak
és az európaiak, akik rendes munkahelyeket akarnak rendes fizetésért, önzok a harmadik világ
szegényeivel szemben.
Az igazság azonban az, hogy a transznacionális vállalatok soha nem szándékoznak megoldani senkinek a
munkanélküliségi problémáját sem. A méretükhöz és eladásaikhoz képest kevés és drága munkahelyet
teremtenek. Bár az ENSZ azt mondja, hogy jelenleg 40 000 TNC van, a 100 legnagyobb birtokolja az
összes TNC globális tulajdonának egyötödét. 1996-ban ez a 100 sztár több mint 4,1 billió (1 után 12
nulla!) dollár bevételre tett szert az eladásaiból, de kevesebb mint 12 millió embert foglalkoztatott
világszerte, kevesebbet, mint amennyi a fizetési listájukon szerepelt 1980-ban! 1993 és 1996 között az
eladásaikat 24%-kal növelték, miközben az alkalmazott munkaero tovább csökkent. A legfelso TNC-k
egyikének minden alkalmazottja, az elnöktol az utolsó portásig, ma évi 350 000 dollárnyi bevételt
produkál. Ma eza termelékenység.
A Lugánói tanulmány politikai elofeltételei a gazdaságiakból következnek. A társadalmi és politikai rend,
amelyet a piac muködése, a tömeges privatizáció, az állami szolgáltatások csökkentése és más
neoliberális módszerek bevezetése hozott, a legjobb, ami csak kitalálható, vagy kitalálandó. Amint azt a
Munkacsoport kijelenti: "A piac, a maga legszélesebb és mindent magában foglaló értelmében az, ami a
legközelebb áll a Mindenható bölcsességéhez." Bár a piac bizonyos emberek számára szenvedést hoz, és
felületesen szemlélve kegyetlennek látszik, mégis a nyilvánvaló gonoszságból is képes jót alkotni.
Ez ismeros téma: a kapitalizmust nem lehet tovább javítani, és ez az emberiség természetes állapota. A
szabadpiac a demokrácia elofeltétele, a demokrácia pedig a stabilitás és béke elofeltétele, amelyek
viszont az üzlet elofeltételei. Az információtechnológiai forradalom és a pénz mobilitásának
köszönhetoen a globalizáció és a piac integrációja elkerülhetetlen, és ennek ellenállni lehetetlen.
Ahogyan a régi és végül is egyáltalán nem nevetséges vicc mondja a nemi eroszakról: az egyetlen, amit
tenni kell, hanyatt feküdni és élvezni.
A globalizált piacnak így tehát meg kell határoznia úgyszólván az összes emberi és társadalmi
kapcsolatot. Mivel az állam jóformán semmit sem tud tenni a társadalomért, és még ha tudna, akkor
sem tehetne, a demokrácia többé már nem olyan fontos, mint valamikor volt. Adhat egy dekoratív
arculatot, de a demokrácia ellenorzés alatt tartandó (vagy kizárandó). mert a választások és a tömeg
részvétele definíció szerint a tömegeknek kedvez, és a tömegek definíció szerint a vesztesekhez
tartoznak. Az emberek sokasága, amely hangosan fejezi ki magát, valószínuleg felelotlen, és csak útban
van.
Ami a kereskedelmi elofeltételeket illeti, a Munkacsoport a korlátlan kereskedelmet és befektetéseket
favorizálja, eros nemzetközi "szabályalapú" törvényi kerettel, amely ezt a szabadságot garantálja, a
Világkereskedelmi Szervezet szabályaihoz hasonlóan. A TNC-k szempontjából ez értheto, mivel a
világkereskedelmi rend rájuk van szabva. A propagandájuk annyira hatásos volt, hogy ma a "szabad
kereskedelem" ellen szólni olyan, mint ha valaki az anyaság ellen beszélne. Mi rejtozik a szavak mögött?
A világ kereskedelmének teljes harmada olyan cserékbol áll, amelyek ugyanazon cégen belül történnek;
azaz a Shell "kereskedik" a Shellel, az IBM az IBM-mel, az Unilever az Unileverrel. A világkereskedelem
további harmada nem vállalaton belüli, hanem vállalatok közötti, azaz TNC-k kereskednek egymás között
-a General Electric a General Motorsszal. Csak a világpiac maradék harmadnyi cseréjét lehet normális


értelemben "nemzeti" kereskedelemnek nevezni, és ez a rész folyamatosan zsugorodik.
Ami az eredendo bun és a Szentháromság a katolikusok számára, ugyanaz a szabad kereskedelem a
neoliberálisok számára. Ez az alapveto dogma a "komparatív elonyök" szikláján nyugszik. Ennek a jól
ismert elvnek megfeleloen, amelyet a tizenkilencedik századi David Ricardo dolgozott ki, egy országnak
viszonylag olcsón kell eladnia és viszonylag drágán vennie azt, amit termel. Eddig ez rendben is van.
Ez az elmélet azonban feltételezi, hogy -amint az Ricardo korában valóság volt -a toke otthon marad,
és a szállítás viszonylag drága, amelyek közül ma egyik sem teljesül. Feltételezi továbbá, hogy a
kereskedelem nemzetek között zajlik, és teljesen kihagyja annak lehetoségét, hogy a TNC-k
beruházhatnak és gyárthatnak akárhol; és hogy cégen belüli és cégek közötti cseréjük már a termékek
és szolgáltatások világkereskedelmének kétharmadát teszi ki.
A szakemberek technikai nyelvén megfogalmazva, a 200 éves elmélet, amelyet továbbra is használnak
"az egyszeru, két ország közötti általános egyensúlyi keretben", csak torzítja, a nemzetietlenített, több
pólusú TNC-kereskedelem elonyeinek vagy hátrányainak megítélését. 61

61 United Nations: World Investment Report 1996 A 123--125. oldal teljesebb magyarázatot ad.

De nem csak a gazdasági elmélet zavaros és alkalmatlan a ma tapasztalható valóság leírására. A
komparatív elony szempontjából mindig a ruha és a bor eloállításának gazdasági költségeit vették
figyelembe, hogy Ricardo eredeti példájánál maradjunk, amelyek ebben vagy abban az országban
jelentkeznek. Ma olyan világban élünk, ahol a különbözo országok politikai és gazdasági rendszerének
normái és szabályai egymással közvetlen versenyben állnak.
Elfogadnánk a gyermekmunkát, a tizenkét órás munkanapot, a nyomorúságos fizetést, a veszélyes
munkakörülményeket és a szakszervezetek betiltását itthon? Valószínuleg nem. De ha nem látjuk okát
annak, hogy honfitársainknak versenyeznie kelljen az olyan államok szerencsétlen és elnyomott
polgáraival, ahol mindez "törvényes", akkor rászolgálunk a "szabadkereskedelem-ellenes",
"protekcionista" kiátkozásra.
A Világkereskedelmi Szervezet kiveszi a szabályai alól a börtönben végzett munkával termelt javakat, de
semmit nem szól a szervezodés jogáról, a munkakörülményekrol vagy a gyermekmunkáról. A
Nemzetközi Textil, Ruházati és Boripari Munkások Szövetségének becslése szerint 250 millió gyermek
dolgozik a világon, ezek fele fiatalabb 14 évesnél, és majdnem mindnyájukat felháborító körülmények
között foglalkoztatják. Ennek a szörnyuségnek semmi köze a kultúrához, a tradícióhoz vagy az "ázsiai értékekhez",
csak ahhoz, hogy egy felnott árán három szolgálatkész és védtelen gyermekhez lehet jutni.
A szövetség azt állítja, hogy ezek a dolgozó gyermekek valamennyien iskolába kerülhetnének 6 milliárd
dollárért, vagy a világ hadikiadásainak 2 százalékáért. A gyermekmunka érdekében ugyanazok az érvek
hangzottak el egy évszázaddal korábban eloször Nagy-Britanniában és Európában, mint ma
Pakisztánban és Hondurasban, és nagyon hasonló emberektol. Eszerint a gyermekek használata az
egyetlen módja annak, hogy megorizzük az ország iparának versenyképességét; a gyermekeknek még
rosszabb lenne, ha nem nekünk dolgoznának, és éheznének, vagy prostituáltak lennének; a családjuk
léte függ tolük. A legutóbbi csavar a "gyermekek jogának" hangsúlyozása, ebbe beleértve a "munkához
való jogot", úgy, hogy az iskolának egyáltalán nem kell kötelezonek lennie.
A gyermekmunka ténylegesen lenyomja a béreket, és helyettesíti a felnotteket. Indiában a dolgozó
gyermekek és a munkanélküli felnottek száma nagyjából azonos. Ez a gyakorlat örökkévalóvá teszi a
nyomort. A mai dolgozó gyermekekbol a holnap munkanélküli felnottjei lesznek (ha addig nem halnak
meg), akik majd a saját gyermekeiket küldik dolgozni ugyanolyan hitvány körülmények közé. Sok TNC
kiszerzodi a termelést olyan cégekhez, amelyek gyermekmunkát használnak. 62
A gyermekmunka Északon is létezik, bár sokkal kisebb mértékben, de a törvényhozás legalább elismeri,
hogy a szerzodo felek nincsenek mindig ugyanolyan eros alkupozícióban, és hogy a gyengébb felet
törvényi védelemmel kell ellátni. Akárcsak a gyermeknek, a munkásnak is gyakran hiányzik az a
"szabadsága", hogy éljen a rendes "jogaival", és ilyen védelem nélkül a "munkához való jog" azt
jelentheti, hogy elvállal embertelen munkafeltételeket, a túlélés érdekében.


Ekképpen az Egyesült Államok Legfelsobb Bíróságának híres döntése, amely megerosítette a nok
minimálbérét eloíró törvényt, a nok viszonylagosan gyenge alkupozíciójára hivatkozott, amely oket "azok
könnyu áldozatává teheti, akik elonyt kovácsolnak szorult helyzetükbol" 63. Talán meglepi a Legfelsobb
Bíróságot, de a globalizáció és a szabad kereskedelem felülírja a döntését. Ezért beszélnek a kritikusok a
"versenyrol az utolsó helyért", amikor a nemzeti normákat versenybe helyezik egymás ellen.
A legrosszabb feltételrendszer lesz a norma, és az egyén számára nincs más választás, mint egy
harmadik világbeli munkahely feltételei vagy a munkanélküliség.
Ugyanilyen gondolatmenet érvényes a környezeti normákra is, azzal a különbséggel, hogy a
természetnek egyáltalán nincs alkulehetosége, kivéve az elhajlást, ha már nem képes tovább állni a
támadást.

62 További információ: ITGLWF Federation. rue Joseph Stevens 8, 1000 Brussels, Belgium.
fax (32-2) 511 0904.
63 Coust Hotel Co. v. Parrish, 1937.

A nemzetközi kereskedelmi rendszerben, ha egy ország olcsóbban tudja adni az áruit, mert politikai
elnyomást gyakorol, szemét becsukja a társadalmi elnyomás elott, és megeroszakolja a környezetét, az
nem a neoliberális közgazdászok vagy a Világkereskedelmi Szervezet problémája.
A WTO azt ajánlja, hogy a sérelmekkel a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet foglalkozzon; a bennfentes
közgazdászok pedig azt mondják, hogy "ne használjuk a kereskedelmet humanitárius problémák
megoldására: a vesztesek vándoroljanak el, vagy küldjünk nekik tömeges technikai és pénzbeli
segítséget". Üres ígéret. A jelenlegi valóság az, hogy amint egy termék eléri a piacot, az emberi és
természeti kizsákmányolás minden emlékét elveszíti. 64
A tanulmány pénzügyi elofeltételei egyszeruek. A toke mobil (a munka viszont nem). A pénzpiacok
elméletben lehetové teszik, hogy akinek van megtakarítása, befektesse azt részvényekbe, kötvényekbe,
opciós üzletbe és így tovább, azért, hogy a befektetés visszakerüljön a termelésbe, és mindenki számára
jólétet hozzon. A valóságban a pénzpiacok felé folyó hatalmas mennyiségu pénznek csak igen kis
százaléka jut el a reálgazdaságba. 65
A pénzpiacokra áramló nagy mennyiségu készpénz ugyancsak a gazdagságnak az alulról felfelé
húzódását tükrözi. Amikor a kevésbé gazdag embereknek pénz kerül a kezébe, azok általában termékeket
és szolgáltatásokat vásárolnak, és így mozgatják a reális gazdaságot. Ha azok jutnak pénzhez,
akiknek már amúgy is sok van abból, amire szükségük van, vagy amit szeretnének, akkor a pénz
nagyrészt nem produktív papírokba vándorol.

64 Egy oszinte, önjelölt "neoklasszikus közgazdász", Dani Rodrik hasznos könyvet írt a témában: Has
Globalisation Gone Too Far? (Túl messzire ment a globalizáció?), Washington DC, 1997, Institute for
International Economics. Rodrik állítja, hogy nem. "Nem, ha a politikusok bölcsen és kreatívan
cselekszenek." Egy hatalmas "ha" egy közgazdásztól, akinek a politikája legjobb esetben is naiv, de itt
reménykedo.

65 Lásd Doug Henwood: Wall Street. New York and London, Verso, 1998; toyábbá Paul H. Dembinski
professzor (University of Fribourg), a genfi Financial Monitoring Centre különféle publikációiban.

A Munkacsoport nem nagyon gondolkozik el azon a lehetoségen, hogy a pénztoke nagymértékben
független lehet a termékek és szolgáltatások eloállításától és szétosztásától, bár ez a jelenség valóban
aggasztó a szeszélyes ingadozás és az összeomlás lehetosége miatt.
A világon megmozgatott pénz többsége a nyugdíjalapok, a biztosítótársaságok és pénzügyi társaságok
(brókercégek, árfolyam-fedezeti alapok és hasonlók) kezében van. Ezek összes vagyona a tekintélyes 21
000 milliárd dollár, amelynek fele az egyesült államokbeli forrásokhoz tartozik.


Ez az adat, amely a Nemzetközi Elszámolási Banknak (BIS), a központi bankok központi bankjának
1998-as beszámolójából származik, közönséges halandó számára felfoghatatlan. Hogy érzékeljük: ez
több, mint az összes ipari ország éves GNP-je, vagy ez az összeg elég lenne arra, hogy a bolygón ma élo
minden férfi, no és gyermek 3500 dollárt kapjon.

Ezeknek a kolosszális összegeknek a menedzserei állandóan figyelik a piac hofokát, és ha mozdulnak,
akkor gyorsan és tömegesen mozdulnak. Ekképpen a BIS nem habozik "csordaviselkedés"-rol beszélni,
amint valamennyi alap menedzsere próbálja követni a legsikeresebb társait, azokat, akik az idok
folyamán a legjobban teljesítettek a piacon. A portfoliójuk pusztán 1%-os változása egyenlo az ázsiai
"feltörekvo" tozsdék tokeállományának negyedével, vagy a latin-amerikai tozsdék kétharmadával. Szóval
nem lehet meglepetés az, hogyha ezek a piacok rohamosan összeomlanak, amint a "csorda" a kapu
irányába kezd rohanni.
Ezen alapok közül sok önmagában is zsugorodhat, és katasztrofális dominóeffektust válthat ki, mivel
egymással eroteljesen összekapcsolódnak, gyakran -spekulatív okokból -akár saját tokéjük több
tucatszorosát is kölcsönveszik, az egyik kölcsönt a másik biztosítékaként használva fel. A nemzetközi
alapok nem szabályozottak, és azt tehetnek, amit akarnak -és az emberek meglepodnek, ha éppen ezt
teszik.
A Lugánói tanulmány környezeti alapfeltételei pontosak. Ritka, hogy a neoliberális gazdasági diagnózis
tudatába belépjen a környezeti valóság. A Munkacsoportnak igaza van, amikor azt mondja, hogy
azonnali akcióra van szükség -bár nem olyanféle akcióra, amit ok javasolnak.
A tanulmány azonban elhanyagol egy fontos politikai-környezeti szempontot. Harminc évvel ezelott
Garrett Hardin biológus egy híres cikket jelentetett meg A közösségi terek tragédiája (The tragedy of the
commons) 66 címmel, amelyet egyébként a Munkacsoport is idéz. Hardin elképzelte a pásztorok egy
csoportját, amelyben minden egyes "ésszeruen gondolkodó" pásztor megpróbál elonyt szerezni a
többivel szemben, és a csordáját gyarapítani egy, majd még egy, majd még egy állattal, és mivel az
összes pásztor ugyanezt teszi, a forrás -a legelo -összeomlik.
Hardin kétségkívül kiváló biológus, de keveset tud a történelemrol vagy az antropológiáról, és az
emberek megfigyelt viselkedésérol. A történelmi és jelenkori példák tucatjai -a középkori legeloktol a
maine-i homárhalászokig -azt demonstrálják, hogy a közös tulajdon nem válik túlhasználttá egészen
addig, amíg a csoport tagjainak hatalmában áll meghatározni, hogy ki legyen a csoport tagja. és a saját
szabályaik szerint menedzselni a közös erofogást
Hardin feltételezi, hogy a kapitalista értékek és az önzo, öngyarapító viselkedés mindig
gyozedelmeskedik, bármilyen társadalomban és bármely idoben, -ez a feltételezés teljesen hamis,
amint azt Karl Polanyi és számos antropológus demonstrálta. A valódi probléma az, hogy az emberek
forrásait és az azok feletti rendelkezés hatalmát elkobozták tolük. Az, hogy az emberek valahogyan elérték,
hogy túléljék a századokat, és fenntartották a forrásaikat a Világbank vagy a TNC-k beavatkozása
nélkül, ez olyan gondolat, amely nem járja meg egykönnyen a Munkacsoport agyát.
A demográfiai alapfeltételeket illetoen a "népesség" fogalma a tanulmányban szubjektív, korlátlanként
és korlátlanul kiterjedtként kezelt. Ugyanakkor a népesség fogalma mindig viszonylagos a szóban forgó
gazdasági és politikai rendszer igényeihez képest. Amikor a "túlnépesedést" tárgyaljuk, akkor a
nyilvánvaló kérdés az, hogy kihez és mihez viszonyítva "túl". A tanulmányban ezt a kérdést nem teszik
fel, mert annak megválaszolása már megtörtént.

66 Garret Hardin: The Tragedy of the Commons. Science 62. (1968). pp. 1243-48.

A népesség csak a neoliberális séma szükségletei szerint kerül szóba, beleértve a munkások iránti
csökkeno igényt, és azt a kívánságot, hogy a rendszer összes vonását (jellegzetességét) fenntartsák,
bármilyen árat kell is fizetni ezért emberekben.


A gyors kasztok

Egy társadalomban a társadalmi különbségeket valamikor a relatív érdekérvényesíto képesség határozta
meg, és a tárgyalóasztal földrajzi alapokon nyugodott. Az embereknek tárgyalniuk kellett egymással,
mert az életük együtt, ugyanabban a térben zajlott. Az új kulcsszavak ma a sebesség és a mobilitás.

A globális piramis tetején helyezkednek el a "gyors emberek", a toke tulajdonosai és a jól képzett
szakértok, akiket Jacques Attali "elit nomádok"-nak nevez, mert a kereslet irántuk átnyúlik a határokon,
oda mennek, ahová kedvük van, és örökké utaznak. Alattuk található a túlnyomó többséget képezo
stacionárius (helyben maradó), "lassú emberek" tömege, akiknek fo tulajdonságuk a helyettesíthetoség,
amely lehet északi-északi, északi-déli vagy déli-déli is.
A Munkacsoport legalább egyenes választ ad arra a nagy kérdésre, amelyet mások mindig elkerülni
igyekeznek, és nyilvánosan sohasem tesznek fel: "Mit szándékozunk tenni a vesztesekkel?" A Lugáói
tanulmány Megbízói nyilván nem idegenek a vállalati hatalmak világában, amelyeknek ténylegesen
gondja van a "vesztesekkel", különösen azért, mert sokat tettek a keletkezésükért.
A neoliberális rend védoi azt hangoztatják, hogy az sokkal több gyoztest fog eloállítani, mint vesztest,
mivel a gazdasági növekedés egy napon eleget termel ahhoz, hogy mindenki részesüljön a
jótéteményeiben. Mi valamennyien haszonélvezok leszünk. Az állítás minduntalan megjelenik a
szakirodalomban, akár a Nemzetközi Pénzügyi Alap, akár a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara publikálja
azt, és arra szolgál, hogy igazolja a kemény intézkedéseket, elbocsátásokat és az általános emberi
szenvedést, amelyet azonnal valamilyen sugárzó jövoképbe helyeznek. 67
Ez az állítás hazugság. A huszonegyedik századi politika nem a tortaszeletelésrol fog szólni, ahogyan az
a második világháború utáni jóléti államok korában volt, vagy arról, hogy ki milyen forrásokat szerez
meg, mikor és hogyan, és még csak nem is arról, hogy ki kinek adhat utasításokat. A politika számára az
a halálosan komoly kérdés jelentkezik, hogy egyáltalán életben marad-e a neoliberális rend. Ez a
tanulmány lényege.
Ha még mindig létezik az osztályharc -és azt hiszem, még létezik, mivel a túlélési tét annyira magas -,
az ezúttal a gyorsak és a lassúk, a mobilak és a helyben maradók, a legyökerezettek és a vándorlók
között megy végbe. Az elit nomádok helyzetükbol fakadóan jobb pozícióban vannak ahhoz, hogy ok
legyenek a gyoztesek; a kérdés számukra az: hogyan.
A tanulmány felismeri a problémát és a tétet; és olyan bombabiztos megoldási módot keres, amely
lehetové teszi a nomádoknak, hogy folytathassák az egyik oázisból a másikba való sima utazást,
növeljék vállalati tevéik csordáját, hátráltatás nélkül cseréljék a szonyegeiket és datolyájukat, miközben
továbbra is megorzik a sivatag ökológiáját, és meggátolják a még megmaradt bennszülöttek
nyugtalankodását.

67 Kész vagyok a Qualm Díj nevu pénzjutalmat bárkinek odaadni, aki felfedez bármit az IMF-ben, ami csak távolról is
hasonlít a qualmra. (A "qualm" meg-határozása az OED-ben: ájulás vagy rosszullét érzése, elbizonytalanodás. kétely
lelkiismeret-furdalás, a saját becsületességben való kételkedés valamilyen tárgyban". A díjhoz ezek közül bármelyik
elegendo.)

Akármilyen visszataszító is a Lugánói tanulmány szerzoinek megoldása, de legalább van bennük annyi
tisztességtudás, amennyi az IMF-ben és a hasonló ügynökségekben nincs, hiszen elismerik: nem lehet
valakinek a kezében az a sütemény, amit már megevett; nem birtokolhat globális gazdaságot -amely
oly mértékben gazdagít keveseket, hogy arra a történelemben nem találunk párhuzamot, és amely a
gazdagságot feltartóztathatatlanul nyomja felfelé, és tízmilliókat tesz vesztessé -az eredeti környezettel
és a tiszta lelkiismerettel együtt.

Amint azt a Munkacsoport világossá teszi, a feleslegesség felfelé mozog a szociális skálán. Nem csak a
brazil indiánok, az amerikai szegények és más távoli törzsek feleslegesek.


Te magad, a családod, a szakmád, a kicsi vagy közepes céged, a közösséged, a természeti élohelyed
egyre inkább a látókörükbe jut. Ha a transznacionális vállalatnak kizárólag a toketulajdonosok felé van
felelossége, ha a kormány nem tudja megadóztatni az eltuno, mobil pénzt és segíteni a helyben maradó
emberek millióinak túlélését, akkor ezeknek az embereknek a feleslegét meg kell semmisíteni, vagy...

Alternatívák

Ezt a fejezetet egy személyes megjegyzéssel kell kezdenem, mert oszintén egyszerre moralistának és
bolondnak érzem magam, hogy a jelenlegi hatalmi viszonyok között alternatívákat javasolok. Megszámolni
sem akarom, hányszor voltam olyan eseményeken, amelyek annak a lelkesíto
kinyilatkoztatásával értek véget, hogy minek "kell" lennie. Annyi jóindulatú erofeszítés hanyagolta el
teljesen a hatalom alapveto dimenzióit, hogy én most megpróbálom ezt elkerülni, hacsak nem gondolom
úgy, hogy a valóság egy elemére sikerül felhívnom a figyelmet, amely különben észrevétlen maradt
volna.

De arra is szükség van, hogy megtaláljuk a keskeny ösvényt a realizmus és a cinizmus között. Az
esetenkénti részleges gyozelem azt mutatja, hogy a Munkacsoportnak és szponzorainak valamint a
hozzájuk hasonlóknak a mentalitása, elofeltételei és céljai megkérdojelezhetoek, és le is gyozhetoek,
mert a terepen számtalan ember van, és ezek ezerféle jó és szükséges munkát végeznek: ez az, ami
engem is mozgásban tart.
Mivel azonban engem állandóan kérdeznek: "mit tegyünk", néhány negatív javaslattal kezdem. Az elso
az, hogy ne ejtsen csapdába bennünket a "kell" és a "pofozó iskola". Azt feltételezni, hogy minden, az
igazságossághoz, egyenloséghez és békéhez közelebb vivo változást csak meg kell magyarázni, és már
el is fogadják, a legszomorúbb és a legbosszantóbb naivitás. Sok jó, egyébként intelligens ember hiszi
azt, hogy ha egyszer a hatalommal rendelkezo személyek és intézmények megértették a válság súlyát
(bármilyen válságét) és a gyógyítás sürgos szükségét, akkor lesütik a szemüket, beismerik, hogy
mindeddig hibáztak, és a felismerés világosságánál azonnal 180 fokkal megváltoztatják a viselkedésüket.
Bár a tudatlanságnak és a hülyeségnek is megvan a maga szerepe, a legtöbb dolog mégis azért történik
úgy, ahogyan, mert eroteljes igény van arra, hogy úgy történjen. Elnézést kérek, hogy ismét egy
személyes történettel állok elo. 1994 közepén meghívtak mint az észak-déli viszonyok elismert
szakértojét, hogy beszéljek az UNESCO kollokviumán, melyet a Mi történt a fejlesztéssel? -témakörben
tartottak. Jelen volt a fotitkár is, valamint a különféle nemzetek fontos szakértoinek és hivatalosságainak
serege, ok hozzám hasonlóan évtizedek óta ott voltak a fejlesztésrol szóló viták körül.
Én a témához kapcsolódó sok magasröptu eloadás után következtem; senki sem tagadhatta, hogy több
vesztes van, mint korábban bármikor, hogy az emberiség felso 20%-a birtokolja a javak 84%-át (a
három évtizeddel korábbi 70%-kal szemben), míg az alsó 20% a világ gazdagságának alig több, mint
1%-ával rendelkezik; hogy több az alultáplált, beteg, munkanélküli, reménytelen ember, mint valaha;
hogy a "fejlesztés" gyászos hiba.

Azt mondtam: zavar, hogy a teremben az egyetlen optimista én vagyok. Én ugyanis úgy látom, hogy a
fejlesztés hatalmas siker volt. Azok, akiknek errol más a véleményük, talán rossz indikátorokat vagy
helytelen hasonlítási alapokat használtak a siker vagy a hibázás mérésére. Ezt követoen elmondtam,
adatokat és szövegeket idézve, hogy egyetlen évtized alatt hogyan nott duplájára az adósság és az
adósságszolgálat; hogyan rendelodtek alá az országok tucatjai a Világbank/IMF elveinek, és
integrálódtak eroszakosan a globális gazdaságba; hogyan kaptak a TNC-k újabb szabadságot a
kereskedésükhöz és beruházásaikhoz; a pénzügyi toke hogyan részesül olyan nagy jutalomban, mint
még soha; az állam hatalma hogyan csökkent drasztikusan, miközben a privatizáció általánossá vált; és
a szegényektol a gazdagok felé irányuló eroteljes jövedelemátcsoportosítás mind az országok között,
mind az országokon belül hogyan lett alaposan körülsáncolva.


Ha -kérdeztem -a kereskedelmi bankok, a hitelezok, a Világbank, az IMF, a TNC-k, a pénzügyi
menedzserek és a globális elitek boldogok, kik vagyunk mi, hogy panaszkodunk? Hogyan állíthatja bárki,
hogy a fejlesztés nem volt sikeres, ha minden a tervek szerint történt? Vajon azok, akik a jövedelmek
igazságosabb elosztása mellett az éhség végét, a környezet megújítását, az általános oktatást és
egészségbiztosítást várták, nem mértéktelenül kapzsiak?

Az olvasó csak mérsékelten fog azon meglepodni, hogy ezután senkinek sem volt kérdése, de legalább
én nem játszottam hülye játékokat. Mindenki tökéletesen tudja, hogy mit "szükséges" vagy "kell" tenni,
ha a cél valóban a jövedelmek igazságosabb elosztása, az éhezés megszüntetése stb. A probléma nem
az e célok elérésének útjában állók meggyozése arról, hogy a politikájuk elhibázott, hanem a
hatalomhoz jutás. A probléma nem az, hogy értelmetlenül ismételgessük, minek "szükséges" vagy "kell"
lennie, hanem hogy felteszünk-e két egyszeru kérdést.

-Ki a felelos a jelenlegi válságért?
-Hogyan állíthatjuk meg ezeket a felelosöket?

Nemzetközi zsarnokság

Szerezzünk hatalmat, -mihez? Ez a kérdés nehezebb, mint amilyennek látszik. Nem örülök a "mi"
névmás kétértelmuségének, de itt használni fogom mindazoknak a megjelölésére, akik visszautasítják a
Lugánói tanulmány filozófiáját, és készen állnak az ellenállásra, olyan eszközökkel, amilyenekkel csak
rendelkeznek, és hajlandóak küzdeni egy másfajta politikáért és világért, nem tökéletesért, de
másfajtáért.
Legalábbis az én meglátásom szerint a helyzet meglehetosen világos: "nekünk" meg kell találnunk annak
módját, hogy megállítsunk olyan embereket, akik sehol sem állnak meg. A transznacionális kapitalizmus
nem tud megállni. A TNC-kkel és a korlátozatlan pénzfolyamokkal egy rosszindulatú és veszélyes fázisba
érkezett, és folytatni fogja az emberi és a természeti források felemésztését és elpusztítását, egészen
addig, amíg az alapot -a bolygót magát, amelytol a saját léte is függ -alá nem ássa. 68
Az életviteli szabályok vagy az önkéntes korlátozás nevetségesen (vagy sírnivalón) alkalmatlan arra,
hogy a természet és az emberek kirablását és elpusztítását megakadályozzuk, mert ezekkel csak a rák
valamivel lassúbb terjedését tudjuk elérni. Ez az oka annak, hogy a tét egyre emelkedik; és ez annak is
az oka, hogy nézetem szerint eredménytelen lenne a TNC-ket megkérni arra, hogy egy kicsivel kevesebb
kárt okozzanak: azt kell elleneznünk, amilyenek most.
A mérhetetlenül hatalmas, átláthatatlan, teljesen számon kérhetetlen TNC-kkel és azokkal a globális
hatalmi struktúrákkal szemben, amelyeket ezek a saját érdekeik szolgálatára hoztak létre, az a nem kis
feladat, amit "nekünk" meg kell oldanunk a következo, huszonegyedik században, nem kevesebb, mint a
globális demokrácia feltalálása.

68 Lásd John McMurtry: The Cancer Stage of Capitalism. London, 1999, Pluto Press.

Az alternatíva a totalitárius berendezkedés és a lugánói megoldás; a választás az o szabályaik és a
mieink között.
Hasonló helyzetben vagyunk, mint a franciák és az amerikaiak voltak a tizennyolcadik század közepén.
Ok is tapogatóztak, nem lévén teljesen biztosak abban, hogyan juthatnának el az abszolutista monarchia
uralma alól a nemzeti demokráciáig; hogy megváltoztassák a státusukat, elszenvedokbol polgárokká.
Nem volt határozott tervük (senkinek sem volt soha), és végül is harcolniuk kellett.
Nem tudom, hogy a mi századunk érettebb-e, és vajon tudunk eroszakmentes megoldást találni, és
sikerünk lehet-e vérfürdo nélkül -ezt remélem -, de azt tudom, hogy ez itt nem a történelem vége, és
meg kell próbálnunk a transznacionális zsarnokságot megszüntetni, mielott az szüntet meg bennünket.


Mint az elodeinknek, nekünk is el kell jutnunk az elszenvedok állapotából a polgárokéba, attól, hogy
áldozatok legyünk, addig, hogy saját sorsunk cselekvo alakítóivá váljunk.
Az eroegyensúly megváltoztatásához fel kell mérnünk a számunkat, az eroinket és képeseknek kell
lennünk szövetségeket kötni. A számok megvannak -földrajzilag elkülönülve, politikailag megosztva, de
léteznek. Abban a Munkacsoportnak az o szempontjából teljesen igaza van, hogy az elkülönülést és a
megosztottságot támogatni kell.

Bár "mi" általában túl boldogok vagyunk, és engedelmeskedünk, talán ok mégis legyozhetoek. Az
eroknek is elegendoknek kell lenniük, már csak az önkényes vállalati hatalommal és a transznacionális
zsarnoksággal szemben vesztésre álló szociális szektorok nagy száma miatt is. A szövetségek kérdése
bonyolultabb, mivel ezeknek át kell nyúlniuk a generációs, szociális és országhatárokon, sot néha a
politikai határokon is, a legszokatlanabb ágyastársakat hozva így létre.
Az USA-ban a jobb-és baloldali erok egyesülése kellett ahhoz, hogy az elnök közvetlen hatalmát
megakadályozza (hogy szabadkereskedelmi egyezményeket újon alá, és ezzel törvényerore emelje a
Kongresszus jóváhagyása nélkül). Amint az egyik barátom megjegyezte, amikor két francia
mezogazdasági szövetség valamilyen apró témáról folytatott vitáját figyelte, "Jobboldali parasztok,
baloldali parasztok, ki törodik ezzel? Egyáltalán nem lesznek parasztok!" Így tehát jobban tennék, ha
együtt lényeges dolgokra figyelnének, de ez nem természetes reakció a számukra, vagy más csoportok
számára, amelyek rendszerint szétszakadnak az idejétmúlt és hagyományos vonalak mentén.
Néha a szövetségeseink egy valóban különös fordulat következtében lehetnek transznacionális vállalatok
is. A biztosítási ipar például rendkívüli módon aggódik a globális felmelegedés miatt, mert ez növeli a
trópusi viharok gyakoriságát. Nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy valamin együtt
dolgozhassunk, ámbár a fo ragadozókat és szennyezoket kizárnám. Keressék másutt a kitüntetéseiket, a
saját erofeszítéseik eredményeképpen, és ne használják a népesség mozgalmait fügefalevélnek.
Az akadályok ellenére a pozitív oldal az, hogy mindenki lehet -kell, hogy legyen -érintett, mivel a
feladatok feladata az lesz, hogy Újra kell szoni a szociális hálót, amelyet a neoliberalizmus széttép. Nem
jó azt mondani, hogy "De hát mit tehetek én? Nem tudok semmit sem tenni, én csak egy..." -mindenki
töltse ki ezt a részt. Mi valamennyien "csak"-ok vagyunk. Mindenki lehet a kötél vagy a szövet egy szála.
Minden megépített híd, minden kiásott csatorna, minden járt út vezet valahová, és segít visszaállítani az
emberi tájképet.
Milliárdnyi tevékenység történik helyileg, amint az emberek itt egy mérgezo anyagtároló, ott egy
környezetkárosító, szükségtelen gyorsforgalmi út, másutt egy gyár bezárása ellen harcolnak. Ezen helyi
mozgalmak néhánya összekapcsolható például az ígéretes Fenntartható és Önfenntartó Közösségek
Mozgalmán keresztül. Minél több gazdasági tevékenységet foglalunk el és veszünk vissza a
transznacionálisak hatókörébol, annál jobb.
A különféle méretu városok tucatjai kísérleteznek már ma is helyileg fenntartott készletezo vállalatokkal,
amelyek a helyi igényeket hivatottak árukkal és szolgáltatásokkal kielégíteni; a létrehozott vidék-város
szövetkezetek közvetlenül kapcsolják a farmereket a fogyasztókhoz; a közösségi bankok virágoznak, a
Helyi Cserekereskedelmi Szervezetek (Local Exchange Trading Systems, LETS) szintén, az alternatív
pénzek tucatjai vannak forgalomban. 69
Az emberek, miközben a családjuk és közösségük jólétéért harcolnak, nem szükségképpen gondolják
magukat "aktivistá"-nak vagy "környezetvédo"-nek. Tizenkilencedik századi elodeik sem tették ezt,
amikor harcoltak a bányákban végzett gyermekmunka ellen, a hamisított élelem és tej ellen, vagy a
tizenkét órás munkanap megszüntetéséért, és követelték a vasárnapi pihenonap jogát. Az összes ilyen
harc alapjaiban érinti az emberi test egészségét, akár szemétégetorol van szó Los Angeles közepének
déli részén, akár a háború utáni évek Londonjában terjeszkedo szmogról vagy a brazil nyomornegyedek
patkányairól. Azoknak, akik magukat környezetvédonek mondják, idonként sokkal többet kellene
gondolkozniuk az emberi testrol, és úgy kellene alakítaniuk a témáikat, hogy megvédjék azt, és úgy
kellene fogalmazniuk, hogy mindenki megérthesse.


Néhányan azt vallják, hogy a skálát megváltoztatva "helyinek lenni" elegendo. Ezzel nem érték egyet,
bármennyire támogatom is az ilyen kezdeményezéseket. Ha nem leszünk képesek elérni, hogy az állam
visszakapja az elojogait, nem látom, hogy ki állhatna az egyes személyek és a transznacionális
zsarnokság közé. Az állam nélkül -bár nem szükségszeruen a ma ismert állam nélkül -hamarosan
minden magánkézbe kerül: a közoktatás, az egészségügy, és a közlekedés is.
A helyi és nemzeti demokrácia erosítése, a független, párhuzamos gazdaságok létrehozása fo kérdés, és
olyan dolog, amiben mindenki részt vehet.

A legnehezebb feladat mégis az alternatív globalizáció megteremtése, amelyet bizonyos szervezetek
"szövetkezeti globalizációnak" (együttmuködo globalizációnak) kezdenek nevezni. Ezek számára a
fogalom nem a helyihez való visszatérést vagy a menekülést jelenti, hanem a globális gazdaság
újraépítését az aljától felfelé, az egészségesebb, egyenlobb társadalmak alapján.

69 Lásd: http://www.ips.org/ifps; továbbá Michael Shuman: Going Local: Creating Self-reliant Communities in a Global Age.
New York, The Free Press, megjelenés alatt.

A "szociális gazdaságban", vagyis a közösségi és a magán melletti "harmadik szektorban" munkahelyek
ezrei és milliói léteznek betöltetlenül, de a kormányok mostanáig ezt nem érzékelték, mert ezek foként
ki nem elégített szükségletek formájában léteznek. A brazil munkások például feltalálják a "szociogazdaság",
vagy "közösségi, nem állami szektort", amely a változatos tulajdonformájú és vezetésu
szövetkezetek széles skáláján alapul, melyek együttmuködhetnek és kereskedhetnek egymással, hogy
elkerüljék a "kutya eszi kutyát" helyzetet, az egymással szembeni versenyzést. Ezek már kapcsolatba
léptek az uruguai és spanyol munkások szövetkezeteivel, amelyek hasonló elvek mentén szervezodtek.
A fair trade (tisztességes kereskedelem) mozgalom szintén tagokat és teret nyer. Leginkább ismert az
északiak számára a déli szövetkezetek által szállított "alternatív" tea és kávé, amely az elso lépésein már
messze túljutva, szupermarketek és közösségek (például önkormányzatok, egyetemek és hasonlók)
számára is szállít. Nagy-Britanniában a Keresztény Segély a vásárlók nyomására építve sürgeti a
szupermarketeket: vállaljanak felelosséget azokért a körülményekért, ahogyan az általuk árusított
termékeket gyártják Délen. Az egyetemi diákok és professzorok azt kérik a kantinoktól, hogy árusítsanak
organikus élelmiszereket, amelyeket a helyi termelok állítottak elo, és fair trade italokat. Másokhoz
csatlakozva a fogyasztásunkat az igazság szolgálatába állíthatjuk.
A szakszervezetek ugyancsak kezdenek nemzetközi kapcsolatokat kiépíteni. Amíg a munkások a
számukra legrosszabb feltételek felé haladva versenyeznek egymással, mindenki veszít. Ha létre tudnak
hozni az egész vállalatra kiterjedo, a határokon átnyúló egységes szakszervezetet, akkor sikeresen
kiállhatnak a vállalati hatalom ellen. A feladat az, hogy a kereseteket és a munkakörülményeket
világszerte fel kell emelni egy megfelelo szintre, nem egymás ellen harcolni a morzsákért; közös alapot
teremteni, nem a mennyezetet elérni mások kárára.
Egy francia humorista egyszer azt írta: "Ha a pénzednek a végére jutottál, keresd azt ott, ahol a
leginkább elterjedt: a szegényeknél." A kormányok ma éppen ezt teszik, sokkal inkább, mint bármikor,
mert a szegények legyökerezettek, helyben maradók, "lassúak", míg a nagy pénz vándorló, és a bájtok
sebességével halad. A helyben maradó pénz (a helyi vállalkozások, szakemberek, fizetésbol élok pénze)
a felso határig adóztatott, azon egyszeru okból kifolyólag, hogy megfogható.
Az egyetlen mód, hogy mindazért fizetni lehessen, amit meg kell valósítani -az éhség megszüntetése, a
környezet megújítása, az egészség és oktatás mindenki számára elérhetové tétele -, az az, hogy meg
kell fogni a pénzt ott, ahol valójában van, azaz a TNC-k között és a pénzpiacokon. Az úgynevezett
"Tobin adó" bevezetésére tett számos javaslat, amely a nemzetközi pénzügyi tranzakciók (FOREX)
megadóztatását vezetné be, csak a levegoben lóg. A tozsdét terhelo adókkal párosítva -csekély vételieladási
adó a részvényvásárláson, a kötvényeken, az opciókon, és a különös leszármaztatott
unokatestvéreiken -gyorsabban töltené meg az ENSZ és ügynökségei boröndjét, mint ahogyan azt
gyoznék elkölteni.


Ahhoz azonban, hogy megkapják az elköltés jogát, ezeknek az ügynökségeknek felelossé és számon
kérhetové kellene válniuk valakinek, a TNC-ken és a személyesen kijelölt kormányzók gyülekezetén kívül
is. Az ENSZ és a TNC-k ma kényelmes találkozókat rendeznek, mint amilyen a Geneva Üzleti Dialógus (a
Nemzetközi Kereskedelmi Kamara és az ENSZ közös vállalkozása) volt, a Transz-atlanti Üzleti Dialógus (a
TNC-k vezetoi és a legfelsobb nemzeti és nemzetközi tisztségviselok), amelyek sokszoros "konszenzusépíto"
gyakorlatok. Ha a nemzetközi bürokraták meg szeretnének menekülni az egyoldalúság
vádjától, ragaszkodniuk kellene ahhoz, hogy elegendo számú más szervezet képviseloit is meghívják, és
ezzel lehetové tegyék az alternatív hangok meghallását is.

Ha a nemzetközi adózást bevezetnék, a polgári egyesületeknek beleszólási jogot kellene kapniuk abba,
hogy a pénzt hogyan költik el, külön hányadot adva a szövetkezetek és egyéb decentralizált
vállalkozások, valamint a szegény országok demokratikusan választott kormányai számára, hogy
egészségügyi szolgáltatást és oktatást teremtsenek a saját népüknek. Ezeket az adókat nem vezetik be
varázsszóra, csak ha elegendo kormánynak mondja elég hangosan és világosan megfelelo számú polgár,
hogy azt kívánják: az adófizetés terhében a TNC-k is osztozzanak.
A kezdo lépés egy hatalmas Keynes-féle környezethelyreállító és megtisztító program finanszírozása
lehetne. A környezeti adó az egyetlen hosszú távú megoldás környezeti rombolásra. A régi mondás
nemzetközileg is érvényes: adóztasd meg azt, amibol kevesebbet akarsz, és ne adóztasd azt, amibol
többet. Ne adóztasd a foglalkoztatást és a bevételt, de adóztasd meg a környezetszennyezést és a
hulladékot, hogy az üzletet a helyes környezeti vágányra tereld.
Jelenti-e mindez azt, hogy a világ népességére nem fontos figyelni? Nem, a népesség komoly, mélyen
problematikus kérdés. De ha valaki nem akarja a lugánói megoldást, komolyan kell vennie a tanulmány
megelozésre vonatkozó részét, amelyben különbözo utak vannak felvázolva. A leghatékonyabb a nok
oktatása és a választás megadása számukra, amely a jelenlegi struktúraátalakító megszorító programok
mellett lehetetlen.
Van néhány alapveto szabály, amely bármilyen út választása esetén érvényes: eloször, meg kell
határozni a célt és az akadályokat, amelyek a cél elérésének útjában állnak. Annyi, a területen érdekelt
felet meg kell nyerni, amennyit csak lehet. Emlékezz az osi kínai stratéga, Szun Cu bölcsességére: Ne
azt tedd, amit leginkább szeretnél tenni. Azt tedd, amit az ellenfeled a legkevésbé szeretne, hogy tegyél.
Ha csak lehetséges, nemzetközileg cselekedj: a fenyegetés nemzetközi, így a válasznak is annak kell
lennie. Az internetes kapcsolat ma már olyan egyszeru, hogy mi is lehetünk "gyors emberek".
Az emberek, nemzetközi szervezeteket alkotva messzire mehetnek a jövo megformálásában, de én
hiszem azt is, hogy az események hozzájárulhatnak az olyan stratégiák ellehetetlenüléséhez,
amilyeneket a Lugánói tanulmány javasol. Sietek mérsékelni ezt a látszólagos optimizmust, rámutatva
arra, hogy a körülmények valószínuleg eléggé szörnyuek, és azt kívánom, bárcsak elkerülhetok
lennének. Ez a függelék az alternatívákról szól, és ezért nem akarom részletezni a félelmeimet, azonban
azt szeretném, ha a várható gazdasági-pénzügyi katasztrófa esetén, amelyet a Munkacsoport
nagyméretu "globális baleset"-nek nevezett, amelyet társadalmi lázadás követ, emlékeznének rá, hogy
errol szóltam a könyvben. A kártyavárak összeomlanak, és az "önszabályozó" piac, ahogyan Karl Polanyi
látta évtizedekkel ezelott, szét fogja tépni a társadalmat. 70
Végül, ha további morális alapot látunk szükségesnek a transznacionális zsarnokság ellenzéséhez,
fordulhatunk John Rawls Az igazságosság elmélete címu könyvéhez.71 Mielott a társadalmat kormányzó
alapelveket kiválasztanád, képzeld el a társadalmat egy olyan ember szempontjából, aki nem tudja a
saját helyét abban, és nem ismeri a képességeket és lehetoségeket, amelyeket meg fog kapni az élete
során. Akkor olyan világot választanál, amelyben "a szociális és gazdasági egyenlotlenségek úgy vannak
elrendezve, hogy azok a legnagyobb kedvezményt a legkevesebb elonyökkel rendelkezoknek nyújtják".
Bizonyosan nem olyan világot választanál, amely a Lugánói tanulmánylogikáját követi. Van választás.

70 A Great Transformationben. 1962.
71 Boston. 1957, Beacon Press (elso publikáció: Rinehart and Co.. 1944).


UTÓSZÓ A LUGÁNÓI TANULMÁNYHOZ

Nem titok: a Lugánói tanulmányt az elejétol a végéig én írtam. Annak megmagyarázásához azonban,
hogy miért tettem ezt, szükséges beszámolnom röviden jelenlegi munkámról. Az 1970-es évek
közepétol, amikor az elso könyvem -Hogyan hal meg a másik fél (How the other half dies) 72 anyagához
végeztem kutatást, minduntalan azt próbáltam megérteni és leírni, hogyan osztódik szét a
hatalom.
Ebbol kiindulva olyan témákkal foglalkoztam, mint az éhség a világban és a harmadik világ nyomora, a
déli félteke adósságainak hatása, az észak-déli viszonyok, a transznacionális vállalatok és intézmények
és a Világbank. Sok ember ezért azt gondolta, hogy én vagy fejlesztési szakérto vagy közgazdász
vagyok, vagy mindketto.
Valójában egyik sem. Sohasem éltem vagy dolgoztam fejlodo országban, és egy régi tanfolyamon kívül
soha nem tanultam formálisan közgazdaságtant. A három egyetemi fokozatomat tízéves idoszakonként
szereztem. Az elso egy kétszakirányos képzés volt: francia nyelvet és kormányügyeket tanultam az USA-
ban, a Smith College-ban. A második a "Licence és Philosophic" (Filozófiai diploma) a Sorbonne-ról.
Végül doktori disszertációm témája az USA élelmiszer-rendszerének a világ többi részére való eroszakos
átültetése lett, amely a betetozése volt a szemináriumok egy svédasztalának, az Ecole des Hautes
Etudes en Sciences Sociales-ben ("School for Advanced Studies in the Social Sciences": Felsofokú
Társadalomtudományi Tanulmányok Iskolája) és környezetében. Ez annyira tudományközi terület volt,
hogy az érintett hatóságok végül a Sorbonne következo kategóriájába sorolták: "Észak-amerikai
tanulmányok: választható politikatudomány".73

72 Harmondsworth. 1976. Penguin.

73 Publikálya. mint Les Strateges de la Faim. Genova, 1981. Editions Grounauer

Talán az egyetlen közös szála ennek a sokféle területnek az a hajlamom, hogy azt kérdezzem
mindenféle körülmények között: ki birtokolja a hatalmat, és hogyan használja azt, mely csoportok
kapják a hasznot, és kik fizetik meg azt. Amint úgy érzem, hogy ezeket a kérdéseket többé-kevésbé
megválaszoltam, továbblépek -ami lehet helyes, vagy helytelen -, ahelyett, hogy ugyanazt a barázdát
szántanám újra és újra.

Így történt akkor is, amikor az 1990-es évek közepén, a Fabrizio Sabellivel közösen írt könyvünk, a Faith
and Credit: the World Bank"s Secular Empire (Hit és hitel: a " Világbank világi birodalma) 74 befejezése
után új területet kerestem. A környezetvédelmi kérdések egyre jobban foglalkoztattak, ezt részben
annak köszönhetoen, hogy hat évig szolgáltam a Greenpeace Nemzetközi Tanácsában. A környezeti
ragadozókról és rombolásukról szóló emlékeztetok naponta öntötték el a számítógépemet a "greenlink"
(zöldvonal) jóvoltából.
Aztán 1995 kezdetén, nagyjából egy hónappal a mexikói pénzügyi összeomlás után, írtam egy javaslatot
és bevezetést egy Tökéletes buntények címmel tervezett könyvhöz. Ez azt mutatta volna be, hogy miért
fognak más válságok más "fejlodo piacokon" szükségszeruen bekövetkezni, hatalmas emberi
szenvedéseket okozva azok számára, akik nem maguk cselekedték meg a föld pénzügyi aláaknázását,
de az aknák válogatás nélkül pusztítják oket is, ha felrobbantják azokat. A feltételezés helyes volt, ezt
Oroszország és Ázsia példája azóta igazolta, de egy ilyen könyv megírása tetemes utazási költséget
jelentett volna, amit nem tudtam eloteremteni. Így rövidebb részeket írtam meg, és közben figyeltem a
Föld elleni támadás folytatódását és a szociális szerzodésnek a piaci "törvénnyel" való felváltását.
.

74 Harmondsworth. 1974. Penguin.


Ezek látszottak számomra a globalizáció legszembetunobb jellemvonásainak.
Tekintettel azokra a pusztításokra, amelyeket a thatcherizmus Nagy-Britanniában, a reaganizmus az
Egyesült Államokban és a neoliberalizmus a világon szinte mindenütt okozott, arra voltam kíváncsi,
hogyan lehetett ezt véghezvinni. Hogyan volt lehetséges fordított Robin Hoodként módszeresen elvenni
a szegényektol, és a gazdagoknak adni, vagy elvontabban fogalmazva, a tokét újraosztani a munka
hátrányára? Sok tanulmány kristálytisztává tette azt, hogy ez a transzfer hatalmas és globális
méretekben történik meg, mind az országokon belül, mind azok között." 75

Ilyen módon az amerikai családok legfelso 1%-a a reagani években megduplázta a bevételeit, míg az
egyéb családok 80%-a veszített abból. Minél lejjebb voltak a skálán, annál többet veszítettek. A történet
közelítoleg ugyanez volt Nagy-Britanniában. Nemzetközileg nézve a jövedelmek különbsége az
emberiség felso és alsó ötöde között megduplázódott három évtized alatt. A harmadik világ adóssága
szellemes mechanizmus volt a gazdagságnak a déli szegényektol a déli elitekhez való átjátszására, majd
tovább Északra, miközben a Világbank és az IMF politikai és gazdasági uralmát körülbástyázták. Ezt
légiónyi példa mutatja.
A Transznacionális Intézet Tagjainak Találkozóin rutinszeruen a következokrol beszélünk: a "globalizáló
Északról" -amely a nemzetközi elitet és az egyre aggódóbb középosztályt jelenti -, és a "globalizált
Délrol" -azokról az emberekrol, akikre a világpiacnak nincs szüksége, és akikkel nem is akar törodni,
bárhol élnek is -, valamint a bolygó népességérol, amelynek egyharmada Benti, kétharmada Kinti. 76
A világ láthatóan olyan romboló úton jár, pénzügyileg, szociálisan és a környezet szempontjából
egyaránt, hogy én, másokhoz hasonlóan, komolyan aggódni kezdtem.

75 Egy jó összefoglalásért lásd: UNCTAD: Trade and Development report 1997. Chapter 3.
76 A koncepciót foként John Cavanagh és Walden Bello dolgozta ki, ok a TNI más munkatársaitól is kaptak segítséget.

Most is aggódom, de az lett a véleményem, hogy a gazdasági globalizáció és ennek súlyos emberi és
világszintu következményeinek kapcsolatrendszerével foglalkozva valamilyen erosebb dologra van
szükség, nem csak egy újabb kritikai és magyarázó könyvre.
Hogy ez a "valami" mi lehetne, az még messze nem volt világos. De kezdtem ugyanezeket a
jelenségeket azoknak a szempontjából vizsgálni, akik a hatalomban vannak, akik a jelenlegi rendszerbol
a legtöbb hasznot húzzák. Lehet, hogy ezek könyörtelenek, és hiányzik belolük a rendszerük vesztesei
iránti minden együttérzés, de egyáltalán nem hülyék. Bizonyosan ok is hallják a riasztócsengok hangját,
és látják a riasztólámpák villogását. Nekik is kell aggódniuk.
És aggódnak is! Alan Greenspan a piaci boség túlzott áradása miatt aggódik, Soros György a
kapitalizmus túlzásai miatt, a Világbank fo gazdaságpolitikusa a struktúraátalakítási programoknak a
szegény országokban tapasztalható hatása és vadsága miatt, a Morgan Stanleynél a világgazdasági
igazgató a várható "toke és a munka közötti durva küzdelem" miatt aggódik, sok ember pedig a
társadalmi polarizáció és a környezeti összeomlás miatt. Azonban senki sem hozza mindezt össze
egyetlen képbe, legalábbis nem nyilvánosan.
Ha én azok között lennék, akik a hatalmat birtokolják -gondoltam -, szeretném a képet holtbiztosan
együtt felfogni, és hajlandó lennék csinos összeget fizetni azért, hogy a rendszer állapotát és
rugalmasságát tisztán, elhallgatások nélkül lássam, ha másért nem, hát azért, mert a jövobeli hatalmam
és a profiton ettol függ. Ha a diagnózis számomra és a hozzám hasonlók számára nagy veszélyekre
világítana rá, akkor olyan eloírásokhoz is akarnék jutni, amelyek segítenének a trendek
meglovagolásában és a jövo alakításában.
A Lugánói tanulmány ötlete lassanként kezdett formát ölteni. A világegyetem gazdáinak a szempontjait
állandóan észben kell tartani. Azt kérdeztem magamtól, hogy egy vagy két kiemelt, de informális csoport
(amelyeket most nem fogok megnevezni, nehogy törvényes eljárást hívjak ki magam ellen) hogyan
léphetne az ügyben.


Ezek megbíznának egy magas szintu munkacsoportot, amely teljesen észak-amerikai és európai
férfiakból állna, különféle tudományos területekrol összeverbuválva. A csoport tagjai az amerikaiak által
"politikai értelmiség"-nek nevezett emberek lennének, olyanfélék, akik simán mozognak az akadémiától
a kormányokig és vissza, nagy híru egyetemi központokat vezetnek, és magas pozíciójú tanácsadókként
szerepelnek. Súlyuk van a saját tudományos területükön, de a nevük nem forog közszájon.

Szigorúan titkos körülmények között dolgozva, valamilyen semleges helyen találkozva, az azonosságukat
eltitkolva talán még egymás elott is, a találkozóik között védett vonalakon kommunikálnak egymással, az
álnevüket használva. És természetesen több mint boségesen megfizetik oket az idoráfordításukért. A
feladatuk a világrendszer állapotának vizsgálata lenne, és egy tanulmány megírása megbízóik számára
arról, hogyan lehetne a legjobban folytatni úgy, hogy a céljaik elérése ne törjön meg.
Elég sokáig úgy gondoltam, hogy a tanulmányt valódiként hozom nyilvánosságra (bár a végén a
szerzoséget mindenképpen vállalni akartam). Végül olyan okok miatt, amelyeket túl unalmas volna itt
részletezni, feladtam a hiheto megtévesztés ötletét, de csak azután, hogy írtam egy regényes eloszót,
amely megmagyarázta, hogyan kerültem a Lugánói tanulmány birtokába. Ebben a kitalációban a
szereploknek növényneveket adtam álnévként, mint a tudományágak emlékezetet segíto megjelölését.
Ok az Aszfodél antropológus, a biológus Burdock, a demográfus Dill, a közgazdász Edelweiss, a filozófus
Foxglove, a történész Hawkweed, a politikatudós Pennycress, a szociológus Cinquefoil és a tudós-ökológus
Snowbell. És végül "ezek a nevek szerepelnek az Átadólevélen is. A csoport tizedik tagja, Gentian, a
ceremóniamester, a szervezo és a mindenes. Az én fikciómban a csoport minden tagjával személyes
kapcsolata volt a szponzorok megbízásából, akik jobbnak látták, ha nem hozzák nyilvánosságra a
kollektív vagy személyes azonosságukat, de akik, ahogy Gentian sejttette, magas pozíciójú, fontos
személyiségek.
Ekképpen a Munkacsoport soha nem tudta pontosan, hogy kinek is dolgozik, de az anyagi juttatásaik
elfojtották a maradék kíváncsiságukat, és aggodalmaikat is. Az összejöveteleiket egy nagy, kényelmes
házban tartották, "semleges" területen, azaz Svájcban, egy egyszerre elbuvölo, diszkrét és gazdag
kisvárosban. Lugánó errol azonnal eszünkbe jut.
Ennyit a Lugánói tanulmány kialakulásáról és formájáról. Nem tudok elképzelni olyasmit, ami jobban
lehetové tette volna annak kimondását, amit úgy éreztem, el kell mondani, és a látszólag különálló
szálakat összeszoni egy összetartó mintázattá. A csoport elofeltételei és megbízása a tagokat a logikai
következtetéseik irányába kellett, hogy hajtsa.
Amennyire tudom, az empirikus és az elméleti irodalom eddig soha nem vonta le ezeket a
következtetéseket, bár nekem most szinte majd kiszúrja a szememet. A jelenlegi rendszerünk egy olyan
univerzális gépezet, amely elpusztítja a környezetet, és veszteseket kreál, és senkinek sincs arról
fogalma, hogy mit kellene kezdeni velük.
Remélem, az olvasókat megborzongatja a Lugánói tanulmány, de azt hangsúlyozni szeretném, hogy ez
nem szenzációhajhászás. Nem is "szatíra", mint valamilyen swifti millenniumi Mérsékelt Javaslat. A
tartalma teljesen a vastag dossziékból származó tényanyag, éppen úgy, mint a többi könyvem esetében.
Kevésbé surun tartalmaz lábjegyzeteket, mint a többi, mert úgy gondoltam, a Munkacsoport tagjai
elégnek ítélik meg a saját szaktekintélyüket, de mindig szilárd tényekre alapozzák a mondanivalójukat.
Ha az olvasók ebben kételkednek, akkor tegyék ezt szóvá, és én ki fogom ásni a szükséges hivatkozást a
megalapozó dokumentumokat tartalmazó dobozaim egyikébol.
Más szavakkal, a Lugánói tanulmány olyan pontos, józan és távolságtartó elemzés, amilyet csak
elvégezni képes a komoly kutatás. Nem tudományos-fantasztikus írás vagy bármilyen más kitalálás. Az
alapveto önhittségtol eltekintve semmi nem csinálmány, és a legkevésbé sem volnék meglepve, ha
megtudnám, hogy egy hasonló dokumentumot már elkészített egy valóságos munkacsoport.
Egy vagy két barátom azt javasolta, egyértelmuvé kellene tennem, hogy a tanulmány mely részei
tükrözik a saját nézeteimet, és melyek nem; ezt kedvesen mondták, arra utalva, hogy nem eléggé
foglalkoztam az ellenvéleményemmel, nem részleteztem azt különösebben.


Annak a kockázatával, hogy igazán fárasztó ismétlésekbe bocsátkozom olyan dolgokat illetoen,
amelyeket itt és a Függelékben is eleget tárgyaltam, azt hangsúlyozom, hogy a legfontosabb célom az
volt, hogy a Lugánó... következtetései egyenesen folyjanak a Munkacsoport elofeltételeibol és a
világgazdaságban megkívánt eredményekbol. Ebbol nem következik, hogy én elfogadom az elofeltételeket
(kivéve a környezetvédelmi feltételeket), és még kevésbé az eredményeket, és még ennél is
kevésbé a módszereket. Azt is hiszem, hogy a világ az o útjukon halad, hacsak a nemzetek között és a
nemzeteken belül radikális újrarendezés nem következik be haladéktalanul.
Ez a könyv lesújtani szándékozik a kényelmesekre, sajnos, anélkül, hogy a lesújtottak számára ez
kényelmes lenne. Ezek az idok azonban nem szép idok, és a tét nagy.
Néhány speciális példa.

•
Lehet, hogy érdekes vitáim lesznek az "identitáspolitika" (lásd II. rész 2. fejezet, "Pillérek")
védoivel, akik számára kevés türelmem van a millió "oszd meg és uralkodj" elonyük miatt.
•
A balra hajló alapítványok a nézetem szerint a bunnel határos hülyeséget tanúsítanak azzal, hogy
nem védték meg -azaz nem finanszírozták -a haladó ötleteket. Bezzeg a Munkacsoport megérti
az ideológia kialakításának és használatának fontosságát. 77
•
A genetikailag módosított organizmusok számtalan fajának kibocsátása a környezetbe
véleményem szerint öngyilkosság, és így illeszkedik a Délre vonatkozó lugánói célokhoz.
77 Lásd Susan George: How to Win the War of Ideas: Lessons from the Gram-scian Right. Summer 1997, Dissent.

És így tovább. Néha kiemelem a Jobb könyörtelenségét, néha kritizálom azt, amit a Bal vakságának vagy
jelszavának látok. Ennek elég rendesen el kell tántorítania mindenkit korábbi kényelmes szemléletétol,
és ha nem, akkor a kötelezo (ezt mondták nekem) paragrafusok, amelyek sértik az olvasó
intelligenciáját, megteszik ezt.
Végül néhány köszönetnyilvánítás: Roger van Zwanenberg és Robert Webb a Plutónál jelentos
energiáját és szaktudásukat áldozták fel a könyv érdekében, és ezért lekötelezettjük vagyok. A tartalommal
kapcsolatos segítséget illetoen, a tanulmányban érintett terep jelentos részét már ismertem,
mielott a munkát elkezdtem volna, és tudtam, hová forduljak információért, ha olyan szakterülethez
érkezem, ahol magam kevésbé voltam otthon. Sok ember nyújtotta a kezét; a megnevezésük nem
mindig lenne elony számukra. Közülük három számára a köszönetem azonban nem maradhat el: Alex
Brennernek többnyelvu, igen alapos és kedves kutatási segítségéért; Fabrizio Sabellinek az intellektuális
szigoráért, barátságáért és kritikai megjegyzéseiért, amelyeket azonban a kedvessége mindig mérsékelt;
Charles-Henry George-nak azért, hogy minden egyes sort elolvasott, és végig fenntartotta a munkakedvemet
anyagi és morális támogatásával. Senkinek sem szabadna élnie egy íróval: CHG valahogyan
mégis megteszi ezt, türelemmel és magabiztosan.


Susan George

Nem titok: a Lugánói tanulmányt az elejétol a végéig én írtam.
Az 1970-es évek közepétol, amikor az elso könyvem anyagához végeztem kutatást, folyton azt próbáltam megérteni és leírni,
hogyan osztódik szét a hatalom. Ebbol kiindulva olyan témákkal foglalkoztam, mint az éhség a világban és a harmadik világ
nyomora, a déli félteke adósságainak hatása, az észak-déli viszonyok, a transznacionális vállalatok és intézmények, és a
Világbank.
A Lugánói tanulmány olyan pontos, józan és távolságtartó elemzés, amilyet csak elvégezni képes a komoly kutatás. Nem
tudományos fantasztikus írás, vagy bármilyen más kitalálás. A legkevésbé sem volnék meglepve, ha megtudnám, hogy egy
hasonló dokumentumot már elkészített egy valóságos munkacsoport.

Susan George

Susan George könyvével eloször 2000-ben találkoztam. Az elso kiadás jutott el hozzám. Azonnal, szinte egy ülto helyembenvégigolvastam. Nagyon megrázott. Úgy éreztem, hogy akkor értettem meg igazán a Bokros-csomag és a Világbank, valamint
az IMF -a Nemzet¬közi Valutaalap -Magyarországon játszott szerepét.
Susan George könyve soha nem volt annyira idoszeru, mint éppen most és éppen nálunk. Az sem titok, hogy Susan George
baloldali gondolkodó, aki szigorú szakmai munkával, meggyozo elemzésekkel támasztja alá véleményét, bizonyítva, hogy a
globalizációs erok országokat és népeket tesznek tönkre. De mégsem pesszimista! Figyelmeztet könyve végén arra, hogy vanmegoldás. Így fogalmaz: "le kell számolni a transznacionális zsarnoksággal, mielott az számolna le velünk". Hogy hogyan?
Aki végigolvassa ezt az érdekfeszíto, igényes, esetenként komoly utánagondolást igénylo "globalizációs krimit", az rá fog
találni a megoldásra.

Dr.Csath Magdolna közgazdász, egyetemi tanár