Michael Moore

HÜLYE FEHÉR EMBER

A szerző kérését tiszteletben tartva,
a könyv – a világon mindenütt – cenzúrázatlanul jelenik meg.
A Kiadó nem feltétlenül ért egyet a szerző véleményével.

brand

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
MICHAEL MOORE / STUPID WHITE MEN
ReganBooks, An Imprint
HarperCollins Publishers, 2001
Minden jog fenntartva

Fordította FODOR GYÖRGY

Szerkesztette BESENYŐ VIKTÓRIA

Copyright © Michael Moore, 2001
Hungarian translation © Fodor György, 2003
Hungarian edition © Sweetwater Publisher Establishment, 2003
Cover design © Sweetwater Publisher Establishment, 2003

Kiadja a BRAND KIADÓ,
az Édesvíz Kft. divíziója, BUDAPEST, 2003
Felelős kiadó a Kiadó igazgatója
Műszaki vezető ERDÉLYI ANNA
Tipográfia TYPOSTUDIÓ KKT.
Borítót készítette EL GRECO KFT.
Nyomta REÁLSZISZTÉMA DABASI NYOMDA RT., DABAS
Felelős vezető MÁDI LAJOS vezérigazgató
A Kiadó on-line támogatója az [origo]

ISBN 963 528 709 7

Al Hirvelának

"Elképesztő, hogy győztem, pedig a béke, a prosperitás és a folyamatosság ellenében indultam."
GEORGE W. BUSH 2001. JÚNIUS 14-ÉN
GÖRAN PERSSON SVÉD MINISZTERELNÖKKEL BESZÉLGETETT, NEM TUDVA, HOGY SZAVAIT EGY TELEVÍZIÓS KAMERA VESZI

tartalom

Bevezetés
EGY Színtiszta amerikai puccs
KETTŐ Kedves George!
HÁROM Ó, te Dow!
NÉGY Öld a fehéreket!
ÖT Idióta nemzet
HAT Csinos bolygó, senki nincs itthon
HÉT A hímek hanyatlása
NYOLC Mi vagyunk a legnagyobbak!
KILENC Nagy, boldog börtön
TÍZ Demokraták, halottnak nyilvánítva
TIZENEGY A nép imája
TIZENKETTŐ Tallahassee-i sejehaj
Utószó
A szerzőről
Jegyzetek

bevezetés

Sokak szerint az egész 2000. november 7-ének éjszakáján kezdődött, amikor Jeb Bush meglepte fivérét, az ifjabbik George-ot egy korai karácsonyi ajándékkal – Florida állammal.
Mások viszont, akikre rámosolygott a szerencse, úgy tartják, hogy a fordulópont akkor következett be, amikor a Dow[1] majdnem húsz év legnagyobb évi veszteségét könyvelhette el.
A többség számára az adta meg a kegyelemdöfést, amikor közölték, hogy a Plútó már nem is bolygó, az általunk ismert élet pedig oly távoli, mint az új elnök üres tekintete.
Bármikor is következett be a teljes összeomlás pillanata, már nem számít. Mi, amerikaiak már tudjuk: valaki kihúzta a dugót a konnektorból, és véget vetett az éjszakába nyúló partinak. Amerikai évszázad? Ennek vége. Legyetek üdvözölve a lidércnyomás 21. évszázadában!
Egy senki által meg nem választott elnök ül a Fehér Házban. Kaliforniában annyi elektromos áram sincs, hogy megpörgesse a turmixgépet vagy kivégezze az elítélteket.
Olcsóbb, ha postán adod fel magad a belvárosba, mint ha odahajtasz.
Oroszország és Kína új paktumot írt alá – pont akkor, amikor felszámoltuk az utolsó atombunkerünket is.
A dot-com részvények frászt-com részvényekké váltak[2], a NASDAQ[3] olyan biztos nyereséget kínált, mint egy vacak pókerjátszma Reno hátsó termeiben.
Az elmúlt két évben szűnt meg a legtöbb munkahely, legalábbis azóta, hogy a Reagan-korszak lepusztította az országot.
Nagyobb eséllyel randevúzhatsz Katherine Harrisszel[4] vagy Tom DeLayjel[5], mint hogy elérd az északnyugati csatlakozást Detroitban egy szép napos délelőtt.
Mit mondasz? Hogy beszélni akarsz egy emberi lénnyel az "ügyfélszolgálatnál"? Ha-ha-ha! Nyomd meg a négyes gombot, és elpusszantottad az egész napodat.
De hát nem vagy te szerencsés? Két munkahelyed is van, mint a feleségednek, és még ott a kis Jimmy is, aki a McDonald'snál talpal, így aztán megengedheted magadnak az új házat a fákkal szegélyezett utcában, csinosan nyírt gyeppel és helyes kis fehérre kent léckerítéssel… és odasüss, jön Blöki, hogy üdvözölje a felhajtóra beálló nagypapit! Szóval, a jövő hónapban kifizeted a diákhitel utolsó részletét, amit az elmúlt húsz évben törlesztettél, de akkor a céged HIRTELEN közli, hogy átköltözik Mexikóba – nélküled! A feleségeddel tudatják, hogy nincs rá szükség, mert az új humánpolitikai tanácsadó szerint egy ember is könnyedén elvégezheti három másik munkáját. Jimmy valami ismeretlen betegséggel állít haza, mert felzabált valami McNuggetet, és az egészségbiztosítód közli, hogy nem fizeti ugyan a műtétjét, de boldogan vállalják ambuláns kezelését, ha hetente kétszer Tijuanába autózol, mert most építettek ott egy új ambuláns klinikát, éppen a határ túloldalán, hála a szabadkereskedelemnek, amely felelős is meg nem is azért a gilisztáért, amelyet a félig megzabált McNuggetben találtak. Ó, bocsánat, a pénzbeszedő éppen most telefonált, visszakérik az új Celicádat, mert elmulasztottál egy részfizetést! Hé, ha már Tijuanába mész, és leteszed Jimmyt, akkor ott az utca végén még kérheted a régi munkádat, ott vannak a régi társak is egy melléképületben, reggelire mindig kapnak egy burritót ingyen, amikor hajnali ötkor munkába jönnek.
Bocsánat, talán álmodom, de nem néztek ki jobban a dolgok akár még egy évvel ezelőtt is? Nem arról volt szó, hogy a történelem legnagyobb gazdasági fejlődését fogjuk megtapasztalni? Nem úgy volt, hogy a kormány véget vet ötvenöt év hiánygazdálkodásának? Nem azzal dicsekedett, hogy éppen elég készpénztöbblete van Amerika összes írtjának, hídjának és rossz fogának rendbetételére? A levegő- és vízszennyezési mutatók évtizedek óta a legalacsonyabban álltak, a bűnözés alsó rekordot döntött, a tizenéves terhesség szinte megszűnt, és több gyerek végzett a középiskolákban és az egyetemeken, mint bármikor. Az idős emberek tovább éltek, 12 centes percdíjjal hívhattad Katmandut, az internet pedig egyre szorosabban fűzte össze a világot (eltekintve az elektromosság nélkül élő kétmilliárdtól). A palesztinok együtt kenyereztek az izraeliekkel, Észak-Írországban megosztoztak korsó sörükön a katolikusok és a protestánsok. Igen, kezdett javulni az életünk – és ezt mindannyian éreztük is. Az emberek barátságosabbak voltak, az idegenek megmondták a pontos időt az utcán, az adóhivatal könnyebb kérdéseket tett fel, tehát több milliomosunk is lehetett.
És akkor valami történt!
A befektetők milliókat vesztettek a tőzsdén. Tíz év óta először emelkedett a bűnözés. Az egekig szökött a munkanélküliség. Eltűntek a színről olyan amerikai jelképek, mint a Montgomery Ward[6] és a TWA[7]. Váratlanul 2,5 millió hordó olaj szűkében lettünk – naponta! Az izraeliek újra öldösni kezdték a palesztinokat, a palesztinok pedig viszonozták a szívességet. 2001 közepére harminchét ország háborúzott a világban. Kína lett az új ellenségünk – megint. Az ENSZ kirúgott bennünket az Emberi Jogi Bizottságból, az Európai Unió pedig azért támadott minket, mert egyoldalúan megsértettük az ABM-szerződést[8], és visszatértünk a csillagháborúhoz. Átkozottul nehéz volt egy jó filmet találni. Milliók szoktak le a kereskedelmi televíziókról, és hiába kapcsoltad be bármelyik rádióadót, mind egyformán szólt – szarul.
Röviden: egy csapásra minden bedöglött. Legyen szó akár az ingatag gazdaságról, az akadozó energiaellátásról, a tovatűnő világbékéről, a munkahelyek bizonytalanságáról, az egészségügyi ellátás hiányáról, vagy csak a használhatatlan szavazócédulákról, amelyekkel elnököt kellett választani, az amerikaiak zöme világosan látta, hogy semmi sem működik. A Firestone abroncsok bekrepáltak, a rajtuk guruló Ford Explorerek szintén[9]. A segélyhívó számok nem működnek. A mobilok nem működnek, de ha mégis, akkor az asztalod mellett, ahol éppen vacsorázni próbálsz, egy seggfej vitatkozik a tőzsdeügynökével.
A választás szabadsága a múlté. Már csak hat médiavállalkozásunk, hat légitársaságunk, két és fél autógyártónk és egy rádióbirodalmunk maradt. Bármire van szükséged, ott a WalMart[10]. Két olyan politikai párt közül választhatsz, amelyek egyformán beszélnek, egyformán szavaznak, és ugyanazok a gazdag adományozók pénzelik őket. Választhatsz: viseled az unalmas pasztellszíneket, és befogod a szád, vagy felveszel egy Marilyn Manson-trikót, és kirúgatod magad a suliból. Britney vagy Christina[11], WB[12] vagy UPN[13], Florida vagy Texas – emberek, egy fikarcnyi különbség sincs közöttük! Mind egy és ugyanaz, tökmindegy, tökmindegy, tökmindegy…
Hogyan történt? Három rövidke szó elmondja.
Hülye Fehér Ember.
Gondold csak el: a Bush fiúk a papa politikusi elméjének csekély örökét (hogy azt ne mondjam, karizmáját) vették át, és azt még vékonyabban kenték szét egymás között. Bush, hogy feltuningolja magát, újra előhúzta Dick Cheneyt[14], Donald Rumsfeldet[15], Spencer Abrahamet[16] és a többi kivénhedt fecsegőt. A Fortune 500[17] ügyvezető igazgatói, a Hollywood és az ötszáz tévécsatorna mögött álló nagymenők, és a pokolba, még Átlag Joe is, látva új autóján a matricát, miszerint csak tizenöt gallont fogyaszt, felkiált: "nem is rossz!", miközben feje fölött szétnyílik az ózonpajzs.
Erről van szó, az egész bolygót lerohanják – de én tudom, hogy a Föld visszavág. Egy februári napon Chicagóban a hőmérséklet 21 fokra emelkedett. Hát ez óriási, sikongattak az emberek. Rövid ujjú ingben mászkált mindenki, a Michigan-tó partja tele volt napozókkal. Imádom ezt az időt, csacsogta egy hölgy az utcán.
Imádja? Hadd kérdezzem már meg, ha éjfélkor hirtelen felkél a nap, mondanád-e, hogy ó, hát nem csodálatos? Imádom! Több napfényt!
Hát persze hogy nem. Úgy becsinálnál, mint még soha. Őrülten sikongatnál, hogy elszabadult a Föld a pályájáról, és másodpercenként milliómérföldes sebességgel zuhan a Napba. Kétlem, hogy bárki is a partra rohanna, hogy elkapjon néhány plusznapsugarat. Persze nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Talán csak valaki ezer robbanótöltetet lőtt ki Milwaukee-ra, ezért látszik olyan nagy fényesség északon, ahogy a nukleáris maghasadás kölcsönhatásba lép a bedeszkázott ablakú, üzemen kívüli szeszgyárakkal.
Mi a csodáért gondoljuk, hogy kitörő örömmel kell fogadnunk a 21 fokos meleget az év leghidegebb havában, Amerika egyik leghidegebb városában? Inkább azonnali cselekvést kellene követelnünk képviselőinktől, és gyors megbüntetését mindazoknak, akik felelősek a klímaváltozásért. Emberek, ez így nincs rendben: valami rettenetesen elromlott. És ha nekem nem hisztek, kérdezzétek meg a halott, fertőzött tehenet, miközben húsa élvezetébe merültök egy első osztályú helyen.
De ne aggódjuk Földanyánkért! Túlélt ő már sokkal nehezebb időket is. Hagyjuk ezt a környezetvédőkre, legyenek nekik álmatlan éjszakáik, nekünk átkozottul sok dolgunk van a pénzcsinálással.
Ah, a pénz. A siker édeskés bűze.
Pár évvel ezelőtt egy pasassal beszélgettem egy bárban, és kiderült róla, hogy tőzsdeügynök. A befektetéseimről kérdezgetett, mire mondtam neki, hogy egyetlen részvényem sincs. Meg volt döbbenve.
– Úgy érti, hogy nincs portfóliója, ahol a pénzét tartja?
– Nem tartom jó ötletnek, hogy a pénzt portfóliókban tartsuk – mondtam –, de még pénztárcában vagy a matrac alatt sem. Azt a keveset, amit meg tudok takarítani, egy bank nevű helyre teszem, ahol, régimódi kifejezéssel élve, takarékszámlám van.
Egyáltalán nem volt feldobva.
– Saját magával szúr ki – mondta. – Ráadásul felelőtlen is. Olvastam valahol, hogy az első filmje szép kis összeget hozott, így van? Tudja, mennyi pénze lenne ma, ha azt tíz évvel ezelőtt befekteti a tőzsdén? Talán harminc millája.
Harmincmillió? Dollárban? Ennyim lehetne? Auuuhhh! Min jár az eszem?
Hirtelen hányingerem lett, olyan érzésem támadt, hogy az elveim, a hitem mindjárt a cipőmön végzi. Kimentettem magam, és távoztam.
A tőzsdeügynök nem sokkal ez után megszerezte a címemet, és küldözgetni kezdte a heti piaci adatokat és egyéb tájékoztatókat, abban a reményben, hogy átadom neki a gyermekem iskolai pénzalapját, amivel eljátszadozhat az Övezetben, vagyis a Wall Streeten.
Végül a befektetési lehetőségek szórólapjai elmaradtak. Az elmúlt másfél évben a Microsoft 120 dollárról 40-re zuhant, a Pets.com[18], valamint csatolt kis babarészvényei a babamennyországba mentek. A NASDAQ értékének csaknem 40 százalékát veszítette el, az őrült piaci játékba becsalogatott és kis megtakarításaikat kockára tevő átlag amerikaiak pedig milliárdokat veszítettek. Füstbe mentek a korai nyugdíjról szövögetett tervek. Szerencsésnek mondhatja magát, akinek csak heti negyven órát kell dolgoznia, ha 82 éves lesz, vagy ha csöpög a vizelete – bármelyik állapot következzék is be előbb.
Ez persze nem vonatkozik mindenkire. Csaknem 56 ezer új milliomos van ebben az országban – banditák módjára csinálták meg a szerencséjüket. Azért kereshettek sok pénzt, mert csinos kezdőtőkéjük volt, amit gazdag vállalatokba fektettek; ezek a társaságok úgy gazdagodtak meg, hogy kirúgták a dolgozóikat, a szegény országokban gyerekeket és szegényeket zsákmányoltak ki, és óriási adókedvezményeket kaptak. A mohóságot már-már kötelességnek tartották. Annyira hatásosan alakították ki a kapzsiság és a telhetetlenség légkörét, hogy ezek a szavak már ki is mentek a divatból. Ma ezt sikernek hívják. Már senki sem tartja a mohóságot csúnya vagy erkölcstelen dolognak; olyannyira beépült az életünkbe, hogy amikor ez a texasi fazon mohóságában megkaparintotta az általa meg sem nyert választásokat, félreálltunk, és hagytuk, hadd vigye – hiszen voltaképpen nem is igazán mohó volt ő, egyszerűen csak ügyes. A korporatív mezőgazdasági üzemek tevékenysége, amely kockázatos genetikai műveletekkel átfazonírozza a kukoricapelyhedet, az sem őrültség vagy mohóság – hanem haladás. A szomszédod sem mohó, ha a valaha konstruált legnagyobb városi terepjárót akarja – csak a motor nyomatékát szeretné növelni!
A Hülye Fehér Vírus olyan hatékony, hogy még a Colin Powell[19], a Gale Norton[20]- és a Condoleezza Ricez[21]-féle imposztorokat is megfertőzte. És gyávaságot okozott, mindenütt érzékelhető, bénító, össznemzeti félelmet. Annyira áthatott bennünket, hogy nem tudom, kigyógyulunk-e belőle valaha. Nagyon igyekszünk elfelejteni a pillanatot, amikor ez a kulturális fordulat elérte a kritikus pontot, és a gonosz erői átvették a hatalmat. Tudom, te is tudod, még a Brit Hume-hoz hasonló idióták is tisztában vannak vele, miről van szó. Arról az átkozott ellopott választásról. Ellopták, eltérítették, elrabolták, kitépték az amerikai nép kezéből és szívéből. Egyáltalán nincs vita arról, hogy ki kapott több szavazatot, és alig fér kétség a floridai választási trükkökhöz. Ennek ellenére délutánonként mégsem a győztest látjuk wiffle[22]-ballt játszani a Fehér Ház déli gyepén.
Egyáltalán nem beszélünk a valódi bajokról – jussunk már túl rajta, mondják –, de annak a harminchat napnak az eseményei nagyon megráztak bennünket, kiszorították belőlünk a szuszt, és erősen megfeküdték nemzetünk gyomrát. Bánatos pofával kóborgunk, töprengünk, vajon idővel javulhat-e a helyzet. Lesz-e munkánk jövőre? Mi lesz a nyugdíjalapunkkal? Besorolják-e a jégkockát is az élelmiszerek közé?
Nem számítunk! Ezt a kemény leckét kell megtanulni. És még gorombább az a felismerés, hogy mindaz, amit mondtak nekünk – szavazzunk, tartsuk be a törvényt, a megfelelő kukába dobjuk be a borosüveget –, az sem számít semmit. Akár le is eresztheted a függönyt, kihúzhatod a telefondugót, mert téred és amerikai honfitársaidat jelentéktelennek nyilvánítottak. Sajnálattal értesítünk, hogy állampolgári szolgálataidra immár nem tartanak igényt.
Úrrá lett a zűrzavar, a nemzet csalódottságának szeizmikus rengései már a talpunk alatt morajlanak. A morgás nem csillapodik, hanem naponta erősödik. Nyolc hónappal a Választások után, 2001 derekán túl a Fox közvélemény-kutatója közölte, hogy az amerikaiak közel 60 százaléka nem tette túl magát azon, ahogyan Bush megszerezte a Fehér Házat – és még mindig dühösek. Nem kevés idő ez, és még mindig ellenséges indulattal viseltetnek vezetőjük iránt. Ha az efféle hangulat elszabadul, még a történelem megváltoztatására is képes. Amerikaiak milliói a politikai paletta minden részén bizonytalanságot, idegességet, megingást, talajvesztést észlelnek. A többiek börtönben vannak.
Az ország szívében általános az érzés, hogy az állam hajója teljes gőzzel halad, de senki nincs a kormánykeréknél; a kormányost senki sem jelölte ki, ő maga pedig bevallotta, hogy ittas vezető.
A republikánusok kemény magja erősen reméli, hogy Nagy Dick Cheney[23] túlél még legalább fél tucat szívrohamot, és kitart mindaddig, amíg felügyelete alatt mindent kifosztanak, feldúlnak Wichitától nyugatra. Eközben ő és bandája kettőzött erőfeszítéssel igyekszik megrontani a környezetet, az alkotmányt és a tallahassee-i bizonyítékokat, még a 2004-es választások előtt.
Egy dologban bizonyos vagyok: eljön a betegek kiszelektálásának ideje. Az amerikaiak gyorsabban fogják lekapcsolni a kormányzatot életben tartó gépeket, mintsem kimondhatnád: Halálosztó Jack Kevorkian[24].
Szóval elég legyen a környezetpusztításból, Ms. Norton – a minap hallottam, hogy újra nőnek a fák! El a bombákkal Mr. Rumsfeld és Powell tábornok, mindannyian azt szeretnénk, ha inkább érdemrendeket tűzögetnének. Húzzon el, Mr. Abraham – semmi perc alatt a Grosse Pointe Yacht Club[25] elé parkoljuk le az összes benzinzabáló dögöt!
Hamarosan – a jó vermonti Szent Jeffords[26]-hoz hasonlóan – az elefántok a vízbe ugrálnak a süllyedő hajóról. Mi pedig a székben hátradőlve élvezzük az előadást, és azon törjük a fejünket, hogy miből fizessük ki a következő havi házbért, és hová bújjunk el Antonin Scalia[27] januári hideg esőként ránk záporozó maradványai elől. Hé, a fenébe is, várjunk csak! Januárban nem szabad, hogy essen az eső!
Dagad a pánik. A média ugyan elfordulhat, ha akar, a nagyokosok pedig próbálhatják elhitetni a hazugságaikat, de amerikaiak millióit nem lehet átverni. A tőzsde nem egyszerűen természetes ciklusát éli. Nincs semmi jó a genetikailag feljavított marhahúsban. A bank nem akar veled együttműködve segíteni, hogy ledolgozd a hátralékodat. A kábeltévés szerelő nem jön reggel nyolc és délután négy között – semmikor sem jön. Ától cettig baromság az egész, és minél hamarabb rájönnek, hogy a nyomukban vagyunk, annál gyorsabban kapjuk vissza országunkat.
Ma elvittem az egyéves kocsimat – alig négyezer mérföld van benne – a szervizbe, ahhoz a kereskedőhöz, ahol vettem. Miért? Mert minden második alkalommal egyszerűen nem indul. Kicseréltem az önindítót, az akkumulátort, a biztosítékot, a komputercsipet, de nem sikerült megoldani a problémát.
Elmondtam mindezt a szerviz vezetőjének.
Lesújtó pillantást vetett rám.
– Ó, ezek az új Bogarak! Csak akkor indulnak be, ha mindennap használják őket.
Biztos voltam benne, hogy én értettem rosszul, hiszen ő tökéletes angolsággal beszélt. Megint megkérdeztem, hogy mi a gond.
– Figyeljen ide – mondta, és sajnálkozva gesztikulált –, ezeket a Volkswageneket számítógép vezérli. Ha az nem észlel aktivitást, azaz maga nem indítja be és vezeti az autót mindennap, akkor azt feltételezi, hogy az akkumulátor kifújt, vagy valami más baj van, és egyszerűen blokkolja az egész kocsit. Nincs rá mód, hogy valaki legalább naponta egyszer beindítsa?
Nem tudtam mit mondani. Ha nem indítod be mindennap az autót, akkor annak vége. Talán 1901-et írunk? Én vagyok tán pimasz, mert elvárom, hogy a húszezer dolláros Bogár mindig beinduljon, amikor beteszem a slusszkulcsot? Nincs manapság a világon túlságosan sok bizonyosság. A nap még mindig nyugaton nyugszik, a pápa megtartja az éjféli misét karácsonykor, Strom Thurmond[28] pedig mindig életre kel, ha akad a közelében letapizható ex-First Lady. Én viszont hitbéli ügyeimben legalább egy utolsó tételhez ragaszkodom: egy vadonatúj autó mindig beindul, és pont.
– Hozzám hasonlóan gondolkodik a vevők 95 százaléka, akiknek eladták az új Bogarakat – mondtam. – Manhattanben lakom. Ismer bárkit Manhattanben, aki naponta beül az autójába?
– Értem én, uram. Ebben a városban senki nincs, aki minden nap autózna. Metróznak! Nem tudom, miért árulják egyáltalán a városban azt a kocsit. Valóban szégyen. Megpróbált már írni a Volkswagennek? Nem akad egy kölyök a környéken, aki mindennap pár percre beindítaná? – kérdezte.
Úgyhogy itt állok megfürödve egy autóval, amelyik nem működik, egy országgal, ahol minden elromlott, és az ország minden férfiúja, nője és gyermeke csak önmagával törődik. A leggazdagabbak élik túl – nincs több mentőcsónak.
Pedig kell lennie valamilyen kiútnak…

egy
Színtiszta
amerikai
puccs

Az alábbi üzenet valahonnan Észak Amerikából érkezett, az ENSZ-erők 2001. január 9-én 06.00 órakor rögzítették:
Az Amerikai Egyesült Államok polgára vagyok. Kormányunkat megbuktatták. Választott elnökünket száműzték. Martinispoharakkal hadonászó, madzag nyakkendős fehér emberek szállták meg nemzetünk fővárosát.
Ostrom alatt állunk. Mi vagyunk az Egyesült Államok száműzött kormánya.
Nem vagyunk kevesen. Csapatunk több mint 154 millió felnőttet és 80 millió gyermeket számlál. Ez a 234 millió ember nem szavazott az önmagát a hatalomba ültető kormányra, tehát az nem is képvisel bennünket.
Az Egyesült Államok választott elnöke Al Gore. Több mint 539 898 szavazattal kapott többet George W. Bushnál. Most mégsem ő ücsörög az Ovális Irodában. Ehelyett céltalanul és dologtalanul kódorog, és csak akkor bukkan fel, ha diákokat kell kioktatnia, vagy sütivel tölti fel a készleteit.
Al Gore győzött, a Száműzött Elnök. Sokáig éljen az elnök, Albertóóóóóóó Góóóóóóóre!
Hát akkor ki az, aki beköltözött a Pennsylvania Avenue 1600.[29]-ba? Majd én megmondom: George W. Bush, az Egyesült Államok "elnöke". A Tolvajok Fejedelme.
A régi szép időkben a politikusok még kivárták, amíg hivatalt kaptak, és csak az után hibbantak meg. Ő viszont már készen érkezett. Most pedig szövetségi területen bitangol, önkényes lakás­foglaló az Ovális Irodában. Ha ezt a történetet úgy mesélem el, hogy azt mondom, mindez Guatemalában történt, egy szempillantás alatt mindenki elhiszi. De ezt a puccsot amerikai zászlóba csomagolták, piros-fehér-kékben szervírozták, ezért a bűnösök azt hiszik, hogy megúszhatják.
A túszul ejtett 234 millió amerikai nevében felkértem a NATO-t, hogy tegye azt, amit Boszniában és Koszovóban csinált, vagy amit Amerika tett Haitin, illetve Lee Marvin A piszkos tizenkettőben:
Küldjétek a tengerészgyalogosokat! Lőjétek ki a Scud rakétákat. Tálaljátok elénk Antonin Scalia fejét!
Magam kértem Kofi Annan ENSZ-főtitkárt, hallgassa meg panaszunkat. Immár képtelenek vagyunk magunkat kormányozni, és szabad, tiszta választásokat tartani. ENSZ-megfigyelőkre, ENSZ-csapatokra, ENSZ-határozatokra van szükségünk!
A fenébe is, Jimmy Cartert akarjuk!
Immár nem vagyunk jobbak egy eldugott banánköztársaságnál. Azt kérdezzünk magunktól: ugyan miért keljünk fel reggelenként, miért dolgozzunk, koptassuk a fenekünket, csak azért, hogy a katonai parancsuralmat gyakorló csoportot és bandájukat a korporációs[30] Amerikában árukkal és szolgáltatásokkal elégítsük ki, amelyek még gazdagabbá teszik őket. Miért kellene a mi adónkból pénzelni az ő puccsukat?
Megeshet-e még, hogy életformánk védelmében életük feláldozására küldjük csatába fiainkat, holott az voltaképpen csak azoknak a szürkülő hajú öregembereknek az életstílusa, akik befészkelték magukat a Potomac folyó partján elbitorolt főhadiszállásra?
Ó, Jézus Mária, Szent József, nem bírom elviselni! Lökje már ide valaki az univerzális távirányítót! Vissza akarok kapcsolni a tündérmesére, amikor még polgár voltam egy demokráciában, elidegeníthetetlen jogokkal az élethez, a szabadsághoz és a mindennapi kenyerünkért zajló harchoz. Gyerekkoromban azt mesélték nekem, hogy számítok, hogy egyenlő vagyok minden más honfitársammal, közülünk senkivel sem bánnak másként vagy tisztességtelenül, és senki sem gyakorolhat mások felett hatalmat a hozzájárulásuk nélkül. A népakarat. Amerika, te gyönyörű. Föld és szeretet. A homály… végre… foszladozik. Ó, látod, úton vannak már a belga békefenntartók! Siessetek!

A puccs jóval a 2000-es év trükkös választási napja előtt kezdődött. Katherine Harris, egy tiszteletbeli Hülye Fehér Ember, aki egyszerre volt George W. Bush elnök választási kampányának társigazgatója és Florida állam választási ügyekkel megbízott államtitkára, 1999 nyarán négymillió dollárt fizetett a Database Technologies vállalatnak, hogy az vizsgálja át Florida választói névjegyzékét, és törölje belőle a büntetett előéletűeket. Tette mindezt Florida kormányzójának, George W. fivérének, Jeb Bushnak az áldásával, akinek a feleségét rajtakapták a vámosok, hogy tizenkilencezer dollár értékű ékszert akart becsempészni az országba, vámáru-nyilatkozat és vámfizetés nélkül… Tiszta ügy, bűncselekmény a javából. Hé, de hiszen ez itt Amerika! Nem emelünk vádat a bűnözők ellen, ha azok gazdagok vagy ha Bush kormányzóhoz mentek nőül.
A törvény kimondta, hogy Floridában nem szavazhatnak a büntetett előéletűek. Szomorú, de ez azt jelenti, hogy az állam teljes fekete bőrű népességének 31 százaléka nem voksolhat, mert a nevük szerepel a bűnügyi nyilvántartásban. Harris és Bush tudta, hogy ha eltávolítják az exbűnözők nevét a szavazói névjegyzékből, akkor fekete bőrű állampolgárok ezreit tarthatják távol a szavazóhelyiségektől.
Floridában a feketék túlnyomó többsége demokrata. Biztosra vehető, hogy több mint 90 százalékuk Al Gore-ra voksolt 2000. november 7-én.
Mármint azoknak a 90 százaléka, akiket egyáltalán engedtek szavazni.
Nagyszabású csalásnak tűnik ugyanis, amit Florida állam, Bush, Hamis és kompániája elkövetett. Nem csak a fekete bőrű bűnözők nevét törölték a választói névjegyzékből – olyan fekete polgárok ezreinek nevét is eltüntették, akik soha életükben nem követtek el bűncselekményt, olyan választásra jogosultak neveivel együtt, akiket legfeljebb kihágásokért vontak felelősségre.
Hogyan történhetett meg mindez? Harris hivatala közölte a Database-zel – a vállalatot különben erős szálak fűzik a republikánusokhoz –, hogy a lehető legszélesebbre tárva vessék ki a hálót, letudva a fekete szavazók gondját. Hamis sameszai még arra is kioktatták a céget, hogy a tényleges bűnözők neveihez hasonló nevűeket is csapják a listához. Rábírták a Database-t, hogy ellenőrizzék azokat is, akiknek születésnapja megegyezett az ismert bűnözők születésnapjaival, vagy a társadalombiztosítási kártyájuk száma azokéhoz volt hasonló. A választási iroda utasította a céget, hogy ha a fontosabb adatok 80 százaléka megegyezik, akkor sorolják a választásra nem jogosultak közé a szavazót.
Ezek az utasítások még a Bush-barát Database számára is megdöbbentőek voltak. Mindez ugyanis azt jelentette, hogy a választás napján ezreket tarthatnak távol az urnáktól, csak azért, mert a nevük másokéhoz hasonlóan hangzik, vagy születésük napja azonos egy ismeretlen bankrablóéval. Marlene Thorogood, a Database projektigazgatója e-mailt küldött Emmett "Bucky" Mitchellnek, Katherine Harris választási csapata jogászának, és figyelmeztette őt: "sajnálatos módon az efféle programozás hamis eredményekhez is vezethet", azaz a személyazonosítás téves lehet.
Bánja a fene, mondta a jó öreg Bucky, és imigyen válaszolt: "Nyilvánvalóan inkább több nevet akarunk kiszűrni, még akkor is, ha azok esetleg nem stimmelnek, és inkább a (megyei választási) ellenőrökre bízzuk a végső döntést, mint hogy eleve kizárnánk bizonyos névazonosságok lehetőségét."
A Database azt tette, amit mondtak neki. Rövid idő alatt 173 ezer regisztrált szavazót töröltek végleg a választói névjegyzékből Floridában. Miami-Dade-ben, Florida állam legnagyobb megyéjében ezeknek a 66 százaléka fekete bőrű volt. Tampa megyében 54 százalék volt a feketék aránya azok között, akiktől 2000. november 7-én megtagadták a szavazáshoz való jogot.
A floridai névjegyzék megcsonkítása azonban nem volt elég Harrisnek és csapatának. További nyolcezer floridait töröltek a választói listáról, mert a Database felhasznált egy másik állam által megküldött hamis névsort is; az említett állam azt állította, hogy az általa készített lista kivétel nélkül olyan elítéltek neveit tartalmazza, akik időközben Floridába költöztek.
Kiderült azonban, hogy a listán szereplő bűnözők már letöltötték börtönbüntetésüket, és szavazati jogaikat teljes mértékben visszakapták. Ráadásul olyanok is szerepeltek a felsorolásban, akik csak szabálysértést követtek el – rossz helyen parkoltak vagy szemeteltek. Vajon melyik állam nyújtott segítő kezet Jebnek és George-nak a Floridába küldött hamis listával?
Texas.
Bár a disznóság az egekig bűzlött, az amerikai média nem vett róla tudomást. Végül a brit BBC vette magának a fáradságot, és mélyen beásta magát a sztoriba. Főműsoridőben, 15 perces folytatásokban tárta fel az összes mocskos részletet, és egyértelműen kimutatta Jeb Bush kormányzó felelősségét. Szomorú időket élünk, ha egy tőlünk ötezer mérföldre lévő országtól kell megtudnunk az igazságot a saját választásunkról. (Időközben a Los Angeles Times és a The Washington Post is felkapta a sztorit, de alig figyeltek rá.)
A kisebbségek szavazati jogai elleni támadás olyan mértékű volt Floridában, hogy még olyan embereket is megérintett, mint például Linda Howell. Linda levelet kapott, amely tudatta vele, hogy bűnöző volt. Azt tanácsolták neki, hogy ne is próbálkozzék a választás napján, mert megtiltják neki a szavazást. Az egyetlen gond az, hogy Linda Howell nem bűnöző – hanem választási ellenőr Florida állam Malison megyéjében! Ő és a helyi választási hivatalnokok megpróbálták rávenni az államot a baj orvoslására, de panaszaik süket fülekre találtak. Közölték velük, hogy mindenkinek, aki sérelmezi szavazati jogainak korlátozását, alá kell vetnie magát az ujjlenyomatpróbának, és különben is, hadd döntse már el az állam, hogy ki a bűnöző, és ki nem az.
Amikor 2000. november 7-én a fekete bőrű floridaiak rekordszámban özönlöttek a szavazóhelyiségek felé, sokan nyers visszautasításban részesültek, közölték velük, hogy nem szavazhatnak. Florida városaiban a belső választókerületek szavazóhelyiségeit rendőrök vették körül, hogy mindenkit, aki Katherine és Jeb "bűnözői listáján" szerepelt, megakadályozzanak a szavazásban. Törvénytisztelő polgárok százai igyekeztek élni alkotmányos szavazati jogaikkal, de elküldték őket. Még a letartóztatásukat is kilátásba helyezték, ha tiltakozni mernének.
George W. Bush hivatalosan 537 szavazattal többet kapott Floridában, mint Al Gore. Vajon megállja-e teljes bizonyossággal a helyét az a feltételezés, hogy ha a szavazástól eltiltott fekete bőrű és spanyol ajkú polgárok voksolhatnak, akkor ez éppen az ellenkező arányt eredményezi, és Bush elveszíti a választást? Semmi kétség.
A választás napjának éjszakáján, miután a szavazóhelyiségek bezártak, hatalmas zűrzavar támadt a floridai szavazatok összegzése körül. Végül az az ember hozta meg a döntést, aki a Fox News Channel esti választási műsorait vezette. Ő tehát úgy határozott, hogy a Fox Televíziónak ki kell nyilvánítania: Bush nyerte meg a floridai szavazást, azzal együtt az elnökválasztást. Így is történt. A Fox hivatalosan győztesnek nyilvánította Busht.
De odalent Tallahassee-ben a szavazatok összeszámlálása még nem fejeződött be; az Associated Press kitartott amellett, hogy az eredmények még rendkívül szorosak, ezért nem is volt hajlandó követni a Fox példáját.
Nem így a többi televíziós csatorna. Miután a Fox kiadta a jelszót, birkák módjára követték, attól tartva, hogy esetleg lassúnak vagy éppen maflának tűnnek, pedig a helyszínen tartózkodó saját riportereik mondogatták, hogy túl korai még választási végeredményt hirdetni. De kinek kellenek a riporterek, ha csak a vezérürüt kell követni? A vezér ez esetben John Ellis volt, a Fox választási műsorainak főnöke.
De ki az a John Ellis?
Ő George W. és Jeb Bush első unokatestvére.
Miután Ellis megadta a csapásirányt, mindenki beállt a sorba, és már nem volt visszaút. Lélektani szempontból semmi sem lehetett Gore győzelmi esélyeire nézve rombolóbb hatású fejlemény, mint az a felismerés, hogy éppen a vesztes az, aki mindent elront, mert a szavazatok újraszámlálását kéri, visszavonja a vereséget elismerő nyilatkozatát, elárasztja a bíróságokat a jogászaival és a pereivel. Pedig az volt az igazság, hogy Gore ténylegesen vezetett – neki volt több szavazata –, de a média ezt soha nem így tálalta.
A választások éjszakáján, miután a televíziós csatornák először jelentették – korrekt módon –, hogy előrejelzéseik szerint Florida államban Gore győzött, volt egy pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni. A televíziós kamerák egy texasi hotelszobát mutattak. Ott ült George W. az apjával, a volt elnökkel és anyjával, Barbarával. Az öreg kimért volt, mint egy uborka, a helyszín pedig, akár egy díszlet. A riporter megkérdezte az ifjabb Busht, mit szól az eredményhez.
"Nem ismerek el… semmit Floridában – csattant fel George W. – Tudom, hogy ismerik az előrejelzéseket, de a szavazatok számlálása még most is zajlik… A televíziós hálózatok túl korán foglaltak állást, a szavazatszámlálók azonban ezt más szemszögből nézik, tehát…"
Furcsa pillanat volt ez a választási eredményekről szóló tudósítások őrült éjszakáján. Bushék, ajkukon könnyed mosollyal, olyan macskákhoz voltak hasonlatosak, amelyek éppen most faltak fel egy rakás kanárit. Mintha tudtak volna valamit, amit mi még nem.
Valóban tudtak. Tudták, hogy Jeb és Katherine már hónapokkal korábban elvégezte a munkát. Tudták, hogy John, az unokaöcs tartja a frontot a Fox választási központjában. És ha mégis minden rosszul sül el, akkor még mindig ott van a papa csapata, amelyre számíthatnak: az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága.
Mindannyian tudjuk, hogy a következő harminchat napban pontosan ez történt. A Birodalom erői visszavágtak, méghozzá könyörtelenül. Amíg Gore ostoba módon a szavazatok újraszámlálásával foglalkozott néhány megyében, addig a Bush-csapat a tengerentúli, postázott voksok után vetette magát, a távszavazatok kellettek nekik. Ezek zömmel a hadseregből érkeztek, a katonák pedig tipikus republikánus szavazók. Tudták, hogy azokkal a voksokkal Bush megszerezheti a vezetést, amit a fekete bűnözők és a zsidó nagymamák szavazástól való eltiltásával nem sikerült megkaparintania.
Gore sejtette ezt, és megpróbálta elérni, hogy a szavazatokat, mielőtt még azokat számba veszik, körültekintően vizsgálják meg. Ez persze ellentmondott a szavazatok újraszámlálását kísérő követelésének, miszerint "minden egyes voksot számításba kell venni". Ugyanakkor mögötte állt, és őt védte Florida törvénye, amely ebben az ügyben meglehetősen világosan rendelkezik. A jogszabály szerint a tengerentúli, postán feladott távszavazatok csak akkor érvényesek, ha azokat a választások előtt vagy legkésőbb a választások napján adták le, a választások napjáig azokat külföldön postázták, és rajtuk van a postabélyegző.
Jim Baker kántálta a maga mantráját: "Nem tisztességes dolog megváltoztatni a szavazatok számlálására vagy újraszámlálására vonatkozó szabályokat és előírásokat, ha egyszer világos, hogy az érintett csak ilyen módon szerezheti meg a számára szükséges voksokat." Közben pedig ő és munkatársai pontosan ezt csinálták.
A The New York Times 2001 júliusában kinyomozta, hogy abból a 2490 tengerentúli szavazatból, amelyet végül beleszámoltak a hitelesített választási eredménybe, 680-at érvénytelennek és vitathatónak nyilvánítottak. Bush a tengerentúli szavazatokat 4:1 arányban szerezte meg, minden öt szavazatból négyet ő kapott. Százalékarányban ez annyit jelent, hogy a Bush által megszerzett szavazatok közül 544-et ki kellett volna dobni. Tudtok számolni? Bush 537 szavazatos többlete hirtelen a kijózanító mínusz 7-re változott.
Hogy eshetett meg, hogy mindezeket a voksokat végül Bush javára írták? Órákkal a választások után Bush kampánycsapata támadásba lendült. Első lépésként mindent elkövettek azért, hogy annyi szavazatot gyűjtsenek be, amennyit csak lehetséges. A republikánus aktivisták vad e-mailezésbe kezdtek, és felszólították a haditengerészet hajóit, hogy kerítsenek elő annyi szavazatot, amennyit csak bírnak. Még William S. Cohent, Clinton (amúgy republikánus) védelmi miniszterét is felhívták, hogy ez ügyben vesse latba befolyását a külföldi katonai bázisokon. Ő elutasította a kérést, de már mindegy volt: ömlöttek a szavazatok ezrei – még olyanok is, amelyeket a szavazások napja után adtak le.
Ezek után nem volt más dolguk, mint elintézni, hogy a voksokból a lehető legtöbb jusson W.-nak. Akkor kezdődött az igazi tolvajlás.
A Times szerint Katherine Harris eredetileg azt tervezte, hogy választási hivatalnokainak küld egy emlékeztetőt, amelyben eligazítást ad a tengerentúli szavazatok számlálásának menetéről. Az iratban felhívta a figyelmet arra, hogy az állam törvényei szerint minden szavazaton szerepelnie kell a választások napjáig érvényes postabélyegzőnek, aláírásnak és dátumnak. Amikor kiderült, hogy George W. előnye gyorsan zsugorodik, úgy döntött, hogy az emlékeztetőt mégsem küldi el. Helyette kiadott egy utasítást, amely szerint a szavazatokon "nem kell szerepelnie a választási napra, vagy az azt megelőző időszakra dátumozott postabélyegzőnek". Hm.
Vajon miért változtatta meg elképzelését – és a törvényt? Ezt talán már soha nem tudjuk meg, mert azokat a számítógépes adathordozókat, amelyekből kiderült volna, hogy mi történt, titokzatos módon letörölték – valószínűleg megsértve ezzel Florida állam törvényeit. Miután már leülepedett a felkavart iszap, Harris átadta tanulmányozásra a sajtónak számítógépes lemezeit, de csak az után, hogy saját komputerspecialistája mindegyiket átnézte. Ugyanez a hölgy most azt tervezi, hogy indul a törvényhozási választásokon. Hát nincs semmiféle szégyenérzete?
Az államtitkár áldásával felvértezve a republikánusok tehát átfogó hadműveletbe kezdtek azért, hogy a tengerentúli szavazatok számlálásánál a szabályokat a lehető legátfogóbb módon alkalmazzák. Az egyenlő képviselet elve floridai módra azt jelentette, hogy a tengerentúli távszavazatok elfogadására vagy elutasítására vonatkozó szabályok attól függtek, hogy ki melyik megyéhez tartozott. Talán ez megmagyarázza, hogy azokban a megyékben, ahol Gore győzött, minden tíz nem egyértelmű postabélyegzős távszavazatból miért csak kettőt érvényesítettek, miközben a Bush-megyékben – előre megjósolhatóan – minden tíz ilyen szavazatból hatot beszámoltak a végeredménybe.
Amikor a demokraták szóvá tették, hogy a szabályoknak meg nem felelő voksokat nem szabad beszámítani, a republikánusok heves médiakampányt indítottak, és azt a látszatot keltették, hogy a demokraták ki akarnak tolni az életüket a hazájukért kockáztató férfiakkal és nőkkel. Naples város egyik republikánus tanácsnoka igazán érzékletes hasonlattal állt elő: "Ha golyó találja őket vagy egy terrorista bombájának szilánkja, azokon sem lesz semmiféle postabélyegző vagy regisztrációs adat." Steve Buyer, Indiana állam republikánus képviselője még katonák telefonszámait és e-mail címeit is megszerezte (valószínűleg törvénybe ütköző módon), hogy meséket gyűjtsön a szavazatok elutasításáról, és így csikarjon ki együttérzést "harcoló fiaink és lányaink" iránt. Még Rohamozó Norman Schwarzkopf[31] is bevetette magát, és kijelentette, hogy nagyon szomorú az a nap, amelyiken a demokraták a hadsereg szavazóit kezdik el piszkálni.
A puhány, gerinctelen demokratákra hatott a nyomás. Lebénultak. A Találkozás a sajtóval című műsorban Joe Lieberman alelnökjelölt kifejtette, hogy a demokraták igazán véget vethetnének már a csinnadrattának, és nem kellene, hogy zavarja őket az afféle apróság, mint hogy a végeredménybe sok száz postabélyegző nélküli katonai voksot is beszámítottak.
Liebermannak és a hozzá hasonló új típusú demokratáknak nem az imázsuk miatt kellett volna aggodalmaskodniuk, hanem az elveikért kellett volna harcolniuk. Miért? No, hát azért, mert a The New York Times kiderítette, hogy:

– 344 szavazatról nem derült ki, hogy a szavazás napján vagy azt megelőzően adták le;
– 183 szavazaton amerikai postabélyegző volt;
– 96 szavazatról hiányzott a szükséges tanúigazolás;
– 169 szavazat nem regisztrált szavazótól érkezett, a borítékok nem az előírás szerint voltak aláírva, vagy olyan emberektől jöttek, akik nem is kértek szavazócédulát;
– 5 szavazat a november 17-i határidő után érkezett;
– 19 tengerentúli szavazó két szavazócédulával szavazott – és mindkettőt beszámították.

Ezek a voksok mind sértették Florida törvényeit, mégis mindegyiket bevették a végeredménybe. Mondhatom hangosabban? Bush nem győzött! Gore viszont igen. Mindennek semmi köze a cédulák kilyukasztásának minőségéhez vagy Florida fekete közösségének elnyomásához, szavazati jogaik lábbal tiprásához. Pusztán arról van szó, hogy megsértették a törvényt, amit dokumentáltak is. Minden bizonyíték ott van Tallahassee-ben, egyértelműen megjelölve. Az egész céltudatosan történt így, hogy Bushé legyen a választási győzelem.

2000. december 9-én, egy szombati nap reggelén a Legfelsőbb Bíróság fülest kapott arról, hogy a Floridában folyó szavazat-újraszámlálás nyomán – bár a Bush-csapat mindent elkövetett a választások meghamisítására – a mérleg mindinkább Gore javára billen. Délután kettőre a nem hivatalos adatokból kiderült, hogy Gore kezdi behozni Busht. Ahogy a hírolvasó lelkesen bemondta: "Már csak 66 szavazattal van lemaradva, de felfelé jön." Bush számára az volt a döntő, hogy az "Al Gore vezet" szavak el se hangozhassanak amerikai televízióban. Az utolsó pillanatban pedig megtették, amit meg kellett tenniük. Délután, 14.45-kor a Legfelsőbb Bíróság leállította az újraszámlálást.
A bíróságban ott ült Sandra Day O'Connor, Reagan kinevezettje, és William Rehnquist főbíró, akit még Nixon nevezett ki. Mindketten hetvenes éveiket taposták, abban reménykedtek, hogy republikánus kormányzat idején vonulhatnak vissza, és így a helyükre ülő bírák is osztoznak majd konzervatív nézeteikben. A választások éjszakáján O'Connor egy georgetowni partin azért búslakodott, hogy ő már nem bír ki újabb négy – vagy nyolc – évet. Ifjabb Bush volt az egyetlen reményük, hogy a jól megérdemelt módon vonuljanak nyugalomba szülőállamukban, Arizonában.
Eközben két másik, szélsőjobboldali nézetektől megérintett bíró összeférhetetlenségi helyzetben találta magát. Clarence Thomas bíró felesége, Virginia Lamp Thomas a vezető konzervatív agytröszt, vagyis a Heritage Alapítvány alkalmazottja volt. Éppen George W. Bush kérte fel őt arra, hogy majdani kormányzatába toborozzon embereket. Eugene Scalia, Antonin Scalia bíró fia pedig a Gibson, Dunn & Crutcher ügyvédi irodában dolgozott, tehát annál a jogi cégnél, amelyik Busht képviselte a Legfelsőbb Bíróság előtt.
Csakhogy sem Thomas, sem Scalia nem látott ebben semmiféle összeférhetetlenséget, és egyikük sem volt hajlandó kiszállni az ügyből. Éppenséggel Scalia volt az, aki – miután a bíróság összeült – kiadta azt a ma már hírhedt indoklást arról, hogy miért is kellett a szavazatok újraszámlálását leállítani: "A szavazatszámlálás törvényessége kétes, és véleményem szerint helyrehozhatatlan kárt okoz a kérelmezőnek (Bushnak), valamint az országnak is, mert az ő (Bush) állítása szerint árnyékot vet megválasztásának legitimációjára." Más szavakkal: ha hagyják, hogy minden szavazatot megszámláljanak, és a művelet Gore-nak kedvez, vagyis Gore győz, akkor ez, ha Busht beiktatják elnöknek, súlyosan csorbítaná kormányzási lehetőségeit.
Így igaz. Ha a szavazatok Gore győzelmét igazolják – márpedig igazolták volna –, akkor az inkább csillapíthatta volna az ország Bush legitimációjával kapcsolatos heves érzelmeit. A bíróság döntésében a 14. alkotmánykiegészítésre, az egyenlő védelem elvére hivatkozott, hogy a lopást igazolja, annak ellenére, hogy ugyanezt a passzust hosszú évekig elvetették, ha a feketék erre hivatkozva kérték a faji alapon történő megkülönböztetés felszámolását. A bírák érvelése szerint az újraszámlálás menete mindenütt eltérő volt, az egyes választókerületekben a szavazókat nem egyenlően, egyformán kezelték, tehát a jogaikat megsértették. (Vicces, de a bíróságon éppen az ellenvéleményen lévők említették meg azt, hogy a kiöregedett választási berendezések nagy része Florida szegények és kisebbségek lakta külvárosaiba került, éppen ez okozott – egy sokkal inkább zavaró – egyenlőtlenséget a rendszerben.)
Idővel a sajtó is nekilátott a szavazatok újraszámlálásának, és minden tőle telhetőt megtett, hogy a közvélemény zavarodottságát stabilizálja. A Miami Herald főcímben hozta: "A szavazatok felülvizsgálata kimutatta, hogy Bush győzelme kiállta volna a voksok kézi újraszámlálásának próbáját is." De aki elolvasta az egész sztorit, megtalálta benne ezt a bekezdést: "Bush előnye elpárolgott volna, ha az újraszámlálást, ahogyan azt néhány republikánus szorgalmazta, a szigorúan korlátozó szabályok értelmében bonyolították volna le… A felülvizsgálat kiderítette, hogy az eredmény más lett volna, ha minden egyes megyében minden egyes szavazatszámláló bizottság megvizsgált volna minden egyes félszavazatot[32]… A legátfogóbb normarendszer szerint (ez a norma azt a célt igyekszik megvalósítani, hogy minden ember nyilvánvaló akaratának érvényt szerezzen) Gore 393 szavazattal győzött volna… Ha – akár a gép hibája, akár a szavazó nem megfelelő gépkezelése miatt – kimaradnak a hibásnak tűnő voksok, akkor Gore 299 szavazattal győz."
Én nem szavaztam Al Gore-ra, de azt hiszem, minden tisztességes ember arra a következtetésre jutna, hogy Floridában a népakarat neki kedvezett. Akár az újraszámlálás bonyodalma, akár a fekete bőrű állampolgárok ezreinek szavazásból történő kirekesztése okozta az eredmények meghamisítását, aligha lehet kétséges, hogy a nép Gore-t választotta.
Talán sehol sem akadt kirívóbb példa az egyes szavazóknak a voksaik gondos számbavételéhez való jogának széles körű megtagadására, mint Palm Beach megyében. Ennek forrása jórészt az úgynevezett pillangó-szavazócédula volt, amelyen igen könnyen a nem kívánt személyre szavazhatott a polgár, mert a jelöltek nevei és a hozzájuk tartozó kilyukasztandó pontok nem voltak egy vonalban az egymásra hajtott oldalakon. Jött a média, és előadta, hogy a szavazócédulát a megye egyik választási biztosa, egy demokrata tervezte, majd a megyei testület demokratatöbbsége hagyta jóvá. Vajon milyen jogon panaszkodik Gore, ha egyszer a saját pártja felelős a cédula hibás tervezéséért?
Ha bárki veszi a fáradságot, kideríthette volna, hogy a bizottság két "demokrata" tagja közül az egyik – a cédula tervezője, Theresa LePore – a valóságban korábban regisztrált republikánus volt. A demokratákhoz 1996-ban pártolt át, majd három hónappal Bush hivatalba lépése után tőlük is kilépett, és függetlenként regisztráltatta magát. De a sajtóban senki sem tette fel a kérdést, hogy mi folyik itt.
A The Palm Beach Post becslései szerint több mint háromezer szavazó – zömmel idős és zsidó emberek –, akik úgy tudták, hogy Al Gore-ra voksoltak, rossz helyen lyukasztottak, és szavazataik Pat Buchanannél[33] landoltak. Maga Buchanan jelentette ki a televízióban, hogy ő már csak tudja, nincs, ami rábírta volna a zsidókat, hogy rá adják a szavazataikat.

George W. Bush 2001. január 20-án elhelyezkedett juntájával a Capitolium lépcsőin, Rehnquist főbíró elé állt, és letette az elnöki esküt. Washingtonban egész nap folyamatosan esett a hideg eső. Sötét felhők takarták el a napot, a parádé útvonala pedig, ahol máskor a polgárok tízezrei tülekednek egészen a Fehér Házig, most furcsán néptelennek tűnt.
Eltekintve attól a húszezer tiltakozótól, akik a felvonulás minden centiméterén Busht gúnyolták, transzparenseiken elítélték őt a választások ellopásáért. Az esőben ázó tüntetők a nemzet lelkiismeretét képviselték. Bush autója nem tudta kikerülni őket. Az ünneplő és támogató tömeg helyett azok az emberek köszöntötték őt, akik emlékeztetni akarták a törvénytelen vezetőt arra, hogy nem nyerte meg a választásokat – és hogy ezt soha nem fogják elfelejteni.
Az útvonalnak azon a pontján, ahol Jimmy Carter óta az elnökök mindig megállítják autóikat, és sétálva teszik meg a hátralévő négy háztömbnyi utat (emlékeztetőül arra, hogy nemzetünket nem királyok, hanem, ó, velünk egyenlők kormányozzák), Bush háromszorosan is páncélozott, sötétített ablakú autója (minden gengszter ezt a fajtát kedveli) hirtelen leállt. A tömeg hangja felerősödött: "Üdv a tolvajnak!" A titkosszolgálat és Bush tanácsadói összedugták a fejüket a fagyos esőben, szemlátomást tanácstalanul. Ha Bush kiszáll és sétál, akkor kifütyülik, lehurrogják, és tojásokkal dobálják meg a hátralévő útszakaszon. Az autó legalább öt percig ácsorgott. Az eső ömlött. Tojások és paradicsomok puffantak a kocsin. A tiltakozók kihívóan követelték, hogy Bush álljon elő, és nézzen szembe velük.
Az elnök autója hirtelen kilőtt, és elhúzott. Megszületett a döntés: rá kell lépni a gázra, hogy minél gyorsabban otthagyják a csürhét. A kocsi mellett futó titkosügynökök lemaradtak, a kerekek mocskos lével spriccelték le azokat az embereket, akiknek az autó utasát kellett védeniük. Lehetett volna ez akár a legcsodásabb látvány is, amelynek valaha tanúja voltam Washingtonban: az amerikai trónkövetelőt megfutamítják a polgárok ezrei, akik csak az igazsággal vannak felfegyverkezve.
Az amerikai hazugság tehát tövig nyomta a gázpedált, hogy a Fehér Ház előtti tribün golyóálló menedékéig jusson. A Bush család több tagja, a meghívott vendégek már távoztak. De ott állt George, büszkén integetett a vonuló zenekarnak, amelynek hangszereit elnémította az eső, a parádé díszletei szánalmas képet mutattak, mire a Pennsylvania Avenue 1600-as tömbje elé értek. Időnként feltűnt egy nagy limuzin, benne néhány óvatos híresség – Kelsey Grammer, Drew Carey, Chuck Norris –, akiket Bush rávett, hogy jöjjenek el őt ünnepelni. A parádé végén George W. egyedül állt a vártán, ázottan, még a szülei is cserbenhagyták. Szánalmas látványt nyújtott – a szegény kicsi gazdag fiú, aki a második helyen végzett, eljött, hogy kikövetelje a fődíjat, de nem volt senki, aki őt ünnepelte volna.
Nála is szomorúbbnak éreztük magunkat mi, 154 millióan, akik nem rá szavaztunk. Abban az országban, ahol 200 millióan jogosultak a szavazásra, elmondhatjuk, hogy mi voltunk a többség.
De George W. mégsem aggódott. Rengeteg felbérelt ember készült beköltözni a Fehér Házba, hogy dróton rángassák bábelnöküket. Minthogy a papa régi haverjait visszahívták Washingtonba, hogy segédkezet nyújtsanak, Georgie nyugodtan megpihenhetett, és az emberek tudomására hozhatta, miként ruházza át feladatköreit. Mivel a bábosok már elfoglalták helyüket, egyszerű volt rájuk hagyni a világ igazgatásának dolgát. S vajon kik a Bush-junta eme hazafias oszlopai? Ők a korporációs Amerika szerény és önzetlen hívei. A könnyebb eligazodás kedvéért az alábbiakban felsorolom őket, hogy segítsek elkapni mindegyiket az ENSZ- és NATO-erőknek, ha majd megérkeznek, hogy helyreállítsák a rendet és a demokráciát. Hálás polgárok sorakoznak fel majd akkor az utcák és sugárutak mentén, és örömujjongással üdvözlik érkezésüket.
Ami engem illet, én majd csak akkor nyugszom meg, ha tartanak egy sor tárgyalást, és a vádlottakat azonnal deportálják egy igazi banánköztársaságba. Isten áldja Amerikát!

Ki kicsoda a puccsban?

DICK CHENEY – ÜGYVEZETŐ ELNÖK-ALELNÖK
Dick Cheney hat választási periódusban képviselte Wyoming államot, és a képviselőház mind a 435 tagja közül ő adta le a legkonzervatívabb voksokat. Cheney az egyenlő jogok alkotmánymódosítása ellen szavazott, elutasította a hátrányos helyzetűeknek nyújtható támogatás finanszírozását, a képviselőháznak Dél-Afrikához intézett felhívására vonatkozó határozatát Nelson Mandela kiszabadítása érdekében, vagy azt a törvényt, amely nemi erőszak vagy vérfertőzés esetén szövetségi alapokból finanszírozza az abortuszt. És még nincs vége. Cheney ott volt minden közelmúltbéli republikánus kormányzatban. Richard Nixonéban például Don "Rummy" Rumsfeld keze alatt helyettes fehér házi tanácsadóként, és ő váltotta fel Rumsfeldet Ford elnök kabinetfőnöki székében. I. George Bush idején védelmi miniszterként a legújabbkori történelem legnagyobb katonai konfliktusai közül kettőbe terelte be az országot: Panama inváziójába és az Irak elleni háborúba.
Két Bush-rezsim között Cheney a Halliburton Industries nevű olajtársaság ügyvezető igazgatója volt – az olajvállalkozás elnyomó kormányokkal üzletelt, például Burmával és Irakkal. A 2000-es választási kampány idején tagadta, hogy üzleti kapcsolatban állt volna Szaddám Huszeinnel. Aztán 2001 júniusában a The Washington Post feltárta, hogy a valóságban a Halliburton két leányvállalata is üzletelt Irakkal. El tudják képzelni, mekkora ünnepséget tartanának a republikánusok, ha ilyesmi derülne ki Clintonról vagy Gore-ról? A Halliburton ráadásul óriási építési szerződést kötött a mexikói Cantarell part menti olajmezőinek fejlesztésére a Mexikói-öbölben. Amikor az alelnökségre jelölték, Cheney hímezett-hámozott, valahányszor szóba került, hogy meg kellene szabadulnia Halliburton-részvényeitől. Azt hiszem, ő tudta, hogy jönnek még szép idők.

JOHN ASHCROFT – IGAZSÁGÜGYI MINISZTER
Az az ember, aki felügyeli igazságszolgáltatási rendszerünket, ellenez mindenféle abortuszt, még akkor is, ha a terhesség nemi erőszak vagy vérfertőzés miatt következett be. Kifogásolja a homoszexuálisok védelmét a munkahelyi diszkriminációtól. Megszavazta a halálbüntetés fellebbezési eljárásának korlátozását, később pedig kormányzóként hét ember kivégzését felügyelte. Eltökélten támogatja a minden kontroll nélküli, szélsőséges drogtörvényt. Talán ebből a listából kiderül, hogy miért nem sikerült szenátorként újraválasztatnia magát egy halott jelölt ellenében. Erőfeszítéseiért azonban komoly adományokban részesült az AT&T-tő1[34], az Enterprise Rent-A-Cartól[35] és a Monsantótól[36]. A Schering-Plough gyógyszergyár 50 ezer dollárt küldött neki – talán megköszönte az általa benyújtott törvényt, amely kiterjesztette volna a vállalat licencjogait a Claritine allergiatablettára. (A törvényjavaslat végül elbukott.) A gyógyszergyártás finanszírozási ügyei magyarázhatják azt is, miért szavazott nemmel Ashcroft arra a törvényre, amely lehetővé tette volna a receptre adott gyógyszerek felhasználását a Medicare-programban[37]. Kampányának egy másik támogatója, a Microsoft 10 ezer dollárt adományozott számára a saját adománygyűjtő bizottsága és a nemzeti republikánus képviselők egyesülete csatornáin keresztül. Szerencséjükre Ashcroft elvesztette a szenátusi választást, tehát most teljes figyelmét az Igazságügyi Minisztérium irányítására összpontosíthatja – vagyis félrehúzódik, miközben a szoftveróriás, frissen felmentve a vállalat kettévágását elrendelő bírósági döntés hatálya alól, most elszabadult ámokfutóként garázdálkodik az ő figyelő szemei előtt.
Ashcroft még a Nemzeti Lövészegylettől[38] is jobbra áll (ha ez egyáltalán lehetséges), amikor a fegyverellenőrzés kerül szóba. Igazságügyi miniszterként első fegyverpárti törvényében azt írta volna elő, hogy a fegyvervásárlást, illetve a vásárló háttérellenőrzését követő 24 órán belül a fegyvert vásárló személyre vonatkozó összes háttér-információt megsemmisítik – azaz a kormánynak nem lesz nyilvántartása arról, hogy kinek milyen fegyvere van.

PAUL O'NEILL – PÉNZÜGYMINISZTER
A korporációs adók eltörlésének bajnoka, mielőtt csatlakozott a Bush-kormányzathoz, elnök-vezérigazgatója volt az Alcoának, a világ legnagyobb alumíniumipari cégének (és Texas legnagyobb környezetszennyezőjének). Az Alcoának ugyan már nincs Politikai Akcióbizottsága, helyette a Vinson & Elkins ügyvédi iroda végzi a lobbizást. A cég, amely a Bush-kampány harmadik legnagyobb adományozója, talált egy kiskaput Texas környezetvédelmi előírásaiban, amely évi 60 ezer tonna kén-dioxid kibocsátását engedélyezi az Alcoának. A vállalat jelentősen hozzájárult O'Neill zsebeinek kitöméséhez. O'Neill a közelmúltban adta el a 62 milliós vagyonának nagy részét kitevő Alcoa-részvényeit, de ezt vonakodva és nagyon lassan tette, kivárva, hogy hivatalba lépése után a részvényárak 30 százalékkal megemelkedjenek. Pénzügyminiszterként kijelentette, hogy a társadalombiztosításra és a Medicare-re nincs szükség. Talán ezért húz az Alcoától évi 926 ezer dolláros nyugdíjat.

ANN VENEMAN – MEZŐGAZDASÁGI MINISZTER
A Bush-kabinet több tagjához hasonlóan Ann Veneman is hosszú karriert futott be a republikánus kormányzatokban. Dolgozott Ronald Reagannek és Bush papának is, majd Pete Wilson kormányzása idején Kalifornia élelmiszer-ipari és mezőgazdasági hivatalának igazgatója volt. Kaliforniában azt a politikát támogatta, amely segített az óriási korporációs farmoknak megszerezni a családi gazdaságokat – ezért például ma mindössze négy vállalat dolgozza fel az Amerikában tenyésztett marhák húsának 80 százalékát. A kabinet tagjai közül ő az egyik legszegényebb, csak 680 ezer dollárnyi vagyona van, ezért a Calgene igazgatótanácsi tagságával egészítette ki jövedelmét (ez az első cég, amely genetikailag módosított élelmiszereket dobott a piacra). A Calgene-t felvásárolta a Monsanto, a Monsantót pedig a Pharmacia. A Monsanto, amely 12 ezer dollárt adott Bush elnökválasztási kampányához, megpróbálta megakadályozni annak a törvénynek az elfogadását, amely előírná, hogy az élelmiszerek címkéi tartalmazzák a biotechnológiai termékek összetevőit. Veneman dolgozott a legnagyobb élelmiszergyártóknál, például a Nestlénél és az Archer Daniels Midland által alapított International Policy Council on Agriculture, Food and Trade-nél[39] is.

DON EVANS – KERESKEDELMI MINISZTER
Mielőtt a Bush-kormányzathoz csatlakozott, Evans egy 1,2 milliárd dolláros olaj- és gázipari vállalat, a Tom Brown részvénytársaság elnök-vezérigazgatója volt. Ült már a TMBR/Sharp Drilling[40] igazgatótanácsában is. A Bush-kampány pénzügyi főnökeként több mint 190 millió dollár besöprésével adománygyűjtő rekordot állított fel. Az Országos Oceanográfiai és Légkörkutató Igazgatóság – amely az ország tengerpartjait is ellenőrzi – ennek az "olajos" embernek a fennhatósága alá tartozik.

DON RUMSFELD – VÉDELMI MINISZTER
Don Rumsfeld a republikánus héják régi iskoláját képviseli. Richard Nixon fehér házi tanácsadója volt, együtt szolgált Dick Cheneyvel. Ford elnök védelmi minisztereként, majd Ford kabinetfőnökeként Rumsfeld majdnem képes volt puszta kézzel megakadályozni a SALT II-szerződést[41] a Szovjetunióval. Következetesen ellenzett mindenfajta fegyverzet-ellenőrzést, és 2001-ben, a beiktatását megelőző meghallgatáson "őskori történelemnek" nevezte az ABM-szerződést. Régi híve a csillagháború jellegű védelmi elképzeléseknek. Rumsfeld felügyelte 1998-ban azt a bizottságot, amely felmérte, hogy milyen mértékben fenyegetik az Egyesült Államokat a ballisztikus rakétafegyverek. Rumsfeld – alias Félj Egy Kicsit úr – azt állította, hogy az Egyesült Államok öt éven belül tapasztalni fog efféle fenyegetést a latorállamok részéről (feleannyi időt adott, mint amennyit a CIA jósolt). Rumsfeld, amikor éppen nem B-1 bombákkal vagy MX rakétákkal házalt, a G. D. Searle gyógyszergyár (most a Pharmacia tulajdona) és a General Instrument (most a Motorola tulajdona) ügyvezető igazgatója volt. Mielőtt csatlakozott a Bush-kormányzathoz, számos igazgatótanácsban helye volt, köztük a Kellogg'snál, a Searsnél, az Allstate-nél és annál a Tribune Companynél, amely a Chicago Tribune és a Los Angeles Times kiadója, és tv-hálózatok, köztük a New York-i Channel 11, tulajdonosa.

SPENCER ABRAHAM – ENERGIAÜGYI MINISZTER
Michigani szenátorként annyira környezetellenes múlttal rendelkezik, hogy a Környezetvédő Szavazók Ligája nullásra értékelte ez irányú tevékenységét. Ellenezte a megújuló energiaforrások kutatását, vissza akarta vonatni a szövetségi benzinadót, és jó ötletnek tartotta, hogy olajkutakat fúrjanak Alaszkában. Talán ezért szavazott 2000-ben arra, hogy szüntessék meg azt a minisztériumot, amelynek ma ő áll az élén. Abraham többet kapott az autóipartól, mint bármely más jelölt – 700 ezer dollárt. Az egyik legnagyobb adományozó a DaimlerChrysler volt. A cég annak a kereskedelmi csoportnak tagja, amely azon fáradozik, hogy enyhítse az üzemanyag-takarékosságra vonatkozó szabványokat. A DaimlerChrysler idén tervezi egy hosszabb testű sportterepjárójának bemutatását, amely 10 mérföldön egy gallon benzint eszik. Abraham szenátorként nem szavazta meg a városi terepjárók üzemanyag-felhasználásának a hatékonyságát növelő előírásokat.

TOMMY THOMPSON – EGÉSZSÉGÜGYI ÉS SZOCIÁLIS MINISZTER
Annak a férfiúnak, akinek talán a legnagyobb lesz a szerepe a dohányiparral kapcsolatos ügyekben, nem lesz gondja a politikai objektivitással. Végül is Thompson tagja volt annak a washingtoni tanácsadó testületnek, amely a dohányzást támogatók nevében adott ki rendre rövid tájékoztatókat. Ráadásul kormányzóként mintegy 72 ezer dollár kampány-hozzájárulást kapott a Philip Morristól, amely amúgy többször is állta Thompson külföldi útjainak költségét, amelyeken ő a szabadkereskedelemnek csapott reklámot. Semmi okunk tehát, hogy arra gondoljunk: Thompson képtelen lenne részrehajlás nélkül cselekedni egészségügyekben. Az már baj, hogy 15-50 ezer dollár közötti áron a minap eladta Philip Morris-részvényeit, hiszen nagyon jó idők járnak majd a következő években a Nagy Dohányra.
Ugyancsak szép jövő elé néznek a drótból készült ruhaakasztók gyártói. Tommy T. ugyanis – kedvelt kifejezéssel – életpárti, és annyi akadályt görget a nők abortuszhoz való jogának útjába, amennyit csak bír. Wisconsini kormányzóként előírta a nőknek, hogy vegyenek részt tanácsadáson, majd a beavatkozás előtt várjanak három napig.

GALE NORTON – BELÜGYMINISZTER
Gale Norton máris mentorának és elődjének, James Wattnak a nyomába lépett. Jogi pályafutását egy konzervatív környezetvédő agytrösztnél, a Mountain States Legal Foundationnél kezdte, amelyet olajvállalatok pénzelnek, és amelyet éppen Watt alapított. Norton segítséget nyújtott Alaszka államnak ahhoz, hogy az szembeszegüljön a Belügyminisztérium halászati törvényével. Ő volt az is, aki a veszélyeztetett fajokról szóló törvényt alkotmányellenesnek minősítette, és jogi kiskapukat szerkesztett az országos környezetvédelmi törvény kijátszásához. A Brownstein, Hyatt & Farber jogászaként ő képviselte a Delta Petroleum nevű olajtársaságot, és lobbizott az NL Industriesnak is (korábban Nemzeti Ólomnak hívták), mindeközben a cég védekezni volt kénytelen az ólomtartalmú festék káros hatásainak kitett gyermekek ügyében indított perekben. Norton elnöknője is volt a republikánus környezetvédők csoportjának, amelyet egyébként a Ford Motor Company autógyártó és a BP Amoco olajtársaság finanszírozott.

ELAINE CHAO – MUNKAÜGYI MINISZTER
Chao főként a nonprofit szektorban dolgozott, a United Waynél[42] és a békehadtestnél, a Peace Corpsnál, de ült már Dole Food[43], a Clorox, valamint a C. R. Bard nevű egészségügyi vállalat igazgatótanácsi székében is (a cég a '90-es években elismerte, hogy hibás szívkatétereket gyártott, és törvénytelen kísérleteket végzett velük), valamint az Amerikai Kórházszövetség igazgatótanácsában. Tagja volt a Northwest Airlines légitársaság igazgatótanácsának. Férje, Mitch McConnell Kentucky állam republikánus konzervatív szenátora.

COLIN POWELL – KÜLÜGYMINISZTER
Amikor éppen nem háborúzott, Colin Powell a Gulfstream Aerospace[44] és az AOL[45] igazgatótanácsi székeiben ült. Az AOL-nál töltött ideje alatt a cég összeolvadt a Time Warnerrel, és Powell részvényeinek értéke 4 millió dollárral nőtt. Akkoriban Colin fia, Michael Powell volt a szövetségi kommunikációs bizottság (FCC) egyetlen tagja, aki kitartott amellett, hogy az AOL és a Time Warner összeolvadása minden gond nélkül megvalósítható. Powell fiát azóta George W. Bush kinevezte az FCC elnökévé, munkájához tartozik az AOL-Time Warner tevékenységének felügyelete. Ugyancsak ő fogja felülbírálni azokat az esetleges szabályozásokat, amelyek az AOL monopol jellegű technológiájára vonatkoznának.

NORMAN Y. MINETA – KÖZLEKEDÉSI MINISZTER
A Clinton-kormányzat hagyatékaként ő az egyetlen "demokrata" a Bush-kabinetben, de neki is megvannak a korporációs kapcsolatai. Amikor a törvényhozás tagjaként a Szilikon-völgyet képviselte, kampány-hozzájárulást kapott a nagy légitársaságoktól; a Northwest Airlinestól, a United Airlinestól, a Greyhoundtól, a Boeingtől és a Union Pacifictől. Miután visszavonult a képviselőségtől, a Lockheed Martinnál dolgozott. Hát nem kiváló helyen üldögél most? Hiszen minisztériuma a felsoroltak mindegyikét felügyeli.

ANDREW H. CARD JR. – A FEHÉR HÁZ KABINETFŐNÖKE
Card a General Motors főlobbistájaként tevékenykedett, mielőtt munkát vállalt volna a Bush-kormányzatban. Ügyvezető elnöke volt a mára már megszűnt amerikai autógyártók szövetségének, amely a szennyezőanyag-kibocsátás előírásainak szigorítása ellen lobbizott, és Japánnal vívott csatákat kereskedelmi ügyekben. Card a törvényhozás előtt az utasok alapjogait összegző törvény ellen tanúskodott az amerikai kereskedelmi kamara lobbista csoportja nevében. Személyesen ezer-ezer dollárral segítette John Ashcroft és Spencer Abraham később vesztesnek bizonyult kampányát.

MITCH DANIELS JR. – AZ IGAZGATÁSI ÉS KÖLTSÉGVETÉSI HIVATAL IGAZGATÓJA
Daniels korábban az Eli Lilly gyógyszergyár rangidős alelnöke volt. Jelenleg ő felügyeli a szövetségi költségvetés tervezetének összeállítását, így azt is, hogy mennyi pénzt irányoznak elő (ha egyáltalán előirányoznak) a Medicare-betegek receptre kapható gyógyszereinek támogatására. Ez ellen lobbizik az Eli Lilly, más gyógyszergyártó cégekkel együtt. Danielsnek 50-100 ezer dollár értékű General Electric-, Citigroup- és Merck-részvényei vannak. Annak az esélye, hogy ez a kormányzat jövőre elfogadja a receptre kapható gyógyszerek támogatását az idősek részére, pontosan annyi, mint annak, hogy felgyújtom magam.

CONDOLEEZZA RICE – NEMZETBIZTONSÁGI TANÁCSADÓ
A Chevron olajcég igazgatótanácsában olyan nagy szolgálatokat tett a vállalatnak, hogy egy 130 ezer tonnás olajtankert neveztek el róla. Igazgató volt a Charles Schwabnál és a Transamericánál[46], tanácsadója volt a J. P. Morgannek. Dolgozott az idősebb Bush nemzetbiztonsági csapatában is.

KARL ROVE – AZ ELNÖK RANGIDŐS TANÁCSADÓJA
Bush régi híve és barátja, egykor a Philip Morris tanácsadója volt. Bush kormányzóságának idején a dohányvállalat öt éven át havi háromezer dollárt fizetett neki, hogy bennfentesként tájékoztassa őket a választások menetéről, a jelöltekről. Amióta Rove munkát kapott a Fehér Házban, állandóan azért bírálják, mert pozícióját felhasználva azoknak a cégeknek az érdekeit tolja előtérbe, amelyeknek a részvényeit is birtokolja. A minap azért kritizálták, mert az Intel[47] főnökeivel tartott tanácskozásokat egy esetleges vállalati összevonásról, miközben neki is vannak Intel-részvényei (saját, 1-2,5 millió dollárra becsült saját portfóliójának részeként). A vállalati összevonás a tanácskozások után két hónappal megtörtént, egy hónapra rá Rove eladta részvényeit.

KENNETH L. LAY – AZ ELNÖK ÁRNYEKTANÁCSADÓJA
Lay a legnagyobb amerikai elektronikai kereskedelmi vállalat, az Enron feje, és Bush választási kampányának legnagyobb adományozója. Lay arra használta fel az elnökkel fenntartott szoros kapcsolatát, hogy nyomást gyakoroljon a szövetséd energiaszabályozási bizottság (Federal Energy Regulatory Commission) elnökére, annak érdekében, hogy felgyorsítsák az energiaipar szabályzottságának eltörlését. Lay minden bizonnyal listát adott Bushnak azokról a jelöltekről, akiket ő szívesen látott volna a kulcsfontosságú bizottság egyes posztjain. Az Enron – részben a kaliforniai energiaválság miatt – gyorsan 100 milliárd dolláros vállalattá nőtte ki magát. Bush és Cheney egyaránt igényt tart Lay tanácsaira; kormányzati posztokra jelölt bizonyos személyekkel először Lay beszélget el, az illető csak ez után kaphatja meg az állást.

Láthatjátok barátaim, szomszédaim, hogy a Bush-rezsim ki akarja bélelni a zsebeit, és nem szándékoznak harc nélkül lemondani a hivatalukról. Feladatuk az, hogy gazdasági, valamint újonnan megszerzett politikai hatalmukat egyesítve kormányozzák az országot, és segítsenek még gazdagabbá tenni barátaikat.
Meg kell állítani ezeket a Hülye Fehér Embereket. Tájékoztattam Kofi Annant azokról a helyekről, ahol (majdnem) mindegyiküket meg lehet találni, és elfoghatják őket az ENSZ-csapatok. Annan úr, önhöz esdeklem, aki már jóval csekélyebb jogsérelmek miatt is elözönlött országokat. Dobja el közönyének álarcát megpróbáltatásaink láttán. Önhöz fohászkodunk: mentse meg az Amerikai Egyesült Államokat! Követelje, hogy tartsanak új és tisztességes választásokat!

Hogyan rendezzünk ellenpuccsot?

Mi, a nép, útjára indíthatjuk azt a hullámot, amely végül elsöpörheti a Bush-Cheney-juntát. Erre hetente csak néhány órát kell áldoznia mindenkinek. Ekképpen:

1. Hetente lépjen kapcsolatba képviselőjével, és vegye rá három barátját ugyanerre. A szenátorok, a törvényhozás tagjai és más választott tisztségviselők nagyon gondosan odafigyelnek a nekik címzett telefonhívásokra, levelekre és táviratokra. Mindennap eléjük kerül a választókerületükből érkezett üzenetek összegzése. Áldozzon erre hetente néhány percet, ha azt akarja, hogy gondolataira odafigyeljenek.
A Bush-féle politikát a közvélemény heves felzúdulásával lehet csak megfékezni – és már néhány száz levél is tiltakozásnak számít. Bushnak éppen a közfelháborodás miatt kellett lemondania bizonyos politikai céljainak megvalósításáról. Ez működik! Mindannyian csak nyafogunk; miért ne lehetne hasznosan nyafogni? Válasszon ki magának egy önnek fontos problémát, és még ma tegye a következőket:
a) Hívja a 202-224-3121-et – ez az amerikai Capitolium telefonközpontja. Csak mondja be az irányítószámát, és máris kapcsolják a képviselőjét.
b) Írjon X. (név) szenátor hivatalának, az Egyesült Államok Szenátusa, Washington D.C., 20510 címre; vagy: X. (név) képviselő hivatalának, az Egyesült Államok Képviselőháza, Washington D.C., 20515 címre.
c) Küldjön e-mailt. A szenátoroknak a www.senate.gov/contacting/index-by-state.cfm; vagy a képviselőknek a www.house.gov/writerep internetes címre.
d) Küldjön táviratot. Hiuja a Western Uniont – 1-800-325-6000 –, vagy látogassa meg a www.westernunion.com internetes portált.
2. Ne hagyja nyugodni Busht, akárhol tűnik is fel. Ha arról értesül, hogy a városába érkezik, barátaival szervezzen tiltakozó tüntetést. Emlékeztesse a médiát arra, hogy Bush nem a nép akaratából kormányoz. Legyen hangos. Legyen mókás. Táblák, feliratok, utcaszínház, vicces ítélkezés-tárgyalás – mutassa meg neki, hogy az Igazság elől nincs menekvés.
3. Bírja rá a demokratákat, hogy tegyék a dolgukat. Világos, hogy egy puccsot úgy lehet leverni, ha rávesszük az ellenzéket, vigye végig a harcot a jó ügyért. Nem lesz könnyű: manapság a demokratáknak nagyon kevés idejük van azokra, akik nem képesek állni az ezer-dollár-tányéronként típusú vacsorák cechjét. Ezért hozzá kell látnunk a demokraták magatartásának megváltoztatásához. A program így indítható:
– Kötelezze el magát. Látogassa meg honlapomat (www.michaelmoore.com), és írja alá az on-line petíciót, amely felszólítja a törvényhozásban ülő demokratákat, hogy szálljanak szembe a Bush-Cheney-juntával, mégpedig gyorsan. Ellenkező esetben jövőre igyekszünk megfosztani őket a kongresszus vezetéstál, és zöldeket indítunk azokban a szoros eredménnyel kecsegtető körzetekben, ahol a demokraták amúgy is republikánusok, csak vacakabb öltönyt viselnek.
– Vegye át a hatalmat a helyi demokrata pártban. A megyék zömében a helyi pártszervezetet csak néhány ember viszi, mert a polgárok többségének eszébe sem jut, hogy oda forduljon. Menjen át a szomszéd megye vagy város pártgyűlésére, és vigye magával tíz jó barátját. Az esetek többségében az öné és a brancsáé lesz a többség. Használja ki a szabályokat és az egyes államok pártokra vonatkozó előírásait (ezek gyakran a hálón is fellelhetők), és vegye át a hatalmat.
4. Induljon ön is a választásokon. Igen – ön, aki olvassa ezt a könyvet. Ez az egyetlen lehetőség, hogy a dolgok megváltozzanak. Ha nem normális, visszafogott emberek indulnak a választásokon a kormányzati hivatalokért, akkor a munkát a csirkefogók végzik el. Siránkozhatunk-e a korrupt politikusok miatt, ha mi magunk nem akarjuk elvégezni a munkát? Ideje, hogy ön is beszálljon a ringbe – már jövőre. Indulhat az iskolaszéki, a városi képviselői helyekért, a megyei pénztárnoki tisztért, lehet csatornázási biztos vagy városi és megyei hivatalnok, esetleg saját államának képviselője, szenátora, vagy állami oktatási biztos, államtitkár, kormányzó, a kongresszus tagja, amerikai szenátor, de még sintér is – nem szólva a számtalan egyéb hivatalról.
Mindenképpen indulnia kell azonban a körzeti küldött helyéért. Amerikában minden egyes körzet maga választja meg saját küldötteit minden egyes pártban; meglehet, ez talán a legalacsonyabb hivatal, de egyben az az alap, amelyre az egész kártyavár épül. A kiválasztott küldöttek részt vesznek az országos pártkonvenciókon, amelyen megválasztják az elnökjelölteket: önnek is ott a helye.
Nem beszélek a levegőbe – én is ezt teszem, már az idén. Rávettem egy tucat barátomat, hogy ők is jelöltessék magukat a körzetükben. Csak elég aláírást kell összegyűjteni ahhoz, hogy az ön neve is felkerüljön a jelöltek listájára, bár az előírások változnak… De oly kevesen voksolnak az előválasztásokon, és oly sok körzetben fordul elő, hogy nincsenek jelöltek, hogy a megválasztáshoz néha elég, ha az ember ott van. Szóval irány a választási bizottság vagy a megyei hivatal, és szerezzen be néhány jelölőcédulát még a határidő lejárta előtt.
Csak néhány lehetőséget vázoltam fel az ellenpuccs megszervezéséhez. Mindegy, hogy ön demokrata, esetleg zöld, netalán csak egy lepislantott polgár – a fontos az, hogy tápászkodjon fel végre, és tegyen valamit.

kettő
Kedves
George!

Nyílt levél George W. Bush "elnökhöz"

Kedves Bush kormányzó!

Ön és én – mintha egy család volnánk. Személyes kapcsolataink sok évre nyúlnak vissza. Nyilvánvaló okok miatt egyikünk sem igyekezett ezt nyilvánosságra hozni – főképpen azért, mert senki sem hitte volna el. De bizonyos személyes ok miatt, amihez köze van a Bush családnak, az életem megváltozott.
Beszéljünk világosan, és mondjuk ki: az ön unokatestvéréről, Kevinről van szó, aki a Roger & Me című filmet fényképezte. Amikor azt a filmet csináltam, még nem tudtam, hogy az ön édesanyja és Kevin mamája testvérek. Azt hittem, Kevin – aki Michiganban remek filmjét, az Atomic Cafét forgatta, ott találkoztam vele – afféle bohém művész. Tréfásan megkérdeztem tőle, nem volna-e kedve eljönni Flintbe, Michiganbe, hogy megtanítson filmet csinálni. Megdöbbenésemre igennel válaszolt. 1987 februárjában Kevin Rafferty és Anne Bohlen körbebóklászta velem Flintet, megmutatták, hogyan kell kezelni a felszerelést, és roppant értékes tanácsokat adtak, hogy miként kell dokumentumfilmet forgatni. Nem tudom, hogy a Roger & Me elkészült volna-e valaha is az ön unokatestvérének nagylelkűsége nélkül. Emlékszem a napra, amikor az ön apját iktatták be az elnöki tisztségbe. Éppen egy lepusztult washingtoni vágószobában vágtam a filmet, és úgy döntöttem, megnézem őt, amint a Capitolium lépcsőin leteszi az esküt. Milyen borzongató volt látni Kevint, az ön unokatestvérét, az én mentoromat, amint ott ült ön mellett a tribünön! Emlékszem, a Beach Boys a beiktatási koncerten a Wouldn't it be nice-ot játszotta az édesapja tiszteletére. A vágószobában Ben barátom látszott a képernyőn, és elfúló hangon, az őrület határán ő is ugyanezt a Beach Boys-nótát énekelte a lepusztult Flintet bemutató jelenetek alatt.
Hónapokkal később, miután a film már a mozikba került, a maga papája, az elnök, Camp Davidbe[48] kérette a film egyik kópiáját, hétvégi családi mozizásra. Ó, bárcsak ott lehettem volna, amikor a filmből önök mindannyian látták a szülővárosomat sújtó szerencsétlenséget és elkeseredést, amelyért nagyrészt Reagan és az ön papája felelős. Mindig szerettem volna tudni: a film végén, amikor a helyettes seriff kidobálja a hajléktalan gyerekek ajándékait és karácsonyfáját, mert 150 dollár hiányzik a házbérből, hullottak könnyek a szobában? Érzett bárki bármilyen felelősséget? Vagy mindannyian csak azt gondolták: Kev remekül bánik a kamerával.
Nos, akkor a '80-as évek végét írtuk, ön éppen az idő tájt hagyott fel a kemény ivással. Miután néhány éve már józan volt, a papa segítségével megpróbálta megtalálni önmagát; egy olajvállalat itt, egy baseballcsapat ott. Jó ideje világos számomra, hogy ön soha sem szándékozott elnök lenni. Mindannyian belebotlunk néha olyan munkákba, amelyeket sem akkor, sem máskor nem akartunk csinálni. Kivel nem esett még meg hasonló?
De az ön esete biztosan más. Végül is, nem arról van szó, hogy ön most már nem akar ott lenni. A vén bénáknak ugyanaz a bandája veszi körül, akik egykor a papával együtt igazgatták a világot. Mind ott rohangál a Fehér Házban – Dick, Rummy, Colin –, és nincs közöttük egy sem, aki az ön barátja lenne! Ugyanazok az öreg gatyába szellentők, akiket még a papa invitált meg a Házba egy jó szivarra és egy vodkára, hogy közben kieszeljék, miként szőnyegbombázzák Panama polgári lakosságát.
De ön közülünk való – a Nagy Gyermekáldás[49] szülötte, a közepes tanuló, a házibulizóa fajta! Mi a csodát keres az effélék között? Hiszen élve felfalják, és kiköpik, mint a mócsingot!
Valószínűleg nem mondták meg önnek, hogy az általuk kidolgozott, és ön elé aláírásra odatolt adócsökkentési terv svindli, hogy kiszedjék a középosztály zsebéből a pénzt, és a szupergazdagoknak adják. Én tudom, hogy önnek nincs szüksége több pénzre: ön már sínen van élete végéig, hála Prescott Bush nagypapinak, aki ügyesen üzletelt a nácikkal a második világháború előtt és alatt.[50]
De mindazok a haverok, akik rekordösszeget, 190 millió dollárt dobtak össze az ön kampányára – és az összeg kétharmada alig több, mint 700 magánszemély adománya volt –, ezt a pénzt vissza akarják kapni. És még jóval többet is. úgy kergetik majd önt, mint kutyák a tüzelő szukát, és biztosak akarnak lenni abban, hogy pontosan azt teszi, amit ők mondanak. Lehet, hogy az ön elődje kiadta Barbra Streisandnak a Lincoln-hálószobát[51], de az semmi: mielőtt észbe kapna, az ön cimborája, Cheney az egész nyugati szárny összes kulcsát átadja majd az AT&T, az Enron és az ExxonMobil elnökeinek kezébe.
Bírálói gyakran lehordják önt, mert napközben szunyókálni szokott egyet, és délután fél öt körül már be is fejezi a munkanapot. Egyszerűen közölnie kell velük, hogy egy új amerikai hagyomány alapjainak lerakásán fáradozik: ebéd utáni szunyókát mindenkinek, és délután ötre mindenki legyen otthon! Tegye ezt, és higgyen nekem, a legnagyobb amerikai elnökként fognak önre emlékezni.
Ki merészeli azt sugallani, hogy ön nem csinál semmit a hivatalban? Ez nem igaz! Önnél szorgosabb elnököt én még nem láttam. Egyenesen úgy tűnik, mintha az gondolná, hogy a napjai meg vannak számlálva. Minthogy a szenátus már a demokratáké, és a képviselőházban is hasonló dolog van készülőben 2002 folyamán… nos, hát nézze a dolgok napos oldalát, még mindig lesz két jó éve, mielőtt a Gore-ra voksoló kiábrándult győztesek fenéken billentik.
Az ön eredményeinek listája – alig néhány hónappal hivatalba lépése után – brutálisan nagyszerű.

– 39 millió dollárral csökkentette a könyvtárak szövetségi költségvetését.
– 35 millió dollárt vont el az orvosok gyermekorvosi továbbképzését szolgáló alapból.
– 50 százalékkal csökkentette a megújítható energiaforrásokra szánt kutatási alapot.
– Késleltette az ivóvíz arzéntartalmának elfogadható szintre csökkentésének szabályozását.
– 28 százalékkal csökkentette a környezetbarát és hatékonyabb autók, teherautók kutatására szánt alapokat.
– Visszavonta a kormány hatáskörét erősítő szabályokat, amelyek tiltották a szerződéskötést a szövetségi törvényeket, a környezetvédelmi törvényeket és a munkahelyi biztonsági előírásokat megsértő cégekkel.
– Megengedte Gale Norton belügyminiszternek, hogy olyan javaslatokat gyűjtsön, amelyek megnyitnák a nemzeti parkokat és emlékhelyeket az erdőgazdálkodás, a szénbányászat, valamint az olaj- és gázkészletek feltárása előtt.
– Nem tartotta be azt a kampányígéretét, hogy évente 100 millió dollárt ad az esőerdők megóvására.
– 86 százalékkal csökkentette a közösségi hozzáférhetőségi programot, amely az egészségbiztosítás nélküli emberek érdekében összehangolta a gondoskodást a közkórházak, a klinikák és más egészségügyi intézetek között.
– Lesöpörte az asztalról a közérdekű információkhoz való hozzáférési lehetőség növelésére vonatkozó javaslatot a vegyi üzemek baleseteinek potenciális következményei tárgyában.
– 60 millió dollárral csökkentette a Girls and Boys Club of America lakásépítési programjának alapjait.
– Kilépett a globális felmelegedésről kötött 1997-es kiotói egyezményből, amelyet összesen 178 ország írt alá.
– Elutasította a biológiai hadviselésről szóló, 1972-es szerződés betartásának szükségességével kapcsolatos nemzetközi megállapodást.
– 200 millió dollárral csökkentette a munkahely nélkül maradt dolgozók átképzési programjának alapjait.
– 200 millió dollárt vett el a Childcare and Development programtól, amely az alacsony jövedelmű családok gyermekeiről gondoskodik, ha a szülőknek lejárt a jóléti támogatás ideje, és ezért kénytelenek munkát vállalni.
– Törölte a receptre kapható fogamzásgátlók ártámogatását a szövetségi alkalmazottak esetében (bár a Viagra támogatása megmaradt).
– 700 millió dollárral csökkentette a bérlakások javítására szolgáló alapokat.
– Félmilliárd dollárt vont el a környezetvédelmi hivatal költségvetéséből.
– Elutasította a munkások egészségét és biztonságát szolgáló munkahelyi ergonómiai szabályozást.
– Nem teljesítette a szén-dioxid-kibocsátás szabályozására vonatkozó választási ígéretét, pedig a szén-dioxid a globális felmelegedés fő oka.
– Betiltott minden szövetségi segélyt az olyan nemzetközi családtervező szervezetek számára, amelyek saját pénzügyi alapjaikból abortusszal összefüggő tanácsadást végeznek, konzíliumra adnak lehetőséget, illetve ezzel összefüggő szolgáltatásokat nyújtanak.
– Bányabiztonságért és -egészségügyért felelős munkaügyi miniszterhelyettesnek nevezte ki Dan Lauriskit, aki egy bányavállalat volt vezetője.
– Belügyminiszter-helyettessé nevezte ki a globális felmelegedést tagadó Lynn Scarletet, aki ellenzi a levegőszennyezésre vonatkozó előírások szigorítását.
– Jóváhagyta Gale Norton vitatott tervét a Florida keleti partjai közelében fekvő területek kiárusításáról, olaj- és földgáztermelés céljaira.
– Bejelentette, hogy engedélyezni kívánja az olajfúrást Montana Lewis és Clark nemzeti parkjaiban.
– Azzal fenyegetőzött, hogy bezárja a Fehér Ház AIDS-hivatalát.
– Úgy döntött, hogy ezentúl nem kéri ki az amerikai ügyvédi kamara véleményét a szövetségi jogi posztokra történő kinevezésekről.
– Megtagadta az oktatási pénzügyi segélyeket azoktól a diákoktól, akiket kábítószervétség miatt büntettek meg (bár az elítélt gyilkosok még mindig jogosultak pénzügyi segélyre).
– Mindössze 3 százalékát engedélyezte annak az összegnek, amelyet az Igazságügyi Minisztérium jogászai kértek a kormány és a dohánygyárak közötti jogviták költségeire.
– Keresztülvitte adócsökkentési terveit, amelyek segítségével a pénz 43 százaléka az amerikaiak leggazdagabb 1 százalékának zsebébe vándorol.
– Aláírta azt a törvényt, amely megnehezíti a szegények és a középosztálybeli amerikaiak számára, hogy csődeljárást kérjenek önmaguk ellen (erre még akkor sincs módjuk, ha hatalmas orvosi számlákat kell kifizetniük).
– A kisebbségekhez tartozók elhelyezkedését, oktatását könnyítő program bírálóját, Kay Cole Jamest nevezte ki a személyügyi igazgatási hivatal élére.
– 15,7 millió dollárt vett el a gyermekek bántalmazását, szexuális zaklatását és elhanyagolását megelőzni és megakadályozni hivatott programoktól.
– Javasolta "Az olvasás a legfontosabb" nevű program törlését, pedig annak keretében a szegény családok gyermekei térítés nélkül kaphattak könyveket.
– Szorgalmazta a miniatombombák gyártását, amelyek mélyen a föld alá épített célpontok ellen vethetők be, és ez sérti az atomfegyver-kísérletek átfogó tilalmáról szóló egyezményt.
– Kísérletet tett annak a rendelkezésnek a megsemmisítésére, amely a fakitermeléstől és utak építésétől kímél meg 24 millió hektár nemzeti erdőt és parkot.
– Az atomfegyverek elterjedésének megakadályozását ellenző, az ENSZ-et kritizáló John Boltont nevezte ki a fegyverzet-ellenőrzésért és a nemzetközi biztonságért felelős külügyi államtitkárnak.
– A Monsanto egyik vezetőjét, Linda Fishert ültette a környezetvédelmi hivatal helyettes igazgatójának székébe.
– Az állam és az egyház szétválásának egyik vezető kritikusát, Michael McConnellt kinevezte szövetségi bírónak.
– Szövetségi bírót csinált a polgárjogokat bíráló Terrence Boyle-ból is.
– Törölte az autógyártók számára megszabott 2004-es határidőt, ameddig azoknak ki kellett volna fejleszteniük az alacsony fogyasztású járművek prototípusát.
– Drogcárrá nevezte ki azt a John Walterst[52], aki hevesen ellenzi a kábítószerfüggők kezelését a börtönökben.
– Belügyminiszter-helyettessé nevezte ki az olaj- és szénlobbista Steven Gilest.
– Bennett Raleyt, aki a veszélyeztetett fajokról szóló törvény megsemmisítését akarja elérni, kinevezte a belügyminisztérium vízügyi és tudományos államtitkárává.
– Arra törekedett, hogy megszüntesse azoknak az ázsiai nőknek az Egyesült Államokban Japán ellen indított perét, akiket a második világháborúban szexrabszolgaságra kényszerítettek.
– Az igazságügyi miniszter közvetlen munkatársává nevezte ki Ted Olsont, aki a floridai választási vitában az ön legfőbb ügyvédje volt.
– Javasolta, hogy könnyítsék meg az olajfinomítók, az atom- és vízi erőművek építési engedélyezési eljárását, a környezetvédelmi előírások lazításával együtt.
– Olaj- és gázmezők eladását javasolta az alaszkai természetvédelmi területen.

Hű, már a lista legépelésébe is beleizzadtam. Ön honnan veszi az energiát? (A szunyókából, nemdebár?)
A fentiek jó részét persze a demokraták is támogatják. (Róluk is lesz néhány szavam ebben könyvben.)
De e pillanatban engem ön aggaszt. Gondoljon csak vissza, mi volt elnökként az első döntése? Emlékezzék: mielőtt beszállt volna az autóba, hogy végigkocsikázzon a Pennsylvania Avenue-i beiktatási parádén, makacsul követelt egy csavarhúzós embert, aki levenné a rendszámtáblát a limuzinról, mert azon a következő a szavak szerepeltek: "Támogasd a D.C.[53] államiságát!" Élete legfontosabb napján ön rendszámtáblákkal vacakol? Valóban lazítania kell!
Azt hiszem, már jóval korábban aggódni kezdtem önért. A kampány idején a viselkedésével kapcsolatban több zavarba ejtő információ látott napvilágot. Idővel persze szertefoszlottak, de nekem változatlanul kételyeim vannak azzal kapcsolatban, vajon alkalmas-e ön erre a munkára. Kérem, ne vegye ezt tolakodásnak vagy moralizálásnak – hagyjuk ezt Cheneyre! Egyszerűen arról van szó, hogy a család egyik közeli barátja megkísérli őszintén elmondani a véleményét.
Nyíltan megmondom: attól tartok, hogy ön veszélyt jelent a nemzetbiztonságra.
Ez talán túl erős, de nem szoktam megalapozatlanul efféle kijelentéseket tenni. Az egésznek semmi köze apróbb nézeteltéréseinkhez, a siralomházban lévő ártatlan emberek kivégzéséhez, és ahhoz sem, hogy Alaszkából mekkora részt szelnek ki olajkutak számára. Nem vonom kétségbe patriotizmusát sem – biztos vagyok benne, hogy ön bármelyik országot imádná, amelyik ilyen jó önhöz.
Az egésznek inkább néhány magatartásformához van köze, amelyeket az évek során mi, az önért aggódók tapasztaltunk.
Néhány szokása kissé meglepő; párat nem képes kontrollálni; a többi pedig, sajnos, nagyon is elterjedt az amerikaiak között.
Mivel az ön ujja van a Gombon (tudja, amelyikkel fel lehet robbantani a világot), és mivel az ön döntései a világ stabilitására nézve rendkívül messze ható következményekkel járnak, szeretnék feltenni három kérdést. Adjon nekem és az amerikai népnek ezekre három becsületes választ.

1. George, képes ön felnőttszinten olvasni és írni?
Úgy tűnik, hogy ön sajnos funkcionális analfabéta. Ebben nincs semmi szégyellnivaló. Sokan vannak így ezzel. (Csak számolja meg a betűhibákat ebben a könyvben.) Amerikaiak milliói legfeljebb negyedik osztályos szinten tudnak olvasni és írni.
De hadd kérdezzem meg: ha gondjai vannak a bonyolult értékelő jelentésekkel, amelyeket ön a Jobbára Szabad Világ vezetőjeként kézhez kap, akkor hogyan bízhatnánk önre bármilyen fontos dolgot, például az atomtitkot?
Az írástudatlanság minden jele nyilvánvaló, de úgy tűnik, nem akad senki, aki szembesítené önt a problémával.
Az első gyanú akkor támadt fel bennem, amikor elmondta, hogy gyerekkorában A nagyon éhes hernyó volt a kedvenc könyve. Sajnálatos módon ezt a kötetet egy évvel az után adták ki, hogy ön végzett az egyetemen.
Aztán ott vannak az egyetemi bizonyítványai, ha ugyan azok valóban az önéi. Hogyan jutott be a Yale-re, amikor a többi felvételiző alkalmassági és képességvizsgáló tesztjei jobban sikerültek, és sokkal jobb osztályzataik is voltak?
A kampány idején, amikor arról faggatták, hogy milyen könyveket olvas éppen, ön határozottan válaszolt – de a könyvek tartalmáról nem tudott mit mondani. Nem csoda hát, ha munkatársai két hónappal a kampány vége előtt már nem engedték, hogy ön sajtóértekezleteket tartson. Emberei halálosan beijedtek a lehetséges kérdésektől, és attól, hogy ön mit és hogyan válaszol.
Egy dolog mindenki számára világos – nem beszéli érthető mondatokban az angol nyelvet. Eleinte jópofának, szinte vonzónak tűnt, ahogy elbánt a szavakkal és a mondatokkal, de később aggódni kezdtünk. Egy interjúban a feje tetejére állította Amerika több évtizedes Tajvan-politikáját, mondván, hogy bármire hajlandóak vagyunk Tajvan védelmében, és szinte azt sugallta, hogy akár csapatokat is odaküldhetünk. Jesszusom, George, az egész világ felfordult, mindenki rohant védelmi eligazításra.
Ha valóban főparancsnok akar lenni, akkor képesnek kell lennie arra, hogy egyértelmű parancsokat adjon ki. Mi lesz, ha a nyelvbotlások folytatódnak? Tudja-e, milyen könnyen válhat ezekből a kis botlásokból nemzetbiztonsági lidércnyomás? Nem csoda, hogy növelni akarja a Pentagon költségvetését. Minden tűzerőnkre szükség lesz, ha véletlenül kiadja a parancsot Oroszország eltörlésére, holott talán csak azt akarta mondani: "le kell törölnöm az orosz salátaöntetet a nyakkendőmről".
Munkatársai azt állítják, hogy ön nem olvassa el (nem képes elolvasni) az általuk átadott összefoglaló jelentéseket, és megkéri őket, hogy olvassák fel önnek. Édesanyja First Ladyként mélyen elkötelezte magát az olvasási programok mellett. Feltételezhetjük-e, hogy ő első kézből tudhatja, miféle nehézségekkel jár egy olvasni képtelen gyerek felnevelése?
Kérem, ne vegye ezt személyeskedésnek. Lehetséges, hogy tanulási nehézségről van szó. Mintegy hatvanmillió amerikai küszködik ilyen gondokkal. Nincs ebben semmi szégyen. Én pedig hiszek abban, hogy egy diszlexiás is lehet az Egyesült Államok elnöke. Albert Einstein diszlexiás volt; Jay Leno[54] is az. (Hé, végre sikerült egyetlen mondatban összehoznom Lenót és Einsteint. Látja, a nyelv néha élvezetet is jelent.)
De ha nem hajlandó segítséget igénybe venni ennek a problémának a megoldására, akkor félek, ön túl nagy kockázatot jelenthet az ország számára. Önnek segítségre van szüksége. Logopédus kell ide, nem egy újabb tájékoztató az Ovális Irodában. Mondja meg nekünk az igazat, én pedig lefekvéskor mindig elmegyek majd, és felolvasok önnek.

2. Alkoholista ön? Ha igen, miként befolyásolja ez főparancsnoki teljesítményét?
Megint csak nem akarok ujjal mutogatni, sem tiszteletlenkedni vagy bárkit megszégyeníteni. Az alkoholizmus óriási gond, amerikaiak millióit érinti, olyan embereket is, akiket mindannyian ismerünk és szeretünk. Sokan képesek rá, hogy kigyógyuljanak belőle, és normális életet éljenek. Alkoholisták is lehetnek – és lehettek is – az Egyesült Államok elnökei. Nagyon tisztelem mindazokat, akik képesek megbirkózni ezzel a betegséggel. Ön már elmondta, hogy nemigen volt képes kezelni az ivást, ezért negyvenéves kora óta egy csepp alkohol sem csúszott le a torkán. Gratulálunk.
Azt is elmondta, hogy egykor túl sokat ivott, mígnem rájött, hogy az alkohol kezdi kiszívni önből az energiát, és "kipréseli még a mások iránt érzett szeretetet is". Ez voltaképpen az alkoholista szó meghatározása. Ettől ön még lehet elnök, de válaszolnia kell néhány kérdésre, különösen azért, mert évekig eltitkolta, hogy 1976-ban letartóztatták ittas vezetésért.
De miért nem használja az alkoholista szót? Végül is az lenne az első lépés a gyógyulás felé. Miféle segítő-támogató rendszert épített ki maga körül, amely biztosan megakadályozza, hogy leessen a lóról? Az elnöki tisztség feltehetően a világ legstresszesebb munkája. Mit tett ön annak érdekében, hogy biztosan kezelni tudja az önre nehezedő nyomást, és a világ leghatalmasabb emberét is kikezdő idegbajt?
Honnan tudjuk, hogy nem nyúl-e megint az üveg után, ha súlyos válsággal kell szembenéznie? Efféle munkája önnek még soha nem volt. Amennyire én tudom, önnek húsz éve semmilyen munkája sem volt. Amikor végre nem sodródott tovább, akkor a papa bevitte önt az olajüzletbe néhány vállalkozással, amelyek befulladtak. Később segítségével hozzájutott egy komolyabb baseballcsapathoz, ami azzal járt, hogy önnek ott kellett ülnie a kispadon, és figyelnie a sok hosszú és lassú baseballmeccset.
Texas kormányzójaként aligha találkozott stresszes helyzetekkel. Ott egyszerűen nincs sok tennivaló. A texasi kormányzói poszt inkább csak reprezentatív állás. De hogyan reagálna ön egy, a világ biztonságát fenyegető váratlan és új fejleményre? Vannak netán szponzorai, akiket felhívhat? Lesznek tanácskozások, amelyekre elmehet? Ezekre a kérdésekre nem kell válaszolnia, elég, ha megígéri, hogy ön is átgondolja a dolgokat.
Tudom, mindez nagyon személyes ügy, de az embereknek joguk van tudni róluk. Nyilván vannak, akik azt mondják: "Hé, ez az ő magánügye – ráadásul 26 évvel ezelőtt történt!" Nekik a következőket kell elmondanom: egy ittas vezető 30 évvel ezelőtt elgázolt, és a mai napig sem tudom teljesen kinyújtani a jobb karomat. Sajnálom, George, de ha ön részegen kihajt egy közútra, akkor már nem az ön személyes életéről van szó. Hanem az enyémről és a családoméról is.
Kampányemberei – az eltussolók – megpróbálták fedezni önt. Hazudtak a sajtónak az ittas vezetés miatti letartóztatásának körülményeiről. Azt állították, hogy a zsaru azért büntette meg, mert "túl lassan hajtott". Az a rendőr, aki letartóztatta, elmondta: azért állította meg, mert az ön kocsija lecsúszott az útpadkáról.
Ön is a többiekkel együtt tagadott, amikor a börtönben töltött éjszakáról kérdezték. "Nem voltam börtönben" – hajtogatta. A rendőr viszont elmondta egy helyi újságírónak, hogy önt meg is bilincselték, elvitték az őrsre, és legalább másfél órán át fogva tartották. Lehetséges, hogy ön valóban nem emlékszik?
Ez nem egyszerű közúti bírságolás volt. Szinte hihetetlen, de az ügy eltussolói még azt is sugallni igyekeztek, hogy az ittas vezetés nem annyira arcpirító, mint Clinton hazugságai. Ha valaki szexuális kapcsolatra lép a másik felnőtt emberrel, annak egyetértésével, miközben ő maga nős, hát az csúnya dolog, de nem ugyanaz, mint ha valaki részegen ül a volán mögé, és veszélybe sodorja mások életét. (A nővére életét is beleértve, George, aki azon az éjszakán önnel volt a kocsiban.)
Az ön védelmezői a választások előtt arra is hivatkoztak, hogy Al Gore önként bevallotta: ifjúkorában füvet szívott. De ez sem ugyanaz. Ha nem ült autóba kába fejjel, akkor Al Gore csakis a saját életét veszélyeztette – ráadásul nem próbálta tagadni az ügyet.
Ön azzal próbálta elkenni a dolgot, hogy akkor még fiatal volt. Pedig nem volt már "fiatal", hiszen a harmincas éveiben járt.
Azon az éjszakán, amikor – néhány nappal a választások előtt –, a nemzet értesült az ön bűnéről, fájdalmas látvány volt, amint fölényeskedve próbálta úgy beállítani felelőtlen viselkedését, mintha az "ifjúkori elővigyázatlanság" lett volna csupán, hiszen csak a fiúkkal dobott be néhány sört (ha-ha). Valóban együtt éreztem annak a félmillió embernek a családjával, akiket az önhöz hasonló ittas vezetők öltek meg az ön kis kalandja óta eltelt huszonnégy év alatt.
Hála istennek, ön ezután már csak néhány évig ivott, mígnem "tanult a leckéből". Eszembe jut az is, vajon milyen lehetett abban az időszakban ön mellett a felesége, Laura élete. Ő nagyon is jól tudta, milyen veszélyek leselkednek ránk, ha volán mögé ülünk. Tizenhét éves korában ugyanis megölte gimnazista barátját, mert nem vette észre a piros lámpát, és belerohant a kocsijába. Nagyon remélem, ha bármikor érzi majd a munkája miatt önre nehezedő nyomást, akkor a feleségéhez fordul jó tanácsért. (Bármit tehet, csak ne Dick Cheneytől kérjen segítséget: őt már kétszer tartóztatták le ittas vezetésért.)
Végül hadd mondjam el, milyen rossz érzéseim támadtak, amikor a választások előtti zűrös héten a lányai háta mögé bújva próbált magyarázkodni az ittas vezetés eltussolásáról. Azt mondta, azért titkolta el az esetet, mert nem akart nekik rossz példát mutatni. Hát a titkolózásnak valóban meglett a haszna, bizonyítja ezt, hogy ikerlányait 2001-ben párszor letartóztatták alkohollal összefüggő ügyekben[55]. Bizonyos értelemben csodálom lázadásukat. Kérték önt, könyörögtek, és azt mondták: "Papa, kérlek, ne akarj te elnök lenni, mert elrontod az életünket." Ön akart, az élet megromlott. Most pedig, mint minden normális tizenéves életében, eljött a törlesztés ideje.
Talán a Saturday Night Live hírműsor bemondója foglalta össze legjobban a helyzetet:
"George Bush azt mondta, azért nem akarta feltárni az ittas vezetés ügyét, mert félt, hogy mit gondolnak majd róla a lányai. Ezért inkább azt a megoldást választotta, hogy a lányok bukott üzletemberként gondoljanak rá, aki mostanság embereket végeztet ki."
Javaslom tehát: kérjen segítséget. Csatlakozzék a Névtelen Alkoholistákhoz. Vigye el hozzájuk a lányait is. Tárt karokkal várják önöket.

3. Bűnöző ön?
Amikor 1999-ben az ön állítólagos kokainügyét firtatták, úgy válaszolt: "Nem követtem el bűncselekményt az elmúlt huszonöt esztendőben." Az elmúlt nyolc év alatt sokat megtudtunk a trükkös válaszokról, ezért ez a fajta felelet az értelmes megfigyelőt csak egyfajta következtetés levonására késztetheti, miszerint huszonöt évvel korábban egészen másfajta idők jártak, másféle történetekkel.
George, miféle bűncselekményeket követett el 1974 előtt?
Higgye el, nem azért kérdem, mert szeretném, ha megbüntetnék valamiért, amit elkövetett. Engem az aggaszt, hogy ha netalán vannak sötét, rejtegetett titkai, akkor voltaképpen fegyvert ad mindazok kezébe, akik azt felfedik – legyen az idegen hatalom (mostani kedvencei, a kínaiak) vagy belső ellenség (mint… nézzük csak… legyen az R. J. Reynoldss[56]). Ha feltárják a bűncselekményét – vagy bűncselekményeit –, akkor kezükbe kaparinthatják, és zsarolhatják önt. Emiatt George, ön veszélyezteti a nemzetbiztonságot.
Hihet nekem, valaki úgyis megtalálja azt, amit rejteget – és akkor mindannyian veszélybe kerülünk. Önnek kötelessége feltárni minden bűncselekményt, amelyről úgy hiszi, hogy azt elkövette. Csak ez semlegesítheti a potenciális fegyver bevetését ön ellen – vagy miellenünk.
Nemrégiben ön előírta a tanuláshoz pénzügyi támogatás kérő fiataloknak, hogy válaszoljanak a segélyt kérő lapon feltüntetett kérdésre: "Elítélték-e valaha droghasználatért?" Ha a válasz igen, a diák nem kap pénzt – ami azt jelenti, hogy sokan nem juthatnak be az egyetemre. (Másképpen fogalmazva az új rendelet annyit jelent, hogy Sirhan Sirhan[57] még mindig kaphatna diáksegélyt, de egy füves cigarettát szívó srác már nem.)
Nem volt ez kissé képmutató intézkedés az ön részéről? Hiszen diákok ezreitől tagadja meg az egyetemi oktatást, pontosan amiatt, amit ifjúkorában feltehetően ön is elkövetett. Ehhez aztán pofa kell! Minthogy 2004-ig évente 400 ezer dollárt kap tőlünk – ugyanabból a szövetségi kasszából, amelyből a diáksegélyeket fizetik –, úgy tisztességes, ha feltesszük önnek is ugyanezt a kérdést: megbüntették-e önt valaha is drog eladásáért vagy birtoklásáért (eltekintve az alkoholtól és a dohánytól)?
Tudjuk ugyanis, George, hogy önt háromszor tartóztatták le. Néhány békeaktivista barátomtól eltekintve személyesen senkit sem ismerek, akit háromszor vettek volna őrizetbe.
Azt ittas vezetés ügyén kívül egyszer azért állították elő, mert a haverjaival viccből elcsórt egy karácsonyi virágkoszorút. Mi a csoda történt?
Harmadszor azért tartóztatták le, mert csúnyán viselkedett egy futballmeccsen. Ezt már tényleg nem értem. Focimeccsen mindenki csúnyán viselkedik. Éppen elégszer voltam kint magam is, és jó sok sört loccsantottak a fejemre, de soha senkit nem láttam, akit letartóztattak volna. Komoly munkájába kerülhetett, hogy észrevegyék, és kiemeljék a részeg szurkolók tömegéből.
George, van egy teóriám arról, miért és hogyan történhetett meg mindez önnel.
Ahelyett, hogy megdolgozott volna a posztért, önt megkínálták az elnökséggel ugyanúgy, ahogy minden mással is az életében. A pénz és a név megnyitott minden ajtót ön előtt. Erőfeszítés, kemény munka, intelligencia és kreativitás nélkül kapott privilégiumokat.
Korán megtanulta, hogy Amerikában önnek és az önhöz hasonlóknak csak egyetlen dolguk van: felmutatni önmagukat. Felvették egy előkelő New England-i bentlakásos iskolába, csak azért, mert Bushnak hívták. Ott sem kellett kiérdemelnie a helyét – megvásárolták.
Amikor felvették a Yale-re, azt tanulta meg, hogy bármikor megelőzheti az arra érdemesebb diákokat, akik tizenkét éven át keményen dolgoztak a bejutásért. Önt felvették, mert Bushnak hívták.
Ugyanígy jutott be a Harvard Business Schoolba. Miután elpocsékolt négy évet a Yale-en, olyan helyet foglalt el, amely mást illetett volna.
Azután úgy tett, mintha kitöltötte volna teljes szolgálati idejét a Texasi Nemzeti Gárda légierejénél. Egy napon azonban – írta a Boston Globe – ön egyszerűen elmaradt az egységétől, és nem is jelentkezett másfél évig. Nem kellett katonai szolgálatot teljesítenie, mert Bushnak hívták.
Az elvesztegetett évek után, amelyekről egy szó sincs hivatalos életrajzában, egymás után kapta a különféle munkákat a papától és a családtagoktól. Nem számított, hány üzleti vállalkozásba bukott bele, mindig akadt egy másik munka, amelyik csak önre várt.
Végezetül társként kellett beszállnia egy menő baseballcsapatba – újabb ajándék –, pedig csak a költségek századrészét dobta be. Majd a texasi Arlington adófizetőit vágta át, kicsalva tőlük egy újabb esélyt önmagának: a városban vadonatúj, sok millió dolláros stadion épült, amelyért nem önnek kellett fizetnie.
Nem csoda hát, ha azt gondolja, megérdemli, hogy elnök legyen. Nem dolgozott meg érte, nem nyerte el a posztot – világos, hogy az elnökség csakis az öné lehet!
És mindebben semmi kivetnivalót nem talál. Miért is találna? Ön eleitől fogva csak ezt az életformát ismeri.
A választások éjszakáján, amikor a szavazatarányok folyamatosan változtak az egész országban, azt mondta a sajtónak, hogy a fivére biztosította: Florida az öné. Ha egy Bush azt mondja, akkor úgy is van.
De nem úgy lett. És amikor megvilágosodott ön előtt, hogy az elnökségért meg kell dolgozni, és a nép – igen, a nép! – szavazatai révén kell a posztot megnyerni, akkor ön megvadult. A piszkos munkára előkapta James Bakert (aki azt tanácsolta a papának '92-ben: "izéld meg a zsidókat, ők úgysem fognak ránk szavazni"), hogy hazudozzon az amerikai népnek, és szítsa az ország félelmét. Amikor ez nem működött, akkor ön a szövetségi bírósághoz rohant, és a szavazatok újraszámlálásának leállításáért perelt; tudta, milyen fordulatot vehet a voksolás. Ha ön valóban biztos volt benne, hogy megkapta a nép szavazatait, akkor egyáltalán nem bánta volna, ha átszámolják a szavazatokat.
Amit igazán elképesztőnek tartok, az az, hogy miként használta a nagy, csúnya szövetségi kormányt a saját előnyére. Minden kampánygyűlésén a következő volt mondandójának a lényege: "Ellenfeleim a szövetségi kormányban bíznak. Én bennetek bízom, a népben!"
Hamar kiderült azonban az igazság. Ön egyáltalán nem bízott a népben. Ön egyenesen a szövetségi bírósághoz fordult, hogy kaparja ki önnek a gesztenyét. (A szavazógépekben bízott, nem az emberekben.) A floridai bírák nem voltak vevők az érveire – és talán először történt meg az életében, hogy valaki nemet mondott önnek.
De mint már láttuk, ott voltak a papa barátai az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságán, hogy rendbe tegyék a dolgokat.
Röviden: ön részeges, tolvaj, talán bűnöző is, el nem ítélt dezertőr és bőgőmasina. Lehet, hogy kegyetlenségnek találja ezt a megállapítást. Én inkább goromba szeretetnek nevezném.
Mindarra kérem, ami jó, szép és szent, az istenért, ember, húzzon el azonnal, és hozzon némi tisztességet a mindennél fontosabb családi névre. Tegyen valamit, hogy mi, akik tudjuk, hogy van még tisztességes ág a családfáján, büszkén kiálthassuk: jobb egy kézben tartott Bush, mint két kézzel mindent odadobni egy Bushnak.

Híve:
Michael Moore

három
Ó, te Dow!

Egy michigani repülőtéren ültem, és az American Airlines chicagói járatára vártam, amikor mellém ült egy egyenruhás férfi, és beszélgetést kezdeményezett.
Megtudtam, hogy az American Airlines pilótája – pontosabban annak belföldi ingajáratáé, az American Eagle-é, amely újabban, a többi légitársasághoz hasonlóan, sugárhajtású gépeket állított be minden, két óránál rövidebb időtartamú járatára. Így talán megspórol a vállalat egy kis pénzt, gondoltam.
A mellettem ülő pilóta nem arra a gépre várt, amelyikre én. Azt remélte, talál egy üres helyet a Michigan-tavat átszelő járaton.
– Fizetnie kell a magánjellegű útért? – kérdeztem.
– Nem – mondta. – Ez az egyetlen pluszjuttatásunk.
Kibökte, hogy az American Eagle pilótáinak kezdő fizetése évente 16 800 dollár.
– Micsoda? – kérdeztem, mert biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam a számot. – Tizenhatezer lepedő évente?
– Igen, pontosan annyi – válaszolt a kapitány. – És ez még sok is. A Delta ingajáratain a pilóták kezdő fizetése 15 ezer dollár, a Continental Expressnél pedig körülbelül 13 ezer.
– Tizenháromezer? Egy kereskedelmi légijárat pilótájának? Maga viccel velem?
– Nem, én nem viccelek senkivel. És egyre rosszabb a helyzet. A pilótának az első évben saját magának kell fizetnie a repülési továbbképzést és az egyenruhát. Ha mindezt levonták, akkor mintegy 9 ezer dollár marad.
Várt egy kicsit, hogy mindez leülepedjék. Aztán hozzátette:
– Bruttó.
– Nem hiszek a fülemnek – emeltem meg a hangom annyira, hogy a körülöttünk lévők is kezdtek odafigyelni.
– Csak higgyen neki – mondta. – Az egyik pilótánk a múlt hónapban elment a jóléti hivatalba, és élelmiszer-utalványt kért. Nem vicc. Négy gyerekkel, ilyen pilótafizetéssel jogosult is a jóléti segélyre. Az American központi irodája megtudta, és feljegyzésben közölte, hogy egyetlen pilótája sem folyamodhat segélyért, még akkor sem, ha jogosult rá! Ha mégis ezt teszi, szedheti a sátorfáját. Így aztán a barátom hazafelé mindig betér egy élelmiszer-segélyhelyre. Ott nem kérdeznek semmit, ami visszajuthatna az American Airlineshoz.
Azt hittem, hogy én már mindent tudok. De ez a történet félelmetes volt, túlment minden határon. Nem is akartam felszállni arra a gépre. Tudják, mégiscsak van valami igazság az emberi lény elemi túlélési ösztönében. És az egyik ösztön, amely talán már a barlangi ősemberben is megvolt, azt diktálja: Sohase engedd, hogy olyasvalaki repítsen fel téged a levegőbe, aki kevesebb pénzt keres, mint egy kölyök a Taco Bellnél[58].
Felszálltam a repülőre, de csak miután meggyőztem magam, hogy a fickó megvezetett. Mi mással tudtam volna megmagyarázni, hogy kockára teszem az életem? A következő héten viszont végeztem egy kis kutatást, felhívtam néhány embert. Legnagyobb rémületemre a pilóta által mondott számok stimmeltek. Bár azok a kapitányok, akik már több éve repülnek az ingajáratokon, nagy pénzt keresnek (40 ezret évente), az elsőéves kezdők sok esetben a szegénységi szint alatt élnek.
Az önök nevében ugyan nem beszélhetek, de én magam azt akarom, hogy azok az emberek, akik dacolnak a természet leghatalmasabb erejével – a gravitációval –, és magukkal visznek engem is, legyenek boldogok, elégedettek, bizakodók és jól fizetettek. Még a nagy légitársaságok gépein is az utaskísérők – olyanok, akiknek a kiképzésén egy napon az életed múlhat – évi 15-17 ezer dolláros fizetéssel kezdenek. Ha én harmincezer láb magasan vagyok, nem akarom, hogy a pilótákat vagy az utaskísérőket afféle gondolatok foglalkoztassák, hogy odahaza miként lehetne spórolni a világítással és a fűtéssel, vagy kit raboljanak ki, hogy kifizethessék a havi házbért. No, és mi a tanulság ebből az utasok számára? Legyünk kedvesek a segélyből élőkhöz – lehet, hogy ők repítenek bennünket Buffalóba.
A Delta Connection pilótái 2001 első félévében sztrájkoltak. A mohó szakszervezeti csibészek 20 ezer dolláros évi kezdő fizetést követeltek az újonnan belépőknek. A Delta azonban ezt elutasította, a munkabeszüntetés hónapokig tartott. Az ember azt hinné, hogy tekintettel a virágzó gazdaságra – ami különösen a gazdagokra és a gyakran utazókra van jótékony hatással –, nem okoz különösebb gondot, hogy akkora bért fizessenek a pilótáknak, amekkora lehetővé teszi, hogy kutyaeledelen kívül máson is éljenek. (Ha felszállok egy repülőgépre, mindig elvégzem a "szagtesztet", mert tudni szeretném, isznak-e a pilóták; mostantól viszont kutyakekszet fogok keresgélni.) A Delta Connection pilótái, miután csak az asztali maradékért koldultak, végül megkapták az évi 20 ezer dollárjukat.
Ezeknek a pilótáknak – és a közvéleménynek – azt mondogatják, hogy a gazdaság végül is nem teljesít olyan jól, a profit csökken, és mindennek a tőzsde issza meg a levét. Természetesen számokkal is alá tudják támasztani állításaikat. Heti átlagban 403 ezer amerikai tölt ki új kérelmet munkanélküli segélyre. Vállalatok százai jelentenek be tömeges leépítéseket. A csúcstechnika területén beindult dot-com cégek ezrei dobták fel a talpukat. Az autóeladások visszaestek. A kiskereskedőknek szörnyű karácsonyuk volt. Mindenütt meghúzták a nadrágszíjat.
Mi pedig mindennek bedőltünk.
Nincs recesszió, kedves barátaim. Nincs hanyatlás. Nincsenek nehéz idők. A gazdagok dúskálnak az elmúlt két évtized alatt felhalmozott javaikban, és most bizonyosak akarnak lenni abban, hogy nem énekeljük ki a szájukból a torta bennünket illető szeletét. Minden eszközzel arról igyekeznek meggyőzni bennünket, hogy ne is kérjük a részünket, mert… nos, hirtelen úgy alakult, hogy nincs belőle elegendő. A tulajdonukban lévő média éjt nappallá téve tálalja elénk a szomorúbbnál szomorúbb történeteket arról, hogyan ment tönkre megint egy internetes vállalat, miként vesztette el mindenét egy pénzalap, hogy múlt ki a NASDAQ egyik befektetője. A Dow Jones ma 300 pontot esett. A Lucent Technologies[59] újabb 15 ezer munkás elbocsátását jelentette be, a United és a U. S. Airways összevonása lekerült a napirendről, a General Motors kinyírja az Oldsmobile-t, és vannak olyan jelentések is, hogy immár a személyes nyugdíjszámlánk sincs biztonságban. Elég félelmetes, nem?
Ó, hát persze, ez mind igaz. Ők csak nem fognak hazudni. Legalábbis azokról az aprócska részletekről nem, amelyekkel gerjesztik az önök félelmeit.
De mi a helyzet a nagyobb hazugsággal? Például azzal, hogy milyen szörnyű helyzetben van szélesebb értelemben az egész világgazdaság? Egy bizonyos szinten a dolgok igaznak tűnnek. Ha a középosztályhoz vagy alacsonyabb szinthez tartozol, akkor minden okod megvan a félelemre. Miért? Mert a csúcson még nálad is jobban félnek. Hülyére izgulják magukat amiatt, hogy esetleg te is részt akarsz venni a partijukon. Attól félnek, hogy előállsz, és kijelented:
– Oké, megszereztétek a jachtotokat, a házatokat Dél-Franciaországban. De mi lesz velem? Mi lenne, ha én is kapnék valamit, és megvehetném az új garázsajtót?
A gazdagok félelménél tán csak a megdöbbenésük nagyobb, mert senki sem követelt fizetésemelést, szabadságot, a fogorvosi számla megosztását, vagy bármilyen részesedést abból a vagyonfeleslegből, amely az elmúlt tíz évben képződött. Valóban lehetséges, hogy a "ki akar milliomos lenni" kérdésre sohasem állsz elő, és válaszolsz, hogy "én"? A korporációs tótumfaktumok arra várnak, hogy meghozd a döntést.
Igen, a nagyfőnökök tudják, hogy ez elkerülhetetlen: egy szép napon te is követeled majd a részedet. És mivel ennek soha nem szabad megtörténnie, már kihúzták a hosszú késeiket – és elszánták magukat a megelőző csapásra, abban a reményben, hogy sohasem fordul meg az agyadban efféle gondolat, és nem vetsz szemet tornyosuló pénzhalmaikra.
Szóval ezért bocsátanak el, és ezért hivatkoznak a szegénységükre. Ezért szüntették meg az ingyenes kávézást is. Nem azért, mert nem engedhetnék meg maguknak, hanem azért, hogy megkavarják az agyadat. Nekik az kell, hogy folyamatos stresszben, gyanakvásban, félelemben élj. Te lehetsz a következő! Hagyd a fenébe a Maxwell House-t[60] – mentsd meg önmagad! A főnökök pedig nyugodtan hátradőlve nyilván úgy röhögnek, mint életükben még soha.
De honnan tudom én mindezt, kérdezheted. Nos, én közöttük mászkálok. Manhattan szigetén, egy három mérföld széles földsávon élek, amely az amerikai elit luxusotthona és korporációs lakosztálya. Jó sok szenvedés, amiben amerikaiként részed van, innen, a platinával bélelt, két szennyezett folyó közé szorult ingatlanokból ered. Szomszédaim mindazok, akik a te életedet is irányítják. Látom, miként neveltetik gyermekeiket a haiti bevándorlókkal, és hogyan sétálnak el szó nélkül a Láthatatlan Ember mellett, aki a márványpadlót sikálja. Ők mindig sietnek valahová – minden bizonnyal azért, hogy csökkentsék a biztosításod hozamát, vagy rátegyék a munkahelyedet a megszüntetendők listájára. Ők mindig fittek, jól fésültek és gyilkolásra éhesek, a következő tetem, amit hátrahagynak, talán a tiéd lesz.
Hallgatom őket, milyen jól sikerül minden dolguk – új ház Berkshire-ben, a legutóbbi nyaralás a Húsvét-szigeten. Nem is lehetnének már boldogabbak.
Amikor beköltöztem a lakásomba, a házban még művészek, drámaírók és a Saturday Night Live fél szereposztása élt. Voltak jéghokizók a Rangerstől, néhány egyetemi professzor és pár idősebb polgár. Most már kevesen maradtunk: egy fickó a Rangerstől, és őrült barátom, Barry, a filmoperatőr. Úgy tűnik, a többiek mind vagy elég gazdagok ahhoz, hogy munka nélkül megéljenek, vagy azzal foglalatoskodnak, hogy begyűjtsék a szegénynegyedekben birtokolt házaikból származó hasznukat, esetleg valamilyen tőkealapból élnek, talán a Wall Streeten dolgoznak, vagy külföldiek, akik New Yorkban felügyelik a család itteni beruházásait. A Fortune 500-hoz tartozó korporációk jelentik számukra a mindennapi betevőt. De itt vagyok én, aki elmondhatja, hogy teli a pénztárcájuk, és a világon semmit sem vonnak meg maguktól.
Ha nekem nem hiszel, hadd ajánljak a figyelmedbe néhány semleges és tárgyilagos statisztikai adatot arról, milyen jól megy azoknak ott a csúcson.

– 1979-től a mai napig az ország leggazdagabb 1 százalékának fizetése 157 százalékkal nőtt. A legalsó 20 százalék viszont 100 dollárral kevesebbet keres (inflációval korrigálva), mint amennyit a Reagan-korszak hajnalán kapott.
– A világ kétszáz leggazdagabb vállalatának profitja 362,4 százalékkal nőtt 1983 óta. Összegzett forgalmuk ma – tíz ország kivételével – meghaladja a világ összes országának összes bruttó hazai termékét.
– A négy legnagyobb amerikai olajvállalat közelmúltbéli összevonása óta profitjuk 146 százalékkal nőtt, miközben nekünk ez időszak alatt az energiaválságról szónokoltak.
– A legutóbbi évek alatt három évben az Egyesült Államok 82 legnagyobb vállalata közül 44 nem fizette be a szokásos 35 százalékos, a korporációk által fizetendő adót. A valóságban 17 százalékuk egyáltalán nem fizetett adót. Közülük hét – a General Motorsszal együtt – oly mértékben kijátszotta az adótörvényeket, annyit manipulált az üzleti költségekkel és az adóhitelekkel, hogy végül még a kormány tartozott nekik dollármilliókkal!
– További 1279, egyenként 250 millió dolláros vagy azt meghaladó vagyonnal rendelkező vállalat szintén nem fizetett adót, és 1995-ben azt jelentette, hogy nincs bevétele. (Ez az utolsó év, amelyről vannak statisztikai adatok.)

Olyan sokféle módon fejnek meg bennünket, hogy ha mindet felsorolnám, akár lázadás szításával is vádolhatnának. De ki figyel oda? A Mercedes-Benz, amely folyamatosan elutasítja, hogy alkalmazkodjék az amerikai üzemanyag-takarékossági és levegőszennyezési szabványokhoz, bírságot kapott a törvénysértésért, de akkor kieszelt egy ügyes tervet. Az 1988-as és 1989-es évben a vállalat leírta az adójából az általa bírságként kifizetett 65 millió dollárt, mint a kereskedelem és az üzletvitel során felmerült rendszeres kiadásokat. Ez annyit jelent, hogy te és én fizetjük a 65 millió dollárt, csak azért, hogy a gazdag emberek egy csoportja nagy, dögös autókkal járjon, és rongálja a tüdőnket. Szerencsére az adóhivatal résen volt, és elutasította ezt az eljárást.
A Halliburton olajvállalat a '90-es évek elején leányvállalatot hozott létre a Kajmán-szigeteken. A probléma az, hogy a Kajmán-szigeteken nincs is olaj. Nincsenek olajfinomítók, sem olajkereskedelmi központok. Akkor mit keres ott a Halliburton? A kormány persze gyanakodott. 1996 és 1998 között tizennégy esetben indult adó-ellenőrzési eljárás a leányvállalatok ellen. Az egyik esetben a kormány azt állította, hogy a Halliburton a leányvállalatok közbeiktatásával kerülte el 38 millió dollár adó megfizetését. Az ügyek többségét rendezték.
De nem csak a fent említettek akarják becsapni a szövetségi kormányt. Mintegy fél tucat nagy amerikai biztosítótársaság ma már a Bermudákon tart fent főhadiszállást. Közöttük vannak olyan óriásvállalatok is, mint a Chubb, a Hartford, a Kemper, a Liberty Mutual és mások. Az Accenture, korábbi nevén Andersen Consulting, a minap költöztette a céget a Bermuda-szigetekre, hogy elkerülje az adófizetést. Ezek a költözések persze csak papíron történnek, a cégek irodái itt vannak szerte az országban, mindenki mindennap munkába jár, és végzi azt a feladatot, amit az Andersen számára is végzett. Csak a főhadiszállás költözött. Hát nem lenne csodálatos reggel felébredni, és kijelenteni, hogy Fidzsire költöztetted önmagadat, miközben, ha kinézel az ablakon, még mindig Topekát látod?
A Forbes magazin számításai szerint a nagyvállalatok az adóparadicsomok segítségével évente több mint 10 milliárd dollárt húznak ki az átlag amerikaiak zsebéből. (Ezt a hiányt több adóval és a szolgáltatások elveszítésével kell kiegyenlítenünk.) Legközelebb, ha nem telik kazánjavításra vagy a számítógéped kicserélésére, gondolj azokra a kövér, jóllakott macskákra, akik folyton ismételgetik, hogy "a gazdaság mostanában nem működik olyan jól".
De vajon mivel tölti az idejét ezekben a napokban az adóhivatal, ahelyett hogy begyűjtené a tőlünk ellopott pénzeket? Úgy döntött, hogy a te nyomodba ered. Bizony. Kitűzték a fehér zászlót, felhagytak az erőfeszítéssel, hogy rávegyék a gazdagokat adójuk megfizetésére. Újabb irányvonaluk, hogy azokat facsarják ki, akik a legkevesebbet keresnek. A Számviteli Hivatal szerint az évi 25 ezer dollárnál kevesebbet keresők körében az adóhivatali ellenőrzések száma megduplázódott, míg a 100 ezer dollárnál többet keresőknél az ellenőrzések száma 25 százalékkal csökkent.
Mit jelent ez az egyenlegben? A korporációk által befizetett adó összege 26 százalékkal csökkent, miközben az átlag amerikaiak által leperkált adó összege legalább 13 százalékkal nőtt. Az '50-es években a szövetségi kormány bevételeinek 27 százaléka a korporációs adókból származott; ma ez az arány 10 százalék alá csökkent. De ki fizeti a különbséget? Te, és a második állásod.
Részben azért hallod olyan gyakran, hogy milyen rosszul működik a gazdaság, mert a családból vagy a barátok köréből sokan kapják meg a felmondólevelet, és ők szállítják a rossz híreket. A '80-as évek hatalmas elbocsátási hullámaitól eltérően – amire oda sem figyeltek a jól keresők és a jó egyetemekre igyekvők – a mostani munkahelyi mészárlások leginkább a fehérgallérosokat és a szakembereket érintik. Ha közülük akár csak néhány százat elbocsátanak, akkor biztos hallani fogsz felőlük. Miért? Nos, azért, mert olyan… olyan… olyan… olyan tisztességtelen dolog! Ezek a hi-tech emberek megfizették a megfizetnivalót! Betartották a játékszabályokat, szívüket, lelküket és első házasságukat feláldozták a cég oltárán, ott voltak minden vállalati rendezvényen, soha nem hiányoztak a késő éjszakai közös gondolkodásról, megjelentek a főnök és a barátai által szervezett jótékonysági eseményeken. És akkor egy napon…
– Bob, ez itt a foglalkoztatási tanácsadó. Azért szerződtettük, hogy segítsen neked az átmeneti időszakban, amit meg akarunk könnyíteni neked, amennyire csak lehetséges. Kérlek, add ide a kulcsaidat. Ez a jelvényes-pisztolyos ember bekísér a szobádba, hogy összeszedd a személyes dolgaidat. Hagyd el az épületet 12 percen belül.
Nincs hanyatlás. Vajon a tavalyinál kevesebb az üzleti bevétel? Hát persze. Miért is ne tenne? Hiszen a '90-es években ezek a korporációk a hihetetlennél is magasabb, a csúcsnál is több profitot zsebeltek be, az életben csak egyszer fellelhető kincsre leltek, amelynek semmi köze a realitásokhoz. Vesd csak össze bármelyik év adatait azoknak az éveknek a számaival. A minap egy főcímben olvastam, hogy a General Motors nyeresége az előző évhez képes 73 százalékkal csökkent. Ez ugyan rosszul hangzik – de az előző évet akár a profit orgiájának is nevezhetnék. Hiába csökkent a nyereség 73 százalékkal, a GM még így is 800 millió dolláros nyereséget zsebelt be 2001 első felében.
És valóban igaz, hogy elhullanak a dot-com vállalatok? Hát persze! Nagy dolog. Hiszen mindig ez történik minden forradalmian új találmánnyal – temérdek vállalkozó ugrik a fedélzetre, hogy megcsinálja a szerencséjét, de a végén csak a középszerű, ám annál kegyetlenebb kevesek maradnak állva. Ezt úgy hívják: k-a-p-i-t-a-l-i-z-m-u-s. Húsz évvel az autó feltalálása után, 1919-ben 108 autógyártó cég működött az Egyesült Államokban. Tíz évvel később csak 44 nagy amerikai autógyár volt. Az '50-es évek végére már csak 8 maradt, ma pedig már csak két és fél amerikai autógyárunk van. A mi rendszerünk így működik. Ha nem tetszik, akkor költözz… hova is…? A francba, hova is költöznek manapság?
Ó, hát persze – a Bermudákra!

négy
Öld
a fehéreket!

Nem tudom, miért, de valahányszor szembejön velem egy fehér pasas, azonnal elönt a feszültség. Vadul dobogni kezd a szívem, rögtön keresgélem a menekülési útvonalat, vagy valamilyen védekezésre alkalmas eszközt. Átkozom magamat, miért kell nekem sötétedés után a városnak éppen azon a részén kószálnom. Talán nem vettem észre, hogy minden utcasarkon fehér emberek sötét bandái settenkednek? Mekkora hülye vagyok! A fehér ember jön, egyre közeledik, közeledik… És akkor – phűűű! Elmegy mellettem, nem bánt, megkönnyebbülten sóhajtok.
Úgy félek a fehér emberektől, hogy majdnem összecsinálom magam. Talán nehezen érthető – hiszen magam is az vagyok –, de éppen a színem miatt van némi betekintésem a dolgokba. Példának okáért tudom magamról, hogy nagyon sokszor félek. Mérget vehetsz rá: ha hirtelen sok fehér ember vesz körül, akkor jobb, ha vigyázol, mert bármi megtörténhet.
Fehér emberként abban a hitben ringattam magam, hogy biztonságos dolog fehérek között lenni. Születésünk óta azt tanítják, hogy a más színű emberektől kell félni, ők vágják el a torkunkat.
Mégis, ahogy visszatekintek életemre, egy sajátos, de egyértelmű minta kezd kirajzolódni. Minden egyes ember, aki életemben valaha is bántott – a főnök, aki kirúgott, a tanító, aki megvert, az igazgató, aki megbüntetetett, a gyerek, aki pofán dobott kővel, a másik gyerek, akik meglőtt a légpuskájával, a pasas, aki három évig nem szállt le rólam, a könyvelő, aki duplán fizettette meg az adómat, a részeg, aki elütött, a betörő, aki elvitte a sztereómat, a vállalkozó, aki túlszámlázott, a lány, aki elhagyott, a másik lány, aki még gyorsabban hagyott el, a pilóta, aki a gépével, és rajta velem a leszállópályán teherautóval ütközött (nyilván napok óta nem evett), a másik pilóta, aki elhatározta, hogy átrepül egy tornádón, a fickó az irodában, aki a csekk-könyvemből csekkeket lopott és összesen 16 ezer dollárt utalt ki magának –, szóval az említettek közül mindenki fehér volt. Véletlen? Nem hiszem.
Soha nem támadott meg fekete bőrű ember, soha nem rúgott ki fekete bőrű személy. Fekete háziúr sohasem lógott meg a biztonsági letétemmel, soha nem is volt fekete háziuram. Soha nem találkoztam hollywoodi stúdióban fekete nagyfőnökkel, sohasem láttam fekete ügynököt annál a film- és tévéügynökségnél, amelyik engem képviselt. Fekete hivatalnok soha nem tagadta meg a felvételt a lányomtól az általa kiválasztott iskolába, soha nem okádott le fekete tizenéves a Mötley Crüe-koncerten, soha nem szívatott meg fekete zsaru. Fekete autókereskedő soha sem adott el nekem lerobbant tragacsot, soha nem láttam fekete autókereskedőt, fekete ügyintéző soha nem tagadta meg tőlem a bankkölcsönt. Soha nem próbálta meg fekete bőrű ember jól elásni a filmemet, és soha nem hallottam még feketétől, hogy: "Megszüntetjük tízezer ember munkahelyét – legyen egy jó napjuk!"
Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen fehér pasi, aki mindezt elmondhatja magáról. De az én életemben minden egyes csúnya szó, minden kegyetlenség, minden fájdalom és szenvedés fehér archoz kötődik.
Egyszóval, hm… pontosan miért is kellene nekem félnem a fekete bőrű emberektől?
Körülnézek a világban, amelyben élek, és – emberek, gyűlölök ugyan tanmeséket mondani, de nem a feketék tették ezt a bolygót ilyen szánalmas és félelmetes élőhellyé. A The New York Times tudományos rovata a minap az első oldalon főcímben tette fel a kérdést: "Ki építette a hidrogénbombát?" A cikk egy vitáról szólt, két feltaláló is magának követelte a dicsőséget az első bombáért. Engem ez egyáltalán nem érdekel, hiszen tudom a választ: fehér ember volt! Fekete bőrű tudós soha nem épített és nem is használt ártatlan emberek tömegeinek elpusztítására szánt bombát, sem Oklahoma Cityben, sem Columbine-ban[61], sem Hiroshimában. Nos barátaim, mindig csak az a fehér ember! Lássuk az eredményjelző táblát:

– Ki szabadította ránk a fekete veszedelmet? Egy fehér pasas.
– Ki találta fel a PBC-t, a PVC-t, a PBB-t, és a többi, bennünket gyilkoló vegyi anyagot? Fehér pasik.
– Ki kezdte azokat a háborúkat, amelyekben Amerika is részt vett? Fehér emberek.
– Ki a felelős a Fox televízió programjaiért? Fehér emberek.
– Ki találta fel a lyukkártyás szavazócédulát? Fehér ember.
– Kinek az ötlete volt, hogy belső égésű motorokkal szennyezzük a világot? Egy sápadté, bizony.
– A holokauszt? Az a fickó aztán tényleg megbélyegezte a fehér embert. (Ezért hívjuk őt inkább Nácinak, kis munkatársait pedig Németeknek.)
– Az őslakos amerikaiak kiirtása? Fehér ember műve.
– Rabszolgaság? A sápadtarcúé!
– 2001 közepéig amerikai vállalatok több mint 700 ezer embert bocsátottak el. Ki rendelte el a kirúgásokat? Fehér vállalati vezérigazgatók.
– Ki gyilkol engem folyton az interneten? Egy átkozott fehér fickó, és ha megtalálom, akkor halott fehér fickó lesz.

Nevezz meg bármilyen gondot, betegséget, emberi szenvedést vagy milliókat sújtó mélységes nyomorúságot, és fogadok tíz dolcsiba, gyorsabban kitalálom, hogy fehér arc tartozik hozzá, mint ahogy te felsorolnád az 'N Sync együttes tagjainak nevét.
És mégis, ha esténként bekapcsolom a híreket, mit látok minden egyes alkalommal? Fekete bőrű emberek állítólag gyilkoltak, erőszakoltak, raboltak, ledöftek, csoportosan zaklattak, betörtek, lázongtak, drogot árultak, kurvákat futtattak, randalíroztak, túl sok gyereket csináltak, csecsemőket dobáltak ki a bérház ablakából, apátlanok, anyátlanok, istentelenek, pénztelenek. "A gyanúsított a személyleírás szerint fekete bőrű férfi… a gyanúsított a személyleírás szerint fekete bőrű férfi… A gyanúsított a személyleírás szerint fekete bőrű férfi…" Lehetek bármelyik városban, a hírek mindig ugyanazok, a gyanúsított mindig ugyanaz: ismeretlen fekete bőrű férfi. Ma este éppen Atlantában vagyok, és megesküszöm rá, hogy a tévé képernyőjén látható fekete bőrű gyanúsított rendőrségi fantomképe pontosan ugyanolyan, mint azé a fekete gyanúsítotté, akit a múlt éjszaka láttam Denverben, az azt megelőző éjszaka pedig Los Angelesben. A gyanúsított mindegyik rajzon összevonja a szemöldökét, és fenyegetően néz – és mindig ugyanazt a kötött sapkát viseli! Lehetséges, hogy ugyanaz a fekete fickó követ el minden bűncselekményt Amerikában?
Azt hiszem, annyira hozzászoktattak minket ennek a ragadozó típusú fekete bőrű férfinak a képéhez, hogy az agymosás már végleg tönkretett bennünket. Első filmemben, a Roger & Me-ben egy segélyeken élő fehér nő bottal agyonvert egy nyulat, mert így húsként és nem kis kedvencként adhatta el. Bárcsak annyi ötcentesem lenne, ahányszor odajött hozzám valaki az elmúlt tíz évben, hogy elmondja, mennyire elborzasztotta és sokkolta a jelenet, amikor "a szegény kis nyuszi" fejét bottal ütötték. Ez a jelenet – mondták – fizikai rosszullétet okozott. Akadt, akinek el kellett fordítania fejét, vagy ki kellett mennie a moziból. Sokan kérdezték, mi a csodának kellett a filmbe ez a rész. Az Amerikai Filmszövetség (MPAA) az R kategóriába sorolta, nagyis korhatárhoz kötötte a Roger & Me-t a nyuszigyilkolás miatt: (Ami viszont arra késztette a 60 minutes című tévéműsort, hogy sztorit gyártson a kategorizálás hülyeségéről.) Tanárok is írtak, és közölték, hogy ki kellett vágniuk ezt a részt, mert nem akartak bajt hozni a fejükre, amikor bemutatták a filmet a kisdiákjaiknak.
De a filmben, két perccel azután, hogy a nyuszis hölgy elkövette borzalmas tettét, bevágtam egy jelenetet, amelyben a rendőrség tüzet nyitott, és agyonlőtt egy Superman-jelmezbe öltözött, kezében műanyag játék fegyvert tartó fekete bőrű férfit Flintben. Soha, egyszer sem mondta nekem senki:
– Hihetetlen, hogy bemutatta a filmen, ahogy lelőtték azt a feketét. Milyen szörnyű! Milyen undorító! Hetekig nem tudtam aludni.
Végül is csak egy fekete volt, nem egy kis helyes, puha szőrű nyuszika. Azon senki sem háborodik fel, ha a kamera előtt lelövik. (A legkevésbé az MPAA kategorizáló bizottságától vártam ilyen reakciót, nem is találtak abszolút semmi kivetnivalót a jelenetben).
Miért van ez így? Azért, mert egy fekete bőrű ember lelövése már nem is sokkoló. Éppen az ellenkezőjéről van szó – ez a normális, a természetes. Annyira hozzászoktunk már a feketék megölésének látványához – a filmekben és az esti híradókban –, hogy ezt fogadjuk el a szokványos történés alapesetének. Nem nagy ügy, csak egy újabb halott fekete fickó. Ezt csinálják a feketék – ölnek és meghalnak. Dögunalom. Told ide a vajat.
Nagyon furcsa, hogy bár a bűncselekmények zömét fehérek követik el, ha a bűnre gondolunk, rendszerint mégis afroamerikai arcot kapcsolunk hozzá. Kérdezd csak meg bármelyik fehér embert, hogy mitől tart, ki törhet be a lakásába, vagy ki eshet neki az utcán; ha becsületes, akkor azt válaszolja, hogy olyasvalakitől fél, aki nem hasonlatos hozzá. Az elképzelt bűnöző úgy néz ki, mint Mookie vagy Hakim, esetleg Kareem – nem pedig úgy, mint a szeplős képű kis Jimmy.
Vajon hogyan működik az agynak az efféle félelmeket kialakító mechanizmusa, ha egyszer pont a fordítottját észleli? A fehérek agyát talán úgy programozták, hogy éppen a látvány ellenkezőjét higgyék el? Ha így van, akkor minden fehér ember valamilyen kollektív mentális betegségben szenved? Ha napsütéses, gyönyörű szép idő van, de az agyad azt diktálja, hogy maradj csak a lakásban, mert minden jel szerint vihar készül, akkor kérj segítséget szakorvostól. Ha a fehér ember minden utcasarkon fekete bőrű mumust lát, az nem ugyanaz az eset?
Nem számít, hányszor mondják el világosan más fehér emberek, hogy éppen a fehérektől kell félnünk, ez egyszerűen nem ragad meg bennünk. Ha iskolai lövöldözést látsz a televízióban, mindig fehér kölyök végzi a mészárlást. Akárhányszor fognak el sorozatgyilkost, az mindig egy lökött fehér. Ha egy terrorista szövetségi hivatalt robbant fel, vagy ha a Beach Boys olyan nótát présel ki magából, amelytől féltucatnyi szexőrült tizenéves halomra gyilkolja Hollywood összes "rohadt disznaját", akkor te már tudod, hogy a fehér faj megint bevetette az ócska régi trükkjeit.
Miért nem rohanunk el eszeveszetten, ha szembejön egy fehér ember? Miért nem mondjuk soha egy munkát kérő kaukázusi pofának, hogy nagyon sajnálom, de most éppen nincs üresedés? Miért nem döglünk bele a félelembe, ha a lányaink fehér fickókhoz mennek férjhez?
És miért nem tiltja be a kongresszus Johnny Cash félelmet keltő és sértő dalszövegeit ("Renóban lelőttem egy embert, / csak hogy lássam haldokolni"), a Dixie Chicks dumáit ("Earlnek meg kellett halnia") vagy Bruce Springsteen sorait ("…mindent elpusztítottam, ami utamba került, / de nem mondhatom, hogy sajnálom a dolgot"). Egyáltalán, miért mindenki a rapperek szövegére figyel? A sajtó miért nem az alábbiakhoz hasonló sorokkal foglalkozik, és miért nem azokról mondja el az igazat?

Túladtam a bánat butykosain, inkább verset és betűt iszom.
– WU-TANG CLAN
Csak arra jó az agyad, hogy kihasználhassalak.
– ICE CUBE
Segélyből élő szegény anya… mondd, hogyan csináltad?
– TUPAC SHAKUR
Változtatni próbálok az életen, mert nem akarok bűnben meghalni.
– MASTER P

A feketék már azóta a gazdasági létra legalsó fokán vannak, hogy összeverten, láncokban hurcolták őket Amerikába – és soha, egyetlen átkozott napra sem sikerül feljebb kapaszkodniuk. Minden más hozzánk érkező bevándorlócsoport képes volt legalulról felkerülni a társadalom középső vagy felsőbb szintjeire. Még az amerikai őslakosok gyermekei közül sem élnek annyian szegénységben, mint a feketék közül, pedig ők a szegények közt is a legszegényebbek.
Talán arra gondolsz, hogy azért mégiscsak kedvezőbbre fordult a feketék sorsa ebben az országban. Hiszen, mindent összevetve, figyelembe véve a társadalom rasszizmusának felszámolása terén tett haladást, úgy hihetnénk, hogy az afroamerikai polgárok érzékelhetik életszínvonaluk emelkedését. Egy, a The Washington Postban 2001 júliusában közölt felmérés szerint a fehér emberek 40-60 százaléka úgy gondolja, hogy az átlagos fekete polgárnak legalább olyan jól – vagy még jobban – megy a sora, mint a fehér bőrű átlagpolgárnak.
Gondolkodjunk csak tovább! Richard Vedder, Lowell Gallaway és David C. Clingaman közgazdászok tanulmánya szerint a feketék évi átlagos jövedelme 61 százalékkal kevesebb, mint a fehér emberé. Ez ugyanakkora százalékos különbség, mint 1880-ban volt! Semmi sem változott itt több mint 120 év alatt.
Több bizonyítékot akarsz? Hát tessék:

– A 16-24 éves afroamerikai fiatalok mintegy 20 százaléka nem jár iskolába, és nem is dolgozik. Ugyanez az arány a fehér fiataloknál csak 9 százalék. A '90-es évek gazdasági fellendülése ellenére az említett arány nem csökkent lényegesen az utolsó tíz évben.
– A fehérek 1993-ban háromszor annyi pénzt fektettek be részvényekbe, letéti alapokba, különféle kamatozó takarékszámlákba, mint a fekete bőrűek. Azóta a tőzsdepiac értéke több mint kétszeresére növekedett.
– A szívrohamot kapott fekete polgároknak messze nincs annyi esélyük a szívkatéterezésre, az elterjedt életmentő beavatkozásra, mint a fehéreknek, tekintet nélkül orvosaik bőrszínére. A fekete és a fehér orvosok egyaránt 40 százalékkal több fehér embert küldenek katéterezésre, mint feketét.
– A fehér embernek a fekete bőrűnél ötször nagyobb az esélye arra, hogy trombózis esetén vérrögfeloldó kezelést kapjon.
– A fekete nőknek a fehér bőrű nőknél négyszer nagyobb az esélyük arra, hogy belehaljanak a szülésbe.
– A feketék között 1954 óta nagyjából kétszer annyi a munkanélküli, mint a fehér bőrűek között.

Feldühít ez bárkit rajtam és Farrakhan[62] tiszteletesen kívül? Vajon mivel érdemelték ki ezt a bánásmódot az afroamerikaiak, akik oly csekély mértékben felelősek a társadalmunkat sújtó szenvedésekért? Miért őket büntetik? Tudja a fene.
Hogyan úszhattuk meg mindezt mi, fehér emberek, anélkül hogy Reginaid Denny[63] sorsára jutottunk volna?
A fehér ember találékonysága segítségével! Amint látod, korábban szinte tökkelütött módjára viselkedtünk. A kalapunkra tűzve viseltük a rasszizmusunkat. Nyilvánvaló dolgokat cselekedtünk, a vécéajtókra táblákat tettünk: "Csak fehéreknek", az ivókutakra pedig felakasztottuk a jelzést: "Színeseknek". A fekete bőrű embereket a busz hátuljába ültettük. Nem engedtük nekik, hogy iskoláinkba járjanak vagy a szomszédságunkban éljenek. A legócskább munkákat kapták (amelyeket úgy hirdettek: "csak négereknek"), és világosan megmondtuk nekik, hogy a nem fehérek alacsonyabb bért kapnak.
Ez a leplezetlen, eszement faji megkülönböztetés rengeteg bajt hozott a fejünkre. Egy rakás felfuvalkodott ügyvéd a bíróságra ment, és – mit ad isten! – a mi saját alkotmányunkra hivatkozott. Rámutattak arra, hogy a 14. alkotmánykiegészítés senkinek nem engedi meg, hogy másokat faji alapon megkülönböztessen.

Részlet a 14. alkotmánykiegészítésből

1. szakasz: "Minden ember, aki az Egyesült Államokban született, vagy ott honosították, és annak joghatósága alá tartozik, az Egyesült Államok és a lakóhelye szerinti állam polgára. Egyetlen állam sem hozhat olyan törvényeket, vagy szerezhet érvényt olyan jogszabályoknak, amelyek sértik az Egyesült Államok polgárainak kiváltságait és mentességeit. Egyetlen állam sem foszthat meg egyetlen személyt sem az életétől, a szabadságától vagy a tulajdonától a szükséges jogi eljárás nélkül, és a joghatósága alá tartozó egyetlen személytől sem tagadhatja meg a törvény előtti egyenlő védelmet."

Végül vesztes perek, tüntetések és lázadások hosszú folyamata után vettük az üzenetet: ha nem jön meg az eszünk, akkor nemsokára osztoznunk kell a tortán a feketékkel. Megtanultunk egy fontos leckét: ha sikeres rasszista akarsz lenni, találd meg a módját annak, hogy mosolyogva legyél az.
Mi, fehér emberek tehát megokosodtunk, levettük a táblákat és a jeleket, nem lincseltük meg többé a fekete férfiakat, akik esetleg szóba elegyedtek az utcán a fehér nőkkel, hoztunk egy csomó polgárjogi törvényt, és nyilvános helyen nem ejtettük ki a szánkon a nigger szót. Annyira ránk tört a nagylelkűségi roham, hogy odaszóltunk nekik: hát persze hogy lehetsz a szomszédunk, hát persze hogy a gyereked járhat a mi gyerekünk iskolájába. Miért is ne? Mi úgyis elköltözünk. Szélesen mosolyogtunk, hátba veregettük a fekete Amerikát – ők meg, mint az őrült, rohantak a kertvárosokba.
Most arra lesz szükség, hogy rendbe tegyük a dolgokat, és városainkban oda küldjük őket, ahol régebben is volt a helyük. Ha kisétálunk reggelente az újságért, és lefelé nézünk az utcán, fehér embereket látunk; ha felfelé nézünk – na, mit látunk? –, még több fehér embert!
A munkahelyeken még mindig mi, fehérek kapjuk a jól tejelő munkát, a dupla bért, a buszon pedig elöl ülünk, arccal a boldogság és a siker felé. Nézz csak hátra az ülések között, látni fogod, hogy a feketék ott ülnek, ahol régen is ültek. Ők szedik fel a szemetünket, ők szolgálnak ki az asztalnál, és ők állnak a pult másik oldalán.
A folyamatos diszkrimináció leplezése érdekében a munkahelyeken "mássági szemináriumokat" tartunk, kinevezzük az "urbánus kapcsolatok felelősét", aki segít "bekapcsolódni a közösségbe". Amikor pedig munkalehetőséget hirdetünk, széles jókedvvel biggyesztjük a végére, hogy "az egyenlő lehetőségek munkaadója".
Jóérzés tölt el bennünket, még fel is kacagunk, mert mi aztán tudjuk, hogy nincs az a fekete pasi, aki ezt a posztot valaha is megkaphatja.
Az afroamerikaiak között csak 4 százalék a diplomások aránya (szemben a fehérek 9 és az ázsiai-amerikaiak 15 százalékával). A rendszert úgy manipuláltuk, hogy már a születéstől kezdve működjön, és szavatolja, hogy fekete bőrű emberek csak a legrosszabb közösségi iskolákba járhassanak. Így aztán nem kerülhetnek be a legjobb egyetemekre, és szinte kikövezzük előttük életük útját, hogy azt tejeskávénk felszolgálásával, a BMW-nk szervizelésével és szemetünk felszedegetésével teljesítsék ki.
Ó, hát persze, becsúszhat néhány kivétel, de ők pótdíjat fizetnek a privilégiumért. A BMW-ben ülő fekete orvosra folyton rámásznak a zsaruk; a fekete bőrű Broadway-színésznő nem kap taxit a zajos siker után; a fekete bőrű ügynök lesz az első, akit elbocsátanak, de csakis azért, mert ő dolgozik a cégnél a legrövidebb ideje.
Mi, fehér emberek tényleg megérdemeljük a zseniknek kijáró díjat és elismerést. Állandóan a befogadásról beszélünk, megünnepeljük Martin Luther King születésnapját, rasszista viccek hallatán csúnyán nézünk. Soha nem mulasztjuk el a megjegyzést: "egyik barátunk, aki fekete…"
Adunk pénzt fekete alapítványoknak, belenyugszunk, hogy szükség van a Fekete Történelem Hónapjára, gondoskodunk arról, hogy egyetlen fekete bőrű alkalmazottunk a recepciós pult kellős közepén díszelegjen, hogy elmondhassuk: nálunk nincs diszkrimináció, mi fekete bőrű embereket is alkalmazunk.
Igen, a mi fajtánk pokolian ügyes és zseniális. És csapjon belém a mennykő, ha nem sikerült tényleg véghezvinnünk.
Nagyok vagyunk abban is, hogy miképpen tanulhatunk – és lophatunk – a fekete kultúrából. Valósággal lemásoltuk azt, átengedtük egy fehér szűrőn, és a magunkévá tettük. Ezt csinálta a zenében Benny Goodman, Elvis és Lenny Bruce is. Motown[64] egészen új hangzást teremtett, majd elcsábult Los Angelesbe, ahol felhagyott ezzel, hogy helyet csináljon a Nagy Fehér Popsztároknak. Eminem elismeri, hogy sokkal tartozik Dr. Dren-nek, Tupacnak és a Public Enemynek. A Backstreet Boys és az 'N Sync viszont Smokey Robinsonnál és a Miraclesnél, a Temptationnél és a Jackson Five-nál van nagyon eladósodva.
A feketék feltalálják, mi kisajátítjuk. Komédia, zene, divat, nyelv – imádjuk, ahogy a fekete bőrű emberek kifejezik magukat.
A professzionális sportágakban (a hokit kivéve) az elmúlt három évtizedben az afroamerikaiak voltak a királyok. Nagylelkűen átengedtük a fiatal fekete bőrű férfiaknak a húzós, kemény munkát, az edzéseket és a kínszenvedést, mert – valljuk be – jóval nagyobb élvezet elterülni a fotelben, chipset majszolni, iszogatni, és nézni, hogy kergetik mások a labdát. Ha mégis szükségét érezzük némi gyakorlatozásnak, telefonon bedobhatjuk magunkat egy sportrádió beszélgetős műsorába, és felpanaszolhatjuk, mennyire túl vannak fizetve a sportolók. A tudat, hogy fekete bőrű emberek ennyi pénzt visznek haza, valahogy kellemetlen érzéssel tölt el bennünket.
De hol van a többi fekete, aki nem rúg gólokat, nem dobál kosarakat, vagy nem bennünket szolgál ki az étteremben. A filmes és a televíziós szakmában ritkán találkozom velük. Amikor néhány napra New Yorkból Los Angelesbe utazom dolgozni és szakmabeliekkel találkozni, akkor – a reptértől a szállodámig, onnan a tehetségkutató intézetig, a különféle vezetőkkel való találkozásomig, az italig, amelyet le kell hörpintenem Santa Monicában egy producerrel, és a vacsoráig, amit Nyugat-Hollywoodban költök el a barátaimmal – napokig nem találkozom egyetlen afroamerikaival sem, leszámítva azt, akinek borravalót adok. Hogyan lehetséges ez? Hogy az időt elüssem, kitaláltam magamnak egy játékot: megpróbálom megsaccolni, hány perc múlva találkozom olyan fekete férfival vagy nővel, aki nem visel egyenruhát, és nem ül egy recepciós pult mögött (Los Angelesben is ismerik a néger-a-recepcióspultnál trükköt). Három legutóbbi Los Angeles-i utam során az időmérőm soha nem állt meg: egyetlen fekete fejet sem tudtam megszámlálni. Amerika második legnagyobb városában napok telhetnek el úgy, hogy az ember csak fehérekkel, ázsiaiakkal, spanyol ajkúakkal találkozik, fekete bőrű emberrel egyáltalán nem. Nos, ez aztán a hihetetlen eredmény, tanúsága az elkülönítő társadalom iránti elkötelezettségünknek. Gondolj csak arra, milyen hatalmas energiát emészt fel azt elintézni, hogy engem ne zaklassanak a fekete bőrű emberek! Vajon miként érték el az ottani fehérek, hogy Los Angeles egymillió fekete bőrű polgárát kívül rekesszék a látómezőmön? Ragyogó, világító géniuszok ők!
Tudom, könnyű dolog mindezt Los Angelesre kenni, miközben Amerikában majdnem mindenütt tapasztalható ez a soha-ne-halljak-és-ne-lássak-feketéket jelenség. Mindez ráadásul nem csak a televíziós világra és a filmiparra jellemző. Meg lennék lepve, ha kiderülne, hogy ezt a kéziratot érintette már fekete kéz, amióta elhagyta az irodámat (eltekintve a küldönctől, aki elvitte a városon át a kiadóhoz).
Egyszer már szeretném, ha egy fekete bőrű ember ülne mellettem a Knicks[65] egyik meccsén – vagy ha nem mellettem, hát akkor húsz sorral odébb. (A játékosoktól eltekintve.) Egyszer már szeretnék felsétálni olyan repülőgépre, amelyik fekete bőrű utasokkal van tele, nem pedig egy csomó ostoba fehér emberrel, akik mind felhatalmazva érzik magukat, hogy azt követeljék, húzzam be a lábam, különben nem tudják hátradönteni az ülést.
De azért ne értsenek félre, nem vagyok öngyűlölő kaukázusi fajta. Nem mások bőrének fehér színe borzaszt el. Ami igazán zavar, az, hogy fehér embertársaim odáig jutottak, hogy kieszelték, miként csinálhatnak a fekete bőrű emberekből fehér bőrű embereket. Amikor először hallottam beszélni Clarence Thomast[66], azt gondoltam: az isten szerelmére, nincs még elég emberük a fehéreknek? Manapság pedig az étert kiabálják tele azok a feketék, akiket valahonnan előhúztak, hogy a fehérek céljait támogassák. Kíváncsi vagyok, hogy a tv-hálózatok honnan ássák őket elő. Szót emelnek a pozitív diszkrimináció ellen, pedig sokuk csakis az erre vonatkozó törvény miatt juthatott be az egyetemre. Támadják a jóléti segélyen élő anyákat, még akkor is, ha a saját anyjuk is azon élt évekig, küszködve a szegénységgel, hogy felnevelje a fiát, aki most őt és a fajtáját becsmérli. Szidják a homoszexuálisokat, bár az AIDS minden más embercsoportnál nagyobb pusztítást végzett a feketék melegközösségeiben. Utálják Jesse Jacksont[67], aki éveket töltött letartóztatásban, és az életét tette kockára azért, hogy az őt kritizáló feketék most szabadon leülhessenek egy étteremben, és megrendelhessék az ebédjüket – arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán hangot adhatnak a véleményüknek. Nem azt mondom, hogy a fekete Amerikának politikailag egy hangon kellene beszélnie, de undorít ennek a konzervatív hányadéknak a rosszindulata.
Ez a Tamás bátya-féle pornó a legszomorúbb látvány. Vajon mennyit kapnak érte ezek a torzszülemények? Kíváncsi vagyok, hogy amikor a piros fény kialszik a kamerák tetején, vajon Bill O'Reilly[68], Chris Matthews[69] vagy Tucker Carlson[70] mond-e olyasmit ezeknek a bérembereknek, hogy: "Hé, van egy eladó ház az enyém mellett, akár be is költözhetnél!" Vagy: "Hé, a nővérem egyedül maradt, akárcsak te, mi lenne ha…?" Nem tudom, lehet, hogy megteszik. Lehet, hogy O'Reilly meghív majd decemberben a Kwanzaa-ra[71]. Azon tűnődöm, meddig kell még együtt élnünk a rabszolgaság örökségével. Most megtörtént. Szóba hoztam. Szinte hallani lehet, amint felnyög egész fehér Amerika, ha szóba kerül a tény, hogy még mindig szenvedünk a kormány által jóváhagyott és támogatott rabszolgaság intézményének hatásaitól.
Igazán nagyon sajnálom, de társadalmi bajaink zömének gyökerei egyenesen visszavezethetőek történelmünk e vaskos fejezetéhez. Az afroamerikaiaknak soha nem volt esélyük arra, hogy velünk együtt, tisztességes módon startoljanak. Családjaikat szándékosan szétrombolták. Megfosztották őket nyelvüktől, kultúrájuktól és vallásuktól. Szegénységüket intézményesítették, hogy leszedjék helyettünk a gyapotot, megvívják a háborúinkat, és tartsák nyitva éjszaka is a bennünket kiszolgáló üzleteket. Az általunk ma ismert Amerika soha nem jött volna létre a rabszolgák milliói nélkül, akik felépítették, megteremtették pezsgő gazdaságát. És leszármazottaik milliói nélkül sem, akik ma ugyanolyan piszkos munkákat végeznek a fehérek számára.
Megkérdezhetitek tőlem: "Mike, miért beszélsz a rabszolgaságról? Nincs ma egyetlen fekete bőrű ember sem, aki rabszolga volt. Én például nem tettem senkit rabszolgává. Miért hibáztatsz másokat a múltbéli igazságtalanságért, miért nem inkább őket teszed felelőssé saját cselekedeteikért?"
A helyzet azonban nem olyan, emberek, mint ha a régi Rómáról beszélnénk. Az én nagyapám a polgárháború után alig három évvel született.
Ennyit a nagyapámról. Az apám nagybátyja viszont a polgárháború előtt született. Én pedig még csak a negyvenes éveimben járok. Igaz, a családomban alighanem szokás volt későn házasodni, és a gyerekek még később születtek. De ez nem változtat az igazságon: én mindössze kétnemzedéknyire vagyok a rabszolgatartó korszaktól. Ez pedig, barátaim, nem is volt olyan nagyon régen. Az emberiség hosszú történetének időfolyamában mintha csak tegnap lett volna. Mindaddig, amíg nem ismerjük és nem fogadjuk el, hogy igenis felelősek vagyunk egy régi erkölcstelenség helyrehozataláért, amelynek következményeit mindmáig érezzük, akkor soha nem leszünk képesek megszabadítani országunk lelkét legnagyobb terhétől.
Az 1992-es Los Angeles-i zavargások kezdetének másnapján, amikor a gondok elérték Beverly Hills és Hollywood közelében a fehér negyedeket is, a fehérek sürgősen túlélési üzemmódba kapcsolták magukat. Sok ezren, akik a Los Angeles fölé magasodó dombokon éltek, elmenekültek. Sok ezren viszont maradtak, és elővették fegyvereiket. Úgy tűnt, hogy lecsapott ránk a faji Armageddon.
Én New Yorkban, a Rockefeller Centerben lévő Warner Bros. irodában dolgoztam, amikor az egész épületet körbejárta a hír: délután egy órára mindenki menjen haza. Az emberek attól tartottak, hogy a New York-i feketék is elkapják a lázadás lázát, és beindulnak.
Délután egykor kimentem az utcára, és azt remélem, hogy soha többé nem látok ilyet: fehér emberek tízezrei rohantak az utcákon, hogy elérjék a városból kifelé tartó vonatokat, buszokat. Mintha csak a The Day of the Locust (A sáska napja) egyik jelenetét láttam volna: a kollektív pánikban lévő, faltól falig érő tömeg szinte egy emberként mozdult, életét féltve.
Fél órán belül kiürültek az utcák. Hátborzongató és félelmetes volt. New Yorkban a nap kellős közepén, a hét kellős közepén úgy tűnt, mintha hajnali öt óra lett volna egy szombat reggelen. Én hazasétáltam. Nem nagyon aggódtam, hacsak nem amiatt, hogy a tollamból kifogyott a tinta. Betértem a lakásommal átellenben lévő írószerboltba. Az üzlet egyike volt a kevés nyitva tartó boltoknak, a többi bezárt, és lehúzta a redőnyt. Felkaptam néhány tollat, némi papírt, és mentem a pénztárhoz fizetni. A pénztárgépnél az idősödő tulajdonos állt, előtte a pulton egy baseballütő feküdt.
– Minek az? – kérdeztem.
– Szükség esetére – mondta, és pillantása körbecikázott, mert látni akarta, mi folyik az utcán.
– Milyen szükség esetére? – kérdeztem.
– Tudja, ha úgy döntenek, hogy itt is legyen lázadás.
Nem arra gondolt, hogy a Los Angeles-i lázongók felpattannak egy repülőgépre, és hozzák a Molotov-koktéljaikat is, hogy itt szórják szét, a Nagy Almában[72].
Az járt az eszében – akárcsak mindazokéban, akik a fehér kertvárosokba induló utolsó vonatok után rohantak –, hogy a faji problémákat sohasem oldották meg igazán. A fekete Amerikában hatalmas düh halmozódott fel a feketék és a fehérek életének hihetetlen mértékű egyenlőtlensége miatt. Az a baseballütő a pulton köteteket mesélt a fehér ember egyik elemi, kimondatlan félelméről: a feketék előbb-utóbb fellázadnak, és bosszút állnak. Mindannyian a faji gyűlölettel megtöltött puskaporos hordón ülünk, és arra a pillanatra készülünk, amikor mohóságunk áldozatai szólítanak majd bennünket.
De hát miért kellene várni, hogy ez megtörténjék? Akarja-e bárki, hogy eljussunk addig a pontig? Nem lenne jobb talán, ha megoldanánk a gondokat, még mielőtt az életünkért kellene futnunk, a hátunk mögött a felgyújtott házunkkal?
Ezért összeállítottam a túlélési tippek könnyen követhető listáját, amelyek segítségével talán megmentheted a fehér valagadat. Tudom ugyanis, hogy Rodney Kinghez[73] hasonló milliók ütik majd az ajtódat, és ezúttal nem ők fogják kapni a verést. Ha nem látunk neki komolyan a faji problémák orvoslásának, jó esélyünk van rá, hogy zárt városnegyedben kell leélni az életünket, félautomata fegyverrel a kézben, biztonsági emberekkel körülvéve. De mi jó van abban?

Túlélési tippek fehérek számára

1. Csak feketéket alkalmazz.
Nekem már tele a hócipőm a fehér alkalmazottakkal. Személyesen persze nincs bajom velük. Megbízható, keményen dolgozó társaság. Azok, akikkel együtt dolgoztam a filmjeimben és a tévéműsoraimban, remek emberek voltak.
Viszont fehérek.
Hogy írhatok le ilyesmit? Hiszen már megírtam ebben a fejezetben, hogy én magam csak nagyon keveset, de inkább semmit sem tettem a bajok orvoslására. Hát persze, számtalan magyarázatot tudnék adni arra, hegy miért olyan nehéz afroamerikait találni ebben a szakmában – és mind meg is állná a helyét. De akkor mi van? Szóval nehéz? Felment ez engem a felelősség alól? Nekem kéne a magamfajták ellen tiltakozók élére állnom!
Azzal, hogy munkát adtam fehér embereknek – sokak számára ez volt az első feladat ebben a szakmában –, lehetőséget kaptak, hogy továbblépjenek, és megkezdjék sikeres pályafutásukat híres showműsorokban. A volt stábból mintegy tucatnyi ember csinált saját, független filmet. Egyikük vezető beosztásba került a Comedy Centralnál, két másik pedig showműsorokat készített ugyanennek a tévécsatornának. Egykori szerkesztőink közül néhányan dolgoztak a HBO-nak, egyikük pedig egy filmsorozat nagyon sok részének lett a vágója.
Nagyon örülök mindnyájuk sikerének, de egy kérdés folyton az agyamban motoszkál. Mi történt volna, ha az elmúlt években ugyanígy segítek filmes terveim megvalósítása közben fekete bőrű írók, szerkesztők, vágók, producerek és operatőrök százainak? Hol tartanának ők most? Csak találgathatok: gondolom, élnének tehetségükkel, televíziós műsorok, filmek százain hagynák rajta kezük nyomát, hallatnák hangjukat. És mi mindannyian jobban jártunk volna.
Egyre többet gondolok arra, hogy a fehér alkalmazottak jó sok bajjal járnak. Most éppen a mellettem lévő irodában egy fehér ember éppen az Eagle CD-jét hallgatja. Ennek az embernek mennie kell. Másrészt a fehérek néha nagyon lusták – különösen azok, akik gazdag családban nőttek fel, és jobb iskolákba jártak. Ez a típus minden szart kiönt a szőnyegre, hatalmas, ronda foltokat hagy maga után, és összekarcolja a bútorokat. Genetikailag kócolt önérzetük azt suttogja a fülükbe, hogy valaki (talán egy fekete) majd úgyis kitakarít utánuk. Egy másik alkalmazott éppen most jött be a szobámba, és azt mondta, hogy kivenne egy szabadnapot péntekre, mert el akar menni Hamptonsba[74]. Menjen csak – de ha már ott van, miért nem veszi ki mindjárt az egész életét?
Szóval mindnek mennie kell. Mostantól fogva itt nem dolgozik fehér ember, nem bizony.
Feltételezem, valamelyik kormányhivatal majd látogatást tesz nálam ebben az ügyben, hiszen a törvény tiltja, hogy megtagadjam a munkát egy emberi fajtól. Bánja a fene. Gyertek csak! De remélem, nem valami fehér pasit küldtök, mert ha igen, leküldöm hamburgerért, és kisúroltatom vele a vécémet.
Ha tehát afroamerikai vagy, és szeretnél a médiában dolgozni – esetleg már ott is dolgozol, de képtelen vagy kiszabadulni a rohadt recepciós pult mögül –, akkor kérlek, írj párt sort, és küldd el az életrajzodat.
Egyetlen fehér munkatársunk, a recepciós emberünk boldogan válaszol majd minden felmerülő kérdésedre.

2. Ha vállalkozásod van, fizess az embereknek elegendő bért a megélhetésre, gondoskodj mindennapjaikról, és bizonyosodj meg arról, hogy mindegyiküknek van egészségügyi biztosítása.
Ezt a túlélési tippet azoknak szánom, akik magukat konzervatívnak tartják, és nagy hívei a kapitalizmusnak. Ha konzervatívnak lenni annyit jelent, hogy mindig a saját érdekeinket nézzük, akkor van egy radikális, de egyszerű ötletem, amely szavatolja a nagyobb profitot, a nagyobb termelékenységet és a munkaügyi viták teljes mellőzését.
Fekete bőrű polgáraink messze a legszegényebbek. Ők végzik el a nehéz munkát, nélkülük a fehér társadalom összeomlana. Azt akarod, hogy még keményebben dolgozzanak? Azt akarod, hogy segítsenek neked még több pénzt keresni?
Akkor a következőket kell tenned:

A) Győződj meg róla, hogy az alkalmazottaidnak fizetett bér elég az otthonuk fenntartására, a közlekedés költségeire, a nyaralásra, és arra is, hogy a gyerekeket taníttassák.
Hogyan lehetséges, hogy ha többet fizetsz az embereidnek, akkor neked is több pénzed lesz?
Ez a következőképpen működik. Ha több pénzt fizetsz a munkásaidnak, akkor többet költenek. Ne feledd, ők nemcsak a munkásaid, hanem a fogyasztóid is. Minél többet költenek fölös pénzükből a te termékeidre, annál több lesz a profitod. Ha pedig az alkalmazottaknak elég pénzük van, akkor nem kell állandó félelemben élniük, jobban összpontosítanak a munkájukra, és termelékenyebbek lesznek. Ha kevesebb a magánjellegű problémájuk, és nem élnek állandó stresszben, munka közben kevesebb időt vesztegetnek el, ami több profitot hoz neked. Fizess nekik annyit, hogy vehessenek egy nem túl régi autót, ami működik is, és ritkán fognak elkésni a munkából. A tudat, hogy jobb életet képesek nyújtani gyermekeiknek, pozitívabb magatartásra sarkallja, és reményekkel tölti el őket – és ösztönzést kapnak, hogy jól szolgálják a vállalat érdekeit, hiszen minél jobban megy a cégnek, annál jobban megy nekik is.
Ha viszont hasonlatos vagy a mai korporációk többségéhez, akik nyomban a rekordösszegű profit kiutalása után bejelentik a tömeges elbocsátásokat, akkor máris kikezdted a még megmaradt munkaerő bizalmát és hűségét, alkalmazottaid félelemben végzik a dolgukat. A termelékenység esni fog, ami csökkenti a béreket. A végén te bánod meg. Kérdezd csak meg az embereket a Firestone-nál. A Ford azt állította, hogy a gyár kirúgta régi munkásait, helyükre képzetlen embereket állított, akik azután selejtes abroncsok ezreit állították elő – és imigyen később 203 halott vásárlót is. A Firestone a klozetba került.

B) Nyiss a munkahelyen megőrzőt az alkalmazottak 2-5 éves gyerekeinek.
Már hallom is az első reakciódat: "Semmi esetre sem engedem, hogy egy rakás rosszcsont rohangáljon itt – ez munkahely!" Megértelek. A csöppségek valóban elvonhatják a figyelmet a munkáról. Talán éppen akkor, amikor nagy üzletet kötnél egy német bankkal, elrohan melletted a kis LaToya, hajánál vonszolva Kasheemet, mint egy plüssállatkát.
De fontolóra kell venned egy fontos tényezőt. Ha alkalmazottaid úgy dolgozzák végig a munkaidőt, hogy közben állandó aggodalmat éreznek gyermekeik iránt, akkor nem lesznek olyan termelékenyek, mint kellene. A szülők mindig jobban aggódnak a gyermekeik, mint a munkájuk miatt. Ilyen az emberi természet. Az egyedül élő szülők pedig nem kapnak segítséget. Ha valaki nem mehet munkába, mert beteg gyermekével kell maradnia, vagy hajszálpontosan indulnia kell délután ötkor a gyerekért, mert az óvoda büntetést ró ki, ha későn érkezik, akkor nincs más választása, felhagy azzal, amit éppen csinál.
Képzeld csak el, hogy munkásaidnak nem kell a gyermekek miatti örökös aggodalomban dolgozniuk, hanem száz százalékig arra koncentrálhatnak, hogy neked pénzt keressenek. Nem kell kimaradniuk a munkából csak azért, mert a bébiszitter kifújt, hanem az egész napot azzal töltik, hogy neked hasznot hajtsanak.
Egy munkahelyi gyermekgondozó nem kerül túl sokba, a szülők többsége pedig szívesen megosztja veled a költségeket, ha cserében megszabadul az aggodalmaktól. Gondolj csak arra, milyen felszabadultan dolgoznak majd munkásaid, ha tudják, hogy a gyermekeik biztonságban vannak – és a közelükben. Ember, még a feneküket is elkoptatják!
Lefordítva: több dohány jut neked!

C) Gondoskodj jó egészségügyi biztosításról mindenki számára, adj elegendő fizetett betegszabadságot munkásaidnak.
Meg kell ezt egyáltalán magyaráznom? Évente rengeteg idő megy pocsékba azért, mert az alkalmazott betegen megy munkába, nem engedheti meg magának az orvost, éppen ezért rogyásig dolgozik. Nem lévén más választása, beviszi a vírusokat is a munkahelyre, mindenkit megfertőz, aki az útjába kerül. Sokkal kifizetődőbb, ha kifizeted a munkásaid egészségbiztosítását, hiszen akkor gyorsabban felépülnek, és kezdhetik megint teljes gőzzel koptatni érted a feneküket. Az egészséges munkaerő termelékeny munkaerő. Egészségügyi biztosítással kap egy délutánt, mehet az orvoshoz, gyors diagnózis és recept, és láss csodát, pár nap múlva munkába áll megint, ahelyett hogy egy-két hétig otthon lófrálna, állapotának javulását várva.

A jó hír az, hogy a fentiek mind a te érdekeidet szolgálják. Nem kell, hogy a szíved vérezzen a dolgozókért, nem muszáj liberálisnak lenned. Maradhatsz olyan elmaradott, konzervatív és mohó, amilyen csak lenni akarsz. Én nem bánom. Ha mindez azt jelenti, hogy javul az élete sok millió afroamerikainak, akik most is keményen dolgoznak, kevés pénzért, csekély juttatásért, biztosítás nélkül, akkor boldog leszek.

3. Ne vegyél pisztolyt.
Mi értelme, ha van otthon egy pisztolyod? Ha vadászatról van szó, a dolog egyszerű: tartsd a fegyveredet töltetlenül és elzárva a padláson, amíg be nem köszönt a vadászidény.
Ha az jut eszedbe, hogy veszel magadnak egy pisztolyt önvédelmi célra, akkor hadd osszam meg veled a statisztikát. Amennyiben tartasz otthon pisztolyt, huszonkétszer nagyobb az esélye annak, hogy a családod egyik tagjának tűzfegyver okozza a halálát, mint ha nincs pisztolyod.
Az az elképzelés, hogy a pisztoly garantálja az otthonod védelmét, nem egyéb mítosznál. Négy erőszakos bűncselekményből alig egyet követnek el akkor, amikor az áldozat otthon van. Példák bizonyítják, hogy ha lövések dördülnek el betörés közben, amikor a tulajdonos is otthon van, mindössze az esetek 2 százalékában lőnek a betörőre. A fennmaradó 98 százalékban a pisztolytulajdonos vagy az egyik családtagját lövi meg véletlenül, vagy saját magát – vagy a betörő elveszi a fegyvert, és mindenkivel végez.
Ennek ellenére közel negyedmilliárd fegyver tartunk lakásainkban. Amerikában a fegyverek túlnyomó többségét fehér emberek vásárolják és birtokolják – és ekképpen beépítik a társadalomba is. Évente mintegy 500 ezer lopást regisztrálnak, a fegyverek zömét a kertvárosokban ugyanezektől a fehér emberektől lopják el. A lopott fegyverek túlnyomó többsége a belvárosba kerül, ott vagy olcsón eladják ezeket, vagy árukra, szolgáltatásokra cserélik.
A fehérek fegyverei halált és szenvedést okoznak az afroamerikaiaknak. A fiatal feketék halálát elsősorban kézifegyverek okozzák. A tizenöt és huszonnégy év közötti fiatal fekete bőrű férfiakat hatszor nagyobb eséllyel lövik agyon, mint az ugyanehhez a korcsoporthoz tartozó fehéreket.
A feketéknek nincs fegyvergyáruk. Menj végig a városod fekete negyedén: sehol egy fegyvergyár. Mivel az árak több száz dollártól több ezer dollárig terjednek, a legtöbb afroamerikai nem engedheti meg magának, hogy Glockot, Berettát, Lugert, Coltot vagy Smith & Wessont vásároljon. Fekete fickónak nincs olyan repülőgépe, amellyel automata fegyvereket csempészhetne be az országba.
Mindenért a fehér emberek a felelősek. Előbb vagy utóbb az illegálisan vásárolt fegyverek ezrei elkeseredett szegény emberek kezébe kerülnek, akik saját félelmeiktől körülbástyázottan élnek. Fegyvert vinni be ebbe az ingatag közegbe – amelynek stabilizálásáért a fehér ember keveset tett – halálos gondolat.
Ha tehát fehér vagy, de szeretnéd, ha csökkenne a halálesetek száma a fiatal fekete férfiak között, akkor ne vásárolj pisztolyt. Ne tarts fegyvert sem a kocsidban, sem az otthonodban. Ha nincs fegyvered, nem lopják el, és nem adják el a szegény városnegyedekben. Élj bárhol, ha így teszel, jó esély lesz arra, hogy a bűnözés csökken. Nyugodj meg tehát, dőlj hátra, és élvezd az életet azon a pályán, amely aránytalanul kedvez neked. Ha valóban aggaszt a saját védelmed, szerezz egy kutyát. A rosszfiúk általában nem akarnak birkózni egy őrülten ugató, éles fogú állattal.
Nincs szükséged fegyverre.

4. Hagyj fel a feketék iránt érzett liberális aggodalmaiddal.
De tényleg. A feketék ismernek bennünket. Tudják, hogy azért mondunk és teszünk dolgokat, mert szeretnénk úgy csinálni, mintha már látszódna valamelyes haladás. Látják, milyen kemény munkával igyekszünk kimutatni, mennyire nincsenek előítéleteink. Hagyd ezt a fenébe. A valóságban semmit sem léptünk előre. Tudják, mennyire bigottak vagyunk. Hagyj fel az összes hülyeséggel a "fekete barátaidról". Neked nincsenek fekete barátaid. A barátod az, akit rendszeresen áthívsz vacsorázni, akivel nyaralni mész, akit meghívsz az esküvődre, akivel vasárnap templomba jársz, akit gyakran felhívsz, hogy megoszd vele féltett titkaidat. Ez a barát.
A te fekete "barátaid" tudják: aligha fordulhat elő, hogy rájuk bízod a kisgyermekedet a városnak azon a részén, ahol ők laknak, amíg te elutazol hétvégére; ugyanekkora az esélye annak is, hogy meghívod őket erre az utazásra.
Hallottam már a liberálisoktól olyan marhaságot is, hogy nem szerepelnek fekete bőrű emberek a Jó barátok című tévésorozatban. Nekem ez éppenséggel tetszik. A való életben ugyanis az efféle jó barátoknak nincsenek fekete bőrű barátaik. Ezért becsületes, hihető a sorozat.
A fehérek és a feketék együttesen részei annak a nagy multikulturális takarónak, amelyet Amerikának nevezünk. Mi élünk a mi világunkban, ők az övékben. Szeretjük vagy sem, ehhez szoktunk hozzá. Nem is lenne ez annyira rossz, ha az ő világuk egy velünk párhuzamos pénzügyi és társadalmi terepen létezne. Ha így lenne, egyszerűen akkor keverednénk és vegyülnénk, amikor csak kedvünk tartja – mégpedig egyenlő felekként, ahogy a fehér emberekkel tesszük. Példának okáért nem szívesen mutatkoznék együtt fiatal republikánusokkal. Ez rendben is van, nagyon jól megvannak nélkülem, az én döntésem pedig, miszerint nem szűröm össze velük a levet, nem befolyásolja sem az életszínvonalukat, sem az életminőségüket. (Ami azt illeti, valószínűleg inkább javítja.)
Nem lenne jobb, ha felhagynánk azzal az öncsalással, hogy az afroamerikaiak végül is részesei a főáramlatoknak? Nem lenne okosabb, ha fellebbentenénk a fátylat a hamis reményekről, amelyekkel a fiatal feketéket traktáljuk, és ha nem vesztegetnénk az időt önmagunk meghülyítésével? Legközelebb, ha találkozol az egyik "fekete barátoddal", ne arról beszélj neki, hogy milyen mélyen lesújtott a Jay-Z CD-je. Karold át, és mondd azt neki:
– Kedvellek testvér, tudod te is, szóval el kell árulnom a fehér ember egyik kis titkát: a te népednek sohasem fog annyira jól menni, mint nekünk. És ha azt hiszed, hogy amennyiben keményen dolgozol, és megpróbálsz beilleszkedni, akkor a tiéd lehet egy hely az igazgatótanácsban, akkor, barátom, tévedsz. Ha egyenlőséget és előbbre jutást akarsz, próbálkozz Svédországgal.
Minél hamarabb kezdünk így beszélni, annál becsületesebb társadalomban fogunk mindannyian élni.

5. Nézz a tükörbe.
Ha fehér vagy, és valóban változtatni akarsz a dolgokon, miért nem kezded önmagaddal? Tölts egy kis időt fehér barátaiddal, beszéld meg velük, hogyan lehetne jobbá tenni a világot a fehérek és az afroamerikaiak számára egyaránt. Fojtsd bele a szót a fehér emberbe, ha hülye, rasszista megjegyzéseket tesz, és rakd őt helyre. Hagyd abba a vinnyogást a pozitív diszkriminációról. Egyetlen fekete bőrű ember sem akarja tönkretenni az életedet, és elvenni tőled a "megérdemelt" munkahelyedet. Az ajtó nyitva áll előtted. A dolgod csupán csak annyi, hogy tartsd nyitva azok előtt, akiknek kevesebb az esélyük, pusztán azért, mert nem fehérek.

6. Ne házasodj sápadt arcúval.
Ha fehér vagy, és nem tetszenek az eddigi ötleteim, vagy azt gondolod, hogy a gyakorlatban használhatatlanok, akkor még mindig van egy biztos módja annak, hogy színvak világot teremts – házasodj össze egy feketével, és csináljatok néhány gyereket! Az egymással szeretkező feketék és fehérek – ahelyett, hogy a fehérek pusztán csak megdugnák a feketéket – egyszínűvé teszik majd a nemzetet. (Játszadozhatnak ám a spanyol ajkúak és az ázsiaiak is!) Ki a papád? Hát mindenki!
És ha már egyszínűek leszünk, nem lesz miért gyűlölnünk egymást. Legfeljebb csak amiatt, hogy végül is ki üljön annál a rohadt recepciós pultnál.

Túlélési tippek feketék számára

1. Autóvezetéshez.
– Igyekezz, hogy minél kevésbé válhass célpontjává a melletted elhúzó rasszistáknak, ezért helyezz az anyósülésre egy életnagyságú, felfújható, fehér guminőt. A zsaruk azt hiszik majd, hogy te csak a sofőr vagy, és békén hagynak.
– Próbálj meg kiiktatni minden tényezőt, amivel felhívhatod magadra a figyelmet, ha a fekete bőröddel volán mögé ülsz. Tartsd a kezeidet a klasszikus tíz óra-két óra helyzetben. Kapcsold be a biztonsági övedet; egyáltalán, minden biztonsági övet kapcsolj be, függetlenül attól, hogy van-e veled még valaki. Szedd le a kocsidról a "Dudálj, ha te is fekete vagy" matricát, és ragaszd fel helyette a másikat, hogy: "Imádom a hokit!"
– Lehetőleg ne vezess, és ne is bérelj olyan kocsit, amelyen New Hampshire-i, utah-i vagy maine-i rendszámtábla van. Ezekben az államokban ugyanis szinte nincs fekete bőrű népesség, ezért persze azonnal azt feltételezik majd, hogy lopott autóban ülsz, és/vagy drogfutár vagy, és/vagy fegyvered is van. Ha jobban meggondolom, a zsaruk ugyanerre a feltételezésre jutnak akkor is, ha a fekete sofőr a jelentős fekete bőrű népességgel rendelkező államok rendszámtáblájával közlekedik. Van egy jobb ötletem: szállj buszra.

2. Bevásárláshoz.
– Ha el akarod kerülni, hogy a tulajdonos mindig a nyomodban járkáljon, mert azt feltételezi, hogy lopni akarsz, esetleg a fejéhez szándékozol szorítani a fegyveredet, miközben kiüríted a pénztárgépet, a megoldás egyszerű: vásárolj katalógusból vagy online! Mi a jó még ebben? Nem kell elhagynod kényelmes otthonodat, és elkerülheted a hosszú várakozást parkolóhelyre!
– Ha be kell menned egy áruházba, az isten szerelmére, hagyd kint a kabátodat! A zsebeidet biztosan feltúrnák lopott áruk után kutatva. Ha kabátban mész be, akár kérheted is a letartóztatásodat. Szükségtelen mondanom, hogy felejtsd el a pénztárcát, a bevásárlószatyrot, a hátizsákot is. A legjobb, ha meztelenül indulsz vásárolni. Még így is sor kerülhet testüregeid alkalmi átkutatására, de ez szerény ár azért, hogy fekete bőrű amerikaiként istenadta jogod van vásárolni, ekképpen évente a saját zsebeidből kivett 572 milliárd dollárral hozzájárulni a fehér gazdaság épüléséhez.

3. Szavazáshoz.
– Mivel a fehérek meghamisították a választásunkat, mert elintézték, hogy a város fekete szavazókörzeteiben legyenek a legrégebbi és legrosszabb szavazógépek, addig ne hagyd el a szavazóhelyiséget, amíg meg nem győződtél róla, hogy a szavazócédulán a megfelelő helyen van a jelzésed, és az be is került a zárt urnába. Ha géppel szavazol, kérd meg az illetékes hivatalnokot, hogy miután szavaztál, ellenőrizze a gépet, mert csak akkor győződhetsz meg arról, hogy a szavazatodat be is számítják.
Vigyél magaddal bármilyen eszközt, amire csak szükséged lehet ahhoz, hogy a szavazatod biztosan érvényes legyen: ceruzát, fekete filctollat, kötőtűt (hogy ne csak benyomódjék a lyukasztható szavazócédula, de legyen rajta egy igazi lyuk is), műszerolajat, fogót, a Sears Craftsman-féle szerszámkészlet többi darabját, egy nagyítót, a helyi választási törvény másolatát, a szavazói névjegyzékbe vételedről szóló irat másolatát, a második osztályos bizonyítványodat, egyéb bizonyítékot, hogy élsz egyáltalán, egy fényképezőgépet, hogy rögzíthess bármilyen furcsaságot, egy helyi újságírót (aki első kézből származó információként megírhatja, hogy te nem vicceltél, amikor azt állítottad, hogy a szavazóhelyiséget Bolíviából szállították Amerikába), ragasztószalagot, madzagot, paraffint, egy Bunsen-égőt, folttisztítót, egy ügyvédet, egy lelkészt és a Legfelsőbb Bíróság egyik bíráját. Állítsd mindezeket szépen sorba, és akkor már 50 százalékos esélyed van rá, hogy a szavazatod érvényes lesz.
– A 2002-es félidős törvényhozási választásokon szavazz a demokraták vagy a zöldek jelöltjeire. Ha csak öt hellyel többet szereznek a demokraták, akkor nemcsak hogy ők lesznek többségben a képviselőházban, de a szenioritás elve[75] miatt tizenkilenc fekete képviselő és képviselőnő elnökölhet majd a képviselőházi bizottságokban és albizottságokban. Tizenkilenc! Kész fekete hatalomátvétel! (Ahol a zöldek jelöltjeinek van esélyük a győzelemre, vagy abban a kerületben, ahol a demokrata úgy viselkedik, mint egy republikánus, ott a zöldek egyik megválasztott képviselőnője és a demokraták közötti egyezkedésen dől el, kié legyen a többség.) Ezt azonban ne meséld el túl sok fehér embernek, mert a "fekete képviselőháznak" még a gondolatától is kirázza őket a hideg.

Kivonat a szavazati jogról szóló
1965. évi szövetségi törvényből

2. szakasz: "A szavazati jog semmiféle korlátozása, a szavazás más előfeltétele, előírása, gyakorlata vagy eljárása nem írható elő és nem alkalmazható egyetlen államban vagy alsóbb politikai intézményben sem arra, hogy bőrszínre vagy fajra való tekintettel megtagadják vagy megsértsék az Egyesült Államok bármely polgárának a szavazati jogát."

4. Egy jó röhögéshez.
– Szedd elő az '50-es évek "Csak fehéreknek!" tábláit. Ha senki sem figyel, akaszd azoknak az üzleteknek és vállalatoknak az ajtajára, amelyek nem alkalmaznak fekete munkaerőt.
– Ha legközelebb repülőgépre szállsz, helyezz hanyagul egy ilyen táblát az első osztály első sorának ülésére.
– Akaszd ki a táblát valamelyik országos sportegyesület központi irodájának ajtajára, vagy tedd ki bármely NBA kosárlabdameccsen a jobb helyek egyikére.
– Tegyél ilyen táblát az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága előtti gyepszőnyegre, és amikor arra jár Clarence Thomas főbíró, emeld égnek a kezeidet, és kiabáld azt: "Micsoda?!"

5. Lélegzéshez.
Eljuthatsz arra a pontra, amikor már nem bírod tovább a zaklatást, a megkülönböztetést, a haragot, és az a végletes érzést, hogy nem akarsz egy olyan nemzethez tartozni, amelyben ilyen mélyen gyökerezik az intolerancia. Rád törhet az érzés, hogy végképp eljött az ideje a távozásnak, és olyan helyre kellene költöznöd, ahol a fekete bőrszín miatt nem szorulsz kisebbségbe – ahol végre otthon érzed magad.
Afrikába? Kétszer is gondold meg.
Az Amnesty International emberi jogi szervezet így összegzi az ottani helyzetet: "Fegyveres konfliktusok, tömeges menekülés, kínzás, bántalmazás, a jogrend teljes hiánya változatlanul jellemző és elterjedt Afrikában." A kontinens szubszaharai régióiban a népesség 52 százaléka napi egy dollárnál is kevesebb pénzből él. Az átlagos havi kiadás egy főre számítva 1998-ban 14 dollár volt. Ez még a detroiti életviszonyoknál is rosszabb.
A várható élettartam a régióban a legjobb esetben is – ha Ghánában élsz – ötvenhét év. Ha azonban Mozambikban ragadsz, már harminchét és fél évesen megérheted az érett öregkor legvégét.
Mindezt add össze a véget nem érő aszályokkal, az éhínséggel, a világon legmagasabb számú és arányú AIDS-fertőzöttséggel (és halálozással). Mindjárt jóval könnyebbnek látszik, ha inkább megpróbálsz előásni egy régi fotót Trent Lottról[76], amint egy férfibulin meztelenkedik, és kikényszeríteni lemondását. (Megteszi néhány fotó Orrin Hatchról[77], Tom DeLayről vagy másokról is.)
Amy McCampbell, egyike számos feketeafrikai alkalmazottamnak, akiket e fejezet írásának kezdetén alkalmaztam (az általam legutóbb felvett öt ember mind fekete bőrű – hé, nehogy már a humoros írások közé sorolják ezt a könyvet, én ugyanis egyáltalán nem viccelek!), azt mondja mindazoknak, akik vissza akarnak térni "fekete gyökereikhez", hogy csak egy egyetlen járható út van: a Karib-tenger térsége!
– Mit szólnál Barbadoshoz? – kérdezi Amy. – Trópusi Paradicsom, békés emberekkel, bűnözés pedig nem is létezik. A várható élettartam több mint hetven év. A lakosság 80 százaléka afrikai, szóval otthon éreznéd magad. Még angolul is beszélnek! És van még egy furcsaság is: az államfőt Erzsébet királynőnek hívják. Na?
Jól hangzik, nem?

Még jobban hangzana persze, ha sikerülne elérni, hogy Amy és a többiek itt érezzék itthon magukat, ahol születtek. Nyitott vagyok minden javaslatra…

öt
Idióta nemzet

Nem érzed úgy, mintha az idióták országában élnél? A hülyeség országos állapota láttán azzal szoktam vigasztalni magam, hogy rendre ismételgetem: Ha kétszázmillió idióta van ebben az országban, még akkor is marad nyolcvanmillió, aki megérti a mondandómat – és ez még mindig több, mint Nagy-Britannia és Izland lakossága együttvéve!
Úgy alakult, hogy egyszer meg kellett osztanom az irodámat az ESPN országos sportcsatorna játékműsorával, a Two-Minute Drill-lel. Ebben a műsorban nem csak azt kell tudni, hogy ki melyik csapatban és milyen poszton játszik, hanem azt is, hogy ki és hogyan ütött 1925-ben egy Boston és New York közötti meccsen, vagy ki volt az év nagy profi újonca 1965-ben, még a régi Amerikai Kosárlabda Szövetség (ABA) idején, és mit evett reggelire Jake Wood 1967. május 12-én.
Én ugyan egyik kérdésre sem tudom a választ, de valamilyen okból igenis emlékszem Jake Wood mezének számára: 2.
Vajon miért maradt meg az agyamban ez a haszontalan dolog? Ezt nem tudom, de miután megfigyeltem egy csomó fiatalt, akik mind meghallgatásra várakoztak, hogy bekerüljenek az ESPN műsorába, azt hiszem, tudok valamit az intelligenciáról és az amerikai észjárásról.
Tökfejek és kezdő rádiósok hordája töltötte meg a folyosót, mindannyian a nagy pillanatra vártak, tények, statisztikai adatok százait ismételgették magukban, és néha egymást vizsgáztatták olyan kérdésekkel, amelyekre szerintem a mindenható Istenen kívül senki sem tudja a választ. Ha elnézted ezeket a tesztoszteronnal felpumpált nagydarab fiúkat, azt gondolhattad volna, hogy egy rakás írástudatlan alakot látsz, akik szerencsés esetben el tudják olvasni a sörösüveg címkéjét.
Pedig ők zsenik. Alig 120 másodperc alatt választ tudnak adni harminc lényegtelen kérdésre. 4 másodperc jut egy-egy válaszra, de ebben már az is benne van, hogy a híres, de döcögve olvasó sportolók felteszik nekik a kérdést.
Noam Chomsky nyelvésztől és politikai közírótól hallottam egyszer: ha bizonyítani kellene, hogy az amerikaiak nem hülyék akkor be kéne kapcsolni egy sportadó beszélgetős műsorát. Abból kiderül, hogy az emberek hihetetlen mennyiségű tényt és adatot raktároznak el az agyukban. Ez elképesztő – és egyben bizonyíték arra, hogy az amerikaiaknak van agyuk, és működik is, ha valami érdekessel vagy izgalmassal terhelik. A mi dolgunk az, mondta Chomsky, hogy ugyanolyan érdekfeszítővé és vonzóvá tegyük a politikát, mint amilyen a sport. Ha sikerül, akkor az amerikaiak egyebet sem tesznek majd, mint azt kérdezgetik egymástól, hogy ki mit csinált, és kivel a WTO-ban[78].
De előbb el kell hogy tudják olvasni a WTO betűit.
Amerikában 44 millió olyan ember van, aki legfeljebb negyedik osztályos szinten tud írni és olvasni; ők mindannyian funkcionális analfabéták.
Hogy honnan ismerem ezt a statisztikai adatot? Elolvastam, és most önök is elolvasták. Ekképpen már egy keveset felhasználtunk abból a 99 órából, amit egy átlagos amerikai felnőtt évente könyvek olvasásával tölt – ugyanakkor 1460 órát ül a televízió előtt. Olvastam azt is, hogy az amerikaiaknak mindössze 11 százaléka veszi a fáradságot, hogy elolvasson egy napilapot, de nem csak a vicces oldalakat meg a használtautó-hirdetéseket. Ha az országban 44 millióan nem tudnak olvasni – és közel másik 200 millió tud ugyan, de nem teszi –, akkor, barátaim, ti velem együtt nagyon félelmetes helyen éltek. Egy nemzetnek, amely nemcsak termeli az írástudatlan diákokat, de tesz is azért, hogy az emberek tudatlanok maradjanak, nem lenne szabad irányítania a világot. Legalábbis addig nem, amíg a polgárok többsége nem képes megtalálni a térképen Koszovót (vagy bármelyik más, általunk bombázott országot).
Külföldiek számára nem meglepetés, hogy az amerikaiak – akik imádnak fürdőzni a saját ostobaságukban – olyan elnököt "választottak", aki ritkán olvas bármit – beleértve a neki készült jelentéseket is –, és azt hiszi, hogy Afrika egy ország, nem pedig földrész. Idióta nemzet idióta vezetője. Dicső és gazdag Földünkön a kevés is mindig sok, ha valamelyik agylebenyünket tényekkel, számokkal, kritikai gondolkodással vagy más olyan dolog megértésével kell terhelnünk, ami nem… sport.
Főidiótánk nem is próbája titkolni tudatlanságát – még dicsekszik is vele. Amikor beszédet mondott a Yale Egyetem 2001-es végzős évfolyama előtt, Bush azzal büszkélkedett, hogy közepes tanuló volt a Yale-en. "Azt mondom a közepes tanulóknak, hogy belőlük is lehet még az Egyesült Államok elnöke!" Arról már nem szólt, hogy egy közepes diáknak szüksége lehet egy exelnök papára, egy fivérre, az elveszett szavazatok államának kormányzójára, a papa barátaival telepakolt Legfelsőbb Bíróságra; nyilván túl bonyolult lett volna egy rövid beszédben minderre kitérni.
Igen büszkék vagyunk mi, amerikaiak, arra a hagyományunkra, hogy bennünket ostoba emberek, magas rangú tisztségviselők képviselnek. Dwight D. Eisenhower elnök ceyloni (ma Srí Lanka) nagykövetjelöltje 1956-ban a szenátusi meghallgatáson képtelen volt megnevezni az ország miniszterelnökét vagy a fővárosát. Nem volt probléma – Maxwell Gluckot kinevezték. Ronald Reagan külügyminiszterhelyettes-jelöltje, William Clark 1981-ben elismerte a meghallgatáson, hogy bizony nagy lyukak tátonganak a külügyi ismereteiben. Clarknak fogalma sem volt, hogy nyugat-európai szövetségeseink miként vélekednek a náluk tárolt amerikai nukleáris rakétákról, és nem tudta sem Dél-Afrika, sem Zimbabwe miniszterelnökének nevét. Csak semmi pánik – őt is kinevezték. A Bush bébi útját jól előkészítették, hiszen ő sem tudja pontosan, hogy kik India és Pakisztán vezetői. Ennek a két országnak – és még öt másiknak – van atombombája.
És Bush még a Yale-re és a Harvardra is járt.

Az 50 legnagyobb ország vezetői
(Az országok népességének sorrendjében)

1. Kína – Csiang Cö-min elnök
2. India – Kocseril Raman Narayanan elnök
3. Amerikai Egyesült Államok – George W. Bush "elnök"
4. Indonézia – Megawati Szukarnoputri elnök
5. Brazília – Fernando Henrique Cardoso elnök
6. Oroszország – Vlagyimir Putyin elnök
7. Pakisztán – Pervez Musarraf tábornok
8. Banglades – Sahabuddin Ahmed
9. Japán – Koidzumi Dzsunicsiro kormányfő
10. Nigéria – Olusegun Obasanjo elnök
11. Mexikó – Vicente Fox Quesada elnök
12. Németország – Gerhard Schröder kancellár
13. Fülöp-szigetek – Gloria Macapagal-Arroyo elnök
14. Vietnam – Tran Duc Luong elnök
15. Egyiptom – Mohammed Hoszni Mubarak elnök
16. Törökország – Ahmet Necdet Sezer elnök
17. Irán – Ali Hoszeini-Khamenei ajatollah
– Mohammad Hatami elnök
18. Etiópia – Negasso Gidada elnök
19. Thaiföld – Thaksin Chinnawat kormányfő
20. Nagy-Britannia – Anthony C. L. Blair kormányfő
21. Franciaország – Jacques Chirac elnök
22. Olaszország – Silvio Berlusconi kormányfő
23. Kongó (Kinshasa) – Joseph Kabila elnök
24. Ukrajna – Lennyid D. Kucsma elnök
25. Dél-Korea – Kim De Dzsung elnök
26. Dél-Afrika – Thabo Mbeki elnök
27. Burma (Mianmar) – Than Shwe kormányfő
28. Spanyolország – José María Aznar kormányfő
29. Kolumbia – Andres Pastrana elnök
30. Lengyelország – Aleksander Kwasniewski elnök
31. Argentína – Fernando de la Rua elnök
32. Tanzánia – Benjamin William Mkapa
33. Szudán – Omar el-Bashir elnök, altábornagy
34. Kanada – Jean Chrétien kormányfő
35. Algéria – Abdelaziz Buteflika elnök
36. Kenya – Daniel arap Moi elnök
37. Marokkó – Abderrahmane Youssoufi kormányfő
38. Peru – Alejandro Toledo elnök
39. Afganisztán – Mohammed Rabbani molla
40. Üzbegisztán – Iszlam Karimov elnök
41. Nepál – Gyanendra király
– Sher Bahadur Derba kormányfő
42. Venezuela – Hugo Chávez Frias elnök
43. Uganda – Yoweri Museveni elnök, altábornagy
44. Irak – Szaddám Huszein elnök
45. Románia – Ion Iliescu elnök
46. Tajvan – Csen Suj-pien elnök
47. Szaúd-Arábia – Fahd bin Abd al-Aziz Al Saud király
48. Malajzia – Dr. Mahathir bin Mohamed kormányfő
49. Észak-Korea – Kim Dzsong Il elnök
50. Ghána – John Agyekum Kufour elnök

A közelmúltban ötvenöt tekintélyes amerikai egyetem (köztük a Harvard, a Yale és a Stanford) 556 végzős diákja között szétosztottak egy tesztlapot, amelyen a feleleteket több lehetséges válasz közül kellett kiválasztani. A kérdések színvonalát a tesztlap készítői középiskolás szintűnek minősítették. Harmincnégy kérdésre kellett válaszolni. A csúcsegyetemek csúcsdiákjainak mindössze 53 százaléka tudott helyes feleleteket adni, és mindössze egyetlen diák akadt, aki minden kérdésre jól válaszolt.
Szinte hihetetlen, de az egyetemisták 40 százaléka nem tudta, mikor volt a polgárháború – pedig igen széles határok között válogathattak: A) 1750-1800; B) 1800-1850; C) 1850-1900; D) 1900-1950; vagy E) 1950 után. (C a válasz, nagyfiúk.) Az a két kérdés, amelyre a diákok a legnagyobb arányban adtak jó választ: kicsoda Snoop Doggy Dog (98 százalék eltalálta), és kicsoda Beavis és Butthead. (99 százalék tudta.) Szerintem a Beavis és Butthead valóban a '90-es évek amerikai szatírájának egyik legjobb alkotása volt, Snoop pedig, rappertársaival együtt, valóban sokat mond el Amerika társadalmi gondjairól, ezért nem fogom blamálni az MTV t[79].
Engem inkább az aggaszt, hogy olyan politikusok, mint Joe Lieberman és Herbert Kohl, Connecticut és Wisconsin állam szenátorai miért éppen az MTV-t nyaggatják, amikor ők viselik a felelősséget az amerikai oktatási rendszer teljes kudarcáért. Nézz csak be bármelyik állami iskolába, és majdnem biztos, hogy az osztályokban túl sok a gyerek, beázik a plafon, a tanárok pedig züllöttek. Minden négy iskolából legalább egyben a diákok még a '80-as években vagy korábban kiadott tankönyvekből "tanulnak".
De miért van ez így? Azért, mert a politikai vezetők – és a rájuk voksoló emberek – eldöntötték: fontosabb, hogy egy újabb bombát gyártsunk, mint az, hogy tanítsuk a gyermekeinket.
Ők inkább egy-egy televíziós show romlottságáról tartanának meghallgatásokat, ahelyett hogy saját romlottságukról beszélnének, hiszen elhanyagolják iskoláinkat, gyermekeinket, és fenntartják rangunkat a világban: mi vagyunk a Föld legostobább országa.
Gyűlölöm leírni ezeket a szavakat. Szeretem ezt a nagy buta országot, az őrült népével együtt. De amikor elutazom egy elmaradott közép-amerikai faluba, ahogy a '80-as években tettem, és hallgatom a tizenkét évesek csapatát a Világbankkal kapcsolatos aggodalmaikról, elfog az az érzés, hogy valami hiányzik az Amerikai Egyesült Államokból.
Nemcsak az a mi bajunk, hogy a gyermekeink nem tudnak semmit, hanem az, hogy a nevelésüket fizető felnőttek sem jobbak náluk. Kíváncsi vagyok, mi lenne, ha egyszer tesztekkel mérnénk fel az amerikai törvényhozókat, és megtudhatnánk, hogy milyen tudásanyagot halmoztak fel képviselőink. Mi lenne, ha hirtelen és váratlanul kvízkérdéseket tennénk fel a rádióinkat és televízióinkat ostoba locsogásukkal kitöltő kommentátoroknak. Hányan válaszolnának helyesen?
Régebben egyszer elhatároztam, hogy kiderítem. Azon a vasárnapi reggelen a tévében a Parade of Homes című ingatlanműsor és a The McLaughlin Group című komédiasorozat közül lehetett választani. Ha kedveled a Dexedrine-nel[80] feldobott hiénák hangját, akkor persze a McLaughlint választod. De ezen a bizonyos vasárnap reggelen – talán büntetésként, mert nem mentem el a misére – kénytelen voltam meghallgatni a publicista Fred Barnest (most a jobboldali Weekly Standard szerkesztője és a Fox Televízió The Beltway Boys című hírmagazinjának egyik házigazdája), aki az amerikai oktatás sajnálatos állapotán siránkozott, és a tanárokat, valamint a gonosz szakszervezeteiket hibáztatta azért, hogy a diákok rossz teljesítményt nyújtanak.
Ezek a gyerekek még azt sem tudják, mi fán terem az Iliász és Odüsszeia, bőgött fel, a vitapartnerek pedig csodálattal eltelve bólogattak.
Másnap reggel felhívtam Fredet a washingtoni irodájában.
– Te, Fred – mondtam –, megmondanád, mi az az Iliász és az Odüsszeia?
Elkezdett dadogni, hímezett-hámozott.
– Nos… ezek… ööö, tudod… ööö… oké, rendben van, megfogtál. Nem tudom. Most boldog vagy?
Nem, nem igazán voltam az. Te vagy Amerika egyik televíziós nagymenője és tudora, Fred, minden héten szerepelsz a saját műsorodban és sok másikban is. Szívesen harsogod szét bölcsességeidet a gyanútlan emberek százezreinek, és boldogan ostorozod mások tudatlanságát. Mindeközben te és a vendégeid semmit vagy csak nagyon keveset tudtok. Nőj fel végre, keríts néhány könyvet, és vonulj a szobádba.
Yale és Harvard. Princeton és Dartmouth, Stanford és Berkeley. Bármelyik egyetemen szerzel ezek közül diplomát, egy életre be vagy biztosítva. De hogy lehet akkor az, hogy az előbb említett teszten a finom egyetemek diákjainak 70 százaléka soha nem hallott a szavazati jogról szóló törvényről, vagy Lyndon Johnsonnak a nagy társadalomról szóló kezdeményezéseiről? Miért is lenne szüksége efféle tudásra annak, aki toscanai villájában nézi merengve a napnyugtát, és azt számolgatja, mit hoztak a befektetései?
Mi van akkor, ha a műveletlen diákok által látogatott csúcsegyetemek közül egy sem követeli meg, hogy legalább egy történelmi kurzust elvégezzenek a diplomázáshoz? Miért kellene a történelem annak, aki holnap már a világegyetem ura lesz?
Ki törődik vele, hogy az amerikai egyetemeken végző diákok 70 százalékától nem követelik meg egy idegen nyelv tanulását? Hát nem angolul beszélnek ma már az egész világon? Ha pedig nem, akkor nem lennének szívesek azok az átkozott külföldiek nekilátni végre a tanulásnak?
És ki a fenét érdekel, hogy hetven nagy amerikai egyetem hetven angol irodalom tanszéke közül csak huszonhárom követeli meg, hogy a Shakespeare-kurzuson való részvételhez az angolt főtárgyként kell tanulni? Kérem, megmagyarázná nekem valaki, hogy mi köze van az angolnak Shakespeare-hez? Különben is, mire jó néhány avítt színdarab az üzlet világában?
Lehet, hogy csak féltékeny vagyok, mert nekem nincs diplomám. Igen, én, Michael Moore, kimaradtam az egyetemről. Hivatalosan azonban soha nem távolítottak el.
Másodéves koromban történt, hogy egy napon reménytelenül keresgéltem parkolót Flintben a számítógépes tanszék körül. Egyszerűen nem volt hely, mindenütt autók álltak, és senki sem hajtott el. Egy szörnyű órán át keringtem a '69-es Chevy Impalámban, és akkor üvöltve kihajoltam az ablakon:
– Ennyi volt, kimaradok!
Hazahajtottam, és közöltem a szüleimmel, hogy már nem járok egyetemre.
– Miért? – kérdezték.
– Mert nem találtam parkolóhelyet – mondtam.
Fogtam egy kólát, és éltem az életem.
Azóta sem ültem iskolapadban.

Fontos történelmi dátumok

1865. június 19. Bár az Emancipációs Proklamáció már két évvel korábban felszabadította a rabszolgákat, ennek híre Délen nem jutott el mindenhová. Ezen a napon a texasi Galvestonba érkezett az Unió egyik tábornoka, aki hivatalosan értesítette a rabszolgákat arról, hogy szabadok.
1890. december 29. Mészárlás a Wounded Knee-nél. Az utolsó indián lázadás elfojtására amerikai csapatokat küldtek Nagylábúnak[81], a sziú indiánok törzsfőnökének letartóztatására. A törzs tagjait elfogták, fegyvereiket elvették, és az amerikai csapatok által körülzárt táborba terelték őket. December 29-én reggel a katonák tüzet nyitottak a táborra, és megöltek háromszáz fegyvertelen sziú indiánt, közöttük Nagylábút. Az amerikai őslakosok elleni négy évszázados népirtó hadjáratnak ez volt az utolsó csatája.
1896. május 18. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy a fekete bőrűek alacsonyabb színvonalú kiszolgálása a vasúti kocsikban nem sérti a 14. alkotmánykiegészítés egyenlő védelemre vonatkozó cikkelyét. Ez a döntés nyitott utat a különálló-de-egyenlő politikának, amely végül a Jim Crow-törvényekhez[82], a diszkriminációhoz vezetett.
1914. április 14. A Ludlow-mészárlás. Coloradói szénbányászok, akik évekig próbáltak szakszervezetbe tömörülni, sztrájkba kezdtek. Miután kilakoltatták őket a vállalat tulajdonában lévő házakból, a sztrájkolók családostul sátrakat vertek fel közterületen. Április 14-én reggel coloradói milicisták és sztrájktörők tüzet nyitottak a táborra, a sátrakat felgyújtották, és megöltek húsz embert, főleg asszonyokat és gyerekeket.
1947. március 22. Truman elnök kiadta 9835-ös elnöki rendeletét arról, hogy azonosítani kell a kormányzatba beépülő "nem lojális személyeket". Ezzel kezdődött az állítólagos kommunistákkal összefüggő félelem és paranoia korszaka. Ez idő alatt több mint hatmillió ember ellen indítottak nyomozást, és ötszáz embert elbocsátottak állásából "megkérdőjelezhető lojalitása" miatt.
1955. december 1. Rosa Parks, a fáradt varrónő és polgárjogi aktivista az Alabama állambeli Montgomeryben nem volt hajlandó átadni a helyét a buszon egy fehér utasnak. Ez a csendes tiltakozó akció indította el Montgomeryben a buszbojkottot, amely 381 napig tartott, és Martin Luther Kinget állította a polgárjogi mozgalom élére. A bojkott csak akkor ért véget, amikor a Legfelsőbb Bíróság kimondta: a szegregációs – elkülönítő – szabályok a közforgalmi járműveken törvénytelenek.
1975. április 30. Saigon eleste. Bár az amerikai szárazföldi csapatokat hivatalosan már két évvel korábban kivonták Vietnamból, ezzel a nappal ért véget a brutális háború. A küszöbön álló kommunista hatalomátvétel okozta többhetes káosznak vetett véget az elkeseredett, végső aktus, amikor az amerikai nagykövetség tetejéről felszállt az utolsó amerikai mentőhelikopter is, fedélzetén azzal a kevés menekülővel, akiket el tudott szállítani.

Az iskola iránt érzett utálatom valamikor első osztályban kezdődött, már a második hónapban. Szüleim négyéves koromra megtanítottak írni és olvasni – az isten áldja örökre őket ezért. Így amikor beiratkoztam a St. John elemi iskolába, nekem csak ülnöm kellett, és érdeklődést színleltem, miközben a többi gyerek, mint a robot énekelte, hogy "A-B-C-D-E-F-G… én már tudom az ábécét, mondd, mit gondolsz rólam!". Akárhányszor hallottam ezt a dalt, sikítani szeretettem volna. "Ezt meg ezt gondolom rólad, fogd be végre a szád! És hozzon már valaki egy sutit!"
Hihetetlenül unatkoztam. Az apácák, becsületükre legyen mondva, látták ezt. Egy napon John Catherine nővér félrehívott, és közölte: úgy döntöttek, hogy azonnali hatállyal a második osztályba helyeznek. Nagyon megörültem. Otthon izgatottan magyaráztam a szüleimnek, hogy egyhavi iskolába járás után máris a második osztályba léptem. Úgy gondoltam, hogy zsenialitásomnak ez az újabb bizonyítéka lehengerli őket. Ehelyett azt mondták: "Mi a…?" Majd bevonultak a konyhába, és becsukták az ajtót. Hallottam, amint anyám magyarázta az apácák főnökasszonyának, hogy lehetetlen az ő kis Michaeljét nagyobb és idősebb gyerekek közé küldeni, tegyenek csak vissza az első osztályba.
Összeomlottam. Anyám elmagyarázta, hogy ha kihagyom az elsőt, akkor az iskolai éveim alatt végig mindig én leszek a legfiatalabb és a legkisebb gyerek az osztályban. Nem tudtam fellebbezni apámhoz sem. Ő a nevelési ügyeket anyámra hagyta, mert iskolás éveiben mindig ő mondta a búcsúbeszédeket. Megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy ha most visszaküldenek az első osztályba, akkor mindenki azt hiszi majd, másodikosként már az első napon megbuktam, és ezzel kitesznek annak a veszélynek, hogy a korábban elhagyott első osztályos társaim hangos kiáltozással – "na látod, te agyament" – összevernek. Mama azonban nem dőlt be, és akkor megtanultam, hogy az apácák főnökasszonyánál csak egyetlen magasabb tekintély létezik: Moore mama.
Másnap elhatároztam, hogy nem veszek tudomást a szüleimtől kapott parancsokról, és nem megyek vissza az első osztályba. Reggel a becsengetés előtt minden tanulónak fel kellett sorakoznia az udvaron, és egyes sorokban masíroztunk az osztályainkba. Csendesen, de eltökélten beálltam a második osztályosok sorába, és imádkoztam, hogy az Isten sújtsa vaksággal az apácákat, és ne vegyék észre melyik sorban állok. Megszólalt a csengő – és senki sem vett észre! Megindult a második osztályosok sora, és vele együtt én. Igen, gondoltam, meg tudom csinálni. Ha bejutok a második osztályosok termébe, és le tudok ülni a helyemre, engem onnan már senki sem küldhet el. Éppen beléptünk az iskola ajtaján, amikor éreztem, hogy valaki megragadta a kabátom gallérját. John Catherine nővér volt.
– Azt hiszem, eltévesztetted a sort, Michael – mondta határozottan. – Te megint első osztályos vagy.
Tiltakozni kezdtem: a szüleim rosszul tudják, vagyis ők nem is igazán a szüleim, illetve…
A következő tizenkét évben állandóan azzal foglalkoztam, hogy miként törhetnék ki az osztályból. Negyedikben beindítottam egy illegális újságot. Abbahagyatták velem. Hatodik osztályban újra kezdtem. Azt is beszüntették. Nyolcadikban nemcsak a lapot indítottam újra, hanem meggyőztem a jó nővéreket, engedjék meg, hogy írjak egy kis darabot, amelyet az osztály bemutathat a karácsonyi ünnepségen. A darab olyasmiről szólt, hogy patkányok foglalják el az egyházközségi hivatalt, és patkányok gyűlnek össze az egész országból a St. John egyházközségbe, hogy megtartsák évi "patkánykonvenciójukat". A tiszteletes úr leállította a dolgot, és megint felszámolta az újságot. Helyette azt a feladatot adta nekem és a barátaimnak, hogy menjünk fel a színpadra, énekeljünk el három karácsonyi éneket, majd egyetlen szó kiejtése nélkül távozzunk onnan. Az osztály felét beszerveztem, felmentünk a színpadra, de semmit nem ejtettünk ki a szánkon. Csak álltunk, nem voltunk hajlandóak karácsonyi éneket énekelni, csendes tiltakozásként a cenzúra miatt. A második éneknél azonban a szigorú szülői pillantásoktól megfélemlítve a tiltakozók többsége már csatlakozott az éneklőkhöz. A harmadik éneknél már nekem is kapitulálnom kellett, daloltam a többiekkel a Csendes éjt, de megígértem magamnak, hogy eljön még az én napom, és harcolni fogok.
A középiskola, ahogy mi ismerjük, nem egyéb, mint a gyerekek egyfajta szadista büntetése a bosszúszomjas felnőttek által, csak azért, mert ők már nem élhetik a fiatalok élvezetes, felelősségtől mentes életét. Mi egyéb magyarázat adható a lekicsinylő megjegyzésekre, a fizikai bántalmazás brutális éveire, és arra a szilárd meggyőződésedre, hogy te vagy az egyetlen, akinek még nem volt dolga nővel.
Amint beiratkoztam a középiskolába, egyszerre a múlté lett a St. John apácáinak elnyomásáról szóló minden panaszom: ők hirtelen szentekké, tudósokká váltak a szememben. Egy több mint kétezer bentlakót fogva tartó zárt büntetőintézetbe kerültem. Az állami iskola vezetői egyszerűen fogalmazták meg küldetésüket: "Vadászd le ezeket a kis tökösöket, mint a kutyákat, zárd őket ketrecbe, amíg meg nem törik az akaratuk, vagy amíg nem küldhetjük el őket zacskót ragasztani!" Csináld ezt, ne csináld azt, tűrd be az ingedet, töröld le a mosolyt az arcodról, hol van a belépőcédulád, de ez nem a jó belépő, elzárás!!!
Egyik nap hazaérve felkaptam az újságot, és elolvastam a főcímet: "Elfogadták a 26. alkotmánykiegészítést – a szavazói korhatárt 18 évre szállították le." Alatta egy másik cím: "Az iskolaszék elnöke nyugalomba vonul, posztját választással töltik be."
Hmm. Felhívtam a megyei hivatalt.
– Nézze, én heteken belül 18 éves leszek. Ha szavazhatok, akkor ez azt jelenti, hogy valamilyen tisztségre is jelöltethetem magam?
– Nézzük csak – válaszolt a hölgy. – Jó kérdés!
A hölgy átnézett néhány papírt, majd visszajött a telefonhoz. Igen, jelöltetheti magát. Csak húsz aláírást kell gyűjtenie ahhoz, hogy a neve felkerüljön a szavazócédulára.
Húsz aláírás? Ennyi az egész? Soha nem gondoltam volna, hogy egy választott tisztségre pályázni ilyen kevés munkával jár. Megszereztem a húsz aláírást, előterjesztettem jelölésemet, és nekifogtam a kampánynak. Mi volt a programom? Ki kell rúgni az iskola igazgatóját és a helyettesét!
Öt helybéli felnőttet annyira megriasztott a gondolat, hogy egy középiskolás diák valóban megtalálhatja a jogi eszközöket annak az igazgatónak az eltávolítására, aki őt addig piszkálta, hogy ők is jelöltették magukat.
Így az idősebb szavazók voksai ötük között szóródtak szét. Én pedig nyertem, megkaptam minden egyes 18 és 25 év közötti szavazó voksát, akiket, bár valószínűleg még egyszer nem szavaznának, elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy középiskolai börtönőreiket a bitófára juttathatják.
A győzelem utáni napon az iskola folyosóján sétáltam (akkor még egy hetem volt hátra az iskolából), és elmentem az igazgatóhelyettes mellett.
– Jó reggelt, Mr. Moore – mondta szárazon.
Előző nap még "hé, te!" volt a nevem. Most én voltam a főnöke.
Iskolaszéki helyem elfoglalása után kilenc hónappal az igazgató és a helyettese benyújtotta lemondását. Becsületmentő formula ez arra az esetre, ha valakit felkérnek a távozásra. Pár évvel később az igazgató szívinfarktusban meghalt.
Sok éve ismertem azt az embert. Nyolcéves koromban megengedte, hogy én és a barátaim korcsolyázzunk és jéghokizzunk a háza mögötti kis tavon. Kedves volt, jólelkű, és háza ajtaja mindig nyitva állt, ha át kellett öltöznünk a korcsolyázáshoz, vagy fáztunk, és meg akartunk melegedni. Évekkel később basszusgitárosnak kértek fel egy induló zenekarba, de nekem nem volt saját gitárom. Ő adta kölcsön a fiáét.
Mindezt csak azért mondom el, hogy emlékeztessem rá magamat: a szíve mélyén minden ember jó, és hogy megemlékezzem arról a férfiról, akivel voltak ugyan kemény vitáim, de aki egykor forró csokoládéval vendégelte meg a környékbeli kis csibészeket.

Tájékoztató a diákok jogairól

Amerikai diákként valószínűleg nem sokat tanultál az Egyesült Államok alkotmányáról vagy a polgárjogokról, ezért jól jöhet az Amerikai Polgári Szabadságjogok Uniójának (ACLU) információi alapján készített tájékoztató. Ha többet akarsz tudni a diákjogokról, például az öltözködési előírásokról, a bizonyítványokról, a szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetésről, keresd fel az ACLU megyei szervezetét vagy nézd meg a honlapjukat: www.aclu.org/students/slfree.html.
– Az 1. alkotmánykiegészítés garantálja a szólásszabadságok és az egyesülési jogot. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága kimondta, hogy ezek a jogok téged, az alacsonyrendű diákot is megilletnek – legalábbis bizonyos időkben.
– A Legfelsőbb Bíróság 1969-ben kimondta, hogy az 1. alkotmánykiegészítés vonatkozik az állami (közösségi) iskolák diákjaira is. A magániskoláknak több lehetőségük van a szólásszabadságra vonatkozó saját szabályaik kialakítására, mert nem a kormány működteti őket.
– Az állami, közösségi iskolák diákjai szóban és írásban is (röplapon, gombon, karszalagon, trikón) kifejezhetik véleményüket mindaddig, amíg "ténylegesen és jelentős mértékben" nem zavarják a tanítást és a többi iskolai tevékenységet.
– Az iskola alkalmazottai valószínűleg megtilthatják a diákoknak a vulgáris és csúnya kifejezések használatát, de vita esetén nem tehetik meg, hogy Csak az egyik fél mondandóját cenzúrázzák.
– Ha a többi diákkal saját újságot csináltok, és azt terjeszteni akarjátok az iskolában, akkor az intézmény vezetői azt nem cenzúrázhatják, és nem tilthatják meg a terjesztését. (Kivéve, ha illetlenségeket tartalmaz, vagy terjesztése zavarja az iskolai tevékenységet.)
– Az iskola vezetői azonban cenzúrázhatják mindazt, ami a hivatalos iskolai lapban jelenik meg (ami az iskola pénzén készül). Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága kimondta, hogy a közösségi iskola vezetői a hivatalos iskolai kiadványokban vagy iskolai tevékenység esetén (iskolai színdarab, művészeti kiállítás, iskolai évkönyv vagy újság) cenzúrázhatják a diákok véleményét, ha úgy gondolják, hogy a diák véleménye nem megalapozott vagy káros. Ezt akkor is megtehetik, ha a vélemény nem vulgáris, és nem is sért más iskolai tevékenységeket.
– Néhány államban – például Coloradóban, Kaliforniában, Iowában, Kansasben és Massachusettsben – létezik az úgynevezett középiskolai szólásszabadsági törvény, amely kiszélesíti a diákok szólásszabadságát. Az ACLU helyi szervezeténél ellenőrizheted, hogy a te államodban létezik-e ilyen.

Manapság a tanárok a politikusok legkedveltebb célpontjai. Hallgatva Chester Finnt, az idősebb Bush kormányzatának oktatási államtitkár-helyettesét és a hozzá hasonló figurákat, az ember azt hihetné, hogy a társadalmunkra szakadt összes baj a felelőtlen, lusta és hozzá nem értő tanárokra vezethető vissza. "Ha elkészülne az a tízes lista, amely az amerikai oktatás meggyilkolása miatt körözött felelősöket tartalmazná, nem tudom, mi állna a lista élén: a tanárok szakszervezete vagy a tanárképző intézmények" – mondta Finn.
Biztos, hogy rengeteg pocsék tanár van, akik jobban tennék, ha az Amwaynél vállalnának telefonos piackutatói állást. De a hatalmas többség elkötelezett nevelő, akiknek választott foglalkozásuk kevesebbet hoz a konyhára, mint amennyit néhány diákjuk keres Ecstasy eladásával, és akiket az áldozathozatalukért büntetni akarunk. Nem tudom, ki mit gondol, de én azt akarom, hogy azokat az embereket, akik nálam is többet foglalkoznak naponta a gyermekemmel, féltő szeretettel kezeljék. Ők készítik fel gyermekeimet erre a világra, hát ugyan miért akarnám őket bántani?
Azt hihetnénk, hogy a társadalom véleménye valami hasonló: Tanárok, köszönöm tinéktek nagyon, hogy életeteket az én gyermekemnek szenteltétek. Tudok segíteni bármiben? Szükségetek van bármire? Szolgálatotokra állok. Miért? Mert segítetek a gyermekemnek – az én kicsimnek – tanulni és felnőni. Nem csak azért vagytok felelősek, hogy képes lesz-e a tanultakból megélni, nagy hatással vagytok arra is, hogy miként fogja látni a világot, mit tud majd az emberekről, és hogyan fog gondolkodni önmagáról. Azt akarom, hogy tudja, mindent megpróbálhat, nincsenek előtte zárt ajtók, és semmilyen álom sem lehet túl távoli. Minden egyes nap hét órán át rátok bízom életem legnagyobb kincsét. Ezért ott vagytok azok között, akik az életemben a legfontosabbak nekem. Köszönöm.

Ehelyett mit hallanak a tanárok?

– El kell gondolkodni a tanárokon, akik azt állítják, hogy mindig a gyerekek az érdeke az első – azután pedig béremelési igényeikkel megbénítják a rendszert." (New York Post, 2000. 12. 26.)
– "A rossz tanárok számarányára vonatkozó becslés a teljes, 2,6 milliós létszámban 5 és 18 százalék között mozog." (Michael Chapman, Investor's Business Daily, 1989. 09. 21.)
– "Az oktatás professzionális személyiségeinek zöme az elkötelezettek zár közösségéhez tartozik…, akik inkább populáris filozófiák mentén dolgoznak, semhogy felkutassák azt, ami működik is." (Douglas Carminen, Montreal Gazette, 2001. 01. 06.)
– "A tanárok szakszervezetei bűnözőket és olyan tanárokat vesznek védelmükbe, akik diákjaikkal szexeinek – vagy egyszerűen nem tudnak tanítani." (Peter Schweizen, National Review, 1998. 08. 17.)

Vajon miféle elsőséget adunk az oktatásnak Amerikában? Ó, ott van a költségvetésben – valahol legalul, a munkaegészségügy és a vágóhídi húsvizsgálás között. Az az ember, aki mindennap gondját viseli gyermekünknek, átlagosan évi 41 351 dollárt keres. Az a képviselő pedig, akinek csak az a gondja, hogy aznap melyik dohánylobbista viszi el vacsorázni, 145 100 dollárt kap.
Minthogy tanárainkat manapság a társadalom nap mint nap arcul üti, csodálkozhatunk-e azon, ha ezt a foglalkozást kevesen választják? Országos szinten a tanárhiány olyan súlyos, hogy bizonyos iskolafajtákba már az Egyesült Államokon kívül keresünk tanárokat. Chicago nemrégiben huszonnyolc országból toborzott, majd alkalmazott tanárokat – egyebek között Kínából, Franciaországból és Magyarországról. Mire az iskolaév megint megkezdődik New Yorkban, hétezer tanár nyugdíjba megy, és a helyükre felvett újak 60 százalékának nincs meg a szükséges végzettsége.
De van itt valami, ami nem fér a fejembe. New York 163 iskolája igazgató nélkül kezdte meg a 2000-2001-es tanévet. A polgármester és az iskolaszék nyilvánvalóan a káoszelmélettel kísérletezik: hajíts be ötszáz kölyköt egy omladozó épületbe, és hagyd, hogy a természet tegye a dolgát! Abban a városban, ahonnan a világ javainak zömét ellenőrzik, ahová négyzetkilométerre számítva több milliomos jut, mint kutyapiszok, valahogy nem találunk elegendő pénzt arra, hogy egy kezdő tanárnak évi 31 900 dollárnál többet fizessünk.
Nem csak a tanárokkal bánnak szűkmarkúan – Amerika iskolái szó szerint összeomlanak. Az Egyesült Államok közösségi oktatási intézményeinek egynegyede közölte 1999-ben, hogy legalább egy épületük rossz állapotban van. 1997-ben egész Washingtonban három héttel el kellett halasztani az évkezdést, mert kiderült, hogy az iskolák közel egyharmada nem biztonságos.
Az amerikai közösségi tanintézetek majdnem 10 százalékában 25 százalékkal több a gyerek, mint amennyi az állandó épületek befogadóképessége. Az órákat néha a folyosókon, a szabadban, a tornateremben, a büfében kell megtartani. Jártam egy iskolában, ahol az órát a takarítószemélyzet szobájában tartották. Nem mintha a helyiséget egyébként használták volna – New York 1100 közösségi iskolájának majdnem 15 százalékában nincs teljes munkaidőben foglalkoztatott gondnok, a tanárok maguk törlik fel a padlót, a diákoknak nem jár WC-papír. Mi már most nyalókát árulni küldjük a gyereket az utcára, hogy az iskolája hangszereket tudjon vásárolni a zenekarnak – hogyan tovább? Autómosással keressünk pénzt WC-papírra?
További bizonyíték kis utódaink fontosságára a bezárt nyilvános és iskolai könyvtárak nagy száma vagy nyitvatartási idejük csökkentése. Már csak az hiányzik, hogy a kölykök a könyvekkel házaljanak!
Mindezzel Bush "elnök" szemlátomást egyetért. Első költségvetésében javasolta, hogy a könyvtárak szövetségi költségeit 39 millió dollárral, vagyis 168 millió dollárra csökkentsék. Ez közel 19 százalékos visszaesés. A megelőző héten viszont felesége, az egykori iskolakönyvtáros, Laura Bush országos kampányt indított az amerikai könyvtárakért, és felszólította őket, hogy legyenek "a közösség kincsesládái, telepakolva a mindenki számára egyenlő mértékben hozzáférhető információs javakkal".
Az elnök édesanyja, Barbara Bush vezeti a Családi Irás-Olvasás Alapítványt. Nincs is jobb annál, mint ha a családi írástudatlanság közvetlen tapasztalata késztet valakit jótékonykodásra.
A könyvtárak elvesztése szomorú azoknak a gyerekeknek is, akik otthon könyvek között nőnek fel. De tragédia az olyan gyerekek számára, akiknek a környezetében nincsenek olvasó emberek, mert így nem fedezhetik fel az olvasás örömét – és nem kaphatják meg mindazokat az információkat, amelyek eldönthetik életük menetét. Jonathan Kozol[83], aki évtizedeken át szót emelt a hátrányos helyzetű gyerekek érdekeiért, megjegyezte, hogy az iskolai könyvtárak maradtak "a legtisztább ablakok a nem kereskedelmi jellegű szükségletek kielégítésének világára, és olyan vonzerővel bírnak, amilyet a szegény környezetben élő gyerekek zöme soha nem tapasztal".
Ha megfosztjuk a gyerekeket a jó könyvtáraktól, akkor megfosztjuk őket az adatszerzési és -kezelési technikák fejlesztésétől is, amire az egyre gyorsuló információáramlástól függő munkahelyek megtartásához szüksége van. A kutatás képessége "ma talán a legfontosabb képesség, amellyel (egy mai diák) rendelkezhet" – mondja Julie Walker, az Iskolai Könyvtárak Amerikai Szövetségének ügyvezető igazgatója. "Az iskolában a diákok által megszerzett ismeretanyag nem elegendő egy életre. Sokuk talán négy-öt szakmába is belekóstol. A tájékozódás képessége az, ami számít."
Ki a felelős a könyvtárak hanyatlásáért? Nos, ha az iskolai könyvtárakról van szó, akkor bátran kezdhetünk ujjal mutogatni Richard Nixonra. A '60-as évektől 1974-ig az iskolai könyvtárak a kormány külön alapjából kaptak pénzt. A Nixon-kormányzat azonban 1974-ben megváltoztatta a szabályokat, mondván, hogy az oktatásra szánt szövetségi pénzeket "tömbösítve" is oda lehet adni az egyes államoknak, amelyek azt tetszésük szerint költhetik el.
Kevés állam döntött úgy, hogy a pénzt a könyvtárakra költi, és a lecsúszás megindult. Ez az egyik oka annak, hogy sok iskolai könyvtár anyaga a '60-as és a korai '70-es évekből származik, amikor a pénzt elterelték. ("Nem, Sally, a Szovjetunió nem az ellenségünk, a Szovjetuniónak tíz éve kaput…")
Az Education Week alábbi, 1999-es beszámolója egy philadelphiai elemi iskola könyvtáráról sok hasonlóan elhanyagolt iskolára illik:

"A T. M. Pierce-ről elnevezett elemi iskola könyvtárában még a legjobb állapotban lévő könyvek is össze vannak firkálva, használtak, elszíneződtek. A legrosszabbak – sok már a szétesés legutolsó stádiumában van – piszkosak, büdösek és ragadós nyomokat hagynak a kézen, a ruhán. A székek és az asztalok régiek, nem egyformák, töröttek. Sehol egy számítógép… Elavult tények, teóriák, sértő sztereotípiák néznek le ránk a tekintélyes enciklopédiák, életrajzok, tényregények és könyvek oldalairól. A polcokon lévő kötetekből szinte lehetetlen pontos információkat szerezniük a diákoknak az AIDS-ről vagy más mai betegségekről, a Hold és a Mars kutatásáról vagy az Egyesült Államok öt legutóbbi elnökéről."

A helyzet végletes iróniája, hogy pontosan azok a politikusok, akik nem hajlandóak megfelelően finanszírozni az amerikai oktatást, mélységesen fel vannak háborodva, ha a mi ivadékaink lemaradnak a német és a japán gyerekek mögött – illetve szinte minden olyan ország mögött, ahol van folyóvíz, és a gazdaság nem a rágógumi forgalmazásán alapul. Most hirtelen ők akarnak "elszámoltatást". A tanárokra próbálják hárítani a felelősséget, és őket akarják tesztelni. És a gyerekeket is tesztelni akarják – újra és újra.
Nincs semmi baj a szabványosított tesztekkel, amelyek segítségével megállapítják, hogy tanul-e a gyerek olvasni, írni és számolni. Sok politikus és oktatási bürokrata azonban valamiféle nemzeti megszállottsággal kezeli a tesztelést, mintha egy csoda révén, az eredmények javulásával az oktatási rendszerünk minden gondját meg lehetne oldani.
Akiket viszont valóban tesztelni kellene (a nagyokos siránkozókkal együtt), azok az úgynevezett politikai vezetők.
Ha legközelebb találkozol a képviselőddel vagy a törvényhozás más tagjával, nyomd az orra alá ezt a meglepetés-tesztet. Emlékeztesd arra, hogy majdani fizetésemelése a helyes válaszok számától függ:
1. Mennyi az évi fizetése az ön egyik átlagos választópolgárának?
2. A segélyből élők hány százaléka gyerek?
3. Hány növény- és állatfaj áll a kipusztulás szélén?
4. Mekkora lyuk van az ózonrétegen?
5. Mely afrikai országokban alacsonyabb a gyermekhalandóság, mint Detroitban?
6. Hány amerikai városban van még mindig két konkurens napilap?
7. Hány uncia egy gallon?
8. Melyik halálnemnek van nagyobb esélye: hogy lelövik az iskolában, vagy hogy agyonüti a villám?
9. Melyik az egyetlen amerikai állam, amelynek fővárosában nincs McDonald's?
10. Foglalja össze az Iliász vagy az Odüsszeia történetét.

Válaszok:
1. 28 548 dollár.
2. 67 százalék.
3. 11 406.
4. 27 millió négyzetmérföld.
5. Líbia, Mauritius, Seychelle-szigetek.
6. 34.
7. 128 uncia.
8. Kétszer nagyobb esélye van annak, hogy villámcsapás öl meg, mint annak, hogy iskolai lövöldözésben halsz meg.
9. Montpelier, Vermont.
10. Homérosz az Iliászban a trójai háborút meséli el. Az Odüsszeiában, másik epikus költeményében beszámol Odüsszeusznak, Ithaka királyának a háborúból tíz évig tartó hazaútjáról.

Valószínű, hogy a téged a törvényhozásban képviselő zseni ezen a tesztlapon még az 50 százalékos eredményt sem éri el. A következő egy-két évben meg kell buktatnod őt.

Van azonban egy embercsoport ebben az országban, amely nem csak siránkozik, és nem csak panaszkodik az ostoba tanárokra. Ezt a csoportot nagyon is komolyan foglalkoztatja, hogy milyen diákok lépnek majd be a felnőttek világába. Azt is mondhatnánk, hogy a rabul ejtett fiatalok millióiba vetették minden reményüket… pontosabban azokba a dollármilliárdokba, amelyeket ők évente elköltenek. (Egyedül a tizenévesek 150 milliárd dollárt költöttek tavaly.) Igen, a korporációs Amerikáról beszélek, amelynek országunk tanintézményei iránt tanúsított bőkezűsége újabb példája a folyamatos hazafias szolgálatnak.
Vajon menyire elkötelezettek ezek a vállalatok gyermekeink iskolái iránt?

Az oktatásba betüremkedő kereskedelmi folyamatokat kutató intézet, a Center for the Analysis of Commercialism in Education (CACE) adatai szerint a vállalatok önzetlen jótékonykodása óriási mértékben felfutott 1990 óta. Az elmúlt tíz évben az iskolai programok és tevékenységek korporációs támogatása 248 százalékkal növekedett. A szponzorálás fejében az iskolák megengedik a korporációknak, hogy nevüket összekössék valamilyen eseménnyel.
Eddie Bauer[84] szponzorálja például a National Geography Bee[85] utolsó fordulóját. A diákok között könyveket osztogatnak, amelyek fedőlapján Calvin Klein és a Nike hirdetései jelennek meg. A Nike és a többi sportcipőgyártó cég már most arra törekszik, hogy közel kerüljön a holnap sztárjaihoz, és városi iskolai kosárlabdaversenyeket szponzorál.
A Pizza Hut megszervezte programját a gyerekek olvasásának ösztönzésére. Ha a diákok teljesítik az egy hónapra kirótt olvasási penzumot, utalványt kapnak a Pizza Hut egyik különleges pizzájára. Az étteremben az üzletvezető személyesett gratulál a gyerekeknek, mindegyiknek ad egy matricát és egy bizonyítványt. A Pizza Hut azt javasolja az iskolaigazgatóknak, hogy az iskoláikban tegyenek közszemlére egy Pizza Hut dicsőségtáblát, amelyen a legtöbbet olvasó gyerekek nevei szerepelnek.
A General Mills és a Campbell's Soup egy jobb tervet eszelt ki. Ahelyett, hogy ingyen osztogatnák ajándékaikat, olyan programokat dolgoztak ki, amelyek az iskolákat jutalmazzák, ha azoknak sikerül rávenniük a szülőket a termékeik vásárlására. A General Mills egyik programja keretében az iskolák tíz centet kapnak minden egyes GM-termék dobozának fedelén lévő logó beküldése után. Így évente akár 10 ezer dollárhoz is juthatnak. Ez 100 ezer eladott General Mills-terméket jelent. A Campbell's Soup programja sem jobb. A cég azzal dicsekszik, hogy "ingyenes iskolai felszereléssel látja el Amerika gyermekeit". Az iskolák akkor kaphatnak "ingyen" egy Apple iMac számítógépet, ha beküldenek 94 950 darab levescímkét. A Campbell's azt indítványozta, hogy legyen a célkitűzés mindennap egy címke minden egyes gyerektől. A Campbell's becslése szerint, ha hetenként és gyerekenként öt címkét számítunk, akkor csak egy iskolára van szükséged 528 gyerekkel – és máris megkaphatod az ingyenes számítógépet.
Nem csak ez a fajta szponzorálás hozza egymáshoz közelebb az iskolákat és a korporációkat. A '90-es években hihetetlen mértékben, 1384 százalékkal növekedett az iskolák és az üdítőitalt palackozó vállalatok közötti exkluzív együttműködési szerződések száma. Harmincegy államban kétszáznegyven iskolakerület adott kizárólagos jogokat a három nagy üdítőital-gyártó valamelyikének (Coca-Cola, Pepsi, Dr. Pepper) arra, hogy termékeit az iskoláikban árusítsák. Kell-e törnünk a fejünket, hogy miért van manapság több túlsúlyos gyerek? Vagy miért van több kalciumhiánnyal küszködő, kevesebb tejet ivó fiatal nő? Bár a szövetségi törvény tiltja az üdítőitalok árusítását az iskolákban ebédidő előtt, néhány túlzsúfolt intézményben az "ebéd" kora délelőttre esik. Mesterségesen ízesített, szénsavas, cukros víz – a bajnokok reggelije! (A Coca-Cola 2001 márciusában a közvélemény nyomásának engedve bejelentette, hogy az iskolai üdítőital-automatáit kiegészíti más cukormentes, koffeinmentes és kalciumban gazdag vizet, gyümölcslét vagy egyebet árusító gépekkel is.)
Azt hiszem, meg is engedhetnek maguknak egy kis lazítást, ha megvizsgáljuk a Colorado Springs-i iskolakerülettel kötött szerződésüket. Colorado úttörő szerepet játszik a tanintézmények és az üdítőital-gyártók reklámcélú összefonódásában. Colorado Springsben az iskolakerület tíz év alatt 8,4 millió dollárt kap a Coca-Colával kötött szerződés alapján, és az összeg még nőhet is, ha túlteljesítik az évi 70 ezer rekesz Coca-Cola-termék eladására vonatkozó tervet. A fogyasztási színvonal szavatolása érdekében az iskolakerület tisztségviselői arra ösztökélik az igazgatókat, hogy engedélyezzék diákjaik korlátlan hozzáférését az italautomatákhoz, és azt is, hogy a diákok az osztályteremben is ihassanak kólát.
De nem a Coca-Cola az egyetlen. A coloradói Jefferson megye iskolakerületében (amelyhez a Columbine Középiskola is tartozik) a Pepsi 1,5 millió dollárral járult hozzá egy stadion építéséhez. Más megyei iskolák olyan tudományos kurzusokat teszteltek, amelyeket részben a Pepsi dolgozott ki. A program keretében a diákok tudományos ízlelőteszteket végeztek a Pepsivel, elemezték az italmintákat, videotúrán tekintették meg a Pepsi palackozóüzemét, és látogatást tettek az egyik helyi gyárában is.
Texasban Wylie iskolakerület 1996-ban megosztott szerződés kötött a Coca-Colával és a Dr. Pepperrel, hogy üdítőitalaikat árusítja az iskoláiban. Mindegyik vállalat évente 31 ezer dollárt fizetett. A megye 1998-ban meggondolta magát, és tizenöt évre szóló, 1,2 millió dollár értékű új szerződést írt alá a Coca-Colával. A Dr. Pepper beperelte a megyét szerződésszegésért. Az iskolakerület végül kivásárolta a Dr. Pepper szerződését, amely 160 ezer dollárjába került – plusz 20 ezer dollár volt a jogi költség.
De néha nem csak a vállalatokat küldik csomagolni. Az a diák, akiből hiányzik a kellő korporációs szellem, tekintélyes kockázatot vállal. Amikor Mike Cameron Pepsi-trikóban jelent meg a Georgia állambeli Evans város Greenbrier középiskolájának Coca-Cola Napján, egy napra felfüggesztették. A Coca-Cola Nap volt az iskola számára a belépő az országos Coca-Cola-versenyre. A verseny végén 10 ezer dollárt kapott az a középiskola, amely a legjobb tervet dolgozta ki a Coca-Cola árengedményéről szóló szórólapjainak terjesztésére. A Greenbrier iskola vezetői elmondták, hogy azért döntöttek Cameron felfüggesztése mellett, mert "bomlasztó viselkedésével megpróbálta lerombolni az iskoláról kialakult képet", amikor felsőingét levetve éppen akkor tárta fel Pepsi-trikóját, amikor a diákok fényképezésre sorakoztak fel, hogy a kamera előtt kimondják a "Coke" szót. Cameron szerint trikóját egész nap mindenki láthatta, csak a fényképezéskor került bajba. A Pepsi marketing-osztályán nem tököltek, gyorsan küldtek a középiskola vezetőjének egy doboz Pepsi-inget és Pepsi-kalapot.
Mintha a diákok reklámhordozóvá tétele nem volna elég, az iskolák és a korporációk néha magukat a tanintézményeket változtatják át egyetlen hatalmas neonreklámmá a korporációs Amerika számára. Kisajátítják az iskola területét, beleértve az eredményjelző táblákat, a tetőket, a falakat, a tankönyveket, mindent teletűzdelnek a korporációs logókkal, a hirdetés 539 százalékkal megugrott.
Colorado Springsnek nem volt elég, hogy eladta a lelkét a Coca-Colának, még az iskolabuszait is telerakta a Burger King, a Wendy's és más nagyvállalatok reklámjaival. A diákok ingyen könyvborítókat, rajztáblákat kaptak, rajtuk a Kellogg's és a Fox Tv vezetőinek képével illusztrált hirdetéseivel.
Miután a texasi Grapevine-Colleyville iskolakerület úgy döntött, hogy a hirdetéseket nem engedi be az osztálytermekbe, azt megengedték a Dr. Peppernek és a 7-Upnak, hogy logóikat felfessék két középiskolájuk tetejére. Ez nem véletlen, a két középiskola ugyanis a dallasi repülőtér légifolyosója alatt fekszik.
Az intézmények nem csak a hirdetések megszerzésének keresik a módját; gondolnak arra is, hogy a diákok hogyan viszonyulnak az egyes termékekhez. Néhány suliban a nagyvállalatok piackutatásokat végeznek, méghozzá tanítási idő alatt. A kansasi piackutató cég, az Education Market Resources of Kansas arról számolt be, hogy a gyerekek "nyíltan, könnyedén válaszolnak a kérdésekre, reagálnak az ösztönzésre" az iskolai környezetben. (Hát persze, mi mást kellene tenniük egy osztályteremben? Saját érdekükben azonban ezt nem a korporációs kérdezőkkel kellene tenniük.)
Valószínűleg nem lenne szabad tanulás helyett piackutató kérdőívek kitöltésével foglalkozniuk.
A vállalatok azt is megtanulták, miként érhetik el ezt a zárt közösséget: oktatási anyagok "szponzorálásával". Ez a gyakorlat 1990 óta szintén robbanásszerűen 1875 százalékkal fejlődött.
A tanárok olyan Shell-videókat mutatnak be diákjaiknak, amelyekből azok megtanulhatják, hogy a természetet úgy lehet felfedezni, ha odahajtunk – miután feltöltöttük dzsipünket egy Shell-kútnál. Az ExxonMobil a Prince William-tengerszoros élővilágáról készített oktatási terveket – arról a helyről, ahol az Exxon Valdez nevű tankhajójának kiömlött olaja környezeti katasztrófát okozott. Egy harmadik osztályos számtankönyv gyakorlatai között van olyan, amelyben Tootsie-Rollst[86] kell számolni, a Hershey édességgyár által szponzorált iskolákban használatos tantervben pedig megjelenik a "csokigép", amely matematikai, tudományos, földrajzi feladatokhoz szolgáltat ürügyet – no meg a táplálkozástudomány feladataihoz is.
Sok középiskolában a gazdasági oktatásról a General Motors gondoskodik. A GM írja és adja a tankönyvet, ő szabja meg a kurzus menetét is. A diákok a GM példáján tanulják meg a kapitalizmus jótékony hatásait, és azt is, hogy miként kell irányítani egy vállalatot – például a GM-et.
És van-e jobb módja egy vállalati logó beégetésének a gyerek tudatába, mint a televízió és az internet használata az osztályteremben? Az elektronikus kereskedelem, amikor a vállalat szállítja a programot és a felszerelést az iskoláknak, s ezért cserébe jogot kap arra, hogy reklámozzon a diákoknak, 139 százalékkal növekedett. Az egyik példa a ZapMe! Corporation, amely ingyen látja el az iskolákat számítógépes felszereléssel és néhány előre kiválasztott webhonlaphoz való hozzáféréssel. Cserébe az iskoláknak meg kell ígérniük, hogy a számítógépes laboratórium naponta legalább négy órán át működik. Világos? A ZapMe! keresőjén folyamatosan mennek a reklámok, ráadásul a vállalat információkat gyűjt a diákok internetes barangolási szokásairól, és ezeket az értesüléseket eladja más vállalatoknak.
Az elektronikus kereskedők közül talán a legrosszabb a Channel One Television. Nyolcmillió diák 12 ezer osztályteremben figyeli mindennap a Channel One-t, az iskolán belüli hír- és hirdetőprogramot. (Igen, mindennap.) A gyerekek évente hat teljes iskolai napnak megfelelő időt töltenek a Channel One nézésével az Egyesült Államok közép- és felsőbb iskoláinak majdnem 40 százalékában. Mennyit veszítenek el az oktatási időből csak a hirdetések miatt? Évente egy teljes napot. Az adófizetőknek ez évente több mint 1,8 milliárd dolláros veszteség.
Hát igen, az orvosok és az oktatók egyetértenek abban, hogy gyermekeink nem nézhetik eleget a tévét. Talán még van egy kis hely az iskolában a televíziós programok számára is. Nekem kellemes emlékeim vannak azokból az időkből, amikor elemi iskolánk nagytermébe begurították a készüléket, és láthattuk a világűrbe induló asztronautákat. Csakhogy a Channel One napi 12 perces adásidejének mindössze 20 százalékát teszik ki a politikáról, a gazdaságról, a kulturális és társadalmi kérdésekről szóló hírek. A hihetetlen mennyiségű 80 százalékot hirdetések, sport, időjárás, színes hírek és a Channel One saját anyagai töltik ki.
A Channel One aránytalanul erőteljesebben van jelen azokban az iskolákban, ahová az alacsony jövedelmű és nagy létszámú kisebbségi családok gyerekei járnak. Ott jut a legkevesebb pénz az oktatásra, ők költik a legkevesebbet tankönyvekre és egyéb szellemi termékekre. Ha ezekben a lakókörzetekben az iskolák korporációs szemetet kapnak, a kormány pedig képtelen megoldani az iskolák megfelelő támogatását, akkor ez a gond továbbra is megoldatlan marad.
Az emberek többsége csak akkor lép be egy amerikai középiskolába, ha szavazni megy a körzetébe. (Kissé ironikus, hogy ahol részt veszünk a demokrácia szent rituáléjában, ugyanabban az épületben mintegy kétezer diák egyfajta totalitárius diktatúra igájában nyög.) A folyosók tele vannak kiégett tizenévesekkel, akik osztályról osztályra vándorolnak, kábultan és zavartan csodálkoznak, hogy mi a fenét is keresnek ők ott. Megtanulják, hogyan ássák elő agyukból a válaszokat, amelyeket az állam hallani akar tőlük, és ha bármiféle kísérletet tesznek egyéniségük kibontakoztatására, az már alapot ad a gyanúra, hogy esetleg tagjai valamilyen esőkabátos maffiának. Nemrég jártam egy iskolában, ahol a diákok megkérdezték, észrevettem-e, hogy mind fehér vagy más semleges színű öltözékben vannak. Senki sem visel fekete vagy vad és feltűnő ruhadarabot. Ha mégis, akkor az biztos behívó az igazgatói irodába, ahol az iskolapszichológus várakozik, hogy meggyőződjék róla: a rajtad lévő ing nem azt jelenti-e véletlenül, hogy szét akarod lőni Miss Nelson negyedik geometriaóráján a hallgatóságot.
A diákok ezért megtanulták elrejteni minden személyes érzésüket. Megtanulták azt is, hogy jobb beállni a sorba, mert akkor jutnak előre. Megtanulták, hogy ha himbálják a csónakot, akkor hamarosan az iskolából kihimbálhatják magukat. Ne vond kétségbe a tekintélyt. Tedd, amit mondanak. Ne gondolkozz.
Ó, és kívánok neked, virágzó demokráciánk aktív és alaposan megregulázott résztvevőjének boldog és sikeres életet!

Nem vagy te potenciális iskolai lövöldöző?

Az alábbi személyiségjegyeket diákok esetében az FBI kockázati tényezőknek minősítette. Az ilyen fiatalok erőszakos cselekményeket követhetnek el. Tartsd magad távol azoktól a diákoktól, akiknél a következőket tapasztalod:
– Csekély a problémamegoldó képessége.
– Hozzáférhet fegyverhez.
– Depressziós.
– Iszik és drogozik.
– Zárkózott.
– Önimádó.
– Rossz a humorérzéke.
– Korlátlanul és ellenőrizetlenül televíziózik, internetezik.
Ha a fenti tulajdonságok rád is jellemzőek, azonnal hagyd ott az iskolát. Az otthoni tanulás sem járható út, mert önmagadtól is távol kéne tartanod magad.

Legyen a diák inkább felforgató, mintsem szolgaian alázatos

Sok módja van annak, miként kell visszavágni az iskolában, hogy közben élvezd is a dolgot. A legfontosabb az, hogy meg kell tanulnod az összes szabályt, amelyek törvény adta jogaid, és tudnod kell, mi az, amit az iskolakerület szabályoz. Így megelőzheted, hogy feleslegesen bajba keveredj.
Ez egyfajta tartást is ad. David Schankula egyetemista, aki segített ennek a könyvnek a megírásában, elmesélte, ahogy amikor középiskolások voltak Kentucky államban, barátaival találtak egy régi állami törvényt, amely kimondta, hogy bármelyik diáknak, aki szabadnapot kér, hogy elmehessen az állami vásárra, meg kell azt adni. Az állam törvényhozása valószínűleg évekkel korábban fogadta el ezt a törvényt, talán hogy segítsék a farmokról érkező fiúkat abban, hogy az iskolai büntetés kockázata nélkül elvihessék díjnyertes disznajukat a vásárba. A törvény azonban ott volt a nagykönyvben, és minden diákot feljogosított arra, hogy az állami vásár napjára szabadnapot kérjenek – indoklás nélkül. Képzelheted az igazgató pillantását, amikor David és városi barátai előterjesztették a kérést, és iskolai szabadnapot kértek – az igazgató semmit nem tehetett.
Az alábbiakkal is megpróbálkozhatsz.

1. Űzz csúfot a szavazásból!
A diáktanács- és az osztályválasztás a legnagyobb füstfüggöny, amellyel az iskola azt az illúziót táplálja, hogy tényleg van beleszólásod az ügyekbe. A választásokon induló diákok többsége túl komolyan veszi a színjátékot, vagy csak azt gondolja, hogy egy-egy tisztség elnyerése jól mutat majd az egyetemi jelentkezőlapján.
Miért ne indulhatnál hát magad is? Próbáld meg, már csak azért is, hogy nevetségessé tedd ezt a mutatványt. Alakítsd meg saját pártodat, adj neki valami idétlen nevet. Vad ígéretekkel kampányolj: Ha megválasztanak, akkor az iskola kabalaállatává az amőbát teszed, vagy követeld, hogy az igazgató kóstolja meg mindennap az iskolai ebédet, mielőtt megetetik azt a diákokkal. Készíts plakátokat, hűvös jelszavakkal: "Szavazz rám – az igazi vesztesre!"
Ha megválasztanak, energiáidat olyan dolgoknak szentelheted, amelyek megőrjítik ugyan az iskolai vezetést, de segítenek diáktársaidnak. (Követelj ingyenkondomot, a tanárok kiértékelését a diákok által, kevesebb házi feladatot, azt, hogy éjfélre ágyba juthass stb.)

2. Alapíts iskolaklubot!
Ehhez is van jogod. Találj egy szimpatikus tanárt, aki támogat. Szervezhetsz az abortusz legalizálása mellett érvelő klubot, Szólásszabadság Klubot vagy Integráljuk Városunkat Klubot. Minden klubtagot nevezz ki a klub elnökévé, így ezt mindenki felírhatja majd az egyetemi jelentkezőlapjára. Egy diák egyszer megpróbált létrehozni egy Feminista Klubot, de az igazgató nem engedte, mondván, hogy akkor engedélyeznie kellene a Hímsoviniszta Klubot is, egyenlő feltételekkel. Efféle idióta gondolkodással te is találkozol majd, de ne add fel. (A pokolba is, ha ilyen helyzetbe kerülsz, csak annyit mondj, hogy remek, és javasold, hogy az igazgató támogassa a Sovinisztákat.)

3. Indítsd be saját lapodat vagy internetes újságodat!
Alkotmányos jogod, hogy ezt megtehesd. Ha gondot fordítasz rá, hogy ne legyél obszcén, ha nem rágalmazol senkit, és nem adsz okot arra, hogy a lapot beszüntessék, akkor elmondhatod benne az igazságot a suliban zajló dolgokról. Legyél humoros, és a diákok imádni fogják.

4. Kapcsolódj be a közösségbe!
Menj el az iskolaszék üléseire, és tájékoztasd őket arról, hogy mi történik az intézményben. Írj petíciókat, hogy változtassanak a dolgokon, mert megpróbálnak majd levegőnek nézni, vagy kiváratják veled a hosszú, unalmas ülések végét, és csak akkor juthatsz szóhoz. Írj leveleket a helyi lapnak. A felnőtteknek gőzük sincs, mi folyik a középiskolákban. Mondd hát el nekik. Több mint valószínű, hogy akad majd támogatód.

Bármelyik tippet próbálod ki, támad majd némi zűrzavar, de szükség esetén lesz hová fordulnod segítségért. Ha az iskola visszavág, keresd meg a helyi Amerikai Polgári Szabadságjogok Unióját. Helyezz kilátásba pereket – az iskolai vezetés gyűlöli ezt a szót. Emlékezz arra is, hogy nincs nagyobb öröm, mint látni az igazgató tekintetét, amikor neked áll a zászló. Használd ki.
És soha ne feledd: Nem jegyzik fel minden cselekedetünket!

hat
Csinos bolygó,
senki nincs
otthon

Azzal szeretném kezdeni ezt a fejezetet, hogy feltárom előttetek, véleményem szerint mi is a környezetünket fenyegető egyik legnagyobb veszély.
Én vagyok.
Ez így van – én egy sétáló ökológiai rettenet vagyok.
Én vagyok Minden Bhopalok[87] Atyja.
Kezdjük az elején: én nem veszek részt az újrahasznosításban.
Szerintem az újrahasznosítás a templomba járáshoz hasonlatos. Hetente egyszer megmutatod magad, és ez jó érzéssel tölt el, mert megtetted a kötelességedet. Már mehetsz is vígan bűnözni.
Hadd kérdezzem meg: valóban tudod, hogy hová lesz az a rengeteg újság, miután megszabadulsz tőlük az újrahasznosító központban, vagy hová kerülnek az üdítőitalos palackok, miután bedobod őket a kék konténerekbe? Elviszik valamelyik üzembe, ahol újrahasznosítják őket? Ki mondja ezt? Követted valaha is azt a teherautót, amely felszedte a te újrahasznosítanivalódat is, és láttad, hová megy? Érdekel egyáltalán? Megelégszel azzal, hogy különválasztod az üveget a műanyagtól, a papírt a fémtől – és a további gondolkodást valaki másra hagyod?
Mindig elképeszt az emberi lények feltétlen engedelmessége a hatóság iránt. Ha egy felirat azt mutatja, hogy hasznosítsd újra a használt holmit, akkor teszed a dolgodat, és feltételezed, hogy amit a tartályba helyezel, azt valóban újrahasznosítják. Ha a szemetestartály kék, akkor szerinted ez holtbiztos garancia arra, hogy a beledobott üvegpalackodat szétzúzzák, megolvasztják, és csinálnak belőle egy újabb pizzaszószos üveget.
Gondold ezt végig.
Egyszer késő este hazafelé tartottam a munkából, és láttam, hogy a szemetesember az autója zúzószerkezetébe toszogatta a hívogatókék, üveggel teli szemeteszsákokat, de a többi, másféle szeméttel együtt. Megkérdeztem a pasast, hogy ez így normális-e.
– Nagyon sok a begyűjteni való szemét – mondta. – Néha nincs idő a szétválogatásra.
Kíváncsi voltam, hogy csak rendellenességről van szó, vagy pedig éppen ez a normális. Megtudtam néhány dolgot.
A '90-es évek közepén indiai környezetvédelmi aktivisták rájöttek, hogy a Pepsi komoly hulladékfeldolgozási gondokat okoz országuknak. Az Egyesült Államokban újrahasznosításra begyűjtött, használt, műanyag Pepsi-palackokat Indiába szállították, hogy ott dolgozzák fel, és újabb Pepsi-palackokat készítsenek belőlük, vagy más műanyag árut. A Madras melletti Futura Industry-gyár egyik vezetője – ennél az üzemnél rakták le a hulladék legnagyobb részét – beismerte, hogy a szemét zömét soha nem dolgozták fel. Még tovább rontott a helyzeten, hogy amikor kiderült az igazság az állítólagos újrafeldolgozásról, a Pepsi éppen az idő tájt jelentette be, hogy gyárat akar nyitni Indiában, ahol – természetesen – egyszer használatos, eldobható palackokat gyártanának amerikai és európai exportra, hátrahagyva Indiában a mérgező melléktermékeket. Tehát miközben India viseli a környezeti és egészségügyi terheket, az ipari országok fogyasztói továbbra is használják a műanyag palackokat, ami rájuk nézve nem jár semmiféle következménnyel. Mi, fogyasztók pedig boldogan járunk-kelünk, abban a hitben, hogy az újrahasznosítással javítunk a környezet állapotán.
Más esetben egy San Franciscó-i magazin szerződést kötött egy papírfeldolgozóval arról, hogy az minden hónapban elviszi tőle a fehér papírhulladékot. Egy alkalmazott azonban követte a szemét útját, és látta, hogy az újrahasznosításra szánt papírt a vállalkozó összekeverte a McDonald's csomagolóanyagával és a Starbucks kávélánc műanyag poharaival. Amikor a vállalatot szembesítették ezzel a ténnyel, tagadott.
Végeztek 1999-ben egy vizsgálatot arról, hogy mi történik a Kongresszusban termelt hulladékkal. Kimutatták, hogy az abban az évben a törvényhozás által felhasznált 2670 tonna papír 71 százalékát nem dolgozták fel újra, mert a papírhulladékot összekeverték élelmiszer-maradékkal és egyéb, újra fel nem dolgozható anyaggal. Ugyanabban az évben a Capitoliumban keletkezett mintegy 5 ezer tonna üvegpalackból, alumíniumdobozból, kartonpapírból álló feldolgozható hulladékot egyszerűen terepfeltöltésre használták, és senki nem kérdezett semmit. Ha a törvényhozás újrahasznosíttatja azokat az anyagokat, 700 ezer dollárt takaríthatott volna meg az adófizetőknek.
Bárhová néztem, mindig ugyanazt találtam. Igazi újrafeldolgozás nem történik. Bennünket átvernek.
Ezért a magam részéről én befejeztem az újrahasznosítást. Arra a következtetésre jutottam, hogy ha újrahasznosítok, azzal voltaképpen csak a saját lelkiismeretemet nyugtatom meg. Amíg elvégeztem apró kötelességemet, és szétválogattam a papírt, az üveget és a fémet, addig nem is vártak el tőlem mást a Föld bolygó megmentése érdekében. Mihelyt beledobtam üvegeimet, konzervdobozaimat és újságjaimat a megfelelő színű tartályokba, megnyomtam a lelkiismeretem terheit nullázó gombot, és bíztam abban, hogy valaki más majd elvégzi a munka rá eső részét. Köd előttem, köd utánam, máris visszaültem minibuszomba.
Igen, van egy minibuszom. Egy gallon benzinnel 15 mérföldet tesz meg, mintegy 7-tel kevesebbet, mint ahogy reklámozzák. Szeretem ezt az autót. Tágas, simán fut, és az előttem lévő autók fölé magasodik, így aztán mindent látok.
Tudom, néhányan azt mondják: bennünket, amerikaiakat elkényeztetek a más országokéhoz képest alacsony benzinárakkal, hiszen van, ahol a háromszorosát kérik el, mint nálunk. De emberek, ez itt nem Belgium, ahol az egész országot 35 perc alatt átszelheted. Mi hatalmas országban élünk, és muszáj mozognunk. Vannak olyan helyek, ahová el kell mennünk, és ahol tenni kell a dolgunkat. A világnak meg kell értenie, hogy csak a hasznára válik az a képességünk, amelynek segítségével el tudunk jutni A pontból B pontba. Hogyan juthatnának el a keményen dolgozó amerikaiak a nap első munkahelyéről az esti második munkahelyre – ez is a globális gazdaság kialakítását célzó nagyobb terv része –, ha nincs a fenekük alatt kerék?
Én a michigani Flintből való vagyok – a Jármű Városából, ami nem tévesztendő össze a Motor Városával. Flint északra van Detroittól, egyórányi útra, és volt idő, amikor az én városomban gyártottak minden Buickot a világon. De ott már nem gyártanak többé Buickot.

Hogyan spórolj a benzinnel?

– Autóstop. Ingyen van, találkozol más emberekkel, és érdekes beszélgetéseket folytathatsz velük. Bónusz: nagy a valószínűsége, hogy (mellékszereplőként) te is bekerülsz az Amerika legkeresettebb gonosztevői vagy a Nő veszélyben című televíziós filmekbe.
– Élj olyan városban, ahol van tömegközlekedés. De kérlek, ne gyere New Yorkba, már így is túlzsúfolt. Próbálkozz más amerikai várossal, ahol megbízható a tömegközlekedés, mint például… esetleg… a csodába is, felejtsd el, gyere New Yorkba. Van egy különszobám, lakhatsz velem is.
– Szívd ki a benzint a repülőtereknél parkoló autókból. Szégyen, hogy annyi üzemanyag áll ott tehetetlenül és megy pocsékba ezekben a hulladéktudatos időkben. Ráadásul kockázatos is. Képzeld csak el, mi lenne, ha egy repülőgép becsapódna a repülőtéri parkolóba, ahol több ezer autó áll, dugig robbanásveszélyes benzinnel. Tényleg nem értem.
– Hajts a nagy teherautók mögött, így csökken a légellenállás. Az autópályák biztonsági szakértői ugyan nem helyeselnék ezt a gyakorlatot, de működik. Csak tedd utazósebességbe a váltót, és gyönyörködj a tájban. Hátránya: lehet, hogy egy távoli teherautó-parkolóban kötsz ki, ahol alaposan megver egy fickó, homlokán egy tetoválással, hogy: "ide üss".
– Lakj az irodádban vagy a munkahelyeden. Így kiküszöbölhető a benzinzabáló közlekedés és a zavaró házbérfizetés egyaránt. Bónusz: a főnöködnek nagyon tetszik majd, hogy mindig te vagy az első, és mindig te maradsz utolsónak.

Aki nyakig az autóskultúrában nőtt fel, az a kocsijában önmaga kiterjesztését látja. Az autód a zeneszobád, az ebédlőd, a hálószobád, a mozid, az irodád, az olvasótermed, és egész életedben mindig ott kezdesz el valami fontosat, ami számit.
Amikor felnőttem, nem akartam General Motors-autót, főleg azért nem, mert gyakrabban robbantak le, mint én. Így aztán Volkswageneket, Hondákat vettem, és büszkén jártam a várost. Ha mások megkérdezték, hogy miért nem amerikai kocsit vásárolok, mint ők, akkor felnyittattam velük az autójuk motorházának fedelét, és megmutattam a motoron a lemezkét a Made in Brazil, az ékszíjon a Made in Mexico, a rádión pedig a Made in Singapore felirattal.
A műszerfalon lévő feliraton kívül, amely azt sugallta, hogy az egész autó Amerikában készült, ugyan mire mutogathattak volna a kocsijukban, aminek a gyártása munkát adott volna valakinek Flintben?
A Honda Civicem soha nem robbant le. Nyolc éven át, 115 ezer mérföld megtételéig soha nem volt a szervizben, csak rendszeres karbantartás céljából. Amikor az autó meghalt, éppen le voltam égve, munkanélküli segélyen éltem, és beragadtam a Pennsylvania Avenue kellős közepén, négy háztömbnyire a Fehér Háztól. Kiszálltam, áttoltam a kocsit a kanyaron túlra, levettem a rendszámtábláját, és búcsút intettem neki.
Kilenc évig nem is vettem másik autót. Leginkább New Yorkban dolgoztam, és a jó tömegközlekedés, valamint a megbízható taxisofőrök miatt nem is volt rá szükségem. De mert sok időt töltöttem otthon, Michiganben, belefáradtam az autóbérlésekbe, megtörtem, és vettem egy Chrysler minibuszt. Erről csak ennyit mondanék: engem már nem látnak úgy, ahogy begyömöszölöm magam, mint egy kolbászt azokba a kicsi bádogdobozokba!
A belső égésű motorok minden másnál tevékenyebben hozzájárultak a bolygó globális felmelegedéséhez. A levegőnkben lévő szennyező anyagoknak majdnem a fele abból származik, amit az autók okádnak ki magukból. A levegőszennyezés évente 200 ezer ember halálát okozza. A globális felmelegedés évről évre növeli a Föld hőmérsékletét, emiatt néhány országban megnő az aszályok veszélye, és a dolognak súlyos következményei lehetnek a mezőgazdaságra, valamint egészségi állapotunkra is. Veszélyesen közel kerültünk egy rettentő szerencsétlenséghez, ha nem jövünk rá, hogy miként kell lekapcsolni a fűtést.
De látnád csak, hogy működik ez a minibusz! Olyan nyugalom van odabent – addig, amíg rá nem adom a kakaót! A CD-s, magnós szuperrádióból mindjárt nyolc pokoli hangszórón árad a zene. Akár 400 mérföldet is megtehetek egyhuzamban, a zene bekapcsolva, a légkondi bekapcsolva, a kihangosított műholdas telefon pedig készen áll, hogy fogadjon egy mindennél fontosabb hívást Rupert Murdochtól[88], aki megköszöni nekem ezt a könyvet, a remek munkát, és tájékoztat arról, hogy kivégzésemet csütörtökre halasztották, nehogy ütközzék a programban az Amerika legőrültebb iskolai lövöldözéséről szóló videóval.
Detroit már bebizonyította, hogy rendelkezik azzal a technológiával, amellyel tömegesen lehet gyártani gallononként 45 mérföldet futó autókat, illetve gallononként 35 mérföldet megtenni képes teherautókat, minibuszokat és furgonokat. Abban az évben, amikor az autógyárak a legalacsonyabb benzinfogyasztásról számolhattak be – ez 1987-ben, Ronald Reagan elnöksége idején volt –, az átlagautó egy gallon benzinnel 26 mérföldet tett meg. Ennek ellenére az ökobarát Bill Clinton elnökségének nyolc éve alatt, annak ellenére, hogy ő azt ígérte, hivatali idejének végén egy gallon benzin 40 mérföldre lesz elég, az átlagos teljesítmény fogyasztás 24,7 mérföldre csökkent. A General Motors 1993-ban óriási partit rendezett Washingtonban Clinton beiktatása tiszteletére. Azt hiszem, udvariatlanság lett volna felizgatni a házigazdát a tiszteletére adott fogadáson.
Clinton legnagyobb ajándéka az volt a három nagy autógyártónak, hogy kivonta a SUV-okat[89] a személyautókra kötelező benzin fogyasztási szabványok hatálya alól. A kedvezmény miatt ezek a benzinfaló autók naponta 280 ezer hordó extra mennyiséget zabálnak fel. Az üzemanyag iránti kereslet az egyik oka annak, hogy a Bush-kormányzat erőlteti az olajfúrásokat az Alaszkai Nemzeti Parkban. Bush azt állítja, hogy a fúrások nyomán napi 580 ezer hordóval több üzemanyagunk lesz, ami éppen elég a SUV-ok számának megduplázásához.
Figyelemre méltó, hogy ha Clinton kikényszeríti a SUV-oknál is ugyanazokat a benzintakarékossági szabványokat, amelyek az én minibuszomra érvényesek (ez gallononként csupán néhány mérföldnyivel jelentene többet), akkor Bushnak most nem lenne érve az alaszkai fúrások mellett.
Minthogy a SUV-ok elárasztják az utakat, már nem tudok elnézni az előttem lévő járművek felett. Olyan nagyok, olyan félelmetesek, mintha csak kokainnal feltuningolt kicsinyített másai lennének a nagy, 18 kerekű kamionoknak. Egyáltalán mi értelme van ezeknek a SUV-oknak? Eredetileg azért fejlesztették ki őket, hogy képesek legyenek közlekedni a semmi közepén, távol az utaktól. Azt megértem, milyen jó szolgálatokat tehetnek Montanában. De mi az ördögért süvítenek velük a yuppie-k a zsúfolt manhattani utcákon?
Amerikai tudósok egy csoportja 2001 júniusában nyilvánosságra hozta, hogy a globális felmelegedés valóságos probléma, ráadásul egyre súlyosabb. Tanulmányukban, amelyet a II. Bush-féle Fehér Ház rendelt meg, a tizenegy vezető légkörkutató tudósból álló csoport (közöttük több olyan is volt, aki korábban kételkedett a probléma jelentőségében) arra a következtetésre jutott, hogy főként az emberi tevékenység felelős a Föld légkörének felmelegedéséért – és ennek következtében komoly bajban vagyunk.
A tanulmány közzététele nehéz helyzetbe hozta George W. Remekül Alszom Busht. Ő és kormányzatának más tagjai korábban szándékosan kerülték a globális felmelegedés kifejezést, és többször is kétségbe vonták, hogy a levegő szennyezése veszélyes módon növelné a légkör hőmérsékletét. Bush 2001 júliusában magára vonta a nemzetközi vezetők haragját, mert elutasította a kiotói egyezményt; ez a megállapodás a globális felmelegedés csökkentésére lenne hivatott, és tervezetét eredetileg több mint 160 ország (közöttük az Egyesült Államok) dolgozta ki.
Most azonban Bush saját tudósai állítják, hogy a Föld súlyos katasztrófa felé tart.
Hát én nem is tudom: lehetséges, hogy a fiatal George-nak van némi igaza. Hiszen én is forrón szeretem. Michigani lévén – ahol brutálisak a telek, és a nyár csak három hétig tart – magam is élvezem a temperáltabb klímát. Kérdezd csak meg az embereket, melyiket szeretik jobban, a jó kis perzselő napot a tengerparton, vagy pedig az Albert államban süvítő hideg szeleket, amelyek a nyelvedet a fogaikhoz fagyasztják. Fogadok, hogy 10 amerikaiból 9 már betette a csomagtartóba a napernyőt és az összecsukható Weber grillsütőt is. De mi van akkor, ha napolajra lesz szükséged, mondjuk 125-ös napvédő faktorral?
A múlt nyáron azonban mégis történt valami, amit enyhén sokkolónak találtam. Az írta a The New York Times, hogy az írott történelemben először az Északi-sark jege… megolvadt. Egy egész hajórakományra való tudós utazott fel a világ tetejére, és a jég eltűnt. A hír olyan pánikot okozott, hogy pár napon belül a Times kiigazította önmagát, és megnyugtatóan közölte, hogy a jég valójában nem olvadt meg, csak egy kicsit kásás. Oké, de emlékszem, mikor próbálták utoljára megnyugtatni az idegeinket – még a '90-es években, amikor bejelentették, hogy egy nagy aszteroida ütközőpályán van a Földdel, és a csattanásra valamikor a következő húsz évben lehet számítani. Megint csak azonnal visszavonták a hírt, de tudniuk kell, hogy mi keresztüllátunk ám az efféle cáfolatokon. Semmiféle hatalom sem fogja az orrunkra kötni, mikor van közel a vég, mert fennáll a tömeghisztéria veszélye és az előfizetések tömeges lemondásának kockázata is.
Az utolsó jégkorszak a globális hőmérséklet mindössze 9 fokos változása miatt köszöntött be. Mi most éppen félúton járunk. Néhány szakértő azt jósolja, hogy már a következő évszázadban 10,4 fokkal emelkedik a hőmérséklet. Venezuelában 1972 óta a hat gleccser közül négy megolvadt. A Kilimandzsáró híres hósipkája már majdnem eltűnt. Amikor a Hatteras-fokon 1870-ben megépítették a világítótornyot, az 1500 lábnyira volt a parttól; ma már alig 160 lábnyira van a tenger, és a világítótornyot beljebb kellett vinni a szárazföldre.
Ha megolvadnak a sarkok jégsapkái, az óceánok vízszintje akár 30 lábbal is megemelkedhet. Gyakorlatilag eltűnhetnek a parti városok – és egész Florida, a szavazófülkéivel egyetemben. Tudom, hogy New Yorkra és Los Angelesre, valamint a hozzájuk hasonló helyekre ráférne egy alapos alsómosás, de azért nem nagyon tetszik a gondolat, hogy Manhattant három emelet magas sós tengervíz borítja el.
Ha már Floridáról esett szó, hát akkor ez az állam is felelőssé tehető a sajnálatos helyzetért. Miért? A légkondicionálás elterjedése előtt Floridában, illetve odalent Délen alacsony volt a népsűrűség. A hőség és a páratartalom elviselhetetlen volt. Texasban mozdulni sem lehet a 38 fokos hőségben. New Orleansban a levegő olyan sűrű, hogy alig tudsz lélegezni. Nem csoda, hogy a déliek olyan érthetetlen, gurgulázó hangon beszélnek. Egyszerűen túl meleg van ott egy rakás magán- és mássalhangzó sorba rendezéséhez. Úgy hiszem, a brutális hőség az oka annak is, hogy sem nagy találmányok, sem új ideák, sem más egyéb, amely hozzájárult volna civilizációnk fejlődéséhez, soha még nem származott Délről (tisztelet a kevés, figyelemre méltó kivételnek: Lillian Hellmannak[90], William Faulknernek[91], R. J. Reynoldsnak). Ha ilyen meleg van, ki tud gondolkodni, az olvasásról már nem is szólva?

Hogyan élheted túl a globális felmelegedést?

– Válogasd ki azokat az otthoni dolgokat, amelyek a sarki jégsapkák elolvadása esetén úszóképes szerkezetként szolgálhatnak. Szentelj fokozott figyelmet a szintetikus anyagból készült tárgyaknak, mert azok általában rendkívüli módon vízállóak.
– Ne felejts el kitekinteni – a vízálló székek, beépített pohártartókkal, ugyanolyan jól lebegnek majd az óceánon, mint a házad mögötti úszómedencében. Ki meri azt állítani, hogy a sarki jég katasztrofális elolvadása nem lehet mókás?
– Tanulmányozd környezeted domborzati térképét, hogy megállapíthasd a legmagasabban fekvő területek pontos helyét. Jelöld meg a leggyorsabb oda vezető útvonalat. Tarts menekülési gyakorlatokat.
– Fektess be pénzt Ziplock márkájú vízálló táskákba, és azokba a sárga vízálló kamerákba is.
– Lépj kapcsolatba a helyi YMCA szervezettel[92], és vegyél úszóleckéket. Most! Szentelj fokozott figyelmet a víztaposással kapcsolatos utasításoknak.
– Módosítsd nyaralási terveidet, Florida helyett válaszd Montanát. Mondd meg gyermekeidnek, hogy a tavaszi szünetben esedékes nagy ivászat színhelyét Daytona Beachről tegyék át Boise-ba.

De a légkondicionálót feltalálták – és mindjárt lehetett valamit dolgozni Délen is. Felhőkarcolók nőttek ki a földből, az északiak pedig, akik belebetegedtek a télbe, hatalmas hordákban érkeztek. Rájöttek, hogy légkondicionált autókkal lehet munkába járni, a légkondicionált irodában lehet egész nap dolgozni, lehet egész nap tanulni a légkondicionált iskolában is. Este pedig hazatérhetsz a légkondicionált házadba, ahol kitervelheted a hétvégi keresztégetést[93], és megtervezheted a hússütést a klubban.
Mire ráeszméltünk, a Dél talpra állt, ma pedig már kezében van az egész ország. Azok a konzervatív eszmék, amelyek egykor a déliek Konföderációjában születtek, ma az egész nemzetet fogva tartják. Előírják a tízparancsolat kifüggesztését nyilvános helyeken, a teremtés elméletének tanítását, az iskolai imádkozást, könyveket tiltanak be, gyűlöletet szítanak a szövetségi (északi) kormányzat iránt, sürgetik a szociális szolgáltatások csökkentését, háborúra szomjaznak, és arra akármikor készek, minden problémát erőszakos úton igyekeznek megoldani – ezek mind az új Dél megválasztott törvényhozóinak megkülönböztető márkajegyei. Ha végigvisszük a gondolatot, végül is a Konföderáció nyerte meg a polgárháborút – a régóta várt győzelem úgy született meg, hogy a hűvös lakások és a beépített jégkockagyártó gépek ígéretével Délre csalták a hülye jenkiket.
Ma már a Dél uralma mindenható – és ha még mindig nem hiszed el, akkor csak vizsgáld meg a legutóbbi négy elnökválasztást. Aki győzni akart, annak Délen kellett születnie, vagy legalább adoptálnia kellett szülőföldjeként. Valójában a legutóbbi tíz elnökválasztáson a győztes (vagy a Legfelsőbb Bíróság posztjára kijelölt bíró) mindig az volt, aki egyik lábával nagyon szilárdan állt Délen vagy Nyugaton. Ezentúl senkit nem választanak meg a nemzet élére, aki Északról jön.
Mindezt a légkondicionálás tette lehetővé. Most pedig, hogy megnyíltak az ajtók a déli politikusok és a déli államok előtt, az egész világnak exportálhatják a forró déli szeleket – valóságossá téve az ózonrétegen keletkezett lyukat. Ez a lyuk ma már az egész Déli-sark felett tátong, és két és félszer akkora, mint Európa.

Amit a Délnek köszönhetünk

Felkérést kaptam, hogy – kiegyensúlyozandó a Délről mint leizzadt Ku-Klux-Klan-tagok és új keletű korporációs előőrsök földjéről alkotott képemet – soroljam fel mindazt, amit a Déltől kaptunk, és amiért hálásak vagyunk.
– Szárított marhahús
– Limonádé
– Maszkabálok
– Jó modor
– Countryzene
– Szunyóka a függőágyban
– Szépségkirálynők
– Michael Jordan
– WalMart
– Aligátorbirkózás
– Walt Disney világa

A Föld atmoszférájának ózonrétege óv meg bennünket a rákkeltő és gyilkos ultraibolya (UV) sugárzástól. Az ózonrétegen keletkezett lyukat mi okoztuk, az úgynevezett freongázokkal (CFC), amelyeket hajtógázként használtunk, rendszerint légkondicionálókban, hűtőgépekben.
Ha ezek a vegyi anyagok a légkörbe jutnak, és nagy energiájú fénysugarakkal, például ultraibolya sugárzással érintkeznek, olyan anyaggá alakulnak át, amely elpusztítja az ózont. És mi az, ami leginkább elősegíti az ózont pusztító CFC-gázok kialakulását? Az autó légkondicionáló rendszere – Amerika egyik kedvelt úti kísérője.
Erről jut eszembe a fiatal, sikkes amerikaiak egy másik elhagyhatatlan úti kelléke: a palackozott víz. Miért innál vizet ingyen a csapból vagy a kútból, ha ugyanezt megteheted 1,2 dollárért is – és kapsz vele egy műanyag palackot is, amellyel később majd úgy teszel, mintha újrahasznosítanád.

Hogyan lehetsz biztos abban, hogy tiszta vizet iszol?

– Lobbizz a kongresszusnál, hogy a palackozott vizet tegyék a nemzet hivatalos italává.
– A város ivóvízhálózatát tereld el, és kapcsold közvetlenül azokhoz a vízforrásokhoz, amelyeket a kereskedelmi vízpalackozók is használnak. Ha ez azzal járna, hogy a csővezetéket az Atlanti-óceán alatt kell átvezetned a tiszta alpesi vízforráshoz, ám legyen. Sikerült már telefonkábelt is áthúzni az óceán alatt, csak le tudunk mellé fektetni egy csővezetéket is, hogy olthassuk a szomjunkat!

Nem ittam mindig palackozott vizet New Yorkban. Hittem annak a népi legendának, amely szerint New York vize a legtisztábbak közül való a világon. Megtudtam, hogy huszonkét nyitott víztározóban gyűjtik és tárolják, Catskill és a Hudson folyó felső folyása vidékén. A víz onnan érkezik a városba egy bonyolult víztisztító rendszeren keresztül. Az egész tisztán is hangzott.
Ám egy esti baráti összejövetelen egy ismerős megjegyezte, hogy családjával a Croton víztározónál lévő nyaralójába készül, és minden esélyük meg is van rá, hogy el tudnak menni.
– Hogyan lehet nyaralójuk a mi ivóvizünk partján? – kérdeztem.
– De hát nem pontosan a tározó partján van, hanem az úton túl.
– Azt akarja mondani, hogy autóút veszi körül a vizet, amit megiszunk? És mi van az út porával, az olajszennyeződéssel és a többivel?
– Mindent sterilizálnak, amikor a víz már New Yorkba érkezik – válaszolta.
– Ha már itt van, akkor nem lehet sterilizálni! – tiltakoztam. – Mire az a víz eléri New Yorkot, abban már benne van az emberiség rendelkezésére álló összes csíraölő anyag.
Később az illető dagályosan elmesélte, hogy milyen csodálatos dolog körülcsónakázni a víztározót.
– Csónak? – kiabáltam. – Maga az én ivóvizemben csónakázik?
– Hát persze. És horgászunk is. Az állam megengedi, hogy a parton tartsuk a csónakunkat.
Ez volt az a pillanat, amikor az Evian vizes rekeszek behatoltak a lakásomba.
Persze ugyanez a hátulütője (felháborító árán kívül) a palackozott víz ivásának is. Hasonlít az eset az újrahasznosítható anyagok gyűjtéséhez, emiatt nem is óhajtok többet foglalkozni Amerika ivóvizének állapotával. Mindaddig, amíg elég könyvet tudok eladni, hogy megengedjem magamnak a saját "francia" forrásvizemet, miért aggódnék én amiatt, hogy a General Electric PCB-t, mérgező vegyi anyagot ömlesztett a Hudson folyóba? Végül is az indiánok több száz évvel ezelőtt ugyancsak a Hudsonba ürítették a szemetüket, a korai fehér telepesek pedig folyamatosan szennyvízcsatornának tekintették a folyót. És lám, nézz csak oda, mégis mekkora metropoliszt tudtak itt felhúzni!

Kívánatos újabb vízadalékok listája

A kormány manapság fluort adagol az ivóvízbe, más vállalatok pedig olyan termékeket tesznek a palackozott vízbe, mint a koffein, a vitaminok, a gyümölcsízű adalékok és a betegséget okozó mikroorganizmusok. Hát ezt jobban is tudnák csinálni. Miért kellene megállni annál, amire a fogorvos azt mondja, hogy jót tesz? Különben is, a fogkrémben már amúgy is van fluor. Miért ne tegyük a vizet még népszerűbb ízesítéssel hozzáférhetővé?
– Erőleves marhahúsból.
– Texasi-mexikói fűszerkeverék.
– Prozac[94].
– Csípős fűszer.
– Szója alapú édesség.
– Darabos paradicsomleves.

Manhattan már csak a steak miatt is remek egy hely. Néhány évvel ezelőtt nem volt olyan nap az életemben, amikor ne ettem volna marhahúst – sőt volt, hogy napjában kétszer is. És akkor egy napon minden különösebb ok nélkül felhagytam a fogyasztásával.
Négy teljes éven át egy falat marhahúst sem vettem a számba. Meg kell mondanom az a négy év volt életem legegészségesebb időszaka. (Megjegyzés: a hozzám hasonló fickók úgy értik az egészséges szót, hogy "nem haltam bele".)
Talán azért történt így, mert hallottam Oprah Winfreyt, aki televíziós műsorában még 1996-ban kijelentette, hogy miután értesült a tehenek agyvelőbetegségéről, azonnal és végleg felhagyott a hamburgerevéssel. Oprahnak ezután szembe kellett szállnia egy másfajta fenyegetéssel, amely szintén veszélyes volt: a texasi marhatenyésztők 12 millió dollárra beperelték (vele együtt egy volt tenyésztőt és marhahúslobbistát, aki ugyancsak megjelent a műsorban, és a kergemarhakór veszélyeiről beszélt). A texasiak azt állították, hogy Oprah és Howard Lyman megsértették azt a texasi törvényt, amely tiltja, hogy a romlandó élelmiszereket hamis színben tüntessék fel vagy becsméreljék. (Kérem, jegyezzék meg, hogy Oprah volt az, aki kijelentette, hogy azonnal és végleg felhagyott a hamburgerevéssel, nem pedig én, mert senki sem akar egy pert a nyakába.) Oprah 1998-ban megnyerte a pert; azután, hogy kibabráljon a texasiakkal, kijelentette: "Még mindig nem eszem hamburgert."

Hol van a marhahús? Sehol!
Hogyan válj hinduvá?

Áttérni a hinduizmusra hagyományosan egy kicsit többet követel a hindu hit elfogadásánál és az életmód gyakorlásánál. A hindu hitvilágban a tehenet mint mindennek az anyját kell tisztelni, mert tápláló tejet ad. A tehén lemészárlása ezért szentségtörés. Általában a következő lépések révén válhatsz hinduvá:
– Csatlakozz egy hindu imaközösséghez. (Egyet megtalálsz a www.hindu.org/temples-ashrams/ honlapon.)
– Végezz el a hinduizmust más hitekkel összehasonlító tanfolyamot.
– Megváltozott hitedről folytass beszélgetéseket előző hited képviselőivel, és ha szükség van rá, volt vallási szervezetedtől szerezz be egy elbocsátólevelet.
– Egy névadó szertartáson vegyél fel hindu nevet.
– Három napon át tegyél közzé hirdetést a helyi lapban, amelyben megmagyarázod, hogy szakítottál előző hiteddel, és új nevet vettél fel.
– Szerezz be egy igazolást, amely bizonyítja, hogy egy arra felhatalmazott hindu pap jóváhagyta csatlakozásodat a hindu hithez.

Én viszont sajnos elhagytam ezt az étkezési irányzatot, és időnként bizony elrágódom Elsie tehén húsán. Pedig – gondolhatnák – tanulhattam volna a '70-es évek közepének leckéjéből, amikor marhahús helyett a tűz terjedését késleltető anyagot ettem.
Michigani emberek millióihoz hasonlóan egy évig vittem be a szervezetembe PBB-t, egy olyan vegyi anyagot, amellyel a gyerekek pizsamáját impregnálják, hogy az ne legyen gyúlékony – és még csak nem is tudtam róla. A Firemaster márkanéven forgalmazott terméket olyan cég gyártotta, amely történetesen marhaeledelt is készített. Egyszer a gyárban összecserélték a termékek zsákjait, a tűz terjedését lassító anyagot az "állateledel" feliratú zsákba csomagolták, és elküldték Michiganben egy nagy elosztó központba, amely ezzel a tápanyaggal látta el a gazdaságokat. A tehenek rövidesen falták a PBB-t – mi pedig ettük a PBB-vel szennyezett húsukat, ittuk a PBB-vel teli tejüket.
A PBB-vel az a gond, hogy nem ürül ki a szervezetből, semmilyen módon nem távozik. Egyszerűen ott marad a gyomrodban és az emésztőszerveidben. Amikor erre fény derült, és megtudtuk, hogy az állam megpróbálta eltitkolni az ügyet a közvélemény elől, Michigan lakói megvadultak. Fejek hullottak, politikusokat rúgtak ki. Nekünk pedig azt mondták, hogy a tudósoknak fogalmuk sincs, mit tehet velünk a PBB – és valószínűleg mi sem fogjuk megtudni a következő 25 évben.
Azóta már eltelt negyed évszázad, és a jó hír az, hogy a gyomrom soha nem fogott tüzet. De azóta is tele vagyok nyugtalansággal, várom, mikor csap fejbe egy újabb rossz hír. Mindig Centralia, a pennsylvaniai város jut az eszembe, ahol az emberek élték a mindennapi életüket, dolgoztak, miközben a talpuk alatt föld alatti tüzek tomboltak éveken át. A tudomány nem tud mindenre választ adni. Vajon michiganiak milliói fognak megbetegedni rákban, és rúgják fel végleg a tejes vödröt? Esetleg mind megbolondulunk, és olyan jelölt érdekében dolgozunk, aki ugyan képtelen győzni, de komoly járulékos károkat okozhat?
Nem tudom a választ, mint ahogy senki sem tudja. Ha ismersz egy michigani őslakost (garantálom, hogy hallótávolságon belül van egy a közeledben, hála népünk Reagan által a '80-as években szponzorált szétvándorlásának), akkor kérdezd őt a PBB-ról. Látni fogod hamuszürkébe váltó arcát. Ez a mi kis mocskos titkunk, amiről nem szeretünk beszélni.

Egyéb ipari használatra szánt dolgok,
amiket megettem

– Pop-Tarts süti a Kellogg'stól.
– TAB diétás kóla.
– A mama fasírtja.
– TANG narancsízű reggeli ital.
– SPAM húskonzerv.
– Rózsaszínű Sno Balls, vagyis törtjégből készült, ízesített golyó.
– Ajaknedvesítő rudacska viasza.
– Repülőgépen reggelire felszolgált kolbász.

De lábra kapott egy jóval veszélyesebb tehénkór közöttünk – és ez nem ismer sem állam-, sem pedig régióhatárokat, és amely Poe stílusában kapott nevét úgy viseli, mint a nyakába kötött kolompot.
Kergemarha.
Valójában a legfélelmetesebb fenyegetés, amellyel az emberi faj szembenézni kényszerült. Rosszabb, mint az AIDS, rosszabb, mint a fekete himlő, rosszabb, mint a fogselyem mellőzése.
A kergemarhakórnak nincs ellenszere. Nincs megelőző védőoltás. Aki megkapja, kivétel nélkül meghal, félelmetes, fájdalmas halállal.
Az egészben az a legrosszabb, hogy a betegséget az emberi őrültség egy pillanata szülte: az ártatlan tehenekből kannibálokat csináltunk.
Úgy kezdődött, hogy két kutató elutazott Pápua Új-Guineára, hogy tanulmányozza az emberek kannibalizmusának következményeit, és azt is, hogy miért őrül meg emiatt sok pápua. Felfedezték, hogy ezek az emberek a szivacsos agyvelőgyulladás egy fertőző formájában (TSE) szenvednek. Az őslakosok ezt kurunak nevezték. A TSE folyamata úgy bontakozik ki, hogy bizonyos rosszindulatú fehérjék – priorok – hozzákapcsolódnak az agysejtekhez, és azokat rendellenes szerkezetűvé formálják. Ahelyett, hogy jó fehérjék módjára lebomlanának, ezek a prion-alakok kitartóak, teljesen szétrombolják az idegszöveteket, és az agyadat annyira átlyuggatják, hogy úgy néz ki, mint egy koros svájci sajtguriga.
Kiderült, hogy Pápua Új-Guineán a priorok a kannibalizmussal terjednek. A jelek szerint senki sem tudja, hogy eredetileg honnan származnak, de ha egyszer bejutnak a szervezetedbe, ott mindent elpusztítanak. Egyesek szerint elég egy aprócska, borsszemnyi húsdarab egy tehén megfertőzéséhez. Ha egyszer az apró lények kiszabadulnak az általad lenyelt húsdarabból, úgy szétterjednek, mint a politikai aktivisták hadserege. Egyenesen az agyad felé veszik az irányt, és közben mindent felfalnak.
Itt következik a történet hihetetlen része: meg sem tudod ölni őket, mert nem is élnek!
A kór először Nagy-Britanniában jutott be az élelmezési láncba a birkákkal, majd átterjedt a tehenekre is, mert azokat birka- és tehéntársaik ledarált testrészeivel etették. A lánc végén a fertőzött marhahúst eladták a brit vásárlóknak. A kór akár harminc éven át is lappanghat, mielőtt elszabadul a pokol: 1996-ban tíz fiatal ember halt meg, és a brit kormány csak akkor ismerte el, hogy valami nincs rendben a húsellátással. Ezt a valamit már tíz éve gyanították.
A kór eredetének felszámolására a brit megoldás az volt, hogy égetéssel elpusztítottak minden, kuruval, vagyis kergemarhakórral fertőzött vagy fertőzöttnek vélt marhát. Csakhogy az égetéssel a fenyegetés nem szűnik meg, hiszen, mint mondtam, a priorokat nem lehet megölni. A füst és a hamu átviszi őket máshová, és szabadságukat visszanyerve ismét megtalálhatják a britek tányérjára vezető utat.
Az amerikaiak sem immúnisak erre a halálos betegségre. Néhány szakértő becslései szerint mintegy 200 ezer Alzheimer-kór miatt kezelt amerikai polgár valójában ennek az idegen fehérjének a hordozója, és szellemi leépülésük voltaképpen a kergemarhakór egyik formája.
Nagy-Britannia sok más országgal együtt azóta betiltotta az állatok kannibalisztikus táplálását, és a tehenészetekben tilos bármiféle emberi fogyasztásra szánt élelmiszer-maradék felhasználása. Az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerellenőrzési Hivatal (FDA) követte a példát, és betiltotta az állatok saját fajukkal való táplálását. Csakhogy a kannibalisztikus termékek ennek ellenére átjutnak a védőhálón. Ez különösen félelmetes: sok gyógyszer- és vakcinaféleség, közöttük a gyermekbénulás, a diftéria, a tetanusz elleni, mind olyan termékek felhasználásával készülhetnek, amelyek elméletileg hordozhatják a betegséget.
Nagy-Britannia és az Egyesült Államok lassan reagált az egyre növekvő veszedelemre. Mindenesetre, ha hamburgert vagy steaket kellene enned, menj biztosra, és süsd a rohadékot, míg bele nem feketedik. Minél soványabb a hús, annál jobbak az esélyeid.
Én pedig? Nos, én mindaddig semmiféle marhahúst nem eszem, amíg valaki be nem bizonyítja, hogy a bensőmben lévő PBB gőzzé változtatja azokat az átkozott, emberi agyat zabáló, kergemarhakórt okozó parazitákat.

Már gondoltam rá, hogy átköltözöm Kaliforniába, és vegetáriánus leszek. De nem – várjunk csak! Kaliforniába nem. Csak említs meg akármilyen helyet, és mindenütt ökológiai katasztrófa jeleit látod. Ha az Arany Államot éppen nem földrengések sújtják, akkor ellenőrizhetetlenné váló vad bozóttüzek égetik porrá. Ahol tüzek nem pusztítanak, ott földcsuszamlások végzik be a munkát. Ha az államban nincs komolyabb aszály, akkor lecsap rá La Nina, El Nino vagy El Loco. A nyugati part elég vészes hely az emberi csoportok befogadása szempontjából. Úgy hiszem, a természet soha nem is szánta azt a vidéket a mi fajunk letelepedésére. Az a tájék ökológiai értelemben egyszerűen nem a mi túlélésünkre alakult ki. Nem számít, mennyi növényt, füvet telepítesz a sivatagi homokba, vagy mennyi vizet szivattyúzol oda az ezer mérföldre lévő Colorado folyóból, Természet Anyánkat nem lehet becsapni. Ha pedig mégis megpróbálod, Természet Anya igen ronda pofáját is tudja mutatni.
Az indiánok erre már korán rájöttek. Néhány tudós azt állítja, hogy régebben, amikor indiánok tízezrei éltek ott a tábortüzeikkel, nagyobb volt a levegő szennyezettsége a Los Angeles-i medencében, mint ma, amikor nyolcmillió autó füstölög az autópályákon. Az indiánok egyszerűen nem bírták, hogy tüzeik füstje csak áll a levegőben, mert csapdába ejtik a hegyek. Amikor pedig megmozdult a föld, és hasadékok nyíltak rajta, akkor vették az üzenetet, és pokoli gyorsan távoztak.
Mi azonban nem megyünk sehová. Kalifornia a mi álmunk. Harmincnégymillió ember – a népesség nyolcada – él beszorítva a hegyek és az óceán közötti keskeny földsávon. Ez az energiaszállítók Paradicsoma: harmincnégymillió hülyét lehet átverni.
Legyetek üdvözölve, Egymást Erő Áramszünetek!
A régi szép időkben Kalifornia elektromos energiáját a regionális monopóliumok szállították, de az árakat az állami törvényhozás állapította meg. Aztán a '90-es évek közepén a deregulációt[95] dicsőítették, mint az egyetlen lehetőségét annak, hogy a vállalatok megszabaduljanak az atomerőművek építésével járó magas költségektől – ez volt a módja a sokkal több pénz megszerzésének is. A dereguláció egyik leghangosabb szószólója az Enron volt – a republikánus párt és személy szerint George W. Bush kampányának legnagyobb támogatója. A dereguláció 1996-ban lépett hatályba, hála annak a törvénynek, amelynek elfogadásához rendkívüli módon három egész hétre volt szükség, benne olyan rendelkezéssel, amely 20 milliárd dollárért vásárolta ki a kaliforniai közműveket. Az összeg zöme arra kellett, hogy általa fedezzék a múltbéli beruházásokkal kapcsolatos rossz döntések következményeit. Négy évig – átlag feletti színvonalon – befagyasztották az árakat –, de magát a versenyt is, amelynek a deregulált piacon éppenséggel fokozódnia kellett volna. Az érvényes szabályok korlátozták az új erőművek építését, a kaliforniaiak pedig egyre inkább a független energiaszolgáltatókra lettek utalva. Így eshetett meg, hogy 2000-ben a ki-kimaradó áramot Kaliforniában a napi piaci áron kellett megvásárolni, mégpedig felháborítóan magas áron.
A fogyasztóknak nemcsak többet kell fizetniük, de kénytelenek átvészelni a nap bizonyos részeiben jelentkező áramkimaradásokat. Mindez nem azért van így, mert nincs elég energia. Az Independent System Operator, az elektromos energia szállításáért felelős kaliforniai ügynökség összesen mintegy 45 ezer megawatt fölött rendelkezik – ennyi a nyári csúcsfogyasztás. Az energiavállalatok azonban ebből az energiamennyiségből 13 ezer megawattot visszatartanak, és nem táplálják be a hálózatba (ennek okait nem kell feltárniuk). A Wall Street Journal 2000 augusztusában jelentette, hogy 461 százalékkal több energiatermelő kapacitást kapcsoltak le, mint az előző évben. Ha pedig az energiaellátás korlátozott, az árak persze magasabbak.

George W. Bush ökológiailag
kifogástalan birtoka Texasban

Lehet, hogy Bush elnök általában nem sokat törődik a környezettel, de új háza Crawfordban, texasi birtokán, ökológiai szempontból megdöbbentően kiváló.
– A hűtő- és fűtőrendszer geotermikus, a hagyományos szerkezetek által felhasznált villamos energia mindössze 25 százalékával működik.
– Az állandóan 67 fokos vizet a földfelszín alól, 300 láb mélységből vezetik be a házba, nyáron hűtés, télen pedig fűtés céljából. Ugyanez a rendszer fűti az úszómedencét.
– A ház szennyvizét és az esővizet 25 ezer gallonos ciszterna gyűjti össze, azzal öntözik a kerteket.
– A háznak saját víztisztító rendszere van, amely újrahasznosított háztartási vizet használ fel a birtok vadon élő növényvilágának, a virágoknak és a füveknek a helyreállítására.

Azokban a városokban, ahol a közösség tulajdonában vannak a közművek, egészen más a helyzet. Los Angelesben és más területeken – ahol a közösségé az energia – nem fordultak elő áramszünetek. Más délnyugati és csendes-óceáni északnyugati államok elegendő energiával rendelkeztek ahhoz, hogy Kaliforniát – energiatartalékaik 25 százalékának átadásával – kirángassák a mostani válságból.
Miközben ez a hollywoodi dráma zajlott, a Junior és Dick bácsi megragadta az alkalmat, hogy a félelemre alapozva megnyerjék a közvélemény támogatását újabb atomerőművek építéséhez, több szén elégetéséhez, több olajkút-fúrásához. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a rossz helyzetből még rosszabbat csinálnak. Bush eközben olyan új házat épített texasi birtokán, amely a környezetvédők álma. Napenergia szolgáltatja az áramot, a szennyvizet pedig újrahasznosítják. Cheney alelnöki rezidenciájában is a legmodernebb energiatakarékos berendezések találhatók, amelyeket még a Száműzött Elnök, Al Gore szereltetett fel.
Az rendben is van, hogy Bushnak és Cheneynek már van tiszta és megújítható energiája, de mi, többiek, tisztán és érthetően halljuk a nekünk szóló üzenetüket:
"Ti csak vezessetek minibuszokat! Ti csak egyetek marhahúst!"

hét
A hímek
hanyatlása

Az év elején feleségemmel részt vettünk legfiatalabb unokaöcsénk, Anthony keresztelőjén. Tizenéves lányunkat kérték fel a keresztanyaságra. A feladat azt kívánja tőle, hogy mindig ott legyen a kis Anthony mellett, ha meg kell büfiztetni vagy katolikussá kell nevelni, netán mindkettőben segíteni kéne.
A keresztelési szertartás, mint észrevettük, nagyon megváltozott a katolikus egyházban. Ahelyett, hogy nagy sietve egy kis vizet locsolnának a kicsi homlokára, mielőtt még a Sátán megkaparintaná a lelkét, az egyház újabban örömteli eseményt kreál a ceremóniából a vasárnapi misén.
A szertartás felénél Andy atya felkérte az egész kiterjedt rokonságot, hogy vegyék körül a szenteltvizet tartalmazó medencét, majd a kis Anthony Proffert megmerítette a vízben, aztán tiszta, fehér lepelbe burkolta. Eztán felmutatta a gyereket, hogy az egész gyülekezet láthassa. A templomban mindenki lelkesen tapsolt.
Nálam hangosabban azonban senki sem verte össze a tenyerét. Ez volt ugyanis tizenhárom év óta az első alkalom, hogy a családunkban fiú született.
Tizenhárom baba tizenhárom év alatt a családban – az annyi, mint tizenegy kislány és két fiú.
Azt hiszem, mindenki egyetért velem abban, hogy a lányok… nos, a lányok valamivel kevesebb munkát adnak. Nem mintha kevésbé szeretnénk a fiúkat. Ha komoly és átgondolt egészségügyi biztosításunk van, amely kiterjed a törött karokra, fogakra és kulcscsontokra, érvényes a kocsi rácsapott ajtajától megsérült ujjakra, valamint a szomszédaink személyes sérelmére elkövetett cselekedetekre, akik azt állítják, hogy a mi édes, aranyos kisfiunk gyújtotta fel a Celicájukat, mert látni akarta, milyen gyorsan ég a Toyota festése, akkor egy fiút sem nehezebb felnevelni, mint egy kislányt.
Egész életemben olyan családban éltem, ahol a férfiak határozottan kisebbségben voltak. Fivérem nincs, csak két csodálatos húgom. Ők és a mamánk gondoskodtak róla, hogy minden női munkát én végezzek odahaza, a papa pedig időnként szabadságot kapott, hogy megnézhesse a vasárnapi golfot. Megpróbáltam változtatni a helyzeten, és közöltem, hogy nekem nagyobb beleszólást kellene kapnom a dolgokba, mert én vagyok az idősebb, de ezzel csak húgaim gyerekkori feminizmusát mozgósítottam. Bizonyíték határozott viselkedésükre, hogy mind a mai napig, ha valaki együtt lát hármunkat, meg van győződve arról, hogy a húgaim idősebbek nálam, és vagyok a család kicsi babája.
Most a feleségemmel és a lányommal élek – megint csak kisebbségben. Ha volt még valami férfias a természetemben, amit a húgaim nem irtottak ki belőlem, akkor ők könyörtelenül bevégzik a munkát. Legutóbb megtörték azt a szokásomat, hogy fogmosás közben állandóan bepöttyöztem a fogkrémmel a fürdőszobai tükröt. Az mondják, a hibáim listája immár egyoldalasra szűkült, és már csak három-négy felháborító magatartási mintámat kell megsemmisíteni. (Vezetés közben nyílt területen a kormánykeréken egyensúlyozom az üdítős üvegemet; állandóan tintafoltokat hagyok a szék karfáján; ha elalszom, horkolok. Bár attól tartok, ez utóbbi szokásomat csak úgy lehet végleg megszüntetni, ha egy párna véletlenül az arcomra csúszik, és titokzatos módon ott is tartják három-öt percig.)
Az igazat megvallva, jobb ember lettem attól, hogy életemben mindig erős, intelligens és szerető nők vettek körül. Talán még jobb lett volna, ha már első próbálkozásra kikapom a feleségemet.
Szüleimnek nincs fiúunokájuk. Nővéreimnek és nekem lányaink vannak. Feleségem szüleinek négy lányuk van és csak két fiuk. Ők összesen nyolc leányt és még két fiút produkáltak. Feleségem két fivérének és nekem lányaink vannak. A mi családunk nem látott focizást vagy bicskázást a középiskola óta. Ezt a hatalmas áldozatot a jelek szerint az érintettek közül alig nyugtázta bárki.
Csak azért engedek bepillantást családom nemek szerinti megoszlásába, mert saját, jóval nagyobb jelentőségű felfedezésemre szeretném irányítani a figyelmet. Mérlegelve ezt a feltűnő aránytalanságot, elkezdtem érdeklődni másoktól is, hogy vannak-e hasonló tapasztalataik: több lány születik, mint fiú. Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy nem vagyok egyedül.
Nemrégiben, amikor felkértek egy előadásra az egyetemen, a napirendtől eltérve megkérdeztem a hallgatóságot: vajon hányan látják úgy, hogy manapság több lány jön a világra. Sok kéz emelkedett a magasba.
Rengeteg ember osztotta meg velem a véleményét, miszerint egyre zsugorodik a fiúk csapata. Úgy tűnik, néhány családból a fiúk már el is tűntek – kihaltak. Mindig megvigasztaltam az érintetteket, hogy nem szégyen az, ha nem tudnak fiú utódot produkálni.
És akkor mintha villám csapott volna belém. Itt valami bűzlik! Hát persze hogy bűzlik. A népesség-nyilvántartó hivatal megerősítette, hogy az Egyesült Államokban 1990 óta minden évben csökken a fiú újszülöttek száma! Ráadásul a nők egyre tovább élnek: átlagosan 80 éves korukig, szemben a férfiak átlagos 74,2 évével. Gyerekkoromban még úgy tűnt, hogy ebben az országban fele-fele arányban vannak nők és férfiak, de talán már mutatkozott egy kis előny a nők javára. Később az arány 51:49-re fordult a nők javára, és hamarosan 52:48 lesz.
Így jutottam el egy szörnyű, de megcáfolhatatlan következtetéshez.
Férfitársaim! A Természet megpróbál kiölni bennünket!
De miért teszi ezt Természet Anyánk? Hát nem mi hordozzuk az élet magjait? Mivel érdemeltük ki ezt mi, férfiak?
Mind kiderült, jó sok mindennel.
A történelem korai időszakában a férfi nehéz és fontos szerepet játszott fajunk fejlődésében. Mi vadásztuk és gyűjtöttük az élelmet, mi védtük meg a nőket és a gyerekeket a megevésükre szerveződő nagyobb állatoktól, és mi segítettük a Homo sapiens gyors sokasodását gyakori és minden korlátozástól mentes szexualitásunkkal. Azóta is lefelé tartunk a lejtőn.
Az elmúlt néhány évszázadban azonban a férfinem sorsa, úgy tűnik, végzetes fordulatot vett. Mintha csak megszokásból tennénk, egy sor olyan terv megvalósításába fogtunk, amelyek nyomán minden a feje tetejére állt, és zűrzavart keltettünk a világban. És a nők? Őket nem illetheti bírálat. Ők továbbra is életet hoznak a világra, amit mi minden adandó alkalommal igyekszünk elpusztítani. Hány nő agyában fordult meg már az ötlet, hogy ki kellene irtani egy egész emberfajtát? Én egy ilyennel sem találkoztam a tornateremben. Hány nő öntött olajat az óceánokba, pakolta tele méreggel az ennivalónkat, és követelte, hogy az újabb SUV modellek legyenek nagyobbak, nagyobbak, nagyobbak? Hát, nézzük csak…
Vajon hányat irtott ki nő abból a 816 fajból, amely már kihalt, mióta egykor Kolumbusz eltévedt, és itt ért partot (megint egy férfi, aki soha nem kért útbaigazítást) –, és amelyek többsége fontos láncszem volt törékeny ökoszisztémánkban? Azt hiszem, mindannyian tudjuk a választ.
Ha te lennél a Természet, vajon hogyan reagálnál az efféle brutális támadásokra? És mit tennél akkor, ha rájönnél, hogy az embereknek csak az egyik neme próbálkozik az elpusztításoddal? Nos, Természet Anyánknak megvan az a jó szokása, hogy azonnal felveszi a harcot. Megvédi magát minden szükséges eszközzel, bizony, és most is ezt teszi. Minden alkalmat megragad, hogy mentse az életét, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy ki kell irtania a legfejlettebb faj lényeinek felét, akiket éppen neki kellene fenntartania.
Igen, a Természet nagylelkűen felruházta fajunkat a legmagasabb rendű intelligenciával, és ránk bízta saját jövőjét – de hirtelen az egyik nem elszánta magát, hogy Természet Anyánkat minden italok lepocsékabbikával kábítja el. Ő azonban, másnaposan és morcosan most elintézi azt, aki megkeverte a koktélt.
A vádlott kopaszodik, sörpocakja van, és semmire sem csavarja vissza a kupakot.
Igen, fiúk, kiszúrtak bennünket – a Természet bosszúja elől nem lehet elrejtőzni. Semmit nem kenhetünk a nőkre. Nem nők dobáltak napalmbombákat, nem nők találták fel a műanyagot, és azt sem a nők mondták: "A fenébe, szükségünk lenne olyan sörösdobozra, aminek csak a fedelét kell felpattintani." Sajnálatos módon minden apró disznóság, minden támadás a környezet ellen, minden, ami szörnyűséget és pusztulást hozott arra, ami egykor tiszta és jó volt, olyan kezektől származik, amelyek nem azon fáradoznak, hogy bárkinek örömet szerezzenek, hanem buzgón azon dolgoznak, hogy eltöröljék szép és csodálatos otthonunkat. Pedig azt ingyen kaptuk, nem kért érte senki letétet, sem igazolást a múltunkról.
Nem csoda hát, ha a Természet most meg akar tőlünk szabadulni.
Ha nekünk, férfiaknak csak egy csepp kis eszünk lenne, megpróbálnánk őt kiengesztelni azzal, hogy eltakarítjuk tetteink piszkát. Csak a legnyilvánvalóbb dolgokat kellene csinálnunk: felhagyhatnánk a sarkvidék megszentségtelenítésével, eltakaríthatnánk magunk után a szemetet, és többé nem kéne kidobnunk a hamburger maradékát az autó ablakán.
A Természet talán elnézné egy ideig a nagy hazugságainkat, ha valamilyen fontos cél érdekében még mindig kellenénk neki. Évmilliókon át két olyan képességgel rendelkeztünk, amivel a nők nem, ezért voltunk szükségesek: mi szolgáltattuk a spermát fajunk továbbéléséhez, és mi értük el a polc tetejét, ha onnan valami fontosat kellett leszedni.
Sajnos egy áruló pasas feltalálta a lombik megtermékenyítést, ami azt jelenti, hogy a nőknek csak viszonylag kevés spermára van szükségük a teherbe eséshez. Ráadásul valaki (valószínűleg egy nő) bejelentette, hogy a tudomány már megtalálta az ember reprodukciójának azt a módját, amikor nincs szükség spermára, még a petesejt megtermékenyítéséhez sem. Elég ahhoz a DNS is. Immár nem kell a nőknek egy lihegő, az arcát a párnába temető férfi alól kimásznia, ha mindössze egy gyereket szeretne. Csak egy kémcsőre van szükség.
A másik találmány, ami betett a férfinemnek, a létra. A hordozható, könnyen szállítható alumíniumlétra, lépcsőfokokkal, hogy pontosak legyünk. Ki volt az a csirkefogó, aki előállt az ötlettel? Mire még hivatkozhatunk ezek után, hogy ránk pedig szükség van?
A Természetnek módjában áll, hogy megszabaduljon a leggyengébb láncszemtől, a holtsúlytól, ami nem szolgál semmilyen hasznos célt. Ez a láncszem, barátaim, mi vagyunk. A reprodukciós tudomány és három, a föld felszíne fölé magasodó alumínium lépcsőfok bennünket, pasikat annyira haszontalanná tett, mint amilyen manapság egy nyolcsávos magnószalag.
De nézzük a dolgok napos oldalát. Azért pokoli egy menet van mögöttünk! Sok ezer éven át uralkodtunk, kézben tartva a társadalmi rendet – és még mindig erősek vagyunk! Gondolj csak bele; nem volt egyetlen nap sem, amikor ne mi lettünk volna a főnökök, amikor ne mi döntöttünk volna, és ne mi igazgattuk volna a világot! Még a Yankees baseballcsapatának hatalma sem volt ilyen töretlen és egyedülálló. Úgy értem, itt vagyunk mi, a kisebbség, és mégis emberemlékezet óta uralkodunk a női többség felett. Más országokban ezt apartheidnek nevezik; nálunk ez a normális. Elértük, hogy országunk születése, azaz több mint 225 év óta soha nem töltötte be nő a nemzet első vagy második számú tisztségét.

Hogyan lehet csalással rávenni
a Természetet, hogy több fiú szülessen?

– Egy virginiai intézet kifejlesztette azt a módszert, amely lehetővé teszi, hogy te válaszd meg gyermeked nemét. A genetikai és lombikban történő megtermékenyítéssel foglalkozó intézet, amely a virginiai Fairfaxben a meddőségen akar segíteni, olyaneljárást dolgozott ki, amellyel elkülöníthetik a spermában a férfi-, illetve a női kromoszómákat. A szülők tehát már a fogantatás előtt meghatározhatják születendő gyermekük nemét. Legyél nagyon kedves a feleségedhez, mielőtt ellátogattok erre a klinikára, elvégre az ő joga eldönteni, hogy mit ültetnek a saját testébe. Ja, és adj több szövetségi pénzt ezeknek a virginiai népeknek!
– Tartsd a spermádat jó kondícióban. Ne maszturbálj mindennap, mert attól gyengül a minősége, és a mennyisége is csökken.
– Szex előtt töltsenek el férfias gondolatok. Idézd fel az agyadban még egyszer azt a visszajátszást. Te aztán soha nem engedted volna át a lábaid között azt a labdát a '86-os világkupán. Szinte hallod a tömeg üvöltését a stadionban, amint megszerzed a labdát, és átvered még Ray Knightot is. Igen, megcsináltad, te vagy a férfi!
– Fiatalon csinálj gyereket. Nemrég egy vizsgálat kimutatta, hogy az idősebb szülőknek nagyobb valószínűséggel lányuk születik, nem pedig fiuk.

Egyéb dolgok, amelyeket
a Természet fölöslegessé tett

– Az írógépet.
– A washingtoni szenátorokat.
– A sétát.
– A szoknyát.
– A foglalt jelzést.
– A bankpénztárost.
– A szőrt a férfiak hátán.
– Az AYDS fogyasztó gyógycukorkát.
– A Legfelsőbb Bíróságot.

Az eltelt idő nagyobbik részében még arról is gondoskodtunk, hogy csak kevés nő jusson egyáltalán hivatalhoz. Sőt az elnökválasztások első 130 évében még a nők szavazása is törvénybe ütközött.
Aztán a '20-as években, csak azért, hogy kimutassuk, végül is aranyosak a nők, megadtuk nekik a szavazati jogot. És találd ki, mi történt! Mi maradtunk hatalmon!
Számoljunk egy kicsit. A nőknek egy csapásra több szavazatuk lett. Megtehették volna, hogy úgy fenéken billentik a férfiakat, hogy a politikai szemétdombon találjuk magunkat. De mit tettek? Ránk szavaztak! Hogy a csodába lehetséges ez? Hallottál már valaha olyan elnyomott embercsoportról, amely pusztán számbeli fölénye miatt hirtelen átveszi az irányítást – és elsöprő többséggel szavaz elnyomói hatalmának megtartására? Dél-Afrika feketéi, miután szabadok lettek, nem szavaztak a fehérekre. Nem ismerek olyan zsidót Amerikában, aki George Wallace-ra[96], David Duke-ra[97] vagy Pat Buchnananre szavazott volna (még a floridai ügyben sem).
Nem, egy egészséges társadalom fenékbe rúgja azokat, akik csizmáikkal számtalan éven át a torkukat taposták.
Ennek ellenére több mint nyolcvan évvel azután, hogy a nők szavazati jogot szereztek, és a feminista mozgalmak hatalmas fejlődése dacára ma így állunk:
– A nagy pártok az 1920 óta tartott huszonegy országos választás közül húszban egyetlen nőt sem jelöltek elnöki vagy alelnöki tisztségre.
– Az ötven állam közül jelenleg csak ötnek van női kormányzója.
– A törvényhozásban csak 13 százalék a nők aránya.
– Amerika 500 legnagyobb vállalata közül 496-ot férfi igazgat.
– Az Egyesült Államok huszonegy legjobb egyeteme közül csak négynek az élén áll nő.
– A 25-34 éves korban elvált nők 40 százaléka szegénységre jut, míg a férjezett nőknek csak a 8 százaléka él a szegénységi szint alatt.
– A férfiak átlagosan megkeresett egy dollárjával szemben a nőknek átlagban 76 cent jut – egy életpálya alatt ez a különbség a nőknek 650 113 dolláros veszteséget jelent.
– Egy nőnek ahhoz, hogy a vele egyenrangú férfival azonos éves fizetést kapjon, egy évet és négy hónapot kellene dolgoznia.

Előbb vagy utóbb a nők kitalálják majd, miként szerezzék meg a hatalmat – és ez megtörténik, imádkozzunk a kegyelemért. Végül is ők az erősebbik nem. A néphittel ellentétben a férfiak gyengébbek. Itt sorolom a bizonyítékokat:
– Mi nem élünk olyan sokáig, mint a nők.
– Agyunk nincs annyira jó formában, mint az övék, és az életkorral gyorsabban zsugorodik is, mint a nőké.
– A nőknél jóval nagyobb arányban vagyunk hajlamosak olyan végzetes betegségekre, mint a szívinfarktus, a szélütés, a gyomorfekély és a májelégtelenség.
– A férfiak hajlamosabbak a nemi kapcsolat útján terjedő betegségekre (amelyeket aztán átadnak gyanútlan feleségüknek vagy barátnőjüknek).
– A férfiak szervezetének főbb rendszerei – keringés, légzőrendszer, emésztőrendszer, kiválasztó szervek – nagy valószínűséggel jóval előbb omlanak össze, mint a nők esetében. (Bár úgy gondolom, hogy ez a kiválasztó szervek esetében nem meglepő, tekintettel a fürdőszobai mosdó alatti légfrissítőre.)
– Egyedül a reprodukciós rendszerünk – a spermagyártó képességünk – az, ami tovább működik, mint a nők peteérlelő képessége, de spermaszállító képességünk még jóval az előtt felmondja a szolgálatot, mielőtt a nő felfedezi, mekkora élvezetet lelhet egy meleg fürdőben vagy egy jó könyvben.
– A férfiak nem tudnak szülni, képtelenek a faj fenntartására.
– A férfiak kopaszodnak.
– A férfiak meghülyülnek. (Mi négyszer nagyobb valószínűséggel kísérelünk meg öngyilkosságot, mint a nők.)
– A férfiaknak háromszor nagyobb az esélyük, hogy balesetben halnak meg.
– A férfiak egyszerűen nem olyan értelmesek, mint a nők: a lányok az elemi iskolában általában magasabb pontszámot szereznek a teszteken, mint a fiúk. És nézzünk szembe a dolgokkal: mi nem leszünk okosabbak a korral.

Mike fantázialistája
női elnökökről

– Cynthia McKinney elnök. (Ma a törvényhozás legkiválóbb személyisége.)
– Hillary Clinton elnök. (De csak akkor, ha alhatom egyszer a Fehér Házban.)
– Oprah[98] elnök. (A kandalló melletti beszélgetések Dr. Phillel[99] mindnyájunkat megmentenének.)
– Katrina vanden Heuvel elnök. (A The Nation című lap szerkesztője tökéletes jelölt a nemzet elnökének posztjára!)
– Sherry Lansing elnök. (Ő irányítja a Paramount Picturest, ő vitt be a filmezésbe, legyen ennyi elég.)
– Karen Duffy elnök. (A TV Nation tudósítója, bekerítené bármelyik külföldi vezetőt, aki szembeszállni merészelne vele.)
– Bella Abzug[100] elnök. (Bár halott, még mindig jobb lenne Juniornál.)
– Leigh Taylor-Young elnök. (Az első nő, akit meztelenül láttam a The Big Bounce című filmben, amelyben Ryan O'Neal is szerepelt. Hatan voltunk, tizenhat éves fiúk, belógtunk az autósmoziba, és… de hagyjuk a fenébe.)

Meglehet, nincs logikus magyarázat ezekre a különbségekre. Talán ez is része volt Isten tervének – ahogy az apácák tanították nekünk. Talán nekik voltak is belső információik erről, lévén maguk is nők. Ismerték Isten titkát, de a magamfajtával nyilván nem osztották meg.
Én úgy hiszem – és ez pusztán annak a nőnek a személyes megfigyelésén alapul, akivel élek –, hogy amikor Isten megteremtette a világot, a hatodik nap jó részét azzal töltötte el, hogy kigondolja, milyen legyen a nő. Nem lehet nem észrevenni a művész finom keze munkájának a nyomát, az Ő szakértelmének a legmagasabb fokát. A domborulatok, a vonalak, a szimmetria – mind rendkívüli művészi képességekről tanúskodik. A bőrük lágy, puha és tökéletes, hajuk bőségesen áradó, vibráló zuhatag. Nem a szexuális vágy tört ki belőlem, hanem a bensőmben rejtező műkritikus jutott erre a következtetésre. A nők – és azt hiszem, ebben mindannyian egyetértünk – megdöbbentően szépek.
De mi történt Istennel, amikor velünk foglalkozott? Úgy tűnik, a nő kitalálására felhasználta a legjobb trükkjeit, velünk már csak sietve dolgozott, mert akadt fontosabb dolga is, például a pihenésre szolgáló hetedik nap.
Egyszóval a férfit úgy gyártották mint a Chevrolet-t, rohanvást szedték le az összeszerelő-szalagról, garantálva ezzel, hogy korlátozott használat után bedöglik. Ezért van az, hogy addig üldögélünk nyugágyunkban, amíg bírunk, mert felkelni belőle akkora erőfeszítést kíván, hogy az már a koszorúerünket károsíthatja. A testünk arra készült, hogy emeljen, cipeljen, húzzon és dobjon valamit, de csak korlátozott ideig.
És szóvá kell tennem egy kis extra dolgot, amivel mi rendelkezünk. Hát az meg micsoda? Megpróbálom olyan finoman kifejezni magam, ahogy csak lehet. Úgy látszik, Isten a nagy sietségben előkapta az első, keze ügyébe eső valamit, és ránk ragasztotta – holtbiztos ugyanis, hogy nem néz ki jól. Ha veszel egy efféle dolgot, és ráragasztod mondjuk egy lámpaoszlopra vagy egy fára, akkor azt mondod: "Na, neee." De egy pasin mégsem kérdőjelezi meg senki.
Mint az Alien című filmben a Frank Purdue által újrakárpitozott szörny, a férfi nemi szerve is csak annak ténynek a bizonyítéka, hogy – mint a bangladesi árvizek vagy a britek fogai esetében – Istennek sem sikerül mindig minden tökéletesen.
Látva, hogy az esélyek nem kedveznek nekünk, néhány férfi egyszerűen megvadult, és ellentámadásba lendült. Ha a Természet a nők pártjára állt, gondolták, akkor nekik kell kézbe venniük a dolgokat. Álláspontjuk: "Ha nem tudjuk legyőzni, akkor verjük meg őket."

Hogyan maradj életben,
ha felgyújtják az ágyadat?

– Hasalj a padlóra, és kússz. Maradj az alsó régiókban.
– Ha teheted, boríts nedves ruhát vagy törülközőt az arcodra.
– Tarts abba az irányba, amerre a kijáratot sejted. Előbb tapogasd meg az ajtót, és csak azután tárd ki. Ha forró, ne nyisd ki. Keress másik kiutat.
– Ha a nő minden ajtót bezárt, akkor törd ki az ablakot, és mássz ki.
– Tarts mindig kéznél egy tűzoltó készüléket. Ha szükséges, tedd a párnád alá, a fegyvered mellé. Szintén ajánlatos egy friss vízzel teli vödröt tartanod a közelben.
– Ha szoktad bántalmazni a feleséged, akkor a legjobb, ha a tűz terjedését késleltető anyaggal impregnált pizsamát viselsz. Megmentheti az életed.
– Hívd fel a helyi tűzoltóságot, és írasd fel a neved a csirkefogók listájára. A névsorban azok a helyi férfiak szerepelnek, akik úgy gondolják, jó esélyük van rá, hogy egyik szeretett családtagjuk végezni akar velük. A tűzoltóság így majd pontosan tudja, hogy hol laksz, és hol a hálószobád.

A többség manapság "politikailag inkorrektnek" tartja, ha a férfiak a nők megsebesítésére, megcsonkítására és megölésére törnek, és megszigorították a törvényeket, hogy általuk védjék meg tőlünk őket. Mind tudjuk azonban, a törvények csak a bűn elkövetése után sújtják a tettest. Kevés jogszabály akadályozott meg férfiakat abban, hogy ha eltökélték, akkor ki is töltsék bosszúvágyukat a nőkön. A nők pedig nagyon is jól tudják, hogy a 911-es segélyhívószám csak arra való, hogy értesítsék a rendőröket: jobb, ha mindjárt hullazsákot is hoznak magukkal, meg valami erős súrolószert a mocsok feltakarítására, hiszen mire kiérkeznek, addigra a férfinak szóló bírósági határozat, amely távolságtartásra kötelezi, a nő szájába lesz tömve, a hullamerevség pedig kezd szépen beállni, köszönjük.
A több finomsággal megáldott férfiak nem brutális gyilkossággal akarják felszámolni a számbeli egyenlőtlenséget. A dohánygyárak például (mindegyiket férfi vezeti) rendkívül sikeresen győzködik a nőket a cigarettázás szükségességéről, miközben a dohányzó férfiak száma egyre csökken. Ennek köszönhetően a tüdőrák már megelőzi a mellrákot a nőknél a legtöbb halált okozó rákok között. A dohányzás évente összesen 165 ezer nővel végez!
A férfiak másik trükkje a nők számarányának csökkentése érdekében a kezelés megtagadása. Ha szervátültetésre van szükséged az életben maradáshoz, férfiként 86 százalékkal nagyobb az esélyed, hogy a szükséges szervet meg is kapod. Szívbetegségben szenvedő férfiaknak 115 százalékkal nagyobb az esélyük a nőknél a bypass-műtétre. Ha pedig nő vagy, jó esélyed van rá, hogy a férfiakénál magasabb betegbiztosítási pótlékot fizess a gyalázatos kezelésért.
Ha minden mással kudarcot vallasz, még mindig visszatérhetsz persze a gyilkossághoz. Az rendszerint működik.
Egy nőnek ötször nagyobb az esélye arra, hogy a férje vagy a barátja megöli, mint a férfinak, hogy a felesége vagy a barátnője gyilkolja meg.
Tartsuk a jó irányt, a végén még sikerülni fog.

Hogyan kerülhetik el a férfiak a kihalást?

Bármennyire sötétnek is tűnik a jövőnk, van még némi remény, hogy késleltetni tudjuk pusztulásunkat – ha megtanulunk egyes nagyon fontos magatartásformákat. Sok mindent elleshetünk a nőktől, arról is, hogy miként kell okosan élni.
1. Gondolj arra, hogy az autód nem tömegpusztító fegyver. Ne káromkodj, ha eléd vág egy másik kocsi. Miért idegesít? Végül is ugyanannyi idő alatt érsz haza, néhány idióta legfeljebb négy másodpercedet veszi el. Nagy dolog! Szedd össze magad. A nőket egyáltalán nem izgatják az efféle dolgok, és lám, tovább is élnek. Ha ők látnak egy seggfejet az úton, legfeljebb a fejüket csóválják, nevetnek – és működik a dolog! Hé, barátaim! Lazítanotok kell. A szívetek bánja, ha állandóan feszültek, idegesek és dühösek vagytok. Ne mászkáljatok mindig úgy, mintha egy ananászt dugtak volna fel a feneketekbe. Annyira semmi sem fontos. (Kivéve, ha igazi ananászról van szó. Az tényleg rettenetes lenne.)
2. Kevesebbet egyél és igyál. Jobban meg kell gondolnunk, mit veszünk a szánkba. Ha kevesebbet eszünk, kevesebbet iszunk, akkor tovább élhetünk. Mikor láttál utoljára egy hölgyet disznó módjára zabálni, mintha az utolsó vacsoráját enné? Igaz, vannak keményen ivó asszonyok, de láttál már valaha nőnemű lényt, aki lecsúsztatta a bugyiját, és pisilt egyet a sarkon? Mit gondolsz, miért kap annyi férfi vastagbélrákot, gyomorrákot és májrákot? Mert nem tudunk nemet mondani Jacknek (Daniels), Jimnek (Beam), vagy másfél font félig nyers marhahúsnak, rajta sült hagymakarikákkal, jalapenóval[101] és Tabasco szósszal. Oka van annak, hogy soha nem láttál még nőt újsággal a kezében a fürdőszobába vonulni. Találd ki, miért nem.
3. Állj félre, tovább élsz. Miért nem vonulsz vissza, és miért nem hagyod, hogy a nők igazgassák a világot? Oké, szóval nem akarod, hogy hatalmuk legyen, mert egy konzervatív vörösnyakú[102] vagy. De mit szólnál, ha azt mondanám, hogy aggódjanak ezentúl a nők a Bahreinben építendő atomerőmű, a Kínának szóló hadüzenet vagy a baseball magas labdáival kapcsolatos szabályokkal való folyamatos visszaélés miatt, mert akkor mi, férfiak nyolc évvel tovább élhetünk? Álljunk félre, és fogjuk be a szánkat! Olcsó élvezet, hogy te vagy a főnök, és alkalmazottak százaival kell szórakoznod. Kinek van erre szüksége? Hátrálj ki az egészből, tarts szünetet, és hagyd, hogy a nők foglalkozzanak ezzel az őrült, kezelhetetlen világgal a következő tízezer évben. Gondolj csak arra, mennyi elmulasztott olvasnivalót bepótolhatnál.
4. Egész Amerika mosson kezet. Ideje megokosodnunk. Személyes szokásaink gyomorforgatóak, kész csoda, ha egy nő hajlandó velünk egy levegőt szívni. Ha mi, férfiak végre közösen cselekednénk, megváltoztatnánk néhány egyszerű dolgot, akkor azonnal több együttérzést és barátságot kaphatnánk. Kezdjük azzal, hogy a kezünket ott kell tartanunk, ahová való. Nem az orrlyukunk, a fenekünk vagy a köldökünk kaparászására találták ki. Nem is arra tervezték, hogy kitépjünk az újságból cikkeket, mielőtt még a nőnek alkalma lett volna azt elolvasni; nem is arra való, hogy a kolbászhéjat kipiszkáljuk a fogaink közül. Fejezd be végre a lágyékod folytonos ellenőrzését (és igazgatását) nyilvános helyen – legutóbbi, közel egy perccel korábbi leltározásod óta semmi nem tűnt el onnan. Zárd össze a lábaidat, akkor legalább nem foglalsz el három helyet a buszon vagy a vonaton. Viselj alsónadrágot – lehetőleg olyat, amit már kimostak az idén mosógépben és igazi mosószappannal.
5. Tanuld meg, hogy működik a WC. Nos, fiúk, azt hittem, ezzel már nem kell foglalkoznunk, de a repülőtéren, a pályaudvarokon és a gyorsétkezdékben szerzett bizonyítékok alapján rájöttem: a tévékomédiákban tapasztalható folyamatos panaszkodás ellenére mi még mindig nem vettük az üzenetet. Ezért most tartok egy gyors emlékeztető kurzust.
– Először is emeld meg a mozgatható, ovális alakú WC-tetőt, és állítsd felső helyzetbe. Utána emeld fel az alatta lévő mozgatható ülőkét, és állítsd felső helyzetbe. Mindkettő automatikusan úgy is marad, tehát használhatod mindkét kezedet. Pont olyan ez, mint az autóvezetés. Ugye nem akarod, hogy az autó lecsússzon az útról? Rendben. Ugyanezt gondolja a házadban élő nő is, amikor összepisiled a tapétát.
– Célozz, tartsd, lőj, vissza a nadrágba.
– Egyik kezeddel gyengéden engedd vissza a helyére az ovális ülőkét, majd a fedőjét állítsd alsó helyzetbe. Eközben a kerámiához ütődő ülőkének nem szabad semmiféle hangot adnia.
– Fogd meg azt a kis fogantyút a bal oldalon, és öblíts! (Ezt még egy nyilvános WC-ben sem mellőzheted.) Ha az első öblítés eredménytelen, nem hagyhatod el a tetthelyet: maradj addig, amíg egy tiszta vécécsészét nem szemlélhetsz.
– Moss kezet. Szárítsd meg a törülközővel, ne az ingeddel. A papírtörülközőt dobd be a szeméttartóba – ha pamutból készült, tedd vissza az erre a célra kialakított tartóra (rendszerint a mosdó közelében felszerelt fém- vagy műanyag rúdra). Ha otthon vagy, a törülközőt legalább hetente vidd a mosodába.
6. Fürödj naponta. Ha az arcodra fröcskölsz egy kis vizet, hogy reggel teljesen felébredj, az még nem fürdés. Az sem, ha az előző esti partin alaposan lelocsoltad magad Heinekennel. Lépj be a kádba, csavard a csapot félállásba a forró és a hideg közé. Billentsd át a kapcsolót, hogy előidézd a zuhany-effektust. Fogj egy szappant és egy mosdókesztyűt, és dörzsöld be a tested minden részét. Ne helyezd a szappant semelyik testnyílásodba, hogy az "extra tiszta" legyen, lehet, hogy más az arcára dörzsöli. Zuhanyozz le, és ha befejezted, tisztán és szárazon hagy magad után a fürdőszobát.
7. Fogd halkabbra. Halkítsd le a hangod. Próbálj meghallgatni másokat. Ez így működik: ha valaki beszél, figyelj oda arra, amit mond. Tarts fenn szemkontaktust. Ne szakítsd félbe a beszélőt: amikor befejezte, tarts egy kis szünetet, és mérlegeld, amit hallottál. Próbáld ki, ne mondj semmit. Vedd észre, hogy a hallottak mennyire ösztönzik a gondolatok, koncepciók, érzések és elképzelések keletkezését a fejedben. Mindez valami csodálatos dologhoz vezethet. Ezek után ugyanis sajátjaidként adhatod elő a hallott elképzeléseket, és híres lehetsz!
8. Ellenőriztesd a hallásod. Ha a fenti dolog mégsem működik, akkor valami testi bajod lehet. Sok kórházban térítésmentesen ellenőrzik a hallásod. A helyi lapban nézd meg a hirdetéseket, és megtudhatod, hol végeznek ingyenes hallásvizsgálatot. Az interneten találhatsz olyan programokat, amelyekből kiderül, hogy szükséged lehet-e szakmai segítségre hallásod kiértékeléséhez. Egy efféle teszt található az alábbi címen: health.aol.thriveonline.oxygen.com/medical/wgames/gen/health.hearing.html.
9. Tudd meg, a nők a nyomunkban vannak. Hagyj fel az érzékeny ember dumával. Ők tudják a szabályokat. Ne próbálj meggyőzni senkit arról, hogy feminista vagy. Nem áll jól neked: te a másik csapatban játszol. Ahhoz a nemhez tartozol, amelyik mindig több pénzt fog keresni, ami szélesre tárja az ajtót, amelyen át olyan messze juthatsz el az életben, amilyen messze csak akarsz.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem segíthetsz jobbá tenni a dolgokat. A legjobb módja annak, hogy segíts a nőknek, az, ha férfitársadat dolgozod meg. Ez valódi kihívás – átjuttatni a fénysugarat egy betontömbön, vagyis egy másik férfi fején.
Segíts abban, hogy megszűnjön a fizetésbeli különbség, nézd meg a saját fizetési csekkedet. Tegyél valamit azért, hogy azok a nők, akik ugyanazt a munkát végzik, amit te, ugyanakkora bért is kapjanak. Vegyél részt az Egyenlő Fizetésért Napon, amelyet április elején tartanak; ez az a nap az újabb évben, amikor a nő eléri azt a fizetést, amit a férfi ugyanazzal a munkával már az előző évben megkeresett. Lépj kapcsolatba a fairplay@aol.com honlappal, ott több információt kaphatsz.
Csatlakozhatsz ahhoz a törekvéshez is, amely rá akarja venni a törvényhozást két, az egyenlő bért érintő országos törvény elfogadására. A tisztességes fizetés törvénye lehetővé tenné a nőknek, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bért elvre alapozva pereljenek, valamint egy bizonyos vállalatnál lehetővé tenné az alkalmazottaknak a per indítását, ha úgy gondolják, hogy kevesebb bért kapnak valaki másnál, aki velük egyforma munkát végez, és ugyanolyan a képzettsége is. A tisztességes fizetési csekk törvénye az említett típusú perekben magasabb kártérítést tenne lehetővé, és megvédené azokat az alkalmazottakat, akik a fizetésekre vonatkozó információkat kicserélik egymással. A Politikai Alternatívák Központja (CfPA) huszonöt éve dolgozik a fizetések egyenlőségéért. Ha többet akarsz erről tudni, keresd fel a következő honlapot: www.cfpa.org, vagy hívd a 202-387-6030-as telefonszámot.
Végül: csatlakozz egy szakszervezethez, vagy próbálkozz magad indítani egyet. Az AFL-CIO szakszervezeti szövetség szerint egy 30 éves női szakszervezeti tag, aki 30 ezer dollár keres évente, mintegy 651 133 dollárt veszít életében a bérek egyenlőtlensége miatt. Ha pedig nem tagja a szakszervezetnek, akkor 870 327 dollárral kap kevesebbet. Ha a munkahelyeden meg tudod győzni a többi férfit, hogy az intézményben szükség van a szakszervezetre, akkor nagymértékben javítod női munkatársaid életét és a saját magadét is.

Hogyan élhetnek a nők férfiak nélkül?

1. Látogass el egy spermabankba vagy egy örökbeadással foglalkozó hivatalba. A városok zömében van gyermekek örökbeadásával foglalkozó intézmény, és spermabank is, azoknak a nőknek a számára, akik szeretnének ugyan gyereket, de valamilyen okból ezt férfi nélkül akarják elintézni. Valóban jó a gyerekeknek, ha két szülőjük van (ez esetben könnyebb a szülőknek is), de minden, amit arról hallottál, hogy milyen káros, ha a mama egyedül neveli fel a csemetéjét – nos, ez is a mi kultúránk egyik Nagy Hazugsága. Barry Glassner a The Culture of Fear (A félelem kultúrája) című könyvében kimutatta, hogy mindazok, akiket egyedül élő anyák neveltek fel, nagyjából azonos jövedelemmel és képzettséggel rendelkeznek, mint azok, akiknek két szülőjük volt. A kutatásokból kiderült, hogy az egyedül élő anyák gyermekeinek csoportja érzelmileg és társadalmi szempontból is jobban felvértezett annál a gyerekcsoportnál, amelyben a kicsik erős konfliktusokkal terhelt házasságokban nőnek fel, vagy ahol az apa érzelmi szempontból nincs is jelen, illetve visszaél az érzelmekkel.
2. Tudd meg, hogy hol lehet beszerezni lépcsős létrát. Nagyon sok jóféle darab létezik, és az áruk sem túl magas. E forradalmi találmányról további információkat szerezhetsz az American Ladder Institute-nál, vagyis az amerikai létraintézetnél (www.americanladderinstitute.org).
3. Ha semmi más nem sikerül, akkor szeresd magad. Bizonyos emberek segítő kezet nyújthatnak (úgyszólván).

nyolc
Mi vagyunk a
legnagyobbak!

Az egyik újság főcíme már nem is fogalmazhatott volna világosabban: "A Föld minden nemzete aláírta a globális felmelegedésről szóló egyezményt, az Egyesült Államok elutasította".
Igen, az egész világ gyűlöli a fajtánkat.
Hohó, de mi az újdonság ebben?
A mi országunkat mindenki imádja gyűlölni. És ki hibáztathatja ezért az embereket? Mi nyilvánvalóan saját magunkat is gyűlöljük – hogyan lehetne másként megmagyarázni W. "elnököt"? A régi szép időkben a feje már a Potomac egyik hídját díszítette volna. Ehelyett peckesen járja a világot, és azt terjeszti, hogy ő a mi "megválasztott vezetőnk", mi pedig tudatlan, ostoba nép vagyunk. A világ rajtunk – és nem velünk – nevet.
Ez szomorú dolog, hiszen nem is olyan régen, hosszú idő után először, jók voltak a nemzetközi kilátásaink. Sikeresen bábáskodtunk az első észak-írországi békeszerződés megszületésénél. Elintéztük, hogy a megszállt területeken háborúzó izraeliek és palesztinok megnyugodjanak, és leüljenek tárgyalni. (Most először kaptak a palesztinok egy kis saját földet.) Végre elismertük Vietnam létezését (bár még mindig nem kértünk bocsánatot hárommillió emberük meggyilkolásáért). Amerika segített abban is, hogy szabadon engedték Nelson Mandelát, Dél-Afrika nagy nehezen elindult a demokrácia útján, és végül Mandelát választották meg elnökké.
Végül visszaadtunk egy kicsi fiút kubai édesapjának – és először fordult elő, hogy nem egy csoport miami lökött diktálta a külpolitikát ezen a féltekén.[103].
Igen, azt kell mondanom, hogy Samu bácsinak[104] még a világ szemében is meglehetősen jók voltak a kilátásai, mígnem ez a tökfej, akiről azt hallottuk, hogy még soha nem kelt át egyetlen óceánon sem, át nem vette az irányítást a Pennsylvania Avenue 1600-ban.
Elnökségének első négy hónapja alatt George W. Bush ekképpen bánt el a világgal:
– Visszavonta az Európai Unióval kötött megállapodásunkat a szén-dioxid kibocsátásának csökkentéséről.
– Újabb hidegháborút kezdett, ezúttal Kínával, egy amerikai kémrepülőgép miatt, amely lesöpört az égboltról egy kínai gépet, és a pilóta meghalt.
– Engedte összeomlani a közel-keleti békefolyamatot, lehetővé téve az eddigi legsúlyosabb mészárlás kialakulását az izraeliek és a palesztinok között.
– Új hidegháborút kezdett Oroszországgal, mert hozzálátott a '70-es évek rakétaelhárító rakétarendszereiről kötött (ABM-) szerződés rendelkezéseinek kijátszásához.
– Azzal fenyegetőzött, hogy egyoldalúan csökkenti jelenlétünket a volt Jugoszláviában, és kijelentései nyomán kiújultak az erőszakos cselekmények a térség népcsoportjai között.
– Szembeszegült az ENSZ emberi jogi egyezményeivel, amelynek eredményeként az ország kipottyant az Emberi Jogi Bizottságból.
– Bombázta Irak polgári lakosságát éppen úgy, ahogy a papa tette.
– Dél-Amerikában kiélezte a drogháborút, ennek következtében éppen az Egyesült Államok nyújtott segítséget Kolumbiának egy amerikai misszionáriusokkal teli repülőgép lelövéséhez, valamint egy michigani anya és gyermeke megöléséhez[105].
– Véget vetett az Észak-Koreával fennálló feszültség csökkentéséhez fűzött minden reménynek. Ezáltal nemcsak az ottani tömeges éhezés fenntartását szavatolta, de azt is, hogy az ország vezére már soha nem adja vissza a régóta esedékes videokazettát a Blockbusternek[106].
– Gyakorlatilag szembeállította velünk a világ minden országát, mert kijelentette, hogy nem hagy fel az ostoba tervvel, és megépíti a "csillagháborús" rakétavédelmi rendszert.

Mindezt csekély 120 rövid nap alatt sikerült megvalósítania – méghozzá az olyan bokszmeccsek szünetében, amelyeken a belpolitikánkból verte ki a szuszt. Úgy hittük, hogy Junior csak gyenge teljesítményre képes, ezért természetesen mély benyomást tett ránk ez a nagy harci kedv.
Egyszóval megint ott tartunk, hogy a világ gyűlöl bennünket. De ez a terep legalább ismerős.
Másfelől viszont rettenetes szégyen, hogy megint visszacsöppentünk a pária szerepébe. Jó érzés volt, hogy végre egyszer a külföldiek szerint is mi voltunk a jófiúk. Clinton férfiúi bája miatt sok mindent megúsztunk: a Harmadik Világban az amerikai vállalatok szép csendben kiterjesztették a rabszolga- és a gyerekmunkát, veszélyes anyagokkal árasztottuk el a szegény országokat, és még a korábbiaknál is rosszabb hollywoodi filmeket exportáltunk.
Voltaképpen Clinton is számos dolgot ugyanúgy csinált, mint most Bush, csak éppen nem dörgölte ezt mások orra alá. Clinton nyugodt volt és hűvös – néha olyan nyugodt, hogy csak nagyon kevesen tudták, mire készül. Clinton olyan jó fedezéket nyújtott nekünk, hogy néhány éven át az amerikaiak nyugodtan utazhattak más országokba, nem fenyegette őket az a veszély, hogy a csőcselék űzőbe veszi őket, és jó nagy verést kapnak.
De most, hála Bush na-harapj-meg! külpolitikájának, jóval nehezebb megindokolni, hogy miért nekünk, a világ népessége legarrogánsabb 4 százalékának kell birtokolnunk a javak több, mint egynegyedét. Ha nem leszünk óvatosak, és nem nézünk gyakrabban a hátunk mögé, akkor a nagypofájú, vékonydongájú külföldiek még spekulálni kezdenek, hogy ők is megérdemlik a digitális személyhívót és a rejtett világítást. A kételkedők, az örökös tagadók, akikből sok van az elnyomott országokban, esetleg azon akadnak fenn, hogy Amerika három leggazdagabb emberének magántulajdona meghaladja a hatvan legszegényebb ország teljes népességnek összvagyonát.
Mi lesz, ha Ázsia, Afrika és Latin-Amerika sokmilliárdnyi és egyre sokasodó lakója elkezd gondolkodni azon, hogy egymilliárd embernek nincs tiszta ivóvize – pedig kellene, hogy legyen? Tudod, hogy az mennyibe kerülne? A csillagháborús program költségeinek legalább 25 százalékába!
És mi lesz, ha a világ elektromos áram nélkül élő 30 százaléka hirtelen be akar csavarni egy villanykörtét, és könyvet akar olvasni? Hűha, csak figyelj!
Én földlakó társaim ama 50 százalékától félek a legjobban, akik még soha életükben nem telefonáltak. Mi lesz, ha hirtelen támad egy ötletük, és haza akarnak szólni anyák napján, vagy elnémítják az összes vonalat, mert egyszerre próbálnak telefonon sushit rendelni? Nem hallották talán, hogy kifogytunk a telefonszámokból?

George W. Bush "elnök" egy napja

08.00 Az Egyesült Államok elnöke felkel, és ellenőrzi, hogy még mindig a Fehér Házban van-e.
08.30 Reggeli az ágyban. Rumsfeld felolvassa a horoszkópját, majd néhány képregényt.
09.00 Cheney "társelnök" benéz, segít öltözködni, ismerteti a jemeni helyzetet, és emlékezteti George-ot, hogy mosson fogat.
09.30 Az "elnök" megérkezik az Ovális Irodába, üdvözli a titkárt.
09.35 Az "elnök" távozik az Ovális Irodából, hogy megdolgoztassa magát az edzőteremben.
11.00 Masszázs és pedikűr.
12.00 Ebéd Bud Selig baseballbiztossal. Selig megerősíti, hogy még mindig nincs üresedés a központban.
13.00 Szunyóka.
14.30 Közös fotózás a Kicsi Ligával, "a nap csapatával".
15.00 Az "elnök" ismét az Ovális Irodában van, megvitatja a törvénykezést a kongresszus tagjaival.
15.05 Az értekezletet elnapolják; a kongresszus tagjai elmondják a sajtónak: "Az ülés nagyon gyümölcsöző volt. Az elnök azt mondta, fogadjunk el néhány törvényt, majd a déli gyepszőnyegen minigolfoztunk."
15.10 Cheney tájékoztatja az "elnököt" az energiapolitikáról, és közli ifjabb Bushsal, hogy küldjön köszönőkártyákat az olajvállalatok vezetőinek.
15.12 Az "elnök" kér egy térképet; szemlátomást meglepi, "milyen nagy lett a világ".
15.40 Az "elnök" alig fél óra alatt memorizálja az összes fővárost, azaz 191-et.
15.44 Bush felhívja telefonon Románia miniszterelnökét, "csak mert megteheti". Játékosan felteszi neki a kérdést, mondja meg, mi Burma fővárosa. A miniszterelnök egy szót sem ért, mivel az "elnök" spanyolul beszél.
15.58 Az "elnök" vállalja egy austini börtönből érkező telefonhívás költségét, mert leszármazottját ott tartják fogva. Az "elnök" úgy tesz, mintha baj lenne a vonallal, egy mexikói nő hangját utánozza, mintha valaki belecsöppent volna a beszélgetésbe, majd leteszi a telefont. Még hallani, ahogy azt mondja: "Az apja lánya."[107]
16.00 Vége a munkanapnak; az "elnök" visszatér a lakásába egy gyors szunyókára.
18.00 Állami vacsora afrikai államfőkkel. Az "elnök" azt mondja Cheneynek, hogy pillanatnyilag nem tud Afrikával foglalkozni – "tudja, az a Sötét Kontinens!". Az "elnök" megkéri a "társelnököt", hogy helyettesítse őt.
18.05 Az "elnök" úszik egyet a Fehér Ház medencéjében.
19.00 Felhívja telefonon Laurát a texasi birtokon. ("Csak bejelentkezem.")
19.02 Az "elnök" betér a Fehér Ház mozitermébe: megnézi a Dave-et (megint); elalszik.
20.30 Cheney felébreszti az "elnököt", a szobájába viszi, betakarja, és jó éjszakát kíván. A "társelnök" lemegy a lépcsőn, és folytatja a Föld bolygó elpusztítására szőtt összeesküvést.

Semmi értelme, hogy haragudjunk ezekre az emberekre, ők már úgyis nagyon dühösek ránk, hála Bush sajnálatos teljesítményének. Különben is, jóval nagyobb ellenséget kell elintéznünk az atombombával.
Kinek volt az az idióta ötlete, hogy mellőznünk kell az oroszok tizenöt évvel ezelőtti ajánlatát az összes atomfegyver felszámolásáról? Valaki talán elfelejtette, hogy a Szovjetunió szétesése után hajlandóak lettünk volna az egyoldalú leszerelésre?
Még 1986-ban (a Szovjetunió széthullása előtt) az Izlandon tartott csúcstalálkozón Mihail Gorbacsov az asztalra tette a nukleáris fegyverek végső felszámolásának tervét, 2000-re. Gorbacsov nem tudott megállapodni Reagannel, mert Reagan nem volt hajlandó lemondani csillagháborús tervének kifejlesztéséről. Gorbacsov – talán feltételezve, hogy Reagan nem hallotta jól, amit mondott – 1989-ben megismételte ajánlatát a Megválasztott Bushnak is. "Az európai béke fenntartása érdekében az atomfegyverek ellenőrzésére van szükség, nem pedig az atomfegyveren alapuló elrettentésre. A legjobb megoldás azonban a nukleáris fegyverek felszámolása lenne" – mondta.
Akkoriban már közel negyven éve éltünk a nukleáris megsemmisítés állandó és közvetlen fenyegetésének légkörében. És akkor egy szép napon a komcsik váratlanul eltűntek, a hidegháború véget ért. Mindez akkor történt, amikor még több mint húszezer nukleáris robbanótöltetünk volt kéznél – a volt szovjeteknek pedig harminckilencezer. Ezzel a fegyverarzenállal negyvenszer lehetne egymás után felrobbantani az egész világot.
Azt hiszem, nagyon sokan, akik a Nagy Gyermekáldás idején születtünk, abban a hitben nőttünk fel, hogy valószínűleg nem jutunk el életünk természetes végéig úgy, hogy legalább egyszer ne történjen meg ama bizonyos rakéták véletlenszerű kilövése. Hogy is lehetett volna elkerülni? Rengeteg fegyver volt előkészítve, hogy egy pillanat alatt kilőhetőek legyenek, ha a helyzet úgy hozza. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy akad egy őrült, akinek könnyen jár a keze, rácsap majd a Gombra; esetleg félreértés miatt indul általános támadás; vagy pedig egy terrorista kerül olyan helyzetbe, hogy elindíthat egy atomrakétát. Sunyítottunk a félelem felhője alatt, amely egész nemzeti politikánkat befolyásolta. Dollármilliárdokkal próbáltuk csillapítani a félelmet – méghozzá úgy, hogy még több tömegpusztító fegyvert gyártottunk.
Miközben az adófizetők rengeteg pénzét annyi atomtöltetre költöttük, amennyiről azt reméltük, soha nem kell használnunk, hagytuk lerohadni iskoláinkat, nem tudtunk egészségügyi ellátást nyújtani polgárainknak, tudósainknak pedig több mint a fele katonai projekteken dolgozik, ahelyett hogy a rák gyógyszerét kutatná, vagy előállna a következő nagy találmánnyal, ami javíthatja életünk minőségér.
Az a 250 milliárd dollár, amelyet a Pentagon 2001-ben tervezett elkölteni a Közös Csapásmérő Erő 2800 új harci repülőgépére, több mint elegendő lenne minden egyes egyetemi hallgató oktatási költségének fedezésére Amerikában.
A Pentagonnak szánt pénzeket a következő négy évben 1600 milliárd dollárral javasolták emelni. Az Általános Számvevőszéki Hivatal szerint Amerika minden egyes iskolájának felújítására és fejlesztésére 112 milliárd dollárra lenne szükség.
Ha úgy döntenénk, hogy nem építjük meg a légierő által még a hidegháború idején kért F-22-es vadászgépek fennmaradó részét (márpedig Clinton és most Bush is ragaszkodott a finanszírozás folytatásához), akkor a felszabaduló 45 milliárd dollár elegendő lenne annak finanszírozására, hogy a következő hat évben Amerika minden hátrányos helyzetű gyermeke részt vehessen iskola előtti oktatásban.

Ha úgy érzed, hogy elborított az óriási düh hatalmas hulláma, és szívesen letennéd ezt az átkozott könyvet, hogy telefonálj a képviselődnek, nos, tedd meg. Hívd a 202-224-3121-es telefonszámot (ez az amerikai kongresszus telefonközpontja). Képviselőd e-mail címét megtalálod a www.senate.gov vagy a www.house.gov honlapon. Esetleg küldj levelet postán: Office of Senator (Név), U.S. Senate, Washington, DC 20510; vagy Office of Representative (név), U.S. House of Representatives, Washington, D. C. 20515. Ha pedig azt akarod megtudni, hogy egyáltalán ki is képvisel téged, keresd fel a www.vote-smart.org honlapot, ott kapsz eligazítást.

A '80-as évek közepén történt még egy figyelemre méltó dolog. Gorbacsov – felszólítva Reagant, hogy kövesse példáját – bejelentette azt is, hogy a Szovjetunió nem kísérletezik semmiféle új atomfegyverrel. Kijelentette, hogy akkor is így cselekszik, ha az Egyesült Államok nem csatlakozik hozzá. Megdöbbentő pillanat volt, de biztos vagyok benne, hogy az amerikaiak többsége már nem emlékszik rá. Akkor először mindannyian némi esélyt kaptunk arra, hogy talán mégsem robbantjuk magunkat atomjainkra.
Az őrült fegyverkezési verseny, amit mi kezdtünk, a szovjetek pedig kényszeredetten részt vettek benne, végül hozzájárult a Szovjetunió anyagi csődjéhez. Amikor a szovjetek 1949-ben megépítették első atombombájukat, akkor az Egyesült Államok már 235 bombával rendelkezett Tíz évvel később nekünk már 15 468 atomfegyverünk volt, míg az oroszok jól "lemaradtak" a maguk 1060 atombombájával. A következő húsz évben azonban a szovjetek milliárdokat költöttek bombákra – miközben polgárai vacogtak a hidegben –, és ahogy azt előre tudni lehetett, beértek bennünket.
A szovjetek 1978-ra már 25 393 robbanótöltettel rendelkeztek – miközben nekünk 24 424 atomtöltetünk volt.
Gorbacsov egy csődbe jutott nemzetet örökölt, népe éhezett, és egy guriga WC-papírra áhítozott.
Bár a Szovjetunió 1989-ben már a szétesés határán állt, még mindig hihetetlenül sok, 39 ezer atomtöltetet birtokolt. A Pentagon hátradőlt, és somolygott – a mi fiaink kiválóan megvoltak a maguk csekély 22 827 robbanótöltetével. Vajon az volt Washington igazi célja a kommunisták elszegényítésével, hogy lázadást provokáljon ki? Gorbacsov rájött erre, és bedobta a törülközőt – de túl későn. A Szovjetunió 1991 végére felbomlott.
A pillanat eufóriájában az új orosz és ukrán vezetők, akik mindenáron el akarták magukat határolni a régi időktől, kijöttek a kapuk elé, és galambokat, olajágakat ajánlottak fel az Egyesült Államoknak. Az ukránok azt mondták, kiszállnak a fegyverkezési versenyből, és nyomban leszerelték robbanótölteteiket. Az oroszok törölték számítógépeikből mindazokat a földrajzi koordinátákat, amelyek segítségével különböző amerikai városokra irányították volna rakétáikat. Később felajánlották, hogy csatlakoznak az amerikaiakhoz az atomfegyverek teljes és végleges felszámolása érdekében.
És mit válaszoltunk mi erre a hihetetlen, példátlan ajánlatra?
Semmit.
Ez nem szegte az oroszok kedvét. Türelmesen vártak a válaszra. Továbbra is vártak. És még mindig vártak egy kicsit, abban bizakodva, hogy végül is élünk majd a nagylelkű ajánlattal.
Abban is reménykedtek, hogy talán némi együttérzést mutatunk, küldünk nekik egy kevés élelmiszert, egy kicsivel korszerűbb gépeket, néhány villanykörtét – bármit, ami kiemelhetné őket a nyomorúságból. Feltételezték, hogy nekik is segítünk, ahogy Európával tettük a második világháború után, segélyekkel, újjáépítéssel, amelynek nyomán évszázadok óta a leghosszabb folyamatos és töretlen béke köszöntött Nyugat-Európára.
Igen, az oroszok úgy gondolták, hogy az életük jobbra fordul, a világ pedig sokkal biztonságosabb lesz.
Nos, tudjátok, mi történt.
Semmi.
Hagytuk őket ott rohadni, miközben az orosz maffia átvette a hatalmat. Nőtt az emberek elégedetlensége és elkeseredése. A fénylő páncélba öltözött lovag az ígéret ellenére soha nem érkezett meg. Változatlan élelmiszerhiány volt, az infrastruktúra összeomlott, a proletariátusnak pedig még mindig ki kellett rohangálnia az épületből, ha vécére kellett mennie. Új elnökükről, Borisz Jelcinről kiderült, hogy alkoholista és bohóc. És mert az oroszok nem akarták, hogy országuk éhbérért az amerikai korporációk bedolgozója legyen (ahogy Kínával történt), nem is ömlött a csővezetéken a dollárfolyam a volt Szovjetunióba. Felbukkantak Oroszország sötétebbik oldaláról a keményvonalas politikusok, hivatalokat szereztek, és elhalványult a remény, odalett az alkalom a még mindig bevethető huszonötezer atomtöltet megsemmisítésére.
Az orosz vezetők ma már megint több fegyver gyártásáról beszélnek, valamint fegyvereket árulnak egyebek közt bánnak és Észak-Koreának.

Borisz Jelcin kontra Bush ikrek

Tudjuk, hogy a mi Bush lányaink képesek az asztal alá inni bármelyik oroszt, és túljárnak az eszükön is. Hasonlítsd össze teljesítményüket:
BUSH IKREK: Elkapták őket, mert iszogattak egy austini bárban
JELCIN: Italozáson kapták a G-7 csúcsértekezleten.
BUSH IKREK: Rávették a titkosszolgálatot, hogy hozza ki egy fiúbarátjukat a dutyiból.
JELCIN: Rávette a KGB-t, hogy vigye el őt egy italüzletbe.
BUSH IKREK: Letartóztatták őket, mert hamis személyi igazolvánnyal akartak inni.
JELCIN: Soha nem tartóztatták le, mindig talált valami buta ürügyet az ivásra.

Kihagytunk egy olyan lehetőséget, amilyen csak egyszer adódik az életben: hogy befejezzük az őrült fegyverkezési versenyt, és szerezzünk egy új szövetségest az új világrendben. A lehetőség ablaka nem volt sokáig nyitva, és gyorsan csukódott be, amilyen gyorsan Raszputyin[108] átvizsgálja Monica Lewinsky retiküljét.
Monica Lewinsky. Vele töltöttük a kilencvenes évek második felét, tekintetünket egy kék ruhán lévő átkozott foltra szegezve. A kongresszus félretett néhány csip-csup ügyet, mint például a világ megóvását a nukleáris megsemmisülés veszélyeitől, mert arra összpontosította teljes figyelmét, hogy pontosan miként helyezett az elnök egy szivart egy gyakornokba. Ez ragadta meg figyelmünket – valamint az őszi légyként mozgó Broncos[109], a hatévesen megfojtott kis szépségkirálynő, és Hugh Grant randizós szokásai. Volt rá esélyünk, hogy a világot biztonságosabb hellyé tegyük a következő nemzedék számára, de túl mohón vetettük bele magunkat a Wall Streeten rendezett orgiába. Ez történik a tunyák és a csalók országában. Önként és vidáman maradunk hülyék és tudatlanok mindazzal kapcsolatban, ami a ház előkertjén túl van. Végül is ez a dolgunk nekünk, a szabad világ vezetőinek.
Hé, azért ne ess kétségbe! A világ legfejlettebb húsz ipari országa közül mi vagyunk a legnagyobbak!
– Elsők vagyunk a milliomosok számát tekintve.
– Elsők vagyunk a milliárdosok számát tekintve.
– Elsők vagyunk a katonai költségvetésben.
– Elsők vagyunk a tűzfegyver okozta halálozásban.
– Elsők vagyunk a marhahústermelésben.
– Elsők vagyunk az egy főre jutó energiafogyasztásban.
– Elsők vagyunk a szén-dioxid-kibocsátásban. (A miénk több, mint amennyit Ausztrália, Brazília, Kanada, Franciaország, India, Indonézia, Németország, Olaszország, Mexikó és Nagy-Britannia együttvéve kibocsát.)
– Elsők vagyunk a teljes és az egy főre jutó városi hulladéktermelésben. (720 kg személyenként és évente.)
– Elsők vagyunk a veszélyes hulladékok termelésében. (Több mint hússzorosát termeljük, mint az utánunk következő versenytárs, Németország.)
– Elsők vagyunk az olajfogyasztásban.
– Elsők vagyunk a földgázfogyasztásban.
– Elsők vagyunk abban, hogy az adóbevételek a legcsekélyebbek bevételeink közül a bruttó hazai termék (GDP) százalékában.
– Elsők vagyunk abban, hogy a szövetségi kormány és az egyes állami kormányok kiadásai a legcsekélyebbek (a GDP százalékában).
– Elsők vagyunk a költségvetési deficitben (a GDP százalékában).
– Elsők vagyunk a napi egy főre jutó kalóriafogyasztásban.
– Elsők vagyunk abban, hogy nálunk a legalacsonyabb a szavazók részvételi aránya.
– Elsők vagyunk abban, hogy nálunk van a legkevesebb párt az alsóházban, illetve a képviselőházban.
– Elsők vagyunk a nyilvántartott nemi erőszakok számában. (Több mint háromszorosan körözzük le a legközelebbi versenytársat, Kanadát.)
– Elsők vagyunk a közúti balesetben bekövetkezett sérülések, halálesetek számában. (Majdnem kétszeresen lekörözzük a sorban mögöttünk álló Kanadát.)
– Elsők vagyunk a húszéves kor alatt szülő nők számában. (Nálunk több mint kétszer akkora ez a szám, mint Kanadában, és majdnem kétszer nagyobb, mint Új-Zélandon.)
– Elsők vagyunk az alá nem írt emberi jogi szerződések számában.
– Elsők vagyunk az ENSZ legális kormányzatú tagállamai között abban, hogy mi nem ratifikáltuk a gyerekek jogairól szóló ENSZ-egyezményt.
– Elsők vagyunk a gyerekek sérelmére elkövetett bűncselekmények miatt kivégzett bűnözők számában.
– Elsők vagyunk abban, hogy nálunk a legnagyobb esélye egy 15 év alatti gyereknek a golyó általi halálra.
– Elsők vagyunk abban, hogy egy 15 év alatti gyereknek nálunk van a legnagyobb esélye a lőfegyverrel elkövetett öngyilkosságra.
– Elsők vagyunk abban, hogy nálunk a legrosszabbak a nyolcadikos gyerekek matematikai tanulmányi eredményei.
– Elsők vagyunk abban, hogy mi leszünk az első társadalom a történelemben, ahol a népesség legszegényebb csoportját a gyerekek alkotják.

Álljunk meg egy pillanatra, és tűnődjünk el ezen a listán. Hát nem tölti el a szívedet a büszkeség, hogy Amerika – és senki más – képes ilyen sok kategóriában a csúcsra jutni? Mint amikor Kelet-Németország nyert meg minden érmet az olimpián. Hát ez azért nem volt könnyű, emberek. Veregessétek hátba egymást, és jutalmazzátok meg magatokat egy újabb adócsökkentéssel.
Próbálok együtt érezni a Föld többi 191 államával, ezért szeretnék előterjeszteni néhány javaslatot a világbéke előmozdítása érdekében. Ezeket az elképzeléseket én szerényen Mike Átfogó Béketervének neveztem el. Ahogyan én látom a helyzetet, itt ragadtunk egy szigeten, senki sem lehet kívülálló, és senki sem kerül ki egyhamar a kutyaszorítóból. Meg kell tehát próbálnunk, hogy rendbe tegyünk néhány dolgot a világban. Esetleg azért, mert így lenne helyes, vagy csak azért, mert nem akarunk Amerika minden repülőterén egy leselkedő Bin Ladenbe botlani.
Én a Közel-Kelettel, Észak-Írországgal, a volt Jugoszláviával és Észak-Koreával kezdeném.

A Szentföld

Micsoda kedves név ez egy olyan vidék számára, ahol négyzetkilométerenként több gonosztettet követnek el, mint a Sátán által rendezett évi ünnepségen a VIP-szobában.
Egy hónappal az első palesztin intifáda kezdete után, 1988 januárjában a barátaimmal Izraelbe, a Jordán folyó nyugati partjára és a Gázai övezetbe utaztunk, hogy a saját szemünkkel győződjünk meg a felkelés okairól.
Én már eleget utazgattam Közép-Amerikában, Kínában, Délkelet-Ázsiában és a Közel-Kelet más részein, de nem voltam felkészülve arra a látványra, ami a megszállt területeken lévő menekülttáborokban fogadott. Soha nem tapasztaltam ennyi szennyet, lealacsonyító és végletes nyomort. Arra kényszeríteni emberi lényeket – méghozzá fegyverek által és több mint negyven éven át –, hogy ilyen körülmények között éljenek, egyszerűen értelmetlen.
Mélységes szomorúsággal és haraggal tölt el mindaz a szörnyűség és szenvedés, amit a Föld zsidó polgárainak át kellett élniük. Nincs még egy embercsoport, amelyet annyi halállal, kínzással sújtottak volna a megszállottak, mint a zsidók, és szenvedéseik nem évszázadokig, hanem évezredekig tartottak.
Ami engem meglep, az nem a gyűlölet természete – hiszen az etnikai jellegű háborúk a jelek szerint az élet tényei közé tartoznak –, hanem az a kitartó következetesség, ahogy a gyűlölet évezredeken át nemzedékről nemzedékre szállt. A gyűlölet nem olyasmi, mint a nagypapa órája; nem hagyhatod rá a legközelebbi rokonodra.
Ha az én szépapám gyűlölte volna a kanadaiakat és a presbiteriánusokat, én arról biztosan nem tudnék. A zsidók elleni gyűlölet viszont valahogy mindig továbbadódott a népek között, mint a nyelv, a dalok vagy a mondák. Mi, emberek rendszerint képesek vagyunk megszabadulni rossz elképzeléseinktől. Azzal az ostobasággal, hogy a Föld lapos, hatszáz évvel ezelőtt felhagytunk. Túljutottunk azon is, hogy a Teremtés csak szombat estig tartott, és már azon is túl vagyunk, hogy a tojás árt a koleszterinszintnek. Vajon miért nem dobtuk a zsidók elleni előítéleteinket is a szemetesládába?

Útmutató turistáknak
a Szentföld forró pontjairól

Helyszín: Tel-Aviv.
Történelmi háttér: A modern Tel-Aviv külső részén terül el Jaffa ősi kikötője, amelyet a hiedelem szerint Noé fia alapított az Özönvíz után. A hagyomány szerint itt állt Simon háza is, ahol Péter apostol egyszer megszállt.
Vérontás: 2001: Egy öngyilkos palesztin merénylő bombája egy tengerparti diszkó előtt megölt 21 izraeli fiatalt, több mint százat pedig megsebesített.

Helyszín: József sírja, Nabulus/Shechem.
Történelmi háttér: A keresztények úgy hiszik, hogy Arimatheai József a keresztre feszítés után itt helyezte el Jézus testét, és itt történt a Feltámadás is. Sok zsidó azonban azt tartja, hogy a sír Jákob fiáé, Józsefé (és a Technicolor álomkabáté is.)
Vérontás: 2000: Yosef Madhat és Rabbi Binyamin Heling határőröket megölték a palesztinok.
2000: Egy közeli zsidó település felől kilőtt golyó halálosan megsebesített egy kétéves, szüleivel utazó palesztin kislányt az autó hátsó ülésén.

Helyszín: Templom-hegy, Jeruzsálem.
Történelmi háttér: Jelentős muzulmán imahely. Közel van ide Dávid király sírja, az Utolsó vacsora helyszíne, és más helyek is.
Vérontás: 1990: Egy izraeli katona 17 palesztint ölt meg.

Helyszín: A pátriárkák sírja, Hebron (Machpelah mecsetjeként is ismerik).
Történelmi háttér: Keresztények, muzulmánok és zsidók szent helye. Úgy tartják, hogy itt van eltemetve Ábrahám, a felesége, Sára, és leszármazottaik, Izsák és Jákob.
Vérontás: 1929: Az arabok lemészárolták a helyi zsidó közösséget.
1994: Baruch Goldstein zsidó telepes meggyilkolt 29 muzulmánt, akik a mecsetben imádkoztak.

Van azonban a palesztinok esetében egy tényező, amely bonyolítja az ügyet. Az embereknél sajnos előfordul, hogy ha valakit bántalmaznak, akkor az igyekszik másokat bántalmazni. Nincs semmi meglepő abban, ha a bántalmazott gyerek, amikor felnő, bántalmazza a saját gyerekeit. Miután az amerikaiak egymás után többször is végigbombázták a békés semleges kambodzsaiakat, a vietnami háború idején pedig százezreiket mészárolták le, nem kellett volna meglepődnünk, amikor eljött a "gyilkos" mezők ideje, és a kambodzsaiak egymást kezdték öldösni. Miután a Szovjetunió több mint húszmillió embert veszített a második világháborúban, nem meglepetés, hogy biztosítékokat keresve egy újabb invázió ellen, megszállta és uralta szinte mindegyik, vele határos országot.
Néha az embereket megőrjíti a túlzottan sok erőszak, ezért önmaguk védelmében drasztikus és értelmetlen intézkedéseket hoznak. Nem akarom beleártani magam azokba a vitákba, amelyek Izrael létrehozásának okairól szóltak, vagy azt feszegették, milyen történelmi és bibliai indokok alapján támaszthatott igényt a területre. Én inkább a jelenlegi helyzettel foglalkoznék – vagyis a mindkét oldalon zajló gyilkolások kérdésének mindkét oldalával: a palesztinok zsidók elleni kitartó gyűlöletével, és a palesztinok zsidók általi megdöbbentő elnyomatásával.
Az is igaz, hogy a palesztinokat más arab országokban is elnyomják. Egyes helyeken nem szavazhatnak, nem lehet tulajdonuk, és másodosztályú állampolgárként vagy a zsidók elleni harcban közkatonaként kezelik őket. Ezzel azonban nem töltöm az időmet, mert tenni semmit nem tudok ellene. Te és én nem adunk évente 3 milliárd dollárt Szíriának, viszont adunk Izraelnek. És mivel a mi pénzünkről van szó, saját magunkat is felelősnek kell tartanuk az elnyomásért, a gyilkolásért, és a körülményekért, amelyeket Izrael a megszállt területeken kialakított.
A közel-keleti harcoknak véget kell vetni – méghozzá most. Izraelnek vannak nukleáris fegyverei, és hamarosan néhány arab országnak is lesznek. Ha nem vetünk véget ennek az őrültségnek, azért mindannyian hatalmas árat fogunk fizetni.
Én például, hogy csak egy dolgot említsek, nem akarom, hogy a faji megkülönböztetést bárhol is az én nevemben finanszírozzák. Úgy hiszem, minden emberi lénynek joga van az önrendelkezéshez, a szavazáshoz, joga van az élethez, a szabadsághoz és a boldogsághoz. Azok az arabok, akik a nyugati parton vagy a Gázai övezetben élnek, ezen jogok egyikével sem rendelkeznek. Nem utazhatnak szabadon. Állandó kijárási tilalom vonatkozik rájuk. Senki sem képviseli őket, mégis adót kell fizetniük, Tárgyalás nélkül tartóztatják le és börtönzik be őket. Előzetes figyelmeztetés nélkül rombolják le otthonaikat. Földjeiket ellopják, és a telepeseknek adják, gyermekeiket kődobálás miatt gyilkolják le – vagy csak azért, mert mennek az utcán.
Hát persze hogy dobálóznak! Hát persze, hogy gyilkolják az izraeli telepeseket! Pontosan így tesznek a bántalmazottak – visszaütnek, és másokat bántalmaznak. Ki tudhatná ezt jobban az izraelieknél? A világ majdnem a kipusztulásig mészárolta őket a múlt században, és legyenek átkozottak, ha hagyják magukat elpusztítani ebben az évezredben.
Nekünk, szerencséseknek, akiknek nem kell elviselünk hasonló szenvedéseket, közbe kell lépnünk, és le kell állítanunk a gyilkolást. Ezt várom el a saját országomtól, éspedig a következőképpen: Legyen vége a biankó csekkek küldözgetésének. Amerika mindkét féllel együtt vessen véget a barbarizmusnak.
A tervem:
1. A kongresszusnak fel kell szólítania Izraelt, hogy harminc nap alatt vessen véget a vérontásnak – különben megvonjuk tőle a 3 milliárd dollárt. Az egyéni terror is elég rossz dolog, de az állami támogatást élvező terror igazán ördögi. A világon mindig akad majd egy magányos őrült, aki kényszert érez, hogy erőszakos bosszút álljon másokon. De ha az izraeliek – egy máskülönben rendes és intelligens nép – kollektív módon erőltetik rá a terrorrendszert egy másik embercsoportra, annak fajtája vagy vallása miatt, az megdöbbentően tisztességtelen eljárás. Ezekhez a tisztességtelen akciókhoz én és te adjuk a pénzt, vagyis az adófizető amerikaiak milliói – holott ezekre a megmozdulásokra nem is kerülhetne sor, ha nem vennének ki mindennap mindegyikünk zsebéből 4 centet arra, hogy az izraeliek golyót vegyenek a puskájukba, amellyel palesztin gyerekeket ölnek meg.
2. Ha Izrael változatlanul meg akarja kapni adóból származó dollárjainkat, akkor egy év alatt ki kell dolgoznia a palesztinokkal együtt Palesztina létrehozásának tervét. (Ez a nemzet a Jordán folyó nyugati partján, a Gázai övezetben és az ezeket összekötő területeken alakulhat meg.) Az új nemzetnek, Palesztinának olyan alkotmányt kell elfogadnia, amely nemcsak az Izrael elleni agressziót tiltja, hanem a demokratikus jogokat is szavatolja minden palesztin férfinak, nőnek és gyereknek.
3. Az Egyesült Államoknak az Izraelnek adott összeg dupláját kell nyújtania pénzügyi támogatásként Palesztinának. (A tartós béke érdekében én örömmel fizetném ki a rám eső részt, hetente filléreket tenne ki.) Ez az összeg azonban nem lenne szabadon felhasználható, hogy a korrupt politikusok, amilyenek nálunk is vannak, megdézsmálhassák. A Marshall-tervhez[110] hasonló közvetlen segélyezésről lenne szó; amelyből utakat, iskolákat lehetne építeni, és olyan iparágak alapjait vethetnék meg, amelyek jól fizető munkahelyeket teremtenének.
4. Ezt követően az ENSZ-nek szavatolnia kell Izrael védelmét mindazok ellen, akik el akarnák pusztítani – és vállalnia kell a demokratikus Palesztina védelmét is a szomszédos arab országoktól (amelyek teljesen megőrülnek majd attól, hogy saját elnyomott népük is látja majd a szabad, virágzó államban élő palesztinai arabok jó sorát).

Hát persze, ki is hallgatna rám. Szemlátomást jó szórakozás ez a háborús szappanopera egy darabka föld miatt, amelyet annyi idő alatt lehet átszelni, amennyi alatt csúcsforgalomban Oaklandből San Franciscóba juthatunk. De talán mégis lesz valaki, aki meghallgat.

Kedves Arafat elnök úr!
Mi sohasem találkoztunk. Nem arra teszek kísérletet, hogy kicsikarjak egy vacsorameghívást vagy egy játszma patkódobálást. Ön elfoglalt ember, és én is az vagyok. (Bár az irodámban nem tudok rávenni senkit, hogy elnöknek hívjon, és parancsaimra "igen, uram"-mal válaszoljon.)
Nálam van az ön sikerének kulcsa. Én tudom, hogyan lehet véget vetni a gyilkolásnak mindkét oldalon, és megalakítani a palesztin államot.
Tudom, azt gondolja: "Hé, ki ez az ember?" És jogosan.
De hallgasson meg. Olyan forradalmi elképzelést szeretnék javasolni, amely kiüti majd a jobboldali izraelieket, és minden békebarát zsidót az ön oldalára állit.
Javaslatom nem új. Nincsenek benne hadseregek, nincs pénz benne, és nincsenek ENSZ-határozatok sem. Piszok olcsó. Sokszor kipróbálták már, sok országban – és még soha nem vallott kudarcot. Nem kell hozzá gyűlölet, nem kell fegyver sem. Ami azt illeti, pontosan arról szól, hogy nincsenek fegyverek.
A tömeges, erőszakmentes polgári engedetlenségről beszélek. Működött Martin Luther King Jr. esetében – az ő erőszakmentes mozgalma gyorsan véget vetett Amerikában a legális faji megkülönböztetésnek. Működött Gandhi esetében – ő és indiai honfitársai egyetlen lövés nélkül kényszerítették térdre a Brit Birodalmat. Működött Nelson Mandela esetében – ő és az Afrikai Nemzeti Kongresszus erőszakmentes forradalommal vetett véget az apartheidnek. Ha nekik ez működött, higgye el, önnek is működni fog.
Igaz, hogy ön erőszak alkalmazásával is győzhet. A vietnamiak bebizonyították, hogy arcul üthetik a világ leghatalmasabb államát is. És nézzen ránk – mi nyolc éven át szedtük le a vöröskabátosokat[111], a lövöldözés végén pedig lett egy nagy országunk!
Egyszóval a gyilkolás is működik, gondolom. A baj csak az, hogy miután véget ér, kicsit zavaros lesz az emberek feje, és beletelik egy kis időbe, mire megtanulják letenni a puskát. (Ezt mi 225 év eltelte után sem tanultuk meg.)
De ha lenne kedve kipróbálni az erőszakmentes megoldást, nem csak kevesebb embert látna meghalni, de a végén saját országa is lenne.
A módszer lényege a következő:

1. Egyszerűen üljenek a fenekükön. Így, nagyon egyszerű dolog. Egész testükkel boruljanak a földre – néhány száz fő egy út közepén már megteszi –, és ne mozduljanak, ne üssenek vissza, ha megpróbálják elvonszolni önöket onnan. Ahelyett, hogy Izrael zárná le Gáza és a nyugati part határait, most majd a palesztinok fogják kizárni őket. Meneteljenek békésen a határállomáshoz, és üljenek le. Egyetlen izraeli sem fog eljutni a településéhez. Egyetlen izraeli sem lesz képes árukat és természeti javakat szállítani az országból Izraelbe. Nincs olyan általam ismert izraeli jármű, amely képes keresztülhajtani több ezer fős tömegen. (Még egy pár jó téli gumival sem!) Természetesen megpróbálhatják, és lehet, hogy az emberek egy része megsérül vagy meghal. Ennek ellenére ne mozduljanak. Csak maradjanak ülve. A világ önökre fog figyelni – különösen akkor, ha elsajátítják a közönségkapcsolatok varázslatos világának tudnivalóit, és tájékoztatják a sajtót a terveikről. (A CNN fogadni fogja a hívásukat, nekem elhihetik.) A végén pedig sokkal kevesebb lesz a halott, mint a jelenlegi módszerekkel.
2. Hirdessenek általános sztrájkot. Utasítsák el az izraelieknek végzendő munkát. A gazdaságuk azon a majdnem rabszolgamunkán alapul, amelyet önök végeznek nekik. Ki végzi majd el ezeket, ha a palesztinok nem lesznek rá hajlandók? Talán az izraeliek? Én nem hiszem! Nekik szükségük van önökre, és arra a tulajdonságukra, hogy akár gerinctörésig hajlandók dolgozni, bagóért. Csak figyeljék, milyen gyorsan meg lehet majd kötni velük az üzletet, ha egyetlen arab sem lesz hajlandó rá, hogy munkába menjen. Biztos persze, hogy megpróbálják majd megtörni önöket. Leállítják a vízszolgáltatást, lezárják az utakat, leállítják az élelemellátást – de önöknek szilárdan ki kell tartaniuk. Halmozzanak fel készleteket, és aztán csapjanak le, erőszak alkalmazása nélkül. Soha ne engedjenek. Ők fognak engedni.

Néhány évvel ezelőtt több mint egymillió izraeli vett részt egy békemozgalom gyűlésén Tel-Avivban. Elképesztő látvány volt. Egyben azt is jelentette, hogy önöknek, palesztinoknak egymillió zsidó szövetségesük van abban a nemzetben, amelyet ellenségként ismernek. Egymillió "ellenség" siet majd a segítségükre, ha erőszakmentesen tiltakoznak. Próbálják meg!
Sajnos tudom, hogy önök hajlandóak vért ontani. Azt gondolják, hogy az hozza el a szabadságot. De nem így van. Csak olyanokká lesznek, mint azok, akik a palesztinokat öldöklik. Ha eddig nem jöttek rá az izraeliekkel kapcsolatban valamire, akkor ideje, hogy elgondolkodjanak: az izraeliek nem mennek sehová. Az isten szerelmére, ember! Népükből hatmilliót lemészárolt a világ legfejlettebb civilizációja. Talán azt gondolja, hogy néhány eldobott kő és pár autósbomba megakadályozhatja a túlélésüket? Ők addig nem fognak távozni, amíg önök vagy a többiek a Földön el nem pusztítják az utolsót is közülük. Ezt akarják? Az utolsó zsidót is eltörölni a Föld színéről? Ha igen, akkor nagyon komoly segítségre van szükségük – és még velem is meg kell küzdeniük, ha hozzá akarnak nyúlni a gyerekeikhez. De ha úgy van, ahogy gyanítom, és jobban szeretik a békét és a nyugalmat az állandósult háborúnál, az örökös költözködésnél, akkor tegyék le az összes fegyvert, boruljanak az út közepére, és csak várjanak. Igen, lehet, hogy az izraeliek még sok palesztint megvernek. A nőket a hajuknál fogva vonszolják majd, a férfiakra ráuszítják a kutyákat, talán még a tűzoltó tömlőket is előhozzák. De nem szabad visszaütni! Bízom benne, ha egyszer a brutális alakok okozta szenvedésről készült képek bejárják a világot, akkora lesz a felháborodás, hogy az izraeli kormány képtelen lesz fenntartani az elnyomást.
Most önökön a sor. Ha akarják, én is jövök, és csatlakozom az erőszakmentes tiltakozáshoz. Ez a legkevesebb, amit megtehetek, ha már egyszer segítettem finanszírozni a palesztin népet gyilkoló bombák és golyók megvásárlását.
Híve:
Michael Moore

Nagy·Britannia és Észak-Írország
Egyesült Királyság

A név már önmagában is árulkodó: ennek az országnak a vezetői tudják, hogy zűrzavaros ügybe keveredtek. Ha az Egyesült Királyság úgy érezné, hogy igazi erkölcsi alapja van az Észak-Írország iránti igényeinek érvényesítésére, akkor egyszerűen kijelentené, hogy Észak-Írország Nagy-Britannia része, és nem irányítaná a figyelmet egy hatmegyényi területre azzal, hogy voltaképpen beismeri, nincs is ott mit követelnie.
Ne értsenek félre – megszerettem a briteket. A brit tévéhálózatok és stúdiók finanszírozzák a munkámat, amikor az amerikaiak nem teszik. A britek – ha megengednek nekem egy túlzó általánosítást, amelynek az ellenkezőjét bármelyik brit futball-lázadás idején be lehet bizonyítani – nagyon jó humorérzékkel megáldott, intelligens emberek, akik rendkívüli módon értékelik a politikai szatírát. Velünk ellentétben nekik számos médiumuk van. (Egyedül Londonban tizenegy napilap jelenik meg, és négy országos csatornájuk bármelyik este képes többet kínálni, mint nálunk kétszázzal több.) A brit tömegtájékoztatásban a szerkesztőségi vélemények igen széles skálája ismerhető meg. Az Egyesült Királyságban senkit sem hagynak ki a politikai diskurzusból.
Kivéve Észak-Írország katolikusait.
Mint a palesztin helyzet esetében, most sem töltöm az időt azzal, hogy belemerülök nyolcszáz év történelmébe, inkább hadd vágjak a jelenlegi probléma kellős közepébe. Észak-Írország katolikusai másodrendű állampolgárok, akiknek jogait folyamatosan megsértik, akiket gazdasági értelemben a lehető legrövidebb pórázon tartanak, és akik a brit megszálló katonai erőknek kiszolgáltatva élnek. Ez a helyzet az elmúlt harminchárom évben rengeteg gyilkossághoz vezetett. Bill Clintonnak elnöksége idején sikerült összehoznia a feleket, és ő segített egy olyan béketerv kidolgozásában, amely bevonta volna a katolikusokat is Észak-Írország hatalmi struktúrájába. Akkor mindenki megkönnyebbült, és reményekkel telt el.
A remények azonban hamar kihunytak, mivel a protestánsok kitartottak amellett, hogy ők ugyan addig nem osztoznak a hatalmon, amíg az IRA[112] be nem szolgáltatja összes fegyverét. A követelést általában úgy értelmezték, hogy a protestánsok ürügyet keresnek, miként hátrálhatnának ki a megállapodásból, és a vérontás folytatódott. Azóta a kilátások még keservesebbek.
Ez az ostoba helyzet jó ideje tart. De van egy megoldási javaslatom, amely tartós békét hozna annak a vidéknek.
Észak-Írország protestánsait át kell téríteni katolikus hitre.
Ez így lenne helyes. Nem lenne semmiféle veszekedés, csatározás a hit körül, ha mindenkinek ugyanaz lenne a vallása. Természetesen a protestánsok zöme nem akar majd áttérni – de ugyan mióta jelent ez akadályt a katolikus egyháznak? A középkori keresztes háborúk és a Latin-Amerikát leigázó spanyol hódítók óta az Egyház mindig ismerte a módját, miként győzze meg az őslakosokat arról, hogy ők is látják már a világosságot.
Mivel a katolikusok már ma is 43 százalékát teszik ki Észak-Írország lakosságának, a katolikus többség megteremtéséhez csak a protestánsok 8 százalékát kell áttéríteni. Ez igazán semmiség, különösen akkor, ha a protestánsok rájönnek arra, milyen előnyökkel jár, ha valaki római katolikus.
– Csak egy főnök van. A pápa. Ezzel szemben több ezer protestáns szekta létezik. Némelyiket bizottság igazgatja, a másikat választott elnök, és akadnak olyanok is, amelyeket úgy irányítanak, mint egy élelmiszer-ipari konszernt, ahol egyáltalán nincs főnök. Ha katolikussá válsz, az azt jelenti, hogy egy életre megtaláltad a vezetődet, aki nem fél a döntéshozataltól, megadja a játékszabályokat, kijelöli a határokat, rendet, világosságot hozva az életedbe. Ha pedig a pápa meghal, akkor sincsenek zűrös választások. Száz-egynéhány fickó bíborba öltözve beül egy szobába, szavaz, és a kéményen kipöfögő fehér füst jelzi, ha a döntés megszületett. Nincsenek kampánybeszédek, nem befolyásolják az elektorokat, nem számolják újra a szavazatokat.
– Több a szex. Mindannyian tudjuk, hogy a katolikusoknak több gyerekük van, és ez csak egy dolgot jelenthet – több a szex is! Sajnálom, de a katolikus egyházban sem lehet megoldani a gyerekkérdést szex nélkül. És ki az, akinek nem jönne jól egy kis extra szex ezekben az időkben? Azt tanácsolom, tudassátok a protestánsokkal, hogy ők is kaphatnak egy kicsit belőle, és csak nézd meg, milyen gyorsan felhagynak a hülye parádéikkal.
– Több a szabadnap is. A katolikusoknak hivatalosan hat szent napjuk van. Azokban az országokban, ahol a többség gyakorló katolikus, ezek mind fizetett munkanapok, és iskolai szünetek is a kölykök számára. Meg tudsz nevezni egyetlen protestáns szent napot – leszámítva azt, amelyiken kijön Eddie Bauer karácsonyi katalógusa? Nem hiszem.
– Ingyen kapsz alkoholt. Ha mindennap elmész a misére, minden alkalommal kapsz egy pofa bort ingyen. Igaz, bele kell nyugodnod, hogy voltaképpen Krisztus vérét iszod, de hát erre csak képes vagy! Hányszor mondtad már az embereknek, hogy a kezedben dédelgetett gin és tonic csak víz? Több hitet, barátom!
– Katolikus lányok. (Lásd fent.)
– Garantált a helyed a mennyben. Magának Istennek a jobbján! Ez mind le van írva a Bibliában. Jézus kinevezte Pétert az egyház fejévé, majd világosan értésére adta, hogy csakis "az egyetlen, igaz katolikus egyház" hívei juthatnak át a kapun. Más szóval: a királynő elkötelezett híve maradsz, és égsz örökké a pokolban – vagy felkerülsz a VIP-listára, és élvezheted az örökkévalóságot egy első osztályú ülésen.

Ha egyszer ezt a felsorolást Észak-Írország protestáns lakossága megismeri, már csak órák kérdése, hogy őrülten rohanni kezdjenek a templomba. És itt jön a könnyítés: bármelyik katolikus gyakorolhatja a keresztelés szentségét, ha hiszi, hogy a nem-katolikusok anélkül halhatnak meg, hogy üdvözülnének. Azt hiszem, megalapozottan jelenthetjük ki, hogy ez a megállapítás az Egyesült Királyság minden protestánsára kiterjed.
Elég tehát, ha egy kis vizet locsolsz bármelyik protestáns homlokára, és a következő szavakat mondod: "Megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen."
Ennyi! Sokkal hosszabb ideig tart, ha a fogyókúrások Súlyfigyelő Egyesületébe akarsz belépni! (Ha pedig a protestánsok vonakodnak, rohanj keresztül a protestáns negyedeken – no nem puskával, hanem kerti locsolóslaggal, amelyet megáldott az egyházközség papja. Spricceld he őket a keresztvízzel, üvöltsd a fentebb említett szavakat – aztán rohanj, ahogy csak tudsz!)

A volt Jugoszlávia

A világnak ez a nyomorúságos sarka volt a forrása közös szenvedéseink jó részének a múlt században. Lakói képtelenek egymással kijönni – a szerbek a horvátokkal harcolnak, akik a muzulmánokkal harcolnak, akik viszont a macedónokkal harcolnak, akik az albánokkal harcolnak, akik a koszovóiakkal harcolnak, akik viszont a szerbekkel harcolnak. Mindez egyetlen eseményre vezethető vissza: egy Gavrilo Princip nevű szerb anarchista 1914-ben meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst. Ez az incidens robbantotta ki az első világháborút, ami viszont a második világháborúhoz vezetett. Mindkét háborúban több mint 50 millió ember halt meg.
Én nem tudom, mi van azokkal az emberekkel. Én például nem gyilkolgatok összevissza Texasban. Nem égetek fel egész falvakat Floridában. És ezzel megtanultam együtt élni. Vajon ők miért nem?
Nem volt mindig ennyi erőszak Jugoszláviában. A második világháború után az a kevés délszláv, aki harcolt Hitler ellen (többségük szerb volt; a horvátok és a többiek tárt karokkal üdvözölték a nácikat, a Végső Megoldásukkal együtt), átvette a hatalmat, és Tito marsall vezetésével kommunista kormányt alakított. Tito nem engedelmeskedett Moszkvának, és hozzálátott saját feladatához, országa etnikai közösségeinek egyesítéséhez.
Jugoszlávia népei közel negyven éven át nem gyilkolták egymást, civilizált országgá alakultak. Ők gyártották a Yugo autókat. A kosárlabda nemzeti sport lett. Az élet kellemes volt.
De akkor meghalt Tito, és elszabadult a pokol. A horvátok nekiláttak gyilkolni a szerbeket. A szerbek a muzulmánokat öldösték Boszniában, és meggyilkolták az albánokat Koszovóban. Később az Egyesült Államok bombázta Koszovót, hogy megmutassa nekik, milyen rossz a háború.
Az elmúlt néhány évben volt már béke, aztán háború, azután megint béke, majd megint háború. Ennek soha nem lesz vége. Azok az emberek mind erőszakfüggők.
Ami azt jelenti, hogy eljött az ideje a beavatkozásnak.
Nem katonai eszközökkel, hanem tizenkét lépésben úgy, ahogy az alkoholisták esetében teszik.
Azt javaslom a volt Jugoszlávia népeinek, hogy kötelezzék el magukat az erőszaktól való függőség felszámolása mellett.
Szervezzetek hetente gyűléseket a templomok alagsorában az egész országban (már ami megmaradt belőle). Igen, ott lehet cigarettázni, és lesz sok kávé is. Ha nem teszitek meg, nagy teherszállító gépekről jó magasból megszórunk benneteket azoknak a kis vacak Yugo autóknak az ezreivel. Soha nem érezhetitek magatokat biztonságban, ha kiléptek a házból, mert nem tudhatjátok, mikor esik a fejetekre egy tonnás tragacs.
De az is lehetséges, hogy a tudomány jobb megoldással szolgál: nem kizárt, hogy feltaláljuk a holtak feltámasztásának módját. Amerikában senki sem szerette nagyon Titót, amikor még életben volt, de mára már úgy nézhet ki, mint Lady Bird Johnson[113]. Ha egyszer tudunk embereket kiónozni, miért ne tudnánk valakit visszahozni az életbe? Én nem bánnám, ha az amerikai kormány szánna néhány milliárd dollárt a Lázár-projektre. Az a fickó, abban a fura kalapjában, amint még egyszer megrendszabályozza nyughatatlan népét – hát nem lenne akármilyen látvány.
Mindazon milliók nevében, akiknek nem kellett volna a jugoszlávok csúnya viselkedése miatt meghalniuk a huszadik században, azt mondom, talán nincs más lehetőség az egykori Jugoszlávia békéjének és nyugalmának helyreállítására: kelj fel, Tito!

Tizenkét lépés, hogy a volt
Jugoszlávia kigyógyuljon az erőszakfüggőségből

Egész őszintén, emberek, van nektek időtök mind a tizenkét lépésre? Hiszen ott haltok meg sorjában! Próbálkozzatok az alábbi három lépéssel – de gyorsan!
– Ismerjétek el, hogy képtelenek vagytok kigyógyulni az erőszakfüggőségetekből, és az életetek irányíthatatlanná vált.
– Határozzátok el, hogy akaratotokat, életeteket az ENSZ, a NATO és más olyan szervezetek gondjaira bízzátok, amelyet közétek és a hadviselési kényszer közé állnak.
– Kérjetek bocsánatot mindenkitől, akit bántottatok, ha csak lehetséges, kivéve azt az esetet, ha ezzel megsebeznétek őket vagy másokat (vagy ha ők, mint sok ezer másik volt jugoszláv, már halottak).

Észak·Korea

Észak-Korea vezetője, Kim Dzsong Il hírhedten nagy mozirajongó, otthoni gyűjteményében 15 ezer videoszalagot őriz. Meglehet, azért nézi a filmeket, mert valamiféle iránymutatást keres, hogyan lehetne megmenteni országának elnyomott és éhező népét. De mivel kedvencei között (a pornókon kívül) ott vannak az amerikai westernek, az Elizabeth Taylor-filmek és a Péntek 13-féle sorozatok, lehetséges, hogy nem a megfelelő filmeket nézi.
A diktátor és moziőrült írt egy könyvet is a filmművészetről, és filmes iskolát is alapított. "Kim Dzsong Il megnéz minden egyes filmet, amely Észak-Koreában készült – mondta el róla Kim Hai Jung, a Dél-Koreába szökött észak-koreai színésznő. – Elmondja a véleményét a színészről, a rendezésről és minden egyébről. Ha gratulál egy színésznek, akkor abból azonnal sztár lesz."
A diktátornak a szórakoztatás izgalmas világa iránt érzett vonzalmában osztozik legidősebb fia, Kim Dzsong Nam is, aki nemrég Japánba repült, mert szerette volna látni az új japán Disneylandet. Hamisított dominikai útlevelet használt (hát persze, dominikainak is látszik!), hogy bejusson az országba. Amikor az útlevélkezelők rájöttek, kivel van dolguk, felhívták a papát, és visszaküldették vele a fiúcskát a szobájába, otthon, Észak-Koreában.
Úgy hírlik, hogy Kim Dzsong Il rendszeresen kap vérátömlesztést fiatal szűz lányok véréből, hogy "lassítsa az öregedés folyamatát". Emellett nagyon sportszerető, és teljes mértékben érti, hogy az amerikai kosárlabdában mi a zónavédelem és az emberfogás közötti különbség. Magasított sarkú cipőket visel, hogy nagyobbnak látsszék, és azt mondják, ő a Hennessy konyak legnagyobb egyedi vásárlója a világon.
A gond csak az, hogy Észak-Koreában milliók halnak éhen, főképpen azért, mert Kim Dzsong Il az a fajta diktátor, aki országa bruttó nemzeti termékének 25 százalékát a hadseregre költi. Ezt még megúszhatod, ha amerikai vagy – úgy értem, nekünk van még éppen elég gabonaföldünk, ezért nem fogunk (mindannyian) éhen halni, ha pénzünk nagy részét a Pentagonnak adjuk. De Észak-Koreában a sziklás, kígyókkal teli félszigeten ez a módszer egyáltalán nem működik.
Amióta 1948-ban a Koreai-félszigetet a kommunista Északra és a kapitalista/fasiszta Délre osztották, mindkét ország népe nehéz időket élt át. Megtapasztalták a koreai háborút, amely mindmáig nem ért hivatalosan véget (most is tűzszünet üzemmódban vagyunk), az elnyomás és az elszigeteltség évtizedeit (ez az időszak Dél-Koreában az 1980-as demokráciamozgalmakkal véget ért, de Észak-Koreában a mai napig sem), a gazdasági nyomort, az árvizeket és az éhezést. Az észak-koreaiaknak az elmúlt több mint ötven év alatt csak kétszer engedték meg, hogy találkozzanak Dél-Koreában élő családtagjaikkal: 1985-ben mindkét oldalról mindössze 50-50 embernek engedték meg, hogy rokonaikkal összejöjjenek, és 2000 augusztusában százzal többnek nyílt lehetősége a családdal való találkozásra.
Kim Dzsong Ilről – akit Észak-Koreában Kedves Vezérnek neveznek – az a hír járja, hogy egy felelőtlen playboy. "Néhány évvel ezelőtt még úgy értékelték, hogy egy részeges hülye, aki nem érti a körülötte lévő világot" – mondta Clinton elnök egyik magas rangú munkatársa. Kim Dzsong Ilt, miután hivatalosan is követte apját az ország élén – ő 1948 és 1994 között kormányozta az országot –, azzal vádolták meg, hogy megölette a dél-koreai kormány több tagját, és felrobbantott egy dél-koreai utasszállító repülőgépet. Hatalmas hadserege van, és azt gyanítják, hogy atomfegyverrel is rendelkezik.
Az elmúlt két évben Kim Dzsong Il a változás jeleit mutatta, mintha végre elő akarna lépni az árnyékból. Az 1995-ös éhínség idején még nem engedte meg, hogy a külföldi segélyszervezetek dolgozói szabadon mozogjanak az országban, ráadásul az élelmiszersegélyek egy részét a hadseregnek juttatta. Öt évvel később azonban már engedélyezte, hogy nemzetközi kormányzati szervezetek csaknem 150 munkatársa tábort verjen Észak-Koreában. Nemrég pedig otthon fogadta Dél-Korea elnökét, aki arra bátorította Kim Dzsong Ilt, hogy vessen véget a veszélyes elszigeteltségnek. Kim még abba is belement, hogy fogadja Madeleine Albright amerikai külügyminisztert, aki később úgy nyilatkozott: szerinte Kim képes komoly diplomáciai megbeszélést folytatni. (Végül is, ők elég jól elvoltak, mert Kim elvitte Albright asszonyt több eseményre, színházba, vacsorázni… és moziba is.)
Most, hogy Kim egyre közelebb jár a sírhoz, és rájön, akárcsak én, hogy egy sötét moziban ücsörögve, sokfajta filmet nézve lehet rátalálni a békéhez és a nyugalomhoz vezető útra (állítólag elraboltatott Dél-Koreából két filmproducert, hogy Észak-Koreában csináljanak dokumentumfilmeket), lenne néhány javaslatom, amely segíthet a különc diktátornak, hogy országa megmeneküljön a teljes pusztulástól:
– Nézessetek vele jobb filmeket. Szélesítenie kellene a látókörét, nem szabad leragadnia a pornónál és John Wayne-nél. Egyszer megjegyezte: annyira meghatotta őt Leonardo DiCaprio játéka, hogy talán képtelen lesz másodszor is megnézni a Titanicot. Megértjük őt. Itt van azoknak a videoszalagoknak a listája, amelyeket el akarok neki küldeni neki, hogy a Titanic helyett ezekkel szerezzen magának vizuális gyönyört.
Szelíd motorosok[114], A Kedves Vezérnek elsősorban lazításra van szüksége. Ez a film majd segít.
200 motel[115] – Ha Dennis Hoppernek nem sikerül a trükk, Frank Zappának talán igen.
Hé, haver, hol a kocsim? – Amit Amerikáról tudni kell, az mind benne van ebben a filmben.
Vacsorám Andréval[116] – Lehet, hogy két fickó csak eszik és beszélget két órán keresztül, de Kim legalább megláthatja, milyen egy igazi étkezés. A vacsora alatti beszélgetés pedig segíthet neki, hogy finomítsa kommunikációs képességeit.
– Hozzátok ide, Hollywoodba. Hadd beszéljen saját elképzeléseiről. Biztos, hogy filmötletek ezrei vannak az agyában. Az egyik biztosan megfelel Rob Schneidernek[117]. Mondjátok meg a diktátornak: megszerezzük Tom Cruise-t, hogy játssza el őt az életéről szóló filmben. Vegyétek az ötleteit, adjatok neki egy bungalót a stúdió területén. Foglaljátok el, találkozzon egész nap igazgatókkal, színiügynökökkel. Mindez majd leköti őt néhány évre. Addig viszont Észak-Korea hasznot húzhat távollétéből, és kilábalhat a mocsárból.
– Ha minden kötél szakad, adjatok neki pénzt egy vidámparkra. A vidámparkok mindig segítenek. Még ha nem is sikerül általuk helyreállítani a gazdaságot, legalább az emberek jól érzik magukat, különösen a Kedves Vezér "dominikai" fia. Hát nem ez a fontos? Tegyétek meg igazgatóhelyettesnek.

kilenc
Nagy, boldog
börtön

Néhány perccel múlt este tíz óra, 2000. október 4-én, egy hónappal az elnökválasztás előtt. Előző este tartották Al Gore és George W. Bush első televíziós vitáját, amelyet később még kettő követett.
A Tennessee állambeli Lebanonban ezen a bársonyos októberi estén a 64 éves John Adams éppen leült kedvenc foteljébe, hogy megnézze az esti híreket. Mellette volt a botja is – néhány évvel korábban szélütést kapott. Adams – Lebanon afroamerikai közösségének köztiszteletben álló tagja – rokkantnyugdíjas volt, előtte évekig dolgozott a Precision Rubber gumigyárban.
A televízióban a kommentátorok a vitával kapcsolatos véleményüket ecsetelték. Adams és felesége, Lorine éppen arról beszélgettek, hogy Al Gore-ra szavaznának, amikor kopogtak az ajtón. Lorine az ajtóhoz lépett, és megkérdezte, ki kopog. Két férfi követelte, hogy nyisson ajtót, és engedje be őket. Lorine megint kérdezte, hogy kicsodák, de nem mondták meg. Az asszony nem volt hajlandó ajtót nyitni.
Abban a pillanatban a lebanoni rendőrség kábítószerosztályának két meg nem nevezett nyomozója betörte az ajtót, megragadták Mrs. Adamst, és nyomban meg is bilincselték. Hét másik rendőr robbant be a szobába. Ketten, pisztollyal a kézben, berohantak a hátsó helyiségbe, és több golyót eresztettek John Adamsbe. Három órával később a férfit a Vanderbilt Egyetem kórházában halottnak nyilvánították.
Az Adams-ház elleni támadást az után rendelték el, hogy egy fedett ügynök jelentette: kábítószert vásárolt a Joseph Street 1120-as házában. Lebanon kábítószeres akciócsoportja letartóztatási parancsot szerzett egy helyi bírótól, amelynek alapján őrizetbe vehettek bárkit, aki a házban volt. Az efféle akciócsoportokat szerte az országban a Clinton-kormányzat "Hadüzenet a drognak" elnevezésű programjából finanszírozták.
Az egyetlen gond az volt, hogy Adamsék a Joseph Street 70.-ben laktak. A kábítószer elleni csoport eltévesztette az épületet. Miközben John Adamst éppen kivégezték, néhány mérfölddel odébb, Nashville-ben egy csomó fizetett és önkéntes aktivista nyüzsgött Al Gore országos kampányirodájában. Ezen az éjszakán az volt a feladat, hogy némileg enyhítsék a televíziós vita okozta károkat, és eltereljék a potenciális választók figyelmét arról, miként küzdött meg jelöltjük Bush válaszaival. Csörögtek a telefonok, választási matricák kötegeit küldözgettek szét, a stratégák pedig már a következő nap kampánymegállóira vonatkozó tervekkel foglalkoztak. Az asztalon ott feküdt Al Gore bűnözés elleni programjának másolta, amelyben benne volt az is, hogy több pénz kell a rendőrök létszámának emelésére és a drog elleni háborúra. Egyikük sem tudta, hogy a drog elleni korlátlan és ellenőrizetlen háborúban éppen az imént vesztettek el egy potenciális szavazót, egy korosodó, fekete bőrű polgárt.
Semmiképpen nem győzhetsz úgy, ha megölöd a szavazóidat.
Az eset csak egyike az elmúlt években történteknek, amikor a helyi vagy a szövetségi rendőrség tagjai ártatlan embereket lőttek le, csak azért, mert azt hitték, elkapták az emberüket.
Tetézte ezt, hogy a Clinton/Gore-kormány alatt olyan rengeteg embert dugtak rács mögé. A kilencvenes évek elején körülbelül egymillió ember volt börtönben az Egyesült Államokban. A második ciklus végére ez a szám kétmillióra emelkedett. A növekedés legnagyobb részét éppen azok az új törvények eredményezték, amelyekkel a kábítószer-élvezőket, nem pedig a kábítószer-terjesztőket sújtották. A drog miatt börtönbe kerültek 80 százaléka nem kábítószer-kereskedő volt, hanem -felhasználó, illetve olyan, akinek a birtokában kábítószert találtak. A crack[118] használatáért kirótt büntetés háromszorosa lett a kokain élvezetéért kiszabhatónak.
Nem nehéz kitalálni, miért kezelik a fehérek által kedvelt, drága kokaint jóval nagyobb engedékenységgel, mint azt a kábítószert, amit a szegény feketék, illetve a spanyol ajkúak is megengedhetnek maguknak. A heves és agresszív politika négy év alatt annyi kisebbségi polgárt zárt börtönbe, amennyit csak lehetett. A kábítószereseket nem részesítették megfelelő kezelésben, hanem úgy oldották meg a problémát, hogy börtönbe zárták őket, rohadjanak ott.
Egy pillanatra azonban tegyük félre, hogy miként lehet segíteni a kevéssé szerencséseket. Vajon ki volt az a géniusz a Clinton/Gore-kormányzatban, aki kijelentette: "Hé, van egy ötletem, miért nem szállunk rá a fekete bőrű és a spanyol ajkú közösségre? Aztán ott van az a sok kábítószeres. Zárjunk be, amennyit csak tudunk, tizedeljük meg azt a szavazóbázist, amelynek a 90 százaléka rendszerint ránk szavaz!"
Ennek semmi értelme. Miféle kormány az, amelyik szándékosan csökkenti saját szavazói bázisát? Az sosem fordul elő, hogy a republikánusok összedugják a fejüket, és összeesküvést szőnek a korporációk vezetőinek és a Lövészegylet tagjainak a bezárására. Higgyék el, olyan nincs, hogy Karl Rove tanácskozást hív össze a Fehér Házban, hogy kieszeljék, miként lehetne megfosztani szavazati joguktól és börtönbe zárni a Keresztény Koalíció millióit.
Ennek éppen az ellenkezője történt. A Bush-féle társaság elszántan törekedett arra, hogy egyetlen támogatója se élvezhesse soha egy börtönzuhanyozó vendégszeretetét. Óriási ricsaj támadt azonban, amikor Clinton a hivatalból való távozása után megkegyelmezett néhány igazi nagymenőnek, például Marc Richnek[119]. Az ország szinte fegyvert fogott, mert felmentettek a büntetés alól egy fickót, aki adófizetés helyett meglépett. Egy gazdag ember, aki adófizetés nélkül megszökött! Meg voltunk döbbenve!
Ugyanakkor semmi nem történt, amikor David Lamp, Vincent Mietlicki, John Wadsworth, vagy James Weathers Jr. kapott kegyelmet. Senki sem követelt kongresszusi vizsgálatot annak kiderítésére, miért ejtették a vádakat a Koch Industries, Amerika legnagyobb magánkézben lévő olajvállalata, valamint annak vezérigazgatója és elnökhelyettese, a Koch fivérek, Charles és David Koch ellen. Vajon miért alakult így?
Azért, mert ezek a kegyelmi döntések már George W. Bush hatalma idején születtek.
A szövetségi kormány 2000 szeptemberében 97 pontból álló vádat emelt a Koch Industries és a vállalat négy alkalmazottja – Lamp, Mietlicki, Wadsworth és Weathers, vagyis a Koch környezetvédelmi főnökei és üzemigazgatói – ellett, mert tudatosan engedtek a levegőbe és a vízbe 91 metrikus tonna rákkeltő benzolt, és szándékosan eltitkolták a halálos anyag kibocsátását a szövetségi hatóságok elől.
Nem ez volt az első eset, amikor a Koch összeütközött a törvénnyel. Még csak abban az évben sem először történt. A vállalatot 2000-ben már 35 millió dollárra büntették, mert hat államban szennyezte a környezetet.
De miután George W. Bush választási győzelme elhatároztatott, a Kochnak hirtelen megfordult a szerencséje. A társaság vezetői mintegy 800 ezer dollárral járultak hozzá Bush elnöki kampányához, más republikánus vezetők kiadásaihoz és egyéb republikánus ügyekhez. 2001 januárjában a kormány 97-ről előbb tizenegyre csökkentette a vádpontok számát, azután kilencre.
Ennek ellenére a Koch Industries feje fölött még mindig ott tornyosult a veszély, hiszen még így is összesen 352 millió dollár büntetést kellett volna fizetnie. De a Bush-kormányzat, immár szilárdan a helyén, ezt is gyorsan elrendezte. Márciusban ejtettek két újabb vádpontot, majd két nappal azelőtt, hogy az ügy a bíróság elé került volna, Ashcroft igazságügyi minisztériuma közös megegyezéssel elsimította az ügyet.
A Koch Industries bűnösnek vallotta magát egy új vádpontban, dokumentumok hamisításában, a kormány viszont ejtette a vállalat ellen környezetvédelmi ügyekben emelt összes vádat, és megszüntette a négy alkalmazott elleni büntetőeljárást is.
Nagylelkűségi rohamukban a Koch-vezetőket – akik akár börtönbüntetésre is számíthattak – felmentették minden eljárás alól. A vállalat elleni 90 komoly vádpontot ejtették, a cégnek pedig annyi büntetést kellett fizetnie, amennyivel a fennmaradó hetet kiválthatta. A Houston Chronicle szerint a Koch vezetői megünnepelték az ügy lezárását, Jay Rosser, a társaság szóvivője pedig azzal büszkélkedett, hogy a vádak ejtése a Koch ártatlanságát bizonyítja.
Én nem akarom védeni Marc Richet, és javítsatok ki, ha tévednék, de ha valaki szándékosan a levegőbe és a vízbe engedi a rákot okozó vegyi anyagokat (és ezzel hozzájárul isten tudja, hány ember halálához), az valamivel komolyabb ügy, mint előásni Rudy Giuliani ügyét, aki tizennyolc évvel ezelőtt valami svájci sítúrán vett részt[120]. Még csak nem is vagyok biztos benne, hogy ti vajon hallottatok-e a Kochnak és vezetőinek adott kegyelemről. De miért is kellene erről tudnotok? Az üzlet megy tovább, a volánnál az országos sajtó kissé elszunyókált.
Szerencsétlen dolog, hogy Anthony Lemar Taylor nem járult hozzá saját ügyével a Bush-kampányhoz.
Taylor visszaeső bűnöző, pitiáner tolvaj, aki 1999-ben egy szép napon úgy döntött, Tiger Woodsnak, a golf szupersztárjának adja ki magát. Bár egyáltalán nem hasonlít Woodsra, egy hamisított jogosítvánnyal és egy hitelkártyával mégis sikerült neki Tiger Woodsként nagyképernyős televíziót, sztereó berendezéseket és egy használt luxusautót vásárolnia. Valaki azonban rájött, hogy ő mégsem Tiger Woods. Akkor letartóztatták, lopás és hamis eskü vádjával bíróság elé állították.
Az ítélet? Kétszáz év életfogytiglan!
Jól olvastátok. Kétszáz év életfogytiglan, hála Kalifornia úgynevezett "harmadik csapás" törvényének, amely kimondja, hogy ha kétszer már elítéltek bűncselekmény elkövetése miatt, akkor harmadszorra életfogytig elzárnak. A mai napig egyetlen nagyvállalat vezetőjét sem zárták életfogytig börtönbe, mert háromszor is rajtakapták a folyó szennyezésén vagy ügyfelei kifosztásán. Amerikában ezt a különleges bánásmódot a szegényeknek és a feketéknek tartjuk fenn, és azoknak, akik nem fizettek hozzájárulást valamelyik finom pártunk kasszájába.
Az igazságszolgáltatási rendszer annyira rutinszerűen bünteti a szegényeket, hogy már nem is figyel oda, hogy akit elzárásra ítél, az bűnös-e vagy sem.
Kerry Sanders, egy kilencgyermekes család legfiatalabbik sarja paranoid skizofréniában szenvedett. Huszonhét éves korára már hét éve küszködött az agya teremtette démonokkal, sorra járta az elmegyógyintézeteket. Ha nem vette be a gyógyszerét, Los Angeles utcáin találta magát, ahogy az 1993 októberében is történt.
A USC Medical Center területén, egy padon aludt, ezért letartóztatták jogtalan behatolásért. Egy rutinellenőrzés kiderítette, hogy egy bizonyos Robert Sanders nevű hivatásos bűnöző öt héttel korábban megszökött New York állam börtönéből, ahol azért ült, mert egy kokainvita miatt megpróbált megölni egy férfit.
Természetesen a kaliforniai Kerry Sanders nem volt azonos a New York-i Robert Sandersszel. De a Kerry és a Robert végül is nagyon hasonló nevek, ami pedig Kaliforniát és New Yorkot illeti, hát… nagy állam mindkettő…
Kerry pechére egyetlen dologban mégis hasonlítottak Roberttel: a születésnapjuk megegyezett.
Ez elég is volt a Los Angeles-i zsaruknak, annak ellenére, hogy a számítógépes ellenőrzés kimutatta: Kerry Sanderst megbüntették, mert 1993 júliusában átsétált a piroson Los Angelesben, miközben Robert Sanders akkor még a New York-i börtönben ült.
Nem számított. Kerryt elküldték New Yorkba, hogy ülje le Robert büntetését. Két évet töltött a börtönben, miközben édesanyja tűvé tette érte egész Los Angelest. A Los Angeles-i zsaruk valahogy elfelejtették összevetni a két ember ujjlenyomatát, amiből rögtön kiderült volna, hogy nem Kerry az ő emberük.
Az egész eljárás alatt Kerry mindössze egyetlen ember segítségére támaszkodhatott volna – a kirendelt ügyvédére, akinek védenie kellett volna Kerry érdekeit. De az arra biztatta a fiút, hogy ne is harcoljon a kiadatása ellen. Elmagyarázta Kerrynek, hogy ha küzd, akkor esetleg még tovább marad a Los Angeles-i megyei börtönben, és utána úgyis elküldik New Yorkba. Az ügyvéd nyilván még azt sem vette észre, hogy Kerry súlyos elmebeteg. De számított volna az valamit?
A kirendelt védő alapkérdések feltevését mulasztotta el. Kiszolgáltatott ügyfelével néhány perctől eltekintve alig töltött valamennyi időt. Soha nem érdekelte, hogy Kerrynek van-e családja, kapcsolatba lehet-e lépni velük, és segíthetik-e a védelmét.
Még a nyilvántartást sem ellenőrizte, nem nézte meg a korábbi jegyzőkönyveket, és nem vizsgálta ügyfele pénzügyi helyzetét. Azzal sem törődött, hogy a Robert Kerry körözését elrendelő okiraton szereplő fotót összevesse Kerry arcával, nem érdekelte őt az ujjlenyomat, nem nézett meg fényképeket az összehasonlítás érdekében. És akkor mi van? Végül is mindketten feketék, az életkoruk megegyezik, még a születésnapjuk is azonos. Hát ez nem elég?
Amikor Kerry Sanderst meghallgatták a kiadatása ügyében, megkérték, hogy írjon alá egy iratot: "Én, Robert Sanders ezennel szabadon és önként kijelentem, hogy azonos vagyok Robert Sandersszel." Ezek után Kerry aláírta: "Kerry Sanders".
Az irat egyik példányát még tele is rajzolgatta.
Nem szálalt meg a csengő? Nem emelkedett magasba a piros zászló? Ennél a kirendelt védőnél nem!
Kerry végül lehetőséget kapott, hogy megjelenjen a bíró előtt. Megkérdezték tőle, elolvasta-e az iratot aláírás előtt. Azt válaszolta, hogy nem.
– Aláírta? – kérdezte a bíró.
– Igen – válaszolta Kerry.
– Miért írta alá?
– Mert azt mondták, hogy írjam alá – felelte Kerry.
A bíró utasította a védőt, hogy ügyfelével még egyszer nézesse át a papírt. Néhány percen belül elégedetten bólintott, majd rátért a következő ügyre.
Miután Kerry Sanderst Los Angeles-i kirendelt ügyvédje a sittre juttatta, az egész országon átszállították, hogy a következő két évet a maximális biztonsági fokozatú Green Haven börtönben töltse, New Yorktól 60 mérföldnyire északra. A börtönben rabtársai szexuálisan zaklatták.
A szövetségi ügynökök 1995 októberében Clevelandben elfogták az igazi Robert Sanderst, és Kerry Sanders végre visszamehetett az édesanyjához, Mary Sanders Lee-hez. Ha nem tartóztatják le az igazi Robert Sanderst, Kerry még ma is börtönben ül.
Green Havenből Kerryt 48 dollár 13 centtel és némi gyógyszert, néhány doboz cigarettát és üdítőitalt tartalmazó műanyag zsákkal küldték haza. Robertának, a nővérének azt mesélte:
– Elvittek New Yorkba. Ott nagyon hideg volt. Betettek egy kis szobába.
Nem ritka eset, hogy az igazságszolgáltatás rettenetes hibákat követ el. Bizonyos értelemben ez még nem is hiba. Természetes következmény egy olyan társadalomban, ahol habozás nélkül börtönbe zárnak mindenkit, aki talán bűnöző lehet, mert fontosabb a biztonság, mint az igazság. A mi bíróságaink nem egyebek, mint kiszámíthatatlanul működő futószalagok a szegények számára. Céljuk, hogy kitereljék őket a látóterünkből – el velük az utunkból!
Ez Amerika. Ha el lehet távolítani a szavazójegyzékről sok ezer ártatlan feketét Floridában, miért ne lehetne megtenni Los Angelesben is, hogy kutyafuttában elintézzenek egy ártatlan, fekete bőrű embert.
Az igazságszolgáltatás szállítószalagján csak egyetlen dolog akadályozza a vádlottak nagybani bebörtönzését – az esküdtszéki tárgyalás. Miért? Mert az sok mindent a felszínre hoz. Arra kényszerít mindenkit, hogy tegye a dolgát. A bírók, az ügyészek és az ügyvédek mindent megpróbálnak, hogy a vádlottakat rábírják bűnösségük beismerésére, hogy elkerüljék a brutális börtönbüntetést, amit meg is kapnak, ha esküdtszéki tárgyalást követelnek. Ha egyszer ráveszik a vádlottat arra, hogy ne csak a bűnösségét vallja be, de a fellebbezésről lemondó okmányt is aláírja, akkor győztek – és mindenki jót nevethet majd az ügyön a klubban.
Anne húgom kirendelt védő volt Kaliforniában. Erélyesen képviselte a vádlottak érdekeit, és kijárta az esküdtszéki tárgyalást is, ha ügyfelei úgy kívánták. Hivatalában emiatt a többi kirendelt védő hihetetlen mértékben zaklatta. Az ügyvédi hivatal az ő megyéjében 1998-ban közel kilencszáz eset közül csak egyetlen bűnügyben engedélyezte az esküdtszéki tárgyalást.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a többi 889 vádlott bűnös volt. Egyszerűen kikényszerítenék a vallomásukat, és sokat közülük be is börtönöztek, talán olyan bűnökért, amiket el sem követtek. Ezt már soha nem fogjuk megtudni, mert elvették tőlük a 6. alkotmánykiegészítésben foglalt jogukat, hogy velük egyenrangúakból álló esküdtszék döntsön az ügyükben.
Amerika minden városában ugyanígy történik a szegények rutinszerű, szinte hanyag, minden gondosságot nélkülöző elítélése. A mi igazságszolgáltatási rendszerünknek semmi köze az igazsághoz. Bíróink és ügyvédeink voltaképpen csak felmagasztosult kukások, akik összegyűjtik és elszállítják a társadalom szemetét. Etnikai tisztogatás amerikai módra.
De mi történik, ha a gyorsított eljárás ártatlan emberek kivégzéséhez vezet? Mindössze az Illionis állambeli Evanston Északnyugati Egyetemének néhány diákja kellett hozzá, hogy bebizonyítsák: az állam siralomházában ülő öt személy ártatlan. Ezek a diákok professzorukkal együtt megmentették öt ember életét.
Vajon az országban hány száz ártatlan ember várja a siralomházban, hogy a társadalom végleg megszabaduljon tőlük?
Az Egyesült Államok ötven tagállama közül harmincnyolcban kiszabható halálbüntetés. A szövetségi kormány és a hadsereg szintén alkalmazza. Tizenkét állam és Washington D.C. (ez a parányi mocsaras vidék, ahol az afroamerikaiak vannak többségben, azokkal az idegesítő rendszámtábláikkal) nem végez ki embereket. Az Egyesült Államokban 1976 óta több mint hétszáz embert végeztek ki.
Ebben a legbuzgóbb államok:
1. Texas (248 kivégzés, 1976 óta az Egyesült Államokban történt kivégzések csaknem egyharmada)
2. Virginia (82)
3. Florida (51)
4. Missouri (50)
5. Oklahoma (43)
6. Louisiana (26)
7. Dél-Karolina (25)
8. Arkansas (24)
9. Alabama (23)
10. Arizona (22)
11. Észak-Karolina (17)
12. Delaware (13)
13. Illinois (12)
14. Kalifornia (9)
15. Nevada (9)
16. Indiana (8)
17. Utah (6)

Megdöbbentő tanulmány jelent meg nemrég, amely 4578 halálos ítéletet vizsgált meg egy huszonhárom évet felölelő (1973-1995 közötti) időszakban. A szerzők arra az eredményre jutottak, hogy az általuk teljes alapossággal feltárt, és halálbüntetést is maguk után vonható estekben minden tíz ügy közül hétben a bíróságok súlyos, de még kiküszöbölhető hibát találtak. Feltárták azt is, hogy a fellebbviteli tárgyalásra kerülő halálos ítéleteknél a bíróság három eset közül kettőben enyhítette a halálbüntetést. A jogi felülvizsgálatok által feltárt teljes és általános hibaarány 68 százalék volt.
A bíróságok 1973 óta mintegy 95, siralomházban lévő vádlottat mentettek fel teljesen – vagyis ártatlannak találták őket azokban a bűncselekményekben, amelyekért halálra ítélték őket. A DNS-vizsgálatok nyomán kilencvenhat ember nyerte vissza szabadságát.
Melyek a legáltalánosabb hibák?
1. Felháborítóan ügyetlen védőügyvédek, akik nemcsak nem kerestek, de figyelmen kívül is hagytak olyan bizonyítékokat, amelyek alátámasztották volna védencük ártatlanságát, vagy bebizonyították volna, hogy ügyfelük nem érdemel halálbüntetést.
2. Rendőrök és ügyészek, akik ugyan felfedeztek erre utaló bizonyítékokat, de elhallgatták azokat, és közrejátszottak az igazságszolgáltatási folyamat tévútra terelésében.

A vizsgált évek felében a hibaarány meghaladta a 60 százalékot. Ez a szám ugyanilyen magas az egész országban, a halálbüntetéses ügyek 85 százalékában pedig meghaladja a 60 százalékot. Az ügyek háromötödében a hibák aránya több mint 70 százalék.
A tévedések kiszűréséhez idő kell – országos átlagban kilenc év, a halálos ítélet meghozatalától a kivégzésig. Az esetek többségében a siralomházban lévők évekig várnak a hosszadalmas felülvizsgálati eljárás eredményére, a hibák felderítésére. A vizsgálat nyomán gyakran előfordul, hogy a halálos ítéletet megváltoztatják. Mindez roppant költségekkel terheli az adófizetőket, az áldozatok családját, az igazságszolgáltatási rendszert és a tévesen elítélt embereket.
A tanulmányban említett ügyekben azok, akiknek a halálos ítéletét megváltoztatták, zömmel enyhébb büntetést kaptak (82 százalék), 7 százalékot pedig ártatlannak találtak a megismételt tárgyaláson.
A hibák száma 1996 óta növekedett, mert Clinton elnök szigorította a siralomházban lévőknek az ártatlanságukat bizonyító jogaikat. Az elnök aláírta azt a törvényt, amely szerint, ha a vádlott már kimerítette minden fellebbezési jogát valamelyik államban, utána már csak egy év áll rendelkezésére, hogy szövetségi bírósághoz fellebbezzen. Annak fényében, hogy a tanulmány bebizonyította, milyen nagy a halálra ítéltek között az ártatlanok száma, illetve, hogy jogi értelemben hányan nem érdemlik meg a halálbüntetést, a fellebbezési jognak ez a korlátozása egyenesen felháborító.
Egyike vagyunk ama kevés országnak, ahol kivégeznek szellemi fogyatékosokat. Az Egyesült Államok ama hat ország között van, amely kivégez fiatalkorúakat is. A másik öt: Irán, Nigéria, Pakisztán, Szaúd-Arábia és Jemen.
Az Egyesült Államok Szomália mellett az egyetlen ország, amely nem írta alá a gyermekek jogairól szóló ENSZ-egyezményt. Miért? Azért, mert tartalmaz egy olyan rendelkezést, amely tiltja a tizennyolc év alatti fiatalok kivégzését. Mi korlátozás nélkül, szabadon akarjuk kivégezni gyermekeinket.
Egyetlen fejlett ipari országban sem végeznek ki gyerekeket.
Még Kínában is tiltják a tizennyolc év alattiak kivégzését – pedig ott lábbal tiporják az emberi jogokat.
Az Egyesült Államokban 2001 közepén összesen 3700 ember volt siralomházban – közülük hetvenen fiatalkorúak (vagy azok voltak a bűncselekmény elkövetésének idején).
A mi Legfelsőbb Bíróságunk azonban nem találja sem kegyetlennek, sem pedig szokatlannak (ezeket a szavakat használja az Egyesült Államok alkotmányának 8. kiegészítése) azoknak a kivégzését, akik tizenhat éves korukban követtek el főben járó bűncselekményt. Pedig néhány bírósági ítélet szerint a tizenhat évesekből hiányzik a kellő érettség és ítéletalkotás ahhoz, hogy szerződéseket írjanak alá.
Mégiscsak furcsa, hogy egy gyerek szerződés-aláírási jogának korlátozása egyben jogi akadálya a szerződés-végrehajtás kikényszerítésének, miközben, ha a gyerek kivégzéséről van szó, akkor képességeit már a felnőttekével egyenértékűnek ítélik.
Tizennyolc állam teszi lehetővé a fiatalkorú bűnelkövetők kivégzését tizenhat éves kortól. Öt másik államban ez a korhatár a bűnelkövetés idején tizenhét év. Oklahomában 1999-ben kivégezték Sean Sellerst, aki tizenhat éves volt, amikor a terhére rótt gyilkosságokat elkövette. Sellers személyiségzavaráról – több személynek hitte magát – az őt elítélő esküdtszék nem tudott. Egy szövetségi fellebbviteli bíróság később kimondta, hogy Sellers talán "tényszerűen is ártatlan" volt elmezavarai miatt, "de az ártatlanság önmagában nem elég ok szövetségi segély kiutalására". Hihetetlen.
Az amerikaiak nem hülyék, és ha ártatlanul a siralomházba küldött emberekről hallanak, legalább a szégyenérzetük nő. Alig néhány évvel ezelőtt közvélemény-kutatási adatokból kiderült, hogy az amerikaiak több mint 80 százaléka támogatta a halálbüntetést. A minap a The Washington Post és az ABC News felmérése kimutatta, hogy a halálbüntetés támogatottsága csökkenőben van, miközben növekszik azoknak az aránya, akik a halálbüntetést életfogytig tartó börtönbüntetéssel váltanák fel. A megkérdezettek 51 százaléka szerint le kell állítani a kivégzéseket mindaddig, amíg ki nem derül, hogy a halálbüntetés kiszabására tisztességes körülmények között került sor.
Az emberek 68 százaléka vélte úgy, hogy a halálbüntetés tisztességtelen, mert néha ártatlan embereket is kivégeznek. 2001-ben egy Gallup-felmérésből azt derült ki, hogy tizenkilenc éve abban az évben volt a legalacsonyabb a halálbüntetés támogatottsága. Az emberek 65 százaléka egyetértett: nagyobb a valószínűsége, hogy ugyanazért a bűncselekményért halálra ítélnek egy szegény embert, mint azt, aki átlagos vagy annál magasabb jövedelmet élvez. 55 százalék úgy gondolta, hogy ugyanazért a bűncselekményért egy fekete bőrű ember nagyobb valószínűséggel kap halálbüntetést, mint egy fehér. Még a Texas állam néven ismert gyilkológépben is a megkérdezettek 59 százaléka vélekedett úgy, hogy államukban is kivégeztek már ártatlan embert! A texasiak 72 százaléka támogatná, hogy az állami törvény a halálbüntetés mellett tegye lehetővé a valóban életfogytig tartó börtönbüntetést, 60 százalékuk pedig ma már ellenzi, hogy az államban szellemileg visszamaradott embereket végezzenek ki.
Mi nem a bűnözésnek üzentünk hadat ebben a hatalmas országban, hanem a szegényeknek, akikre kényelmesen átháríthatjuk a felelősséget a bűnért. Valahol útközben megfeledkeztünk a nép jogairól, mert sajnáltuk rá a pénzt.
Olyan társadalomban élünk, amely jutalmazza és megbecsüli a korporációs gengsztereket – a korporációs vezetőket, akik közvetve és közvetlenül is fosztogatják a Föld kincseit, és a részvényesek profitját mindenek felett valónak tartják –, és közben a szegényeket alávetettük az "igazságszolgáltatás" megbízhatatlan és brutális rendszerének.
A közvélemény azonban kezdi felismerni, hogy nem jól van ez így.
Úgy kell átalakítanunk a társadalmat, hogy annak mindenki megbecsült, szent és értékes tagja legyen, és ne legyen olyan ember, aki a jog és törvény fölött áll, akárhány jelöltet próbáljon is lefizetni. Míg ez nem változik, addig csak szégyenkezve ejthetjük ki a szánkon a szavakat: "szabadság és igazság mindenkinek".

tíz
Demokraták,
halottnak
nyilvánítva

Aláírt egy törvényt, amely szövetségi alapokból oszt pénzt a vallási alapú jótékonysági szervezeteknek.
Összesen hatvanra növelve kiterjesztette azoknak a szövetségi bűncselekményeknek a számát, amelyek elkövetéséért halálbüntetés is kiróható.
Aláírt egy törvényt, amely érvényteleníti a melegek házasságát, és a keresztény rádióadókon közzétett hirdetéseiben hangosan érvelt az azonos neműek párkapcsolatainak legalizálása ellen.
Rövid idő alatt elérte, hogy 10 millió ember lekerüljön a segélyezettek listájáról, 10 millió, a segélyekben részesülők teljes 14 milliója közül.
Azt ígérte az egyes államoknak, hogy bónusz pénzalapokat kapnak, ha csökkentik a segélyen élők számát, és azzal segítette e pénzek megszerzését, hogy nem írta elő az államoknak a volt segélyezettek munkahelyszerzési lehetőségeinek megkönnyítését.
Előterjesztette azt a tervet, amely megtiltaná a segítségnyújtást olyan tizenévesek szüleinek, akiknek gyermeke kimarad az iskolából, vagy elhagyja szülei otthonát.
Bár igyekszik nem felhívni rá a figyelmet, támogatja Newt Gingrich Szerződés Amerikával-féle régi javaslatának több pontját, például azt, hogy csökkenteni kellene a tőkeprofitok adóját[121].
Bár néhány republikánus kormányzó – például George Ryan Illinois-ból – felkérte őt, hogy támogassa a halálbüntetésre vonatkozó moratóriumot, elutasított minden olyan törekvést, amely lassította volna a kivégzések végrehajtását, még az után is, hogy kiderült: többtucatnyi ártatlan ember ül a siralomházban.
Pénzalapokat szabadított fel a helyi közösségek számára, hogy azok felvehessenek több mint 100 ezer új rendőrt, és támogatja azt a törvényt, amely életfogytig rács mögé dugná azokat az embereket, akik már három bűncselekményt elkövettek – akár bolti tolvajlásról, akár a pizza árának ki nem fizetéséről legyen szó.
Ma Amerikában több ember van egészségügyi biztosítás nélkül, mint amennyi hivatalba lépésekor volt.
Aláírta azt a rendeletet, amely megtiltja bármilyen egészségügyi ellátását azoknak a szegény embereknek, akik illegálisan tartózkodnak az Egyesült Államokban.
Támogatja, hogy tiltsák be az abortuszt a terhesség bizonyos időszaka után, és azt ígérte, ha az íróasztalára kerül az a törvény, amely a terhességmegszakítást csak akkor engedélyezi, ha az anya élete veszélyben forog, bármikor aláírja.
Aláírta azt az egy évre szóló átmeneti törvényt, amely tiltja a szövetségi pénzek felhasználását olyan külföldi országokban, ahol a születésszabályozó intézetek az abortuszt is választható lehetőségként említik meg a terhes nőknek.
Nem volt hajlandó aláírni a taposóaknák tilalmáról szóló nemzetközi szerződést, amelyet 137 állam írt alá – Irak, Líbia, Észak-Korea és az Egyesült Államok viszont nem.
Megtorpedózta a kiotói szerződést, mert ragaszkodott hozzá, hogy a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének százalékarányába számítsák bele a mezőgazdasági területeket és az erdőket is, gúnyt űzve ezzel az egész megállapodásból (hiszen az elsősorban azért született, hogy a gyárak, autók szén-dioxid-kibocsátását csökkentse).
Felgyorsította a kőolaj- és földgázkutak fúrását szövetségi területeken, és olyan ütemben folytatta, hogy az megfelel a Reagan-kormányzat idején tapasztalt tempónak és termelési szintnek – sőt néhány területen meg is haladja azt.
Az amerikai történelem legnagyobb privatizációs üzlete keretében jóváhagyta az egyik kaliforniai olajmező eladását, és megnyitotta az országos alaszkai kőolajtartalékot. (Ezt még Reagan sem tudta megtenni.)
Richard Nixon óta ő az első elnök, aki nem akarta rászorítani az autógyárakat a benzinfogyasztás csökkentésére, ami pedig több millió hordó kőolaj megtakarítását eredményezné – naponta.
Igen, egyet kell értenetek velem abban, hogy mindezt a teljesítményt figyelembe véve Bill Clinton a valaha volt republikánus elnökök egyik legjobbika.

Volt nagy kéztördelés, amikor George W. Bushnak átadták a hivatalt, a jóemberek és a liberálisok csak jajongtak, hogy ez a csibész Bush teljesen tönkreteszi majd a környezetet, a nők jogainak tekintetében visszaforgatja az időt, és még a végén azt is megteszi velünk, hogy az iskolákban és a piros lámpáknál imákat kell mormolnunk. Jogos az aggodalom.
Ugyanakkor Bush uralma csak rondább és valahogy kisstílűbb változata mindannak, amin már keresztülmentünk a kilencvenes években. Annyi a különbség, hogy akkoriban ugyanezt egy csibészes mosolyú, kedves fickó adta elő, aki soul-dallamokat játszott szaxofonon, és még azt is elmondta, hogy milyen alsóneműt visel ő (valamint a gyakornokai). Tetszett nekünk. Olyan normális érzés volt. El tudta énekelni a feketék nemzeti himnuszát. Gloria Steinemmel[122] bulizott. Megnézte az én televíziós műsoromat is! Kedveltem a fickót!
Mindannyian fellélegeztünk, amikor vége lett a Reagan/Bush-éveknek. Valahogy megnyugtató volt, hogy olyan elnökünk van, aki már szívott füvet, és önmagát "az Egyesült Államok első fekete elnökének" nevezi. De már akkoriban is meg volt bennünk a hajlam, hogy elfordítsuk a fejünket vagy kizárjuk a tudatunkból bizonyos dolgokat – például azt, hogy hetekkel a 2000 novemberében tartott választások előtt megtorpedózta a kiotói egyezmény kulcsfontosságú rendelkezéseit. Nem is akartunk tudni efféle dolgokról. Végül is ki mást választhattunk volna? A Bush bébit? Pat Buchanant? Ralph Nadert?
Ó, istenem, csak Ralph Nadert ne. Miért támogatnánk olyasvalakit, aki mindenben egyetért velünk? Abban nincs semmi szórakozás!
A Nader ellen irányuló gyűlölet a Nagy Gyermekáldás nemzedéke részéről személyes és intenzív: őt hibáztatják azért, mert Al Gore elvesztette a választásokat. (Nem vesztette el.) Elnéztem ezeket a negyvenes-ötvenes éveikben járó embereket, és azon gondolkodtam, miért tartják magukra nézve olyan veszélyesnek Nadert.
Kellett egy kis idő, de azt hiszem, rájöttem. Nader olyan ember, amilyenek valaha ők maguk is voltak, de már nem olyanok. Nader soha nem változott. Soha nem vesztette el a hitét, soha nem kötött kompromisszumokat, soha nem adta fel. Ezért gyűlölik őt. Nem váltott hangot, nem költözött a kertvárosba, és nem kezdte úgy átszervezni az életét, hogy: "Lássuk csak, miként tudnám mindenből a legtöbb pénzt kihozni magamnak!" Nem alkalmazkodott az új szabályokhoz, az erkölcsi tartalom kiárusításához, csak azért, hogy növelje befolyását. Nem csoda, hogy középiskolások és egyetemisták milliói szeretik őt, mert éppen ellentéte a szüleiknek, akik úgy nevelték fel őket, hogy kezükbe nyomták a lakáskulcsot, egy Ritalin[123] tablettát és a hálószobai televízió távkapcsolóját. Nader nem ment végig a Beatlestől a mai divatzenéig vezető úton. Ma is ugyanazokat a gyűrött ruhákat viseli. Akik most őt piszkálják, olyanok, mint a középiskolában a nagy erős kölykök: addig lökdösnek és zaklatnak, amíg nem nézel úgy, mint ők, nem gondolkodsz úgy, mint ők, és nem bűzlesz úgy, mint ők.
Nos, nemzedéktársaim, úgy érzem, ez a renitens Nader gyerek soha nem fog megváltozni. Miért nem nyugodtok már le végre? Növeljétek a Prozac-adagotokat, és kerítsetek magatoknak egy kertvárosi terapeutát legalább egyszer egy héten. Vagy egyszerűen csak csillapodjatok, és legyetek hálásak azért, hogy vannak még olyan emberek, mint Ralph Nader. Ő majd elvégzi a munkát, ti pedig lazítsatok, és rendeljetek még egy koktélt.
Tudom, keserű ez a pirula: minden reggel fel kell kelned, táplálnod kell a korporációs vadállatot, el kell fogadnod tőle a fizetési csekket, és meg kell próbálnod máshová nézni, miközben mindezt a szart le akarják nyomni a torkodon.
De valahol az agyad mélyebb rétegeiben van egy kis idegvégződés, amely bekapcsol, mint amikor a mobilod pislogni kezd, és egy gyenge fény halványan jelzi, hogy percek múlva bedöglik. Ez a te agyad memóriabankja. Azokra az időkre emlékeztet, amikor még fiatalabb voltál, és eltökélten hitted, hogy te és egyedül csak te tudsz másmilyen is lenni, mielőtt még a felnőttkor erői bezárulnának körülötted, és értésedre adnák, hogy hagyj fel ezzel az elképzeléssel, inkább kövesd a programot – vagy éld le az életed magányosan, alig vegetálva.
És te követted. Megtanultál kompromisszumokat kötni, miközben azt hitted, hogy még mindig őrzöd az értékeidet. ("Igen, egy SUV-om van – de átadom a Sierra Clubnak[124].") Megtanultál megbékülni a vacak munkáddal, mert féltél az egyetlen elképzelhető alternatívától – az éhezéstől és a hajléktalanná válástól. Belenyugodtál egyházad elnyomó természetébe, mert Jézus annyi jó dolgot mondott. ("Szeresd az ellenségedet.") De mi van akkor, ha a perselybe dobott pénzedet egy nőgyűlölő szervezet kapja? Megtanultad, hogy hallgatni kell, amikor a barátaid vagy a munkatársaid rasszista kijelentéseket tesznek, mert tudtad magadról, hogy te nem gyűlölöd a fekete bőrű embereket, és biztos voltál abban is, hogy ők sem… De miért nem megyünk át az utca másik oldalára? Ott mégiscsak biztonságosabb…
A legjobb pedig az, hogy megtartottad a szokásodat, és továbbra is a demokratákra szavazol – ahogy mindig. Hiszen azt mondják róluk, hogy a szívük mélyén mindig a legjobbat akarják, te pedig, csak azért, mert ezt mondják, hiszel is nekik. Különben is, ki az a hülye, aki egy harmadik párt jelöltjére szavazna?
De miért is kellene újra meglátogatnod magadat fiatalabb mivoltodban, amikor még kész voltál beveretni a fejed azért, amit helyesnek gondoltál? A Felnőttek Világában jobb, ha elfelejted, mi a helyes – itt győznöd kell. A győzelemről regél minden, legyen szó a vállalatod részvényeinek értékéről, a te családi portfóliódról, vagy a gyerekednek arról a képességéről, hogy az óvoda francia tagozatán meg tud-e verni minden kölyköt.
Tedd azt, ami helyes? Röhej! Tarts mindig a győztessel, még akkor is, ha a győztes (Clinton) támogatja emberek kivégzését, nem tiltaná be a taposóaknákat, megakadályozza az abortusz finanszírozását, az utcákra szórja a szegényeket, megkétszerezi a börtönök népességét, lebombáz négy országot, ártatlan civileket gyilkol (Szudánban, Afganisztánban, Irakban és Jugoszláviában), lehetővé teszi néhány nagy vállalatcsoportnak, hogy birtokba vegyék a média zömét (amely egykor közel ezer vállalkozás között oszlott meg), és folyamatosan támogatja a Pentagon költségvetésének növelését. És ez még mindig jobb érzés, mintha… jobb, mintha… nos, jobb, mintha valami igazán rossz volna.
Barátaim, mikor vetünk véget ennek az önámításnak? Clinton és a vele egykorú mai demokraták zöme nem azt tette, és nem is fogja azt tenni, ami nekünk a legjobb, vagy annak a világnak, amelyben élünk. Nem mi fizetjük a számláikat, hanem a csúcson lévő 10 százalék, és mindig annak a 10 százaléknak az akarata fog teljesülni. Tudom, hogy ti ezt már tudjátok; csak azért nehéz kimondani, mert a másik lehetséges választás nagyon hasonlít… Dick Cheneyre.
Figyeljetek ide, jó demokraták! Mielőtt még azon kezdenétek spekulálni, hogy milyen hőmérsékleten égnek el a könyvek, hadd tisztázzak egy dolgot: George W. Bush rosszabb, mint Al Gore vagy Bill Clinton. Efelől nincs is kétség.
De mit jelent ez pontosan? Ha két embert egymás mellé állítotok, és valakit arra kényszerítetek, hogy válassza ki közülük a "rosszabbat", akkor az illető rendszerint a nagyobbik hülyét jelöli meg. Hitler "rosszabb" volt, mint Mussolini, egy Chevy "rosszabb" a Fordnál, én pedig biztosan "rosszabb" vagyok, mint a feleségem. És akkor mi van? Gyerekes játék ez. Az igazság az, hogy a Bush-féle "együtt érző konzervativizmus" és a clintonizmus közötti választásnak nincs nagyobb jelentősége, mintha a ricinus vagy a cseresznyeízű köhögéscsillapító között kellene választanod.
A II. Bush-kormányzat azzal kezdte, hogy a Junior visszavonta Clinton néhány elnöki rendeletét. Rögtön kikiáltották őt szörnyetegnek. Fontos pillanat volt ez – szimbolikus értelemben – a demokraták számára. Ők el akarták hitetni a közvéleménnyel, hogy Bush arzént szór a vízbe, és mindenkit meg akar mérgezni. Azt akarták, hogy Amerika népe elhiggye: Bush elpusztítja nemzeti erdeinket, csökkenti az abortuszra szánt pénzt, megerőszakolja Alaszkát, mert az az egyetlen gondja, hogy megsemmisítsen minden jót, amit Clinton tett.
Arról viszont soha nem esik szó, hogy Clinton nyolc évet töltött a hivatalában, de alig valamit vagy nagyon keveset tett ezekben az ügyekben. És amikor már csak órái voltak hátra, akkor elhatározta: úgy hagyja ott a hivatalt, hogy az jól nézzen ki (ő maga mindig jól nézett ki), és olyan látszatot kelt, hogy Bush az, aki mindent elront. Bárhogy gondolta, a dolog működött.
Mert igazság szerint Bush alig tett valamivel többet, mint hogy folytatta az elmúlt nyolc év Clinton/Gore-kormányzatának politikáját. Nyolc hosszú éven át Clinton és Gore ellenállt minden erőfeszítésnek és ajánlásnak, ami a levegőnkben lévő szén-dioxid és a vizeinkben lévő arzén csökkentésére irányult. A 2000-es választások előtt alig néhány hónappal Tom Daschle, a szenátus demokrata párti vezetője és tizenhat másik demokrata sikerrel vetett véget a vizeinkben lévő arzén csökkentésére irányuló törekvéseknek. Miért? Mert Clinton és a demokraták azoknak a gazdag csibészeknek a markában voltak, akik a kampányukat finanszírozták – és akik nem akarták, hogy a vizeinkben lévő arzén szintje megváltozzék.
Tény az is, hogy az elmúlt huszonöt évben a Clinton/Gore-kormányzat volt az első, amelyik nem követelte Detroittól az üzemanyag-felhasználás hatékonysági mutatóinak javítását. Ez más szavakkal annyit jelent, hogy az ő kormányzásuk idején szükségtelenül sok millió hordó olajat finomítottak, és kiokádták azt a levegőbe. Ronald Reagan, a konzervativizmus szentje ezen a fronton jobb környezetvédelmi teljesítménnyel büszkélkedhet: kormányzata egyszerűen elrendelte, hogy az autóknak több mérföldet kell megtenniük egy gallon benzinnel. Utódja, I. Bush idején a szabványokat még szigorították is. De mit tett Clinton? Semmit. Vajon hány emberrel több hal majd meg rákban, mennyivel lesz gyorsabb a globális felmelegedés folyamata, csak azért, mert Bill és Al jó barátságban voltak az autógyártók egyik patrónusával, a három nagy autógyár főlobbistájával, aki nem egyéb, mint Andrew Card, és aki nem meglepő módon most Clinton logikus folytatásának, George W. Bushnak a kabinetfőnöke.
Van tehát különbség a demokraták és a republikánusok között? Hát persze hogy van. A demokraták mondanak egy dolgot ("Mentsétek meg a bolygót!"), majd az ellenkezőjét teszik, a színfalak mögött csendben kéz a kézben járnak azokkal a gazemberekkel, akik egyre mocskosabb és pocsékabb hellyé teszik ezt a világot. A republikánusok nem vacakolnak: irodát nyitnak a gazembereknek a Fehér Ház nyugati szárnyán. Ez lenne a különbség?
Van egy olyan érv is, amely szerint sokkal ördögibb cselekedet, ha azt mondod valakinek, hogy meg fogod védelmezni, majd kirabolod őt, mint ha nyíltan előállsz, és szó nélkül kirabolod. A Gonosszal, ha az nyíltan előáll, és nem rejtőzik a liberális birka bőrébe, jóval könnyebb szembeszállni. Mit szeretnél jobban: egy csótányt, ami átfut a padlón, vagy egy olyan házat, amely tele van a falban építkező láthatatlan termeszekkel? Lehet, hogy a csótány betegséget terjeszt, de legalább tudod, hogy ott van, és megteheted a szükséges intézkedéseket. Ami a termeszeket illeti, tőlük nyugodtan ülhetsz, és gondolkozhatsz azon, hogy neked van a legszebb nappalid – mígnem egyszer összeomlik a ház alapzata.
Bill Clinton egészen elnöksége végéig várt rendeletek és szabályozások egész sorának aláírásával, amelyek egyebek közt környezetünk védelmét és a biztonságos munkavégzés feltételeinek javítását ígérték. Ez volt a cinizmus netovábbja. Várd ki hivatali időd utolsó 48 óráját, akkor cselekedj helyesen, és ha majd az emberek visszatekintenek erre az időszakra, azt fogják mondani rólad, hogy lám csak, milyen jó elnök voltál. Clinton azonban jól tudta, hogy az utolsó percekben született határozatokat az új kormányzat kidobja az ablakon. Ó tisztában volt azzal, hogy a rendeleteiből semmi sem válik valóra.
Minden csak a látszatról szólt.
Még mindig azt hiszed, hogy Clinton eltávolította az arzént a vizeinkből? Semmit sem tett azért, hogy megvédjen bennünket az arzénes víz ivásától, ráadásul az általa aláírt rendelet kimondja, hogy az arzént nem szabad kivonni a vízből 2004-ig. Nézzük csak. Hivatalának utolsó perceiben tett nagylelkű környezetvédelmi gesztusával Clinton azt garantálta nekünk, hogy ugyanolyan arzénes vizet fogunk inni, mint amilyen az 1942-ben is volt: akkor esett meg ugyanis utoljára, hogy egy igazi demokratának volt vér a pucájában, szembeszállt a bányászati érdekekkel, és csökkentette is a méreg szintjét a vízben. A kanadaiak és az európaiak ezt már régen megtették. Clinton azonban figyelmen kívül hagyta azt a törvényt, amely előírta a Környezetvédelmi Hivatalnak az arzénszint csökkentését. Ennek eredményeként a Természeti Erőforrások Védelmének Tanácsa pert indított a Clinton-kormányzat ellen.
Utolsó heteiben Clinton végül engedett, de csak az után, hogy a szövegezésbe beiktatott egy olyan kitételt, amely szerint a változást négy évvel elhalasztják. Ezzel hivatalosan is megerősítette, hogy mindannyian mérget fogunk inni az egész Bush-kormányzat ideje alatt. Lehet, hogy szívességet tett nekünk. Na, és mi van azokkal a szén-dioxid-kibocsátási szabályokkal, amelyeket Bush megszüntetett? Azt mondtam "megszüntetett"? Megszüntetett – micsodát? Bush ugyanis nem tett egyebet, mint fenntartotta a Clinton-féle status quót. Bush lényegében azt mondta: "Pontosan azon a szinten fogom szennyezni a levegőt, amilyen szinten Clinton szennyezte hivatali idejének teljes nyolc éve alatt, és ti ugyanolyan arzénes vizet fogtok inni az én kormányzásom idején is, amilyet Clinton idején ittatok."

Clinton hagyományt teremt:
elnöki rendeletek az utolsó pillanatban

Clinton nyolc évet várt, mielőtt rászánta volna magát, hogy valami jót is tegyen – legalább elnökségének utolsó napján. Az ajtón kifelé menet rendeleteket hozott:
– megóvott a fakitermeléstől, útépítéstől 24 millió hektár nemzeti erdőt;
– intézményesítette a munkahelyi balesetek megelőzése érdekében betartandó szabályokat, beleértve az ergonómiai szempontokra és a "monotóniastresszre" vonatkozó előírásokat;
– szabványokat állapított meg a festékben, a talajban, a porban és a teherautók üzemanyagában lévő ólom szintjére vonatkozóan;
– új környezetvédelmi-levegőtisztasági szabályozást adott ki a dízelüzemanyagot használó nagy teherautókra vonatkozóan, amelyek alkalmazása 95 százalékkal csökkentette volna az üzemanyag kéntartalmát;
– előírta a hot-dogot és más készételeket gyártó vállalatoknak, hogy rendszeresen ellenőrizzék a Listeria baktériumok jelenlétét;
– előírta az energiatakarékosságot a központi légkondicionáló berendezések alkalmazásánál;
– új szabványokat adott ki a mosógépek energiafelhasználási hatékonyságáról;
– szigorúbb szabványokat írt elő a vízmelegítők hatékonyabb energiafelhasználására;
– előírta a tengeri vidrák hatékonyabb védelmét a nyugati partvidéken;
– szigorította az importált élelmiszerek raktározási szabályait;
– javasolta egy csirketápszer engedélyezésének a visszavonását, amely enroflaxacin nevű antibiotikumot tartalmaz, és elősegíti a szerrel szemben ellenálló csirák és baktériumok kialakulását;
– fokozta az oroszlánfókák védelmét;
– előírta a vas-, ólom- és acélöntő üzemeknek, hogy tájékoztassák a lakosságot, ha az ólomkibocsátás évente meghaladja a 45 kilogrammot – ez drámai csökkentése a korábbi évenkénti 11 300 kilogrammos szintnek;
– létrehozta a 33, 6 millió hektáros Északnyugati Hawaii-szigetek Korallzátony Ökoszisztémája Rezervátumát, betiltotta az olajfúrást, és a kereskedelmi halászatot a jelenlegi szinten befagyasztotta;
– szigorúbb szabályokat adott ki a hús élelmezési címkézésére;
– kitiltotta a motoros szánokat a nemzeti parkokból;
– biztonsági szabványokat írt elő azokra a járművekre, amelyek a hátrányos helyzetű gyereket szállítják a nekik szóló programokra;
– korlátozta azokat az információkat, amelyeket az egészségügyi intézmények a páciens engedélye nélkül kiadhatnak; – megóvta a szövetségi területeket a kőbányászattól abban az esetben, ha a tevékenység helyrehozhatatlan károkat okozna a tájban;
– engedélyezte a szövetségi tisztségviselőknek, hogy megtagadják a szerződéskötést azokkal a vállalatokkal, amelyek megsértik a környezetvédelmi, a munkaügyi, a fogyasztói vagy a foglalkoztatási törvényeket;
– szabályozta a testi kényszer alkalmazását, illetve az elzárást azokkal a 21 év alatti fiatalokkal szemben, akik bentlakásos pszichiátriai intézetekben tartózkodnak;
– javasolta a biogenetikai módszerekkel előállított gyomirtók használatának szabályozását;
– kiutalt 320 millió dollárt Chicago tömegközlekedési rendszerének fejlesztésére;
– 7, 5 millió dollárt adott az egyes államoknak a gyermekek közlekedésbiztonsági oktatására;
– tartalékba helyezett 18 millió dollárt a kaliforniai farmerek környezeti szempontból érzékeny termőföldjeinek felvásárlására;
– az ország vizes élőhelyeinek védelmében felülvizsgálta, milyen anyagok rakhatók le azokon a területeken.

Az arzéncsökkentés esetében beépített négy év halasztáshoz hasonlóan Clintonnak a mérgező szén-dioxid-kibocsátásáról az utolsó napon kiadott rendelete sem a kibocsátás azonnali csökkentéséről szól. November közepén, érezve, hogy a választások kedvezőtlenül alakulnak, Clinton négy, üvegházhatást okozó gáz – közöttük a szén-dioxid – szigorúbb szabályozását sürgette. Hangja jól csengett, de ha a mondatai mögé néztél, kiderült, hogy az új szabályozás csak 2010-ben lép életbe. És ha lehet tovább rontani a helyzeten, az is kitudódott, hogy újabb szabályozás nem léphet életbe a következő 15 évben.
A lista a végtelenségig folytatható. Nyolc éven át Clinton nem tett semmit az alagút-tünetcsoport[125] ügyében, mondván, hogy az a munka-egészségügyi intézetre tartozik. Később, január 19-én, miközben sorra kegyelmezett meg néhány gazdag fickónak, hogy megváltsa rossz cselekedeteit, mégis úgy határozott, hogy tesz valamit a szegény nőkért, akik egész nap a számítógép billentyűit püfölik, és akik kétszer is elmentek szavazni, hogy ő legyen az elnökük.
Barátaim, látásotokat elhomályosítja az a nagy rakás liberális is, akik maguk sem tettek semmit a nyolc év alatt ennek a szemétdombnak az eltakarítása érdekében, de szünet nélkül támadják a Ralph Naderhez hasonló embereket, akik viszont egész életüket a felsorolt ügyek megoldására tették fel. Micsoda kitartó és rendületlen hit! Ők vádolják Ralph Nadert, hogy Busht ültette a nyakunkba? Én vádolom őket, hogy olyanok, mint Bush. Ugyanannak a korporációs tehénnek a tőgyét szopogatják, támogatnak olyan dolgokat, mint a NAFTA[126] – amely a Sierra Club szerint megduplázta a környezetszennyezést a mexikói határon – ott, ahová az amerikai vállalatok költöztek.
Ha Clinton elvégezte volna azt a munkát, amit mi, akik 1992-ben rá szavaztunk, elvártunk volna tőle, akkor most nem lennénk ilyen bajban. Képzeld csak el, ha első elnöki munkanapján elrendelte volna az arzén szintjének csökkentését az ivóvizünkben, akkor minden amerikai tisztább, egészségesebb, biztonságosabb vizet ivott volna elnöklésének nyolc éve alatt. El tudjátok képzelni, hogy az ifjabb Bush képes lett volna azt mondani: "Oké, Amerika, már éppen elég hosszú ideje isztok méreg nélküli vizet. Ideje, hogy visszatérjünk a régi szép időkhöz, szopogassátok megint a jó öreg arzént"? Biztos, hogy nem! Senki sem állt volna mellé. Hiszen Bush még csak meg sem próbálta, hogy visszacsináljon dolgokat. De mivel Clinton az utolsó pillanatig kivárt, és soha sem távolította el a szennyet sem a vízből, sem a levegőből, a döntés mögött nem volt sem politikai, sem pedig tömegtámogatás. Könnyű volt Bushnak. Ő úgy gondolkozott, hogy az embereknek nem fog hiányozni az, amit soha nem kaptak meg.
Bush egy dolgot elfelejtett – a legtöbben még azt sem tudtuk, hogy Clinton idejében az 1942-es arzénes vizet ittuk. Hála azonban W.-nak, aki nagy ügyet akart csinálni Clinton döntéseinek visszavonásából már elnöksége első napján, hirtelen azt tudtuk meg, hogy ivóvizünk nem biztonságos. Most pedig tegyél fel önmagadnak egy fájdalmas kérdést. Mivel semmit sem tudtál arról, hogy Clinton idején magas volt az ivóvíz arzéntartalma, tehát nem is csaptál körülötte ricsajt, gondolod, hogy Gore tett volna valamit az arzén eltávolításáért? Miért tett volna? Ti, emberek soha nem tudtatok a dologról, soha nem panaszkodtatok a Fehér Háznak, hogy nem akartok már több arzénes vizet inni – és azok az iparágak, amelyek leginkább felelősek az arzénes vízért, ugyanazokat az embereket takarják, akik Gore kampányát finanszírozták. Végignéztem Gore összes kampánybeszédét, állásfoglalását, de egyetlen szót sem hallottam arról, hogy arzén van a vízben.
Legyünk becsületesek: egyedül Bush és az idióta tettei miatt sikerülhet majd elérnünk, hogy az arzén szintje csökkenjen. A nagy lárma miatt az ügy bekerült a köztudatba – és ott is marad. Ezért volt lehetséges, hogy a kongresszusban tizenkilenc republikánus is csatlakozott a demokratákhoz az arzén elleni harcban – talán érzékelték, hogy forró politikai témáról van szó, vagy meglátták az ügyben az önreklám lehetőségét. Mindennek az lehet az eredménye, hogy mi, amerikaiak végre tisztább vizet iszunk majd. Ez a tizenkilenc republikánus, a demokratákkal együttműködve elfogadta azt a törvényt, amely nemcsak megtiltja Bushnak Clinton utolsó rendelete megsemmisítését, hanem azt is előírja, hogy Clinton rendeleténél messzebbre kell mennie, és még nagyobb mértékben kell csökkentenie az arzén szintjét. Ez nem történt meg Clinton idejében – higgyenek nekem –, és Gore elnök sem vetette volna fel a problémát. Szomorú, hogy ezt kell mondanom, de ezt az egészet a Fehér Házban nem egy megbízhatatlan alak, hanem egy tökfej intézte el nekünk.
A másik ügy, amiért Bush sokat kapott a fejére hivatala első hónapjaiban, az a törekvése volt, hogy adóinkból adjon az egyházaknak, jótékonysági célokra. Hatalmas vihar tört ki. De én kérdeznék valamit: hol volt a People for the American Way[127], és hol voltak a hozzá hasonló liberális csoportok 1996-ban, amikor ugyanezek a szavak szerepeltek Clinton segélyreformról szóló törvényében? A vallási alapú szervezetek immár több mint öt éve kapnak pénzt a szövetségi kasszából. Miért ez a hirtelen nekibuzdulás az állam és az egyház szétválasztása érdekében, ha egyszer Bush csak többet akar tenni annál, mint amit már Clinton is megtett? Talán jobban kedveltük Clinton "hitét"? (Hé, ki ne akarna csatlakozni olyan hitéleti rendszerhez, amely képes újra meghatározni a szavak jelentését?)
Ami pedig Bushnak azt a rendeletét illeti, amely megtiltaná a pénzek átutalását, ha azokat külföldön abortuszra fordítják, megint tévedés. A szabad választást pártoló Clinton, mint az előtte lévő két elnök is, már korábban aláírta azt a rendeletet, amely tiltja a külföldi országokban az abortusz céljára felhasználható amerikai pénzek kiutalását. Bush csak kiterjesztette ennek a rendeletnek a hatályát olyan születésszabályozó csoportokra, amelyek egyik lehetőségként az abortuszt ajánlják a szülni nem kívánó nőknek. Igen, ez még rosszabb, de csak azért tudta elfogadtatni, mert a mi demokrata elnökünk már lefektette az alapokat az abortuszra fordítható alapok folyamatos csökkentéséhez, és liberális jóváhagyását egy republikánus politikai célkitűzéseket tartalmazó papírra biggyesztette. Ha az ördögnek a kisujjadat nyújtod, az egész karodat akarja.
Szóval kíméljenek meg a siránkozástól a Rosszabbik Bush miatt. Mindazoknak, akik Bushból afféle papírszörnyet próbálnak csinálni, céljaik vannak ezzel – azt akarják, hogy mi, többiek ne lássuk azt a vadállatot, amivé ők maguk váltak. Hát persze hogy gyűlölik Ralph Nadert. Ő ugyanis idegesítően emlékeztet mindnyájunkat, hogy mi történhetett volna, ha olyasvalakit választunk meg elnöknek, aki bennünket képvisel, Amerika alsó 90 százalékát. Hibáztasd Busht, hibáztasd Nadert – ez mind ugyanannak a figyelemelterelő hadműveletnek a része. Nem akarják, hogy foglalkozzunk egy nagyon fontos ténnyel: republikánus arzén vagy demokrata arzén a valóságban egyre megy.
Csakhogy Bush sohasem fogja kitalálni, miként mászhat ki ebből a zűrből úgy, ahogy Clintonnak sikerült. Talán ki kell majd tépnie egy oldalt Clinton Nagy Sármkönyvéből. Ő ugyanis az a fajta fickó volt, aki tudta, hogyan nyerheti meg a népet. Bármit gondolok is róla, szeretni való volt, okos, vicces és két lábbal állt a földön. Tudta, hogy az amerikaiak hinni akarnak az elnökükben. Rájött, hogy valamit mondani már majdnem olyan, mint valamit megtenni. Ha azt mondod, hogy odavagy a tiszta környezetért, az
már nagyon is elég – nem kell semmit tenned a tiszta környezet érdekében. A fenébe, még azt is megteheted, hogy a korábbinál is jobban szennyezed a környezetet, az emberek zöme soha nem veszi észre a különbséget. Mondhatod, hogy a szabad választás híve vagy az abortusz ügyében, aztán elnökként felügyelheted az abortuszklinikák tömeges bezárását. (Mi értelme van a szabad választásnak, ha Amerika közösségeinek 86 százalékában nincs egyetlen orvos sem, aki végrehajtaná az abortuszt, és nincs egyetlen nő sem, akin elvégezhetnék a beavatkozást?) Clinton megtanulta, hogy ha elég figyelmet szentel a feministáknak, akkor nem akad majd egyetlen feminista vezető sem, aki bírálná az 1999-ben aláírt rendeletét, ami arról szól, hogy nem kap szövetségi pénzt semmilyen külföldi csoport, ha az orvosi konzultáció alatt az abortusz lehetőségéről is szót ejt. Most mindenki azt hiszi, hogy az egész Bush ötlete volt! Ilyen okos fiú volt Clinton. Ezért tudta maga mellé állítani az összes női csoportot – azt mondta nekik, hogy velük van.
Így kell ezt csinálni. Mondj valamit, azután cselekedj valami egészen mást. Vagy ne tegyél semmit. Mindennek az a lényege, hogy az igazi problémáinkat végül is nem Bush okozta – hanem a demokraták. Bush egyszerűen megbénulna, ha a demokraták igazi ellenzéki pártként kezdenének viselkedni. Bush nem is volna ott, ahol van, ha egy demokrata feláll a Házban, és kétségbe vonja az elektorok szavazatait. De senki sem szólt semmit.
Bush elnökségének első évében nagyrészt éppen a demokraták voltak készséges partnerei az őrültségben.
Kezdjük a csődtörvény reformjával, amely nagyon megnehezíti azoknak a dolgozóknak az életét, akiknek szükségük volna rá, hogy csődöt jelentsenek. Ahelyett, hogy adósságaikat eltörölnék, az új törvény – amelyet a kongresszus mindkét háza elfogadott, és Bush aláírt – most arra kényszeríti a mindenüket elvesztett embereket, hogy fenntartsák adósságaikat a bankoknál, hitelkártya-társaságoknál, és meg kell keresniük a módját tartozásaik megfizetésének. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy milliók lesznek, akik sohasem tudnak majd kimászni a hatalmas adósságteher sziklája alól.
Ezt a törvényt harminckét demokrata szenátor támogatásával fogadták el – közöttük volt minden egyes női demokrata szenátor –, azaz mindannyian a bankszektor mögé, nem pedig Amerika dolgozó családjai mögé sorakoztak fel. Sajátos csavar az ügyben, hogy a milliomos demokrata szenátorok – Kennedy, Rockefeller, Corzine, Dayton – leszavazták ezt a törvényt.
A Bush által elfoglalt Fehér Házból egyre csak áradtak a kongresszusba a törvények, és demokraták egész sora fogadta azokat tárt karokkal. Bush adócsökkentési törvényét elsöprő többséggel fogadták el, demokrata támogatással, bár a törvény célja éppen az volt, hogy Amerika leggazdagabb 10 százalékának kedvezzen.
A demokraták támogatták Busht Irak bombázásában és a Kína elleni agresszív fellépésében is. Ennek az árulásnak a csúcspontja 2001 augusztusában volt, amikor a Ház megszavazta az olajkutak fúrását Alaszka vadonjaiban. Harmincnégy republikánus akkor már kiszállt az ügyből, és közölte, hogy a saját pártja ellen fog szavazni a kérdésben. Meglepő hír volt ez mindazok számára, akiknek fontos a környezet védelme. De az öröm hamar elpárolgott, mert megvolt a szavazás – és kiderült, hogy harminchat demokrata szenátor megszavazta a Bush-tervet.
A legszomorúbb látvány ebben az orgiában, amikor a demokraták együtt bújtak ágyba az ellenséggel, az volt, ahogyan a demokraták megszavazták Bush kabinetjének minden egyes tagját. Néhány kinevezett a szenátusban megkapta a demokraták egyöntetű támogatását. Még a nagyon vitatott John Ashcroft is összeszedett néhány demokrata voksot. Nem akadt egyetlen demokrata szenátor sem, aki igyekezett volna megakadályozni, hogy egy John Ashcroft-féle radikálist igazságügyi miniszterré nevezzenek ki – ellenkező esetben egy heves vérmérsékletű republikánus ezt biztos megtette volna. Ha jól emlékszem, Janet Reno volt Clinton harmadik igazságügyminiszter-jelöltje; az első kettőt elutasították, mert a republikánusokat megőrjítették a gyerekek dadáiról vallott nézeteikkel[128].
Ez a különbség; a demokratákból hiányzik a gerinc. Ők mindig meghátrálnak. Az ő oldalukon nincs egyetlen személyiség sem, aki vállalná a harcot az övéiért, mint ahogy azt a másik oldalon megteszi Tom DeLay vagy Trent Lott[129]. Azok a fickók nem pihennek, amíg nem győznek, az sem számít nekik, hogy hány halott marad a terepen.
Manapság a demokrata az, aki republikánus szeretne lenni – nem több. Ezért javaslok egy cselekvési irányt: egyesüljenek a republikánus párttal. Akkor továbbra is azt tehetnék, amit mindkét párt nagyon jól csinál – képviselhetik a gazdagokat –, ráadásul megtakaríthatnának egy csomó pénzt, ha összevonnák a személyzetet és főhadiszállásukat egyetlen kemény erős csatagéppé, amely a felső 10 százalékért küzdene.
Mi lenne jó ebben az egyesülésben? Hát az, hogy a dolgozó embereknek végre meg kellene alakítaniuk a saját pártjukat ebben az országban! Az lenne a második párt a kétpártrendszerben. Annyi lenne csak a különbség, hogy az a párt bennünket, a 90 százalékot képviselné.
Hogy felgyorsítsuk a folyamatot, ajánlatot teszek a demokratáknak és a republikánusoknak: személyesen, a saját zsebemből fizetem azokat a jogi költségeket és más díjakat, amelyek a Szövetségi Választási Bizottsághoz benyújtandó okmányok elkészítéséhez szükségesek, hogy a pártegyesülés hivatalos legyen. Létrejön a vadonatúj Demokrata-Republikánus Párt! Személyes ajándékom az, hogy a demokraták megtarthatják maguknak az őket jelképező szamarat is, amelyet keresztezhetnek a republikánusokat képviselő elefánttal[130]. Az lesz ám az igazi élvezet!
Ezért kérem, hogy a demokrata párt vezetői adják át a párt South Lapital Street 430. alatti washingtoni székházának kulcsait nekem (vagy bárki másnak, aki a kulcsokért felelős akar lenni, mert én valószínűleg elveszítem őket). Kétszázmilliónál többen vagyunk, akik szeretnénk már egy igazi kétpártrendszert látni (vagy három pártit, vagy négy pártit – hé, nagy ország vagyunk), ahol az egyik párt azért harcol, hogy üzleti költségként leírhassa adójából a hátsó teniszpályát, a másik meg azért, hogy ha beteg valaki, akkor joga legyen orvoshoz menni. Ennyire egyszerű.
Ha a jelenlegi demokrata pártvezetés nem hajlandó átadni nekem a kulcsokat, akkor pert szándékozom indítani csalás és a védjegybitorlás miatt mindazok nevében, akik valaha is a demokratákra szavaztak. Az úgynevezett "demokraták" ugyanis jelenleg a republikánusokat személyesítik meg, és ezzel megtévesztik azokat a polgárokat, akik pénzt, időt és szavazatot adtak nekik. Olyan bírósági végzést szeretnék kapni, amely eltiltaná őket a demokrata szó használatának folytatásától, ha nem kapcsolják össze a republikánus szóval.
Mi, többiek pedig ezek után továbbléphetünk. Saját pártunkat hívhatjuk Új Demokratának vagy Zöld Demokratának, esetleg Potyasör Demokratának. Ezt majd a bizottságban később kidolgozzuk.
(Azok az olvasók, akik szeretnék nekem megspórolni a perköltséget, megígérhetnék nekem, hogy kiszavaznak minden áldemokratát, és voksaikat azoknak a becsületes jelölteknek adják, akik minden ellen harcba szállnak, amiért a republikánusok kiállnak.)
Eközben azoknak a demokrata tisztségviselőknek, akik túl akarják élni a közelgő politikai mészárlást, adnék egy tanácsot: mondják fel a másodállásukat ebben a versenyben. Ez az utolsó bérmentes tanácsom annak a pártnak, amely a középiskolámból kilenc fiút küldött sírba Vietnamban.

Ideje megszabadulni ezektől
a "demokratáktól"

Ebből a listából kiderül, milyen távol kerültek demokrata képviselőink a haladó politikai céloktól. A zárójelben szereplő százalék azt mutatja, az illető milyen arányban szavazott a liberális törvények ellen és a republikánusok mellett. (Forrás: Americans for Democratic Action, a 2000. év szavazási jegyzőkönyvei alapján.)

Az Egyesült Államok képviselőháza
Ralph M. Hall, Texas (80%-ban a republikánusokkal szavazott)
Ken Lucas, Kentucky (75%)
Christopher John, Los Angeles (75%)
Jim Traficant, Ohio (70%)
Marion Berry, Arizona (65%)
Bud Cramer, Alabama (65%)
Ronnie Shows, Mississippi (65%)
Jim Barcia, Michigan (60%)
Ike Skelton, Missouri (60%)
William O. Lipinski, Illinois (55%)
Tim Roemer, Indiana (55%)
Adam Smith, Washington (55%)
Charlie Stenholm, Texas (55%)
John Tanner, Tennessee (55%)
Gene Taylor, Mississippi (55%)
Sanford D. Bishop Jr., Georgia (50%)
Allen Boyd, Florida (50%)
Gary Gondit, Kalifornia (50`%)
David Phelps, Illinois (50%)
Leonard Boswell, Iowa (45%)
Jerry Costello, Illinois (45%)
Tim Holden, Pennsylvania (45%)
Paul E. Kanjorski, Pennsylvania (45%)
James H. Maloney, Connecticut (45%)
Michael R. McNulty, New York (45%)
Bob Clement, Tennessee (40%)
Bob Etheridge, Észak-Karolina (40%)
Harold Ford, Tennessee (40%)
Bart Gordon, Tennessee (40%)
Collín C. Peterson, Minnesota (40%)
Max Sandlin, Texas (40%)
Shelley Berkley, Nevada (35%)
Peter Deutsch, Florida (35%)
Mike Doyle, Pennsylvania (35%)
John J. LaFalce, New York (35%)
Frank Mascara, Pennsylvania (35%)
Carolyn McCarthy, New York (35%)
Dennis Moore, Kansas (35%)
Solomon P. Ortiz, Texas (35%)
Loretta Sanchez, Kalifornia (35%)
Bart Stupak, Michigan (35%)
Brian Baird, Washington (35%)
Lois Capps, Kalifornia (30%)
Eva Clayton, Észak-Karolina (30%)
Cal Dooley, Kalifornia (30%)
Barry Hill, Indiana (30%)
Darlene Hooley, Oregon (30%)
Jay Inslee, Washington (30%)
William J. Jefferson, Los Angeles (30%)
Jim Moran, Virginia (30%)
Nick Rahall, Nyugat Virginia ((30%)
Vic Snyder, Arizona (30%)
John Spratt, Dél-Karolina (30%)
Ellen Tauscher, Kalifornia (30%)

Szenátus
Zell Miller, Georgia ( 100%-ban a republikánusokkal szavazott)
John Breaux, Los Angeles (50%)
Danile Inouye, Hawaii (40%)
Max Cleland, Georgia (30%)
Blanche Lincoln, Arizona (30%)

Sebezhető republikánusok

A kongresszus alábbi republikánus tagjait nagy valószínűséggel le lehet győzni, ha erős és igazi demokrata jelölt indul ellenük:

Szenátus
Wayne Allard, Colorado
Susan Collins, Maine
Pete Domenici, Új-Mexikó
Tim Hutchinson, Arizona
Mitch McConnell, Kentucky
Bob Smith, New Hampshire
Gordon Smith, Oregon
Ted Stevens, Arkansas
Strom Thurmond, Dél-Karolina

Képviselőház
Shelly Moore Capito, Nyugat-Virginia
Mike Ferguson, New Jersey
Melissa Hart, Pennsylvania
Steve Horn, Kalifornia
Mark Kennedy, Minnesota
Doug Ose, Kalifornia
Charles (Chip) Pickering, Mississippi
Mike Rogers, Michigan
Rob Simmons, Connecticut
Heather Wilson, Új-Mexikó

tizenegy
A nép imája

Azt hiszem, Aquinói Szent Tamás mondta egyszer, "A saját ürülékednél semmi sem tudatosítja jobban benned, hogy mennyire bűzlesz."
Nancy Reagan 2001 júliusában napi 24 órán át őrködött férje betegágyánál. Michael Deaverrel és Kenneth Dubersteinnel, Reagan egykori embereivel személyes üzenetet küldött Washingtonba George W. Bushnak és a republikánusok vezetőinek.
A pártot megosztotta az őssejttudománnyal kapcsolatos vita. Ennek a fejlődésben lévő tudományágnak az a lényege, hogy az embriókból kiemelhetők az őssejtek, amikkel kezelni lehet idős emberek olyan betegségeit, mint az Alzheimer-kór (amely Ronald Reagan exelnököt is elérte), de gyógyítható velük más halálos betegség is. Az abortuszt mániákusan ellenzők (köztük Reaganék és Bushék is), akik évtizedeken át irányították a pártot, követelték az embriókkal kapcsolatos kutatások befejezését, tekintet nélkül az élők szenvedéseire.
W. hajlott a kutatások betiltására, és azzal érvelt a nyilvánosság előtt, hogy ő a halott embriókban is élő kisbabákat lát. Azt hiszem, attól félt, hogy a nők majd rohannak megtermékenyíttetni petesejtjeiket, embriókat nyernek, jöhet a gyors abortusz, és el lehet adni az embriókat kutatási célokra. Ilyen a képzeletviláguk azoknak a konzervatív tökfejeknek, akik ma az országunkat irányítják.
Most azonban előléptek a normálisabb lököttek is: több konzervatív – Tommy Thompsontól Connie Mackig – helyeselte az őssejtekkel kapcsolatos kutatásokat, és kijelentette, hogy annak az égvilágon semmi köze az emberi élet elvételéhez. A média egyszerre tele lett az ügy miatt kirobbant konzervatív lázadásról szóló történetekkel. A "Jog az Élethez" mozgalom is beszállt a harcba, és igyekezett észérveket felsorakoztatni.
W. látszólag hajthatatlan volt, nem érdekelték az érvek, többet foglalkozott a brit kormányfő által használt fogpasztamárkával, mint az abortusszal kapcsolatos álláspontjának esetleges megváltoztatásával.
Ekkor jött az üzenet Nancytől. A már-majdnem-özvegy arra kérte Busht, hogy módosítson véleményén, hagyja jóvá, támogassa, finanszírozza az őssejtkutatásokat, sőt álljon a harc élére. A kutatás ugyanis – üzente hírnökeivel Bushnak – megmenthetné Ronnie-t, vagy az Alzheimerben, Parkinsonban és más rémes betegségben szenvedő majdani Ronnie-k életét. Nancy az elmúlt néhány évben már módosított az abortusszal kapcsolatos véleményén, de most először állt a nyilvánosság elé, és jelentette ki: nem, az embrió nem emberi lény.
Ettől a pillanattól kezdve az egész játéktér átrendeződött. A központi irodából kiadták a jelszót: "A francba az embriókkal! Mentsük meg Gippert[131]!" Láss csodát, Bush elvei gyorsabban tűntek el, mint Condit-gyakornoka[132]. Jött az üzenet a Fehér Házból, hogy "bizonyos típusú" őssejtkutatásokkal nincs semmi baj. Bush szerepelt a tévében, de ki nem ejtette volna a száján azt, hogy az embrió emberi lény. Miután évtizedekig sulykolták belénk, hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik, most ugyanazok a személyiségek, akik a szemétdombra vetették a nők abortuszhoz való jogát, azt szajkózták, hogy a "meg nem született bébik" tulajdonképpen csak halott embrionikus szövetek – amelyek azonban pár évig még életben tarthatnak néhány gazdag embert!
Republikánus nagyfejűek az egész országban csatlakoztak a több őssejtkutatást követelő felhíváshoz. Orrin Hatch[133] vezette a kórust, aki kijelentette: "Nem az emberi élet elpusztításáról van szó, hanem éppen annak megkönnyítéséről." Még Strom Csak Erőszak Vagy Vérfertőzés Esetén Thurmond[134] is egyetértett. "Az őssejtkutatás alkalmas lehet olyan betegségek kezelésére és gyógyítására, mint a sclerosis multiplex, az Alzheimer- és a Parkinson-kór, a szívbetegségek, a rákok különböző típusai és a cukorbaj… Engem lelkesít ez az úttörő tudomány, és támogatom, hogy a kutatást szövetségi alapokból finanszírozzák" – mondta az idős ember, nem is annyira önzetlenül, hiszen a lánya cukorbeteg.
Nincs bájosabb egy rezzenéstelen arcú jobboldali képmutatónál. Egész életüket azzal töltik, hogy mindenki más életét megkeserítsék, de abban a pillanatban, ahogy egy kis gond kopogtat az ajtajukon, azt mondják: "Pokolba a hittel – eredményeket akarok!" Éveken át minden energiájukat arra fordítják, hogy megnehezítsék a feketék, a lányok vagy a pasasok életét, akik csak előbbre akarnak lépni vagy szemernyi méltóságot követelnek maguknak. De abban a pillanatban, amikor az ő családjuk egyik tagja kerül bajba, akkor – "jobban tennéd, ha kitérnél a gyerekem útjából, fickó!" – a helyzet különleges!
Reagan, Bush, Cheney és az egész Lott-féle banda mind felelősek az elmúlt évtizedek kegyetlen törvényhozásáért, amelynek célja a szegények megbüntetése, az egészségügyi gondokkal (kábítószerfüggés) küszködők bebörtönzése vagy az Amerikában illegálisan tartózkodó, elkeseredett emberek jogfosztása volt. Ha azonban ők kerülnek elkeserítő helyzetbe, feltámad bennük Szent Ferenc együttérzése és Teréz anya könyörülete.
A gazdagok és a hatalmasok életük küldetésének tartják levegőnk szennyezését, vizünk mérgezését, a mi kifosztásunkat, és még azt is lehetetlenné teszik, hogy segítséget kérjünk az ügyfélszolgálati ablaknál. De ha tetteik következményei rájuk szállnak vissza, akkor nem ijednek meg, hanem segítség után néznek.
Azt mondanám, hogy jól van ez így. Reméljük, mindent megkapnak, amit csak akarnak. Ha személyes tragédia kell ahhoz, hogy észhez térjenek, ám legyen. Hiszen hiába van hét fürdőszobás házuk, hiába tele a garázsuk Bentleyvel, ők is olyanok, mint mi vagyunk: emberi lények. Ha pedig szeretteik közül fekszik valaki az ágyon, aki állandóan benedvesíti pelenkáját, telepisili a designos ágyneműt, motyog, mint aki megbomlott, és akinek az ellátására szánt pénzt éppen most csökkentették a szövetségi költségvetésben – nos, ilyenkor a gazdag és a szegény, a sebzett arcból folyó genny és minden egyformának látszik.
Így aztán, hála Ronald Reagan balszerencséjének, mégis megkezdhették a szövetségi költségvetésből finanszírozott őssejtkutatást – még az is lehet, hogy megtalálják az Alzheimer-kór vagy valami ismeretlen betegség gyógymódját. Csak gondolkodj el egy percre. Erre van szükség manapság, hogy egy felelősségteljes tudományos kutatás pénzt kapjon. A mi szeretett exelnökünk, aki nők millióinak tette tönkre az életét, mert azt hitte, hogy az embriók mind piciny gyerekek, most súlyos bajba került – és csak azért, mert a konzervatívok tömegei őt szentnek tekintik, amerikai átlagemberek milliói kapnak végül enyhülést a szenvedéseikre?
Ez a jelenség – a gazdagok mindig hangot váltanak, ha ők válnak áldozattá – mindenütt előfordul. New Yorkban Rudolph Giuliani republikánus polgármester éveken át ellenezte, hogy a város fizesse a nem biztosított gyerekek egészségügyi ellátását. Hirtelen azonban megváltoztatta a véleményét – miután rákos lett. "El kell ismernem – magyarázta a megtört Giuliani a sajtónak –, hogy amióta rákos lettem, egy sor dolgot egészen más megvilágításban látok."
Vagy vegyük a Nagy Dick Cheneyt. Ő csendben útját állja minden melegek elleni kezdeményezésnek, amely esetleg a Fehér Házból indulhatna ki. Miért? Mert a lánya leszbikus. Vajon hol állna ebben az ügyben Dick Cheney, ha egyik családtagja nem lenne meleg? Valószínűleg nem messze attól a wyomingi úton, ahol egy út menti kerítésre feszítve, félholtra verve hagyták meghalni Matthew Shepardot[135]. Ezek a meleg legénykék és leszbikus tündérkék egész máshogy néznek ki, ha a saját ágyékodból származnak. Azon a napon, amikor lánya előállt a nagy titokkal, Dick Cheney legalább egy napra biztos megszűnt republikánus nagyfejűnek lenni, és emberi lényhez, apához méltóan reagált. Ha érzékeny pontodon találnak el, nagyon nehéz seggfejként viselkedni.
Éppen ezért arra a következtetésre jutottam, hogy ebben az országban csak akkor reménykedhetünk a betegek megsegítésében, a diszkrimináció áldozatainak védelmében, a szenvedők életének jobbításában, ha eszeveszetten imádkozunk, hogy a hatalmon lévőket sújtsák a lehető legsúlyosabb betegségek, legnagyobb tragédiák és változások. Garantálhatom ugyanis, hogy mihelyt ők kerülnek sorra, mindnyájan úton leszünk afelé, hogy megmeneküljünk.
Erre gondolva írtam egy imát, hogy siettessem a szükséget szenvedők felépülését, és kértem Istent, hogy minden politikai vezetőt és korporációs nagykutyát sújtson valamilyen halálos kórral. Tudom, nem szép dolog arra kérni Istent, hogy hozzon bajt mások fejére, de szeretnék Rá úgy gondolni, hogy nemcsak könyörületes és igazságos, de iróniája is rendkívüli módon fejlett. Gondolom, ő maga is szeretné, ha egy csöppnyi bánat felhőzné be mindazok arcát, akik bántották az ő bolygóját és az ő gyermekeit.
Ezért megírtam az Imádkozom, hogy sújtsd a gondtalanokat annyi csapással, amennyivel csak bírod című imámat. Végül is a történelem arra tanított bennünket, hogy Isten is szeret időről időre odavágni egy jó nagyot – és ki a legérdemesebb erre a csapásra, ha nem a Hülye Fehér Ember típusa, aki ránk hozta ezt a zűrzavart.
Kérlek, mondd el ezt az imát minden reggel velem együtt, de lehetőleg még a NYSE nyitó csengője előtt[136]. Nem számít, milyen vallású vagy, az sem, ha nincs is vallásod. Ez az ima minden megkülönböztetéstől mentes, hordozható, és még persely sem kell hozzá.
Afrika fele AIDS-ben haldoklik. Amerikában 12 millió gyerek nem kapja meg az élelmet, amire szüksége lenne. Texasban még mindig ártatlanokat végeznek ki. Ne pocsékold az időt. Hajtsd le a fejed, és csatlakozz most hozzám…

Ima a gondtalanok megbüntetéséért

Édes Uram (Istenem/Jahve/Buddha/Bob/Senki)!
Esedezünk Hozzád, ó, Te könyörületes, hozz enyhülést azoknak, akik ma olyan ok miatt szenvednek, amit Te, a Természet vagy a Világbank megfelelőnek ítéltetek. Jól tudjuk, Mennyei Atya, hogy nem vagy képes minden beteget egy csapásra meggyógyítani, mert akkor kiürülnének a kórházak, amelyeket a jó nővérek a Te nevedben alapítottak. És megnyugszunk abban is, hogy Te, Minden Dolgok Tudója, nem tudsz elbánni a világ minden gonoszával, mert akkor biztosan elveszítenéd a munkahelyed.
Ezért inkább arra kérnénk, Édes Úr, hogy sújtsd a képviselőház minden egyes tagját szörnyű és gyógyíthatatlan rákkal az agyán, a péniszén és a kezén (nem feltétlenül ebben a sorrendben). Kérünk, Szerető Atyánk, hogy minden déli szenátor váljék kábítószerfüggővé, és ébredjen arra, hogy életfogytig börtönben csücsül. Esedezünk Hozzád, hogy minden egyes szenátor gyermekét a hegyvidéki időzónában változtasd meleggé. Kényszerítsd a keleti szenátorok gyermekeit tolószékbe, a nyugati szenátorok gyermekeit pedig közösségi iskolákba. Könyörgünk Hozzád, a Legkönyörületesebbhez, hogy miként sóbálvánnyá változtattad Lót feleségét, változtasd a gazdagokat koldussá és hajléktalanná, töröld el minden megtakarításukat, vagyonukat és részvényalapjukat. Vedd le róluk hatalmi pozícióikat, és igen, engedd, hogy a völgyön át sétáljanak be a segélyhivatal sötétjébe. Ítéld őket a hamburgersütők és a díjbeszedők elöl bujkálók életére. Engedd, hogy hallják az ártatlanok sirámait, akik a repülőgép 43. sorának középső ülésén ülnek, és engedd, hogy érezzék a tályogos, rothadó fogak csikorgását, miként az a 108 millió ember érzi, akinek nincs fogorvosi biztosítása.
Mennyei Atya, imádkozunk, hogy minden fehér vezető (különösen azok, akik a Bob Jones Egyetemen végeztek), aki úgy hiszi, hogy a fekete bőrű embereknek manapság jól megy a soruk, ébredjen ágyában holnap reggel olyan fekete bőrrel, amilyen fekete csak egy hosszú luxuslimuzin lehet, hogy ekképpen végre élvezhesse egy amerikai fekete bőrű létezése bőséges gyümölcseinek minden gazdagságát.
Alázatosan kérjük, hogy Te felkent híveid, a Római Katolikus Szentegyház püspökei legyenek sújtva petefészekkel, nem kívánt terhességgel és egy tájékoztató füzetecskével a terhességmegelőzés peteéréses módszeréről.
Végül, Édes Úr, felkérünk Téged, hogy úszasd át Jack Welchcsel[137] az általa beszennyezett Hudson folyót, kényszerítsd a hollywoodi nagykutyákat, hogy a saját filmjeiket nézzék, nézzék, és megint csak nézzék. Intézd el, hogy Jesse Helms[138] szenátort szájon csókolja valaki a saját neméből, kapcsold néma üzemmódba Chris Matthewst[139], préseld ki a levegőt – de gyorsan ám – Bill O'Reillyből, és égesd hamuvá azokat, akik felelősek azért, hogy egyesek az én irodámban dohányoznak. Ja, és Uram, engedj szabadjára dühödben egy egész raj sáskát, hadd leljenek fészekre a nagy Mississippi államból származó szenátusi kisebbségi vezető parókájában.
Bárcsak hallanád az imáinkat, és meghallgatnád őket, ó, Királyok Királya, ki ott trónolsz a magasban, és figyelsz bennünket, amennyire csak Te tudsz figyelni, tekintettel arra, hogy milyen széltolók is vagyunk mi mindannyian. Adj nekünk könnyebbséget nyomorúságunkban és szenvedésünkben. Tudjuk, hogy azok az emberek, akikre Te lesújtasz, gyorsan cselekednek majd, hogy megszabaduljanak balszerencséjüktől, így megszabadíthatnak bennünket is a miénktől.
Ekképpen imádkozunk hozzád, az Atya, a Fiú és a Szentlélek-Aki-Kísértet-Volt nevében. Ámen.

tizenkettő
Tallahassee-i
sejehaj

Be kell vallanom valamit.
Én vagyok a felelős George W. Bush "elnökségéért". Én, Michael Moore. Én meg tudtam volna akadályozni az egészet.
Rengeteg embert feldühítettem, az ország pedig rémes állapotban van.
Ezért rejtőzködöm.
Ezt az epilógust valahol a negyvennegyedik szélességi fok mentén, Észak-Michigan erdeiben, a bunkeremben írom. A helyiek azt mondják, hogy pontosan az Északi-sark és az Egyenlítő között vagyok, de nekem úgy tűnik, mintha még a semmitől is millió mérföldre lennék.
Már nem gondolkozom azon, hogy miként menthetnénk meg az országot vagy a bolygót – egyetlen gondom, hogy a saját búbánatos fenekemet mentsem.
Minden Tallahassee-ben kezdődött. Tallahassee, Florida. Igen, az a Tallahassee.
Jelenlétemnek Florida állam fővárosában semmi köze nem volt a 2000-es választásokat követő harminchat napos médiacirkuszhoz. Arra az ócska csetepatéra azoknak volt szükségük, akik egy ideje nem kapták meg a Monica[140]-adagjukat, és nagyon kellett már nekik a nemzeti feslettség valami jóval rondább megnyilvánulása, mint amilyen Newt Gingrich házassága is volt[141]. De nem ez vitt engem Tallahassee-be.
Már 15 nappal a választások előtt Tallahassee-ben voltam. Amire nem számítottam, az a hajnal előtti találkozó volt Florida kormányzójával, Jeb Bushsal. Csak mi ketten, Tallahassee belvárosának sötét utcáján, testőrei a közelben ődöngtek, készen arra, hogy bármelyik pillanatban megegyenek reggelire.
Azért mentem Floridába, hogy megpróbáljam megakadályozni fivérét a választási győzelemben, hogy elhárítsam a láthatáron felderengő katasztrófát, hogy megverjem az ellenséget. Még húsz másodperc, Tallahassee!
A misszió kudarcra volt ítélve.
Tetteim miatt már nem is tudom, hogy kitől féljek jobban – azoktól az olajosoktól, akik az Amerikai Egyesült Államokként ismert korporációt igazgatják az Ovális Iroda mélyéről, vagy az eltévelyedett liberálisoktól, akik azért követelik a fejemet, mert azt hiszik, hogy én eszeltem ki a Nader-kapmányt, és hogy én… én… én…
Oké! Rendben van! Ez az igazság! Én voltam. Igen, én! Én! Én! Az egész az én hibám! Hogy mit képzeltem? Tényleg annyira akartam találkozni Susan Sarandonnal? Ó, istenem, bocsáss meg, tönkretettem az egész országot. Ama idealisták és könyvelők pszicho-nemzetét, akik csak jogot akarnak szerezni arra, hogy vezethessék Chevy Blazerüket a gyümölcsfákkal borított lankákon. Akik csak azt szeretnék megtudni egy napon, hogy mi a különbség a "részben felhős" és a "részben napos" idő között. Akik csak a mobiljukhoz akarnak olyan beszélgetési csomagot, amelyben csúcsidőben is elég ingyen perc van ahhoz, hogy fogadják gyermekük hívását az iskolából, aki a mamit vagy a papit akarja, hogy azonnal hívja fel a CNN-t, és kezdjen tárgyalásokat a forgatási jogokról egy valóban dögös anyag elkészítésére arról a lövöldözésről, amelyik éppen most történik a büfének nevezett mészárszékben.
Valamiért úgy képzelem, hogy képes vagyok túljárni a Halliburton és az Enron verőlegényeinek az eszén. (A két céget most "az alelnök különleges munkatársaiként" emlegetik.) Őket majd feltartóztatjuk, karanténba zárjuk, és hamarosan megkapják a magukét.
De semmiféle bűnbánat nem lesz elég a Gorestapo[142] lecsillapításához, akik joggal háborodtak fel azon, hogy emberüket kizárták abból a hivatalból, amelyet pedig megnyert. Fortyognak a dühtől. Azt kell mondanom, hogy még soha sem láttam a liberálisokat ilyen dühösnek, mióta… mióta… nos, nem hiszem, hogy a liberálisok valaha is felizgatták volna magukat bármiért! Végül is, ők nem olyanok, mint a keresztény jobboldal, amely – oldalán Istennel és az őrültséggel – mindig megszerzi magának, amit akar.
De most a liberálisok végre egyetértenek egy dologban: Ralph Nadert hibáztatják – és engem! De miért engem? Hiszen ők nem is ismerik az egész történetet! Ralph Nader engem 1988-ban kirúgott – az utcára tett, egy fillér nélkül.
Túlélésem érdekében, és mert védeni akarom azokat, akiket szeretek, meg hogy eljuttassam az általam megírt könyvet ama szerencsésekhez, akik meg is találják majd a nemzeti pankrátor-hőseinktől származó kötetek között, elvonultam az erdő mélyére a laptopommal és az iránytűmmel, hogy a Természet szándékai szerint a földből éljek. Most lekopogom végső gondolataimat, abban a reményben, hogy azokból valamilyen tanulság azért levonható.
A múlt héten, amikor Detroitban átszálltam egyik repülőgépről a másikra, odajött hozzám egy pasas, széles mosollyal az arcán. Kezet nyújtott, és így üdvözölt: "Mindenki azt mondja, hogy maga egy seggfej, ezért hát látni akartam!" Azzal megfordult, és elrohant, a válaszomat már nem is hallotta: "Mindenkinek igaza van!"
Egész Michigan állam ilyen emberekkel van tele. Őszinték és udvariasak. Éppen olyanok, mint a levél, amelyet ma kaptam, és amely hasonlatos a mostanában kapott leveleimhez:
"Kedves Barom – olvasom. – Remélem, elégedett vagy azzal, amit műveltél. Miattad és Ralph Nader miatt mindannyian arzénes vizet fogunk inni, mielőtt még feleszmélünk. Tégy nekünk egy szívességet: dögölj meg."
Válaszolhattam volna neki, hogy Ralph Nader semmiért sem felelős, legfeljebb csak azért, mert szavazásra ösztönözte új szavazók millióit. Ő volt ugyanis az egyetlen jelölt, aki elmondta az igazságot arról, mi folyik ebben az országban. A demokraták kormányozta 1990-es években a gazdagok úgy viselkedtek, mint a banditák. Egyáltalán semmit sem tettek, hogy enyhítsenek az egészségügyi biztosítással nem rendelkező 45 millió amerikai gondjainak enyhítése érdekében. Nem változott az éhbérnek számító 5,15 dolláros órabér sem.
Elmondhattam volna neki, hogy mivel Ralph Nader ott volt a jelöltek között Washington államban, annak a 101 906 polgárnak a többsége, aki Ralph Naderre szavazott, egyben a demokraták szenátorjelöltjére voksolt. Hála Nader szavazóinak, Maria Cantwell lett Washington állam új szenátora, mindössze 2229 szavazatnyi többséggel. Ha azért hibáztatod Nadert, mert Floridában szavazatokat vett el Gore-tól, akkor azt is el kell ismerned, hogy új szavazatok ezreit szerezte meg, amelye; elegendőek voltak Cantwellnek a győzelemhez, így a demokratáknak is ahhoz, hogy döntetlent szerezzenek a szenátusban. És amikor már kialakult az egyenlőség, egy vermonti szenátor rájött, mekkora hatalom van a kezében – amit arra használt fel, hogy a republikánus pártból való kilépésével a demokratákat juttatta többségbe a szenátusban. Mindez nem történhetett volna meg Nader nélkül.
Emlékeztethettem volna a levélírót arra is, hogy kik azok az emberek, akik elvették Gore-tól a jogosan megszerzett választási győzelmet: a Legfelsőbb Bíróság öt bírája a felelős érte, akik nem engedték meg, hogy minden szavazatot összeszámoljanak.
Arra is rámutathattam volna, hogy Gore soha nem kerül ilyen zűrbe, ha a saját államában megszerzi a győzelmet, vagy ha nyer Clinton államában, vagy ha egyértelműen győz a három televíziós vita közül legalább egyben. Gore-nak mindez nem sikerült, ezért került kínos helyzetbe. Becsületére legyen mondva, ő legalább nem Ralph Nadert hibáztatta – hanem a cipzárat Clinton nadrágján!
Válaszolhatnék barátságos levélírómnak, és mindezt közölhetném vele is, de nem teszem. Ehelyett szeretnék elmondani egy történetet, amit eddig csak néhány közeli barátomnak meséltem el. A történet arról a tizennégy óráról szól, amit eltöltöttem pokolban, amelyet úgy is hívnak, hogy Tallahassee.
Kerülöm Floridát. Olyan ragacsos és nedves, hogy állandóan magaddal kell hurcolnod egy tekercs papírtörölközőt, hogy szárazon tartsd magad. Az állam tele van bogarakkal és moszkitókkal. Kicsi kubai gyerekeket rabolnak ott, és nem engedik vissza őket a papájukhoz. Aztán ott van még Disneyland. No meg Gloria Estefan[143]. A West Palm Beachen Kennedyk rohangálnak frissen váltott alsóneműjükben. Nem is szólva a hurrikánokról, Bebe Rebozóról[144], Ted Bundyról[145], Anita Bryanről[146], a mocsarakról, az olcsó fegyverekről és a National Enquirer-ről[147]. Gyűlölöm Floridát.
És mégis, mélyen a bensőmben valami arra ösztökélt, hogy a novemberi választások közeledtével elmenjek oda.
Felkértek, hogy tartsak előadást a Floridai Állami Egyetemen egy diákszervezet gyűlésén. Először elfogadtam a meghívást, de később a filmem forgatása miatt le kellett mondanom.
Az idő tájt Al Gore-nak nem sikerült megnyernie a harmadik és egyben utolsó televíziós vitát George W. Bushsal szemben. Ahonnan én származom, ott egy vitában mindig az okos fickó győz, a buta pedig veszít. Tényleg, ilyen egyszerű. De most nem így történt. Nem hittem a szememnek. Egyértelmű volt: Al Gore minden tőle telhetőt megtesz, hogy elveszítse a választásokat.
Visszahívtam a floridai egyetemet Tallahassee-ben, és megkérdeztem tőlük, érvényes-e még a meghívásuk. Megnyugtattak. Kijelöltük az előadásom időpontját a következő hétre, éppen két héttel a választás napja előtt. Sajtótájékoztatót is tartottam volna az állami médiumoknak, és kiadtam volna egy közleményt.
Mondani akartam valamit Ralph Naderről.
Elég bonyolult a kapcsolatom Ralphfal. Még a nyolcvanas években dolgoztam az irodájában. Akkor adott állást, amikor munkanélküli voltam, és nagylelkűségét soha nem fogom elfelejteni.
A második emeleten, Ralph irodája mellett volt a szobám: ott készült a szerényen csak Moore's Weeklynek[148] nevezett sajtófigyelő kiadványom. Akkor kezdtem forgatni azt az anyagot is, amiből később a Roger & Me lett.
Minden rendben volt addig a napig, amíg alá nem írtam a szerződést egy kiadóval a General Motorsról szóló könyv megírására. Amikor Ralph meghallotta jó szerencsém hírét, hát… nem kínált meg 50 dolláros szivarral.
– Mi tesz téged alkalmassá arra, hogy könyvet írj a General Motorsról? – kérdezte.
Tudni akarta azt is, hogy milyen jogon készítek én filmet, miért töltök több időt Flintben, mint Washingtonban, és miért nem adom ki rendszeresebben a hírlevelet.
Végül lepillantott rám. Sajnálkozva megcsóválta a fejét.
– Flintből még csak származhat egy Mike, de Mike-ból nem csiholhatsz ki szikrát – mondta gúnyosan.
Kérte, hogy csomagoljak, és távozzak.
Össze voltam törve. Találtam egy helyet, ahol foglalkozhattam a filmmel, és folytattam a munkát. Amikor a Roger & Me-t bemutatták, felhívtam Nadert, hogy tudtára adjam, nem neheztelek rá, és hogy biztosítsam őt támogatásomról, felajánlottam a washingtoni bemutató bevételét a terveihez. Elutasította, sőt egyik társával együtt jól lehordtak a The New York Timesban. Megint össze voltam törve. Két összetörettetés, vettem az üzenetet. A következő nyolc évben nem beszéltem vele.
A kilencvenes évek vége felé úgy gondoltam, ideje lenne már felhívni (bizonyára nem kaptam elég visszautasítást az életemben). Meghívtam őt és barátait a legújabb filmem bemutatójára. Eljöttek. Álltam a mozi hátuljában, figyeltem Ralphot: jól érezte magát, jót nevetett. Végül rávettem, hogy álljon ki a közönség elé egy meghajlásra, amit hangos, lelkes taps fogadott. Kifelé menet átkaroltam. Ralph nem egy ölelkezés típus, és ami azt illeti, én sem vagyok az. Azt hiszem, a moziban láttam a mozdulatot, és tetszett.
Két évvel később a verandán ültem Michiganben, és a saját dolgaimmal foglalkoztam, amikor Ralph telefonált, és kérte, hogy támogassam a nyilvánosság előtt jelöltségét az Egyesült Államok elnökének tisztére. Igyekszem nem támogatni politikusokat, mert általában csuszamlósak, ronda a hajuk, és két mondatot sem tudnak elmondani anélkül, hogy hazudnának. Ralph nem ilyen, ő csak egy különc zseni. Másképpen szólva: nem elnöki anyagból van gyúrva. Már 1996-ban is feltétette a nevét a jelölőlistára, de utána gyakorlatilag egyáltalán nem kampányolt. Ezzel alaposan cserbenhagyta mindazokat, akik mögé álltak. Vajon ezúttal komolyan gondolja? Igen, mondta, ezúttal véresen komoly a dolog. Jó sok pénzt akar szerezni, vállalta, hogy elmegy mind az ötven államba, állandó, teljes munkaidőben foglalkoztatott stábja lesz. Megfogták az isten lábát!
Be akartam fejezni a beszélgetést, hogy folytathassam a semmittevést. Nem akartam belemászni ebbe a felhajtásba, mert tudtam, mi lesz a vége. De mit tehettem? Csináljak úgy, mintha az országban remekül mennének a dolgok? Higgyek a két nagy párt valamelyik jelöltjének, akiket ugyanazok a nagyfejűek finanszíroznak, akikkel a filmjeim miatt is állandó harcban állok? Ücsörögjek Michiganben, és etessem a mókusokat?
Nem tudtam cserbenhagyni Ralphot. Ő sem hagyott engem cserben régebben, és soha nem hagyta cserben az országát. Ha nem hallatta volna a hangját a választási kampányban, akkor számos, bennünket nagyon mélyen érintő kérdésről szó sem esett volna, a vitáról már nem is beszélve.
Úgy döntöttem, hogy mielőtt igent mondanék, írok egy személyes levelet Al Gore-nak, és adok neki egy esélyt: magyarázza meg nekem, hogy tekintettel a Clinton/Gore-korszak teljesítményre, miért is gondoljak én arra, hogy rá szavazzak.
Négyoldalas levélben válaszolt, olyanban, aminek az eleje és a vége személyesen neked szól, a köztes részt pedig a számítógép köpi a szemedbe. Megköszönte "provokatív" levelemet, és az általam már jól ismert álláspontját ismételgette. Bár én nyitott voltam, semmivel sem győzött meg arról, hogy ha végül ő jut be az Ovális Irodába, akkor valami mást látunk föle, mint addig. Felhívtam Ralphot, közöltem vele, hogy ott leszek a fedélzeten, egészen addig, amíg nem kell szürke öltönyt viselnem, csirketápszert ennem és bálnát kibeleznem.
Ralph kampánya során Molly Ivins[149] írását terjesztették, amely tanácsot adott azoknak, akik Naderre akartak szavazni, de nem akarták George W. Busht látni a Fehér Házban. Ha olyan államban élnek, ahol feltételezhetően vagy Bush, vagy pedig Gore győzhet nagy többséggel – magyarázta Ivins –, akkor használják szavazatukat üzenetként, és adják azt Ralph Nadernek. De ha olyan államban élnek, ahol szoros eredmény várható, akkor Gore-ra kell szavazniuk, hogy útját állják Bushnak. Én általában arra szavazok, akit a legjobb jelöltnek tartok, ahogy hetedik osztályban az állampolgári ismeretek órán tanultam. De számít, hogy én mit tudok?
Amúgy azt hiszem, a Nader-kampány stábjának zöme azt gondolta, amit én: ha Gore-nak sikerül feltörölni a padlót Bushsal a televíziós vitában, akkor a választás eldőlt. Ezért úgy kalkuláltunk, hogy szerzünk jó pár millió voksot Nadernek, és megmutatjuk a következő elnöknek, vagyis Al Gore-nak: nagyon sok amerikai nem akarja, hogy még inkább jobbra tolja a demokrata pártot. Azt hittük, ha Nader tekintélyes számú szavazatot kap, az talán visszafoghatja Gore ama választási ígéretének teljesítését, miszerint több pénzt akar adni a katonáknak, kevesebbet munkahelyteremtésre.
Hát igen, mi mindannyian igazi zsenik voltunk.

Jöttek a televíziós viták. Ralphot ebből kizárták, maradt tehát az amerikai népnek a háromszor kilencvenperces műsor, amelyekből kiderült, hogy Gore és Bush jobban egyetértenek egymással abban, amiben egyetértenek, mint amennyire nem értenek egyet abban, amiben nem értenek egyet. A második vita során mindketten kijelentették, hogy harminchét kérdésben megegyezik a véleményük. Megdöbbentő volt.
Gore elszúrta. Nem sikerült lelepleznie Bush tudatlanságát és ostobaságát. Nem sikerült önmagát külön felmutatni, hogy kinyilvánítsa a nemzetnek, mekkora különbség van kettejük között. Háromszor is esélyt kapott, hogy atomjaira zúzza a bután vigyorgó Bush fiút, és nem tudta megtenni! Üzenet az országnak: ha képes engedni a Juniornak, mi lesz akkor, ha az oroszokkal kerül egy szobába? Vagy a kanadaiakkal?
Megdöbbentettek a lehetséges következmények. Úgy tűnt, Gore veszíteni fog. Veszít a saját államában. Veszít Clinton államában. Csak öt nappal a választások előtt sikerült rávennie a nyugat-virginiai Robert Byrdöt, a szenátus demokrata doyenjét, hogy álljon ki mellette (ekképpen feláldozva Bushnak Nyugat Virginiát, a hagyományos demokrata erősséget). Ha Gore ezeknek az államoknak csak az egyikét megszerzi, már megvannak neki a Fehér Ház megszerzéséhez szükséges elektori szavazatok.
Gore kezdett összeomlani – a Nader-szavazók pedig menekültek, mint patkányok a süllyedő hajóról (bár kedves patkányok voltak, abból a puha, szeretnivaló fajtából). Ralph szavazói bázisa a felmérések szerint a felére csökkent, Úgy tűnt, nem kapja meg a szövetségi anyagi támogatáshoz szükséges 5 százalékot.
A Nader-központban teljes volt a felfordulás. Döntés született arról, hogy felhagynak az Ivins-tervvel, újabb kampánykörútra indulnak azokban az államokban, ahol Gore győzelme vagy veresége mindössze 1 százalékon múlik, és ezt a különbséget Ralph hidalná át. (Az ilyen államok némelyikében Nader a felmérések szerint elérte a 12 százalékos támogatottságot is.)
Merész, amolyan szemtől szemben stratégia volt, amely azt üzente a demokratáknak: "Ti cserbenhagytátok a híveiteket. Ti nem vagytok többé demokraták. Ideje, hogy megleckéztessünk benneteket." Nincs is jobb egy jó elfenekelésnél Nader igazgató úr kezei által!
Mindannyian tudjuk, a politikusok csak egyetlen dologtól félnek: hogy kiebrudalják őket gyakornokokkal teli, költségszámlával járó, helyes, szép kis irodájukból. (Valóban, és még attól is, hogy egyszer tényleg kapnak egy igazi állást.) Ha ezt nem lebegteted állandóan a fejük felett, akkor soha nem tanulnak meg viselkedni, soha nem hallgatnak ránk, soha nem kelnek fel reggel az ágyból, és nem mennek dolgozni. Ralph Nader volt az egyetlen reményünk, hogy rávegyük Gore-t, tegye azt, ami helyes.
Mindenki tudta, hogy az újabb kampányolás az ingadozó államok Gore-nak a választások elvesztését jelentheti, és Busht ültetheti a Fehér Házba. De ha azt látod, hogy a kormányzat, amelyre szavaztál, gyakrabban ért egyet a republikánusokkal, mint a hagyományos demokratákkal; ha látod, hogy megnehezítik a szegények életét, és lehetővé teszik a gazdagoknak, hogy a történelem legnagyobb orgiáját üljék; ha tudod, hogy a szülővárosom több munkahelyet veszített el Clinton/Gore nyolc éve alatt, mint Reagan/Bush tizenkét éve alatt, akkor íme a választási lehetőséged: azt akarod-e, hogy olyasvalaki dugjon meg, aki azt mondja, hogy téged meg fognak dugni, vagy azt akarod, hogy olyasvalaki dugjon meg, aki hazudik neked, majd megdug.
Elnézést kérek ezekért a szavakért, de valószínűleg még mindig ez a legfinomabb módja, ahogy elmagyarázhatom azt, hogy amerikaiak milliói (velem együtt) milyennek látták ezt a választást. Nem kell egyetértened, nem is kell szeretned, csak még egyszer el kell olvasnod a fenti mondatot, ha csak megközelítőleg is fel akarod fogni dühünk mértékét.
Tudom, rengeteg jó ember nem látott más lehetőséget, mint hogy a demokratákra szavazzon. Ők leginkább szerették volna, ha úgy dugják meg őket, hogy közben azt mondják nekik: "szeretlek", és nem úgy, hogy a következő négy évben a rájuk nehezedő vadállat arcába kell bámulniuk. Ismerem ezt az érzést. Mondd nekem, hogy szeretsz, utána már tehetsz velem bármit, akár ki is készíthetsz a The New York Timesban!
De a Gore-ral szemben vonakodó demokraták mégis a mi szövetségeseink voltak. Sokan ugyanazt akarták, amit mi, de másféle utat választottak. Nekem az volt a véleményem, hogy ha Bush győz, akkor ezekkel a jó szándékú demokratákkal kell együttműködnünk, ha meg akarjuk menteni a világot. Nem lett volna helyes, ha elküldjük őket a pokolba.
Azt mondtam a Nader-stábnak: emberek, nincs okunk, hogy leírjuk ezeket az embereket, ők a barátaink vagy a potenciális barátaink. Nekünk azok ellen kell harcolnunk, akik ellopták a demokrata nevet, a párt haszonlesőivel, a lobbistákkal és a pártsunyikkal, akik csak azért nem illeszkedtek be a republikánus pártba, mert nem voltak meg az eszközeik egy nemzeti erdő elpusztításához, ezer könyvtár bezáráshoz vagy az alultáplált városi gyerekek ingyen reggelijének elvételéhez.
Nagyon jó gyomor kell ahhoz, hogy ilyesmit tegyél, és még élvezd is a dolgot. Aki nem ezt csinálja, odaát kap munkát, a demokrata pártban.
Nekünk nem azokkal a szavazókkal volt bajunk, akik még mindig elszánt kötődést éreznek az úgynevezett "demokrata párt" iránt. Az a tény, hogy amerikaiak milliói még mindig reménykednek abban, hogy a demokraták jobban képviselik az érdekeiket, mint a republikánusok, inkább a mi kudarcunkat jelzi: képtelenek voltunk rá, hogy szemléltessük a két párt szembeötlő hasonlatosságát, és rámutassunk, miként árulják el szavazóikat szinte minden alkalommal a demokraták.
A Nader-stáb megkért, hogy tartsak velük a kampánykörúton az ingadozó államokban, a választások előtti utolsó hetekben. Elutasítottam. Azt mondtam, hogy inkább azokban az államokban dolgozom keményen, ahol Ralph anélkül kaphat sok szavazatot, hogy őt tennék majd felelőssé Bush választási győzelméért. Miért ne New Yorkban vagy Texasban fektessük be energiáinkat, ahol a végeredmény már most biztos? Ezekben az államokban azt kell mondani az embereknek, hogy ne pazarolják szavazataikat Gore-ra, hiszen azzal semmit sem érnek. Annak viszont komoly üzenete lenne, ha Nader elvinné a szavazatok 10 százalékát.
Ezt a stratégiát nem fogadták el. Tiszteletben tartották döntésemet, és minden jót kívántak.

Tallahassee-be 2000. október 23-án érkeztem. A floridai egyetem egyik diákja, a fivére és a sógornője várt a repülőtéren. Miközben az autóhoz sétáltunk, arról a "kihívásról" kezdtek kérdezgetni, amelyet Jeb Bushhoz intéztem.
– Mindenki erről beszél! – mondták.
– Miféle kihívásról? – kérdeztem.
– Amit a tegnapi lapban tett közzé.
Átadták a városi napilap, a Tallahassee Democrat egyik példányát, első oldalán azzal az interjúval, amit az előző héten New Yorkból adtam telefonon egy újságírónak. Nagy fotó volt rólam, és egy idézet tőlem, amelyben felszólítottam a kormányzót, hogy legyen jelen az előadáson, és álljon elém a színpadon. Ó, Mr. Keményfiú! Tényleg könnyű kesztyűt dobni valaki elé ezer mérföld távolságból, nemde? Az persze egészen más lesz, ha egyedül állsz majd egy olyan államban, ahol rosszul tűrik az északi okostojásokat.
Megérkeztem az egyetemre, és megkezdtem a sajtóértekezletet. Ideges voltam. Nem akartam semmi félreértést.
Azt mondtam a jelen lévő újságíróknak, hogy Busht meg kell állítani. Azt kértem a floridaiaktól, hogy ha Gore az ő emberük, akkor minden körülmények között rá szavazzanak. Ha Naderre akarnak szavazni, akkor gondolkodjanak el alaposan és hosszan a szavazásról. Érzésem szerint ugyanis Floridában másfélék a kockázatok. Ha az a fontosabb, hogy Busht megállítsák, akkor valószínűleg Gore-ra kell szavazniuk. Meg fogom érteni és tiszteletben tartom a döntésüket.
Az újságírók kissé meglepődtek. Vajon én magam is Gore-ra fogok szavazni? Nem, mondtam, én Ralphra szavazok. Persze könnyű nekem, hiszen olyan államban élek, ahol Gore földcsuszamlásszerű győzelmet arat majd. De aki Floridában él, annak számára más a helyzet.
A történet úgy járta be Floridát, hogy Ralph Nader egyik híres támogatója zöld utat adott a Gore-ra szavazásnak, ha a választók azt hiszik, hogy az lenne helyes.
Amikor véget ért a sajtótájékoztató, berohantam a fürdőszobába és hánytam. Már a színpadon kellett volna lennem. Több mint kétezer embert töltötte meg zsúfolásig a termet. A szervező dörömbölt az ajtón. Adjon még néhány percet, válaszoltam. Egyre rosszabbul éreztem magam. Újra dörömböltek. Mutassanak be egy részletet a televíziós műsoromból, kértem, egy perc múlva rendbe jövök.
Nem tudtam, vajon a rám nehezedő szörnyű nyomástól lettem-e rosszul, vagy pedig azért, mert a városba érkezve megettem egy valamiburgert (Tallahassee Kedvencét). Vagy egyszerűen tudtam már, hogy az egész választás – az egész ország – velem együtt már a szemétkosárban van, és nincs menekvés számunkra.
Húsz perc késéssel mentem fel a színpadra. A zöldek ültek elöl, kezükben Nader-táblákkal. Azt mondtam nekik és a hallgatóságnak, tudom, hogy sokuknak keserű pirulát kell lenyelniük. Döntsenek a legjobb megítélésük szerint, kövessék lelkiismeretük tanácsát. Senkiről sem fogok rosszat gondolni, ha Gore-ra szavaz, és sorra vettem azokat az érveket, amelyek miatt számomra ez lelkiismereti kérdés. (Soha nem tudnék olyasvalakire szavazni, aki hisz más emberi lények kivégzésében, aki úgy véli, hogy folytatnunk kell civilek hetenkénti bombázását más országokban, aki azt gondolja, hogy az óránkénti minimálbérnek csak egy dollárral kellene emelkednie, vagy aki azt akarja, hogy újabban NAFTA jellegű kereskedelmi megállapodásokat kellene aláírnunk, amelyek következtében még több amerikai veszítené el a munkahelyét.)
Azt mondtam a hallgatóságnak, hogy én nem tudnék Gore-ra szavazni, mert többet akar költeni a hadseregre, mint Bush, nem akarja azonnal bevezetni a garantált egészségügyi ellátást minden állampolgár számára, és azt gondolja, hogy Janet Reno rosszul döntött, amikor visszaadta Elian Gonzálest Kubának. Ilyen ember Al Gore.
De, mondtam, én megértem az ő dilemmájukat itt, Floridában. Ezért ne is hallgassanak rám, tegyék azt, amit a legjobbnak tartanak, és majd később elrendezzük a dolgokat. És isten áldja itt elöl a Nader-kölyköket bátorságukért, odaadásukért, ami a hatvanas években világra jött szüleik többségében már régen kialudt.
Jöttek a kérdések, majd utána egy újabb nagyon kemény vita következett néhány száz diákkal és közösségi aktivistával (akik közül többen három órát autóztak, hogy jelen lehessenek) arról, hogy miként lehet felkészülni a közelgő viharra. Mire befejeztük, már hajnali fél kettő volt, öt és fél óra telt el az óta, hogy megoldottam a problémámat a valamiburgerrel. A távozáskor úgy éreztem, hogy Floridában vihar készül, és talán okos dolog lenne menedéket keresni.
Elvittek a szállodámba, egy régies kis épületbe a sétálóutcán, amely az állami törvényhozás épülete felé vezetett. Bekapcsoltam a tévét, és megnéztem a tizenegy órás hírek ismétlését. "Nader egyik fő támogatója azt állítja, hogy Busht mindenáron meg kell állítani" – mondta a hírolvasó. Lekapcsoltam a villanyt, és elaludtam.
Reggel fél hétkor ébredtem, hogy elérjem a gépemet. A lépcsőházban egy diák várt, hogy kivigyen a repülőtérre. Miközben a számlát intéztem a pultnál, a diák felkiáltott:
Bush kormányzó éppen most jön erre!
– Állítsátok meg! – kiabáltam gondolkodás nélkül.
(Talán reflexszerűen tettem. Legyek akár Texasban, akár Floridában, ha azt hallom hogy Bush kormányzó, ösztönösen "állítsátok meg!"-gel válaszolok.)
A diák kinyitotta az ajtót, és kiszólt:
– Bush kormányzó, van itt valaki, aki találkozni szeretne önnel!
Ekkor már én is kívül voltam az ajtón. Az elhagyatott sétálóutcában, amely sötét ösvénynek látszott a hajnalt megelőző utolsó percekben, ott volt Jeb Bush a testőrével, éppen munkába mentek. Mintegy 15 méterrel a kormányzó mögött egy fekete SUV közeledett az autóktól elzárt utcán, benne biztonságinkkal.
Bush megfordult, kereste, ki szólt hozzá, és meglátott.
Megjelent az ajkán a tipikus Bush-mosoly, és felém indult. Én is felé mozdultam, a testőr pedig átkapcsolt állj-készen-hogy-péppé-verd-ezt-az-alakot üzemmódra.
– Mr. Moore – mondta Bush, és úgy rázta a fejét, mintha harmadik napja egymás után ugyanazt a kaját kellene megennie. Kinyújtottam a kezem, Bush megszorította.
– Csak üdvözölni akartam, kormányzó – mondtam udvariasan.
Kicsit szorított a kezemen, és addig nem akarta elengedni, amíg el nem mondta, amit akart. Tekintete szúrt, ahogy a szemembe nézett. A testőr közelebb mozdult.
– Hát eleget fizettek magának azért, hogy ide jöjjön? – vakkantott fel gúnyosan.
A célzás világos volt: "Nyald ki, Moore." Kiszáradt a szám, a szívem olyan gyorsan vert, hogy attól féltem, ő is hallja.
– Maga tudja, kormányzó, hogy sohasem elég – préseltem ki az első szavakat, amelyek az eszembe jutottak.
Miért érdekli őt, hogy ki fizet nekem és mennyit? De akkor megvilágosodtam. Ő fizetett! Florida Állam Egyeteme! Nem csoda, hogy fel volt dúlva. Ő állta a látogatásom számláját, azt, hogy idejöttem, és elmondtam floridaiak ezreinek – különösen a Nader-pártiaknak –, hogy Bush legyőzése az igazán fontos. Pontosan azt nem akarta a Bush-tábor, hogy a Nader-pártiak is így gondolkodjanak.
Vajon látta az előző esti híreket? Bush rám bámult, és visszahúzta a kezét.
– Kevin magával van? – kérdezte hirtelen.
Hű, Kevin? Talán ez a titkos jelszó, amely riasztja a testőrt? Aztán eszembe jutott: unokatestvéréről, Kevinről érdeklődött, a filmes Kevin Raffertyről, aki segített nekem a Roger & Me elkészítésében. Már 12 éve nem dolgoztam Kevinnel. Miért kérdezi ezt? Nem tudtam, mit feleljek.
– Ó, nem, ő nincs itt – dadogtam.
– Adja át neki az üdvözletem – mondta.
– Hát persze – válaszoltam.
– Elutazik? – kérdezte.
– Igen – mondtam. – Most rögtön.
– Jó.
Megint megvillantotta a híres Bush-mosolyt, bólintott, mintha azt mondaná, hogy végre megszabadult tőlem, megfordult, és elment. Ahogy távolodott a néptelen utcán, megpróbáltam kitalálni valami szellemes választ, de már húsz lépéssel előttem járt. A fekete SUV-nak letekerték az ablakát, a katona odabentről végigmért, majd lassan elhajtott mellettem. Az első napsugarak már felvillantak a törvényhozás kupolája felett. Nem láttam ezt a helyet, csak két héttel később, a televíziós adásokban.
Akárhányszor belebotlok valamelyik Bush fiúba, az mindig lesújtó tapasztalat, a tehetetlenség érzésével jár. Úgy tűnik, valamilyen okból mindig ők kerekednek felül. Amikor George W.-val összefutottam Iowában, és megpróbáltam neki kérdést feltenni a televíziós műsorom számára, azt kiabálta nekem: "Menj, keress valami igazi munkát." A tömeg nevetésben tört ki. Nem tudtam, mit mondjak – igaza volt, ez nem igazi munka! Nem is tudtam replikázni.
Aznap, amikor összeakadtam Neil Bushsal, a Silverado Savings & Loan-botrány egyik meg vád alá nem helyezett társösszeesküvőjével[150], éppen Detroitban, a General Motors előcsarnokában voltam egy rádióinterjú miatt. Belépett az ajtón, négy ázsiai fickó kíséretében ("thaiföldi bankárok", mondta később). Amikor észrevett, meglepődött. Én voltam az utolsó ember, akire a General Motorsnál számított.
– Hol van a kamerája? – kérdezte, és pillantása körbejárta a termet.
– Ma nincs velem kamera – mondtam sajnálkozva és bután.
Széles mosoly öntötte el az arcát.
– Ó, Mikey nem hozta el a kameráját? – Kinyúlt, és megcsípte az arcom. – Nagy káááár!
Nevetve továbblépett, és azt magyarázta a kínai fickóknak, ki vagyok én, és miként sikerült megtréfálnia.
Az egyetlen Bush, akit képes voltam péppé zúzni – és ezt szégyenkezve mondom –, a fiúk nővére, Dorothy. Kedves nő és édesanya. Fogalma sem volt, mit válaszoljon, amikor megkérdeztem, mit gondol, ki nyeri majd a lássuk-csak-ki-tud-több-rabot-megölni-a-siralomházban versenyt, George vagy Jeb.
Szemlátomást megsértődött, és úgy tűnt valóban bántja a kérdésbe foglalt feltételezés, miszerint fivérei hidegvérű gyilkosok. Úgy látszott, nyomban sírva fakad. Úgy éreztem magam, mint egy hülye. Ideje odébbállni, Mike, végül mégiscsak levadásztál egy Busht!
Van persze még egy Bush fivér, Marvin, bár erről soha nem értesülhettél a médiából. Soha nem találkoztam Marvinnal. Te soha nem találkoztál Marvinnal. Soha senki sem találkozott Marvinnal. Csak az isten tudja, hol van, és mire készül – azon kívül, hogy ő is átverjen.
A Jebbel való izgalmas találkozás után felszálltam a Los Angelesbe tartó gépre, de nem tudtam kiverni a fejemből az epizódot. Amikor megpróbáltam kinyitni a pirított mogyorós zacskót, valami fejbe vágott. No, nem az előttem ülő pasas széke. Előkaptam a költséges légitelefonok egyikét, és felhívtam Ralphot. Beszéltem azzal a három emberrel, aki irányította a kampányát, és tisztában voltam vele, lehetséges, hogy ő maga is hallja, amit mondok.
– Emberek – jelentettem ki –, megfordult már a fejetekben a gondolat, hogy ma Amerikában a legbefolyásosabb ember… Ralph Nader?
Csend a telefon másik végén.
– Komolyan beszélek. Az ő 5 százalékán múlik minden. Bushnak, különösen ezen a héten, arra van szüksége, hogy Ralphnak jól menjenek a dolgai, mert akkor nyerhet. Gore viszont azt akarja, hogy Nader takarodjék az útból, mert csak úgy nyerhet. Ha Ralph nem volna versenyben, akkor Gore győzne. Csupán egy ember diktálhat, csak egy jelöltnek van igazán beleszólása az ügyekbe. És ez az ember Ralph Nader.
Folytattam.
– November 7-e után azonban ez a tekintély semmivé foszlik. A hatalom csupán egy hétig tart ki, miközben Gore és Bush kénytelen látni, hogy minden tervük egyetlen embertől függ: Ralph Nadertől. Miért nem használjátok ki ezt a hatalmi pozíciót valami jó cél érdekében?
– Mire gondolsz? – kérdezte egyikük.
– Ralph a kezében tartja Gore jövőjét. Mi lenne, ha felhívná őt, és azt mondaná neki: "Hé, ha elnök akarsz lenni, akkor ezt meg ezt kell tenned holnap délig…" Adni kell Gore-nak egy listát, amiről szemezgethet. Általános egészségügyi ellátás, az álságos drogháború befejezése, a gazdagok adócsökkentésének beszüntetése és így tovább. Ralph semmit sem kér magának, semmilyen kabinetállást, sem pénzt a projektjeire, csak azt akarja, hogy Gore helyesen cselekedjen. És ha ezt Gore a nyilvánosság előtt is vállalja, akkor Ralph a televíziós kamerák elé állhat, és azt mondhatja: "Elértük a célunkat. Segítettünk Al Gore-nak, hogy tisztán lássa, mi a szükséges tennivaló iksz, ipszilon vagy zé ügyekben. Ő azt mondta a nemzetnek, hogy elkötelezte magát az ilyen irányú cselekvés mellett. Más szóval a következő kedden, ha önök valamelyik ingadozó államban élnek, és engem támogatnak, akkor szeretném, ha Gore-ra szavaznának. Ami pedig a másik negyven államban élőket illeti, ott még mindig számítok a voksukra, mert csak azok segítségével tudunk létrehozni egy életképes harmadik pártot, amely alkalmas Gore ellenőrzésére." Ez más szóval azt jelenti, hogy győzelmet hirdethetsz. Hiszen Ralph indulásának legfontosabb oka az volt, hogy a politikai célkitűzéseket minél jobban a mi irányunkba tolja – és a célt el fogja érni. Mi a véleményed?
– Nem számolhatunk az 5 százalékunkra, csak akkor, ha megszerzünk minden egyes szavazatot, amit tudunk, minden egyes államban – válaszolt a kampányigazgató. – Most nem mondhatunk le egyetlen szavazatról sem.
– De azon a napon, amikor meglesz az 5 százalékod – válaszoltam –, nem is lesz egyebed, mint ötszázaléknyi szavazat – és nulla hatalom! Ma viszont a ti kezetekben van minden hatalom. Az egyik jelöltnek a versenyben van szüksége Naderre, a másiknak versenyen kívül. Ennek a választásnak a végeredményét 1 vagy 2 százalék fogja eldönteni. Ralph valahol 2 és 5 százalék között mozog. Most te és Ralph fogjátok eldönteni, hogy ki lesz a következő elnök. Ekkora hatalom soha többé nem lesz a kezedben.
Nader egy régi kollégája, aki ugyancsak a vonalban volt, értette, mit akarok mondani.
– Nem tudod rávenni Ralphot, hogy most meghátráljon – mondta. – Az lenne a látszat, hogy amikor túl forró a helyzet, ő enged. Ráadásul a demokraták annyira tiszteletlenül bántak vele, hogy nem lehet meggyőzni arról, hogy bármiféle módon segítenie kellene őket. És még valami – folytatta. – Miből gondolod, hogy Gore betartaná az ígéretét? Ezek az emberek semmiféle ígéretet nem tartanak be.
– És mi lesz az egyetemisták ezreivel, akik olyan keményen dolgoztak? – szólt közbe halkan a kampányigazgató. – Mi lesz a sok tízezer emberrel, akik ott voltak a gyűléseken, ahol te és Ralph beszéltetek? Mi lesz velük? Ők most szerzik első tapasztalataikat a választási politikáról – és akkor a jelöltjük, akiért minden odaadtak, a vége felé egyszerűen bedobja a törülközőt. Ezt nem teheted meg velük. Kiábrándult felnőtteket csinálsz belőlük, akik soha többé nem akarnak majd a választásokkal foglalkozni.
Mindebben természetesen sok igazság volt. Én akartam a legkevésbé, hogy növekedjék a választások iránt egyáltalán nem érdeklődő cinikusok tömege.
– Nem intézhetnénk úgy, hogy mindezt annak fogadják el, ami valójában – győzelemként a zöldeknek, Ralphnak és mindenkinek, aki neki dolgozott? Hiszen ha rávesszük Gore-t a politikája megváltoztatására, úgy érjük el a sikert, ahogy azt korábban nem tartottuk lehetségesnek – próbálkoztam. – Tudod, olyan ez, mint az ultrakonzervatív párt Izraelben, amelynek mondjuk csak öt szavazata van a Knesszetben, de arra az öt szavazatra mindig szükség van többségi kormány megalakításához. Amelyik párt a legtöbbet nyújtja nekik politikai céljaik megvalósításához, annak adják a voksaikat. Ha a liberálisokhoz csatlakoznak kormányalakítás céljából, ultrakonzervatív híveik nem haragszanak rájuk, és nem vádolják őket árulással, éppen ellenkezőleg – hősként tisztelik őket, mert bár csak öt szavazatuk van, mindig megtalálják a maguk számítását.
Hű, ez azért mégiscsak sok, mondtam magamnak. Politikát oktatni tízezer méter magasságból!
– Mike – szólt bele egy hang a kagylóba. – Jól vagy? Ez nem az izraeli Knesszet. Te az Egyesült Államokban élsz. Nálunk ez másként működik. Ralphot keresztre feszítik, ha támogatja Gore-t, és Gore-t is keresztre feszítik, ha ilyen késői időpontban változtat álláspontján. Ez nem történhet meg.
Azt mondtam nekik, hogy megértettem. Emlékeztettem őket arra, hogy Ralphnak nem kellene kiszállnia a versenyből, csak néhány ingadozó államban kellene lemondania Gore javára a szavazatairól, ez minden. Gore viszont nagyon sokkal tartozik majd neki, ha egyszer bent lesz a Fehér Házban. Mi is megkaphatjuk a tortánkat, és meg is ehetjük.
Senkit sem érdekelt semmiféle torta.
Megköszöntem, hogy meghallgattak, és befejeztem a 140 dolláros telefonálást. Elterültem a székemben, és rendeltem egy italt – repülőgépen életemben először. Valahol Texas felett elaludtam.
Ami 2000. november 7-én történt, az bekerül majd a történelemkönyvekbe.
Mielőtt Floridába érkeztem, az előző napon a felmérések szerint Nader még 6 százalékra számíthatott. Az elutazásom utáni napon már 4 százalékon állt. A választás napjára 1,6 százalékra csúszott vissza. De ez a szám Floridában 97 488 Nader-szavazatot jelentett. Vajon Ralph szavazói közül megváltoztatta volna-e 538 ember a voksát, ha tudják, hogy éppen az ő választásuk változtatja meg a végeredményt? Hát persze hogy megteszik.
Arra is kíváncsi lennék, hogy azok, akik Nader miatt olyan idegesek, vajon miért nem irányították a dühüket a baloldal más jelöltjei felé, hiszen azok is szerepeltek a floridai szavazócédulákon – David McReynolds, a Szocialista Párt jelölje 622, James Harris, a Szocialista Munkáspárt jelöltje 562, és Monica Moorehead, a Munkások Világa Párt jelöltje 1804 szavazatot kapott. Biztos akadt volna 538 szavazó ebben a csoportban, aki befogta volna az orrát, és Gore-ra voksol, ha tudja, hogy Bush és bandája el akarja lopni a választást.
Én személyesen Monica Mooreheadet hibáztatom. Ez az egyetlen dolog, amit a kilencvenes években megtanultunk. Mindig csak Monica!
Hibáztassátok tehát Monicát! Ne hibáztassátok Ralphot! És ne hibáztassatok engem!
Vagy mégis, tegyétek ezt. Igen, ha már a demokraták azt hajtogatják, hogy a Nader-híveknek ilyen nagy hatalmuk van, akkor talán vállalnunk kellene. Igen, mi voltunk! Mi tettük! Mi vagyunk a hatalmas Thor[151], a leghatalmasabb, a mindentudó. Mindent elpusztítunk, ami az utunkba kerül. Változtass politikát, különben hamuvá égetünk! Nem mi hagytuk el a demokrata pártot – hanem ti! Ti árultatok el bennünket és mindazokat, akik egykor azt hitték, hogy a demokraták harcolnak valamiért, például a dolgozó emberek jogaiért. De ti ágyba bújtatok a republikánusokkal, nekünk pedig nem maradt más választásunk, csak az, hogy kövessük a lelkiismeretünket, és Ralph Naderre szavazzunk. Ez Thor útja!
Igen, mi fosztottunk meg titeket a Fehér Háztól! Mi lökdöstük ki a feneketeket Washingtonból. És megtesszük majd újra. Több mint kilencszáz egyetemi zöldszervezet van. A levelezési listánkon több mint 200 ezer aktív önkéntes neve szerepel. A 2000-es választásokon 23 helyen nyertünk az országban, ahhoz az ötvenhárom választott zöld képviselőhöz, akik különféle hivatali helyeket foglalnak el. Tavaly november óta a zöldek újabb 16 helyet szereztek, és ezzel összesen kilencvenegy választott hivatalt töltenek be Amerikában. Kalifornia öt városát immár zöldpárti polgármester igazgatja. Ami még fontosabb, azoknak az amerikaiaknak a száma, akik 2000-ben Naderre szavaztak, az 1996-os adatokhoz képest óriási arányban, 500 százalékkal növekedett.
Terebélyesedő mozgalom a miénk. Ráadásul nem is csak a Zöld Pártról van itt szó. A pokolba, hiszen én nem is vagyok párttag! Emberek milliói vannak torkig a demokratákkal és a republikánusokkal, és igazi választási lehetőséget akarnak. Ezért történhetett meg, hogy egy profi birkózó győzhetett, és kormányzó lett Minnesotában. Ezért van, hogy Vermont egyetlen kongresszusi képviselője ma már független (és már szenátorainak egyike is az). A következő években növekszik majd a függetlenek száma. Ezt a folyamatot nagyban segítik a demokrata és a republikánus párt tettei és tehetetlenségei.
Szóval fussatok az életetekért – jövök már kifelé a bunkeremből. Rosszul vagyok a puszta "túléléstől", a rinyálóktól kapott rágalmaktól, akik soha nem lesznek ott a szegényekért folytatott harc első vonalában, kitéve magukat a letartóztatás lehetőségének, a gumibottal fejre mért csapásnak; ók nem szánnak hetente néhány órát arra, hogy polgárok legyenek, ami egy demokráciában a legnagyobb megtiszteltetés.
Azt akarom, hogy mindannyian nézzünk szembe a félelmeinkkel, és hagyjunk fel végre azzal a viselkedéssel, mintha életcélunk mindössze a túlélés lenne. A túlélés a gyáváknak való, vagy hajótörötteknek egy lakatlan szigeten. Ti nem vagytok hajótöröttek. A rosszfiúk csupán egy rakás Hülye Fehér Ember. Mi viszont jóval többen vagyunk náluk. Éljetek a hatalmatokkal.
Jobbat érdemeltek.

utószó

Nemzeti válság idején az a legrosszabb, ha senki által meg nem választott elnökünk van, és azon kell tűnődnünk, hogy ez az elnök vajon kinek az érdekeit szolgálja. Minthogy nem a nép akaratából kormányoz, hanem csak azért, mert ellopta a választásokat, nem megalapozott-e vajon, ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy George W. Bush "elnök" politikai rangsorának a legelején nem feltétlenül a nép van?
2001. szeptember 11-én, New York-i idő szerint reggel háromnegyed kilenckor az Egyesült Államokat történetének legsúlyosabb támadása érte, saját földjén, külföldi ellenségeitől. Minthogy a részletek ismertek, most nem idézem fel, hány repülőgépet használtak, hány emberi testet zúztak szét, hányan mondtak mobiltelefonjaikon istenhozzádot szeretteiknek azokról a gépekről, amelyek eltérítői öngyilkos küldetést hajtottak végre a Világkereskedelmi Központ és a Pentagon ellen.
Ennek a könyvnek a végén egy dolgot szeretnék: feltenni néhány jól irányzott kérdést Főparancsnokunknak, aki – lévén felszentelve a papa Legfelsőbb Bíróságban ülő barátai által – azt hiszi, senkinek sem tartozik felelősséggel. De azon a napon háromezren haltak meg, és a tragikus eseménnyel kapcsolatban valami még mindig nem hagy nyugodni, sem engem, sem sok más embert.
Tehát, Mr. Bush, meg tudná-e nekem magyarázni a következőket?
1. Igaz-e, hogy a Bin Laden család több mint húsz éven át támogatta a Bush családot? A The New York Times szerint az ön első olajvállalkozását, az Arbusto Vállalatot 1979-ben részben a Bin Ladenek pénzelték. Ők fektettek pénzt az ön apjának a vállalatába, a Carlyle Csoportba is, amely az Egyesült Államok egyik legnagyobb katonai szállítója. Ezek a furcsa egybeesések magyarázatot érdemelnek.
2. Ön azt mondja, hogy Oszama bin Laden volt a szeptember 11-ei támadások legfőbb irányítója. Több sajtójelentés szerint azonban ez a "gonosztevő" az események idején beteg veséje miatt dialíziskezelést kapott. Azt akarja mondani, hogy egy afganisztáni barlangból egy dializálógépre csatolt ember irányította az egész akciót?
3. A BBC 1997-ben közreadott egy hírt, amely szerint Afganisztán tálib vezetői a texasi Houstonba repülnek, ahol az Unocal olajvállalat vezetőivel folytatnak tárgyalásokat egy Afganisztánon áthaladó kőolajvezetékről. Az egyik megvalósíthatósági tanulmányt az Enron készítette, amely az ön kormányzói és elnökválasztási kampányának legnagyobb adományozója volt. A kőolajvezeték megépítésére a Haliburton volt az egyik kiválasztott vállalat. A Haliburton elnöki posztját akkoriban Dick Cheney töltötte be, az ön jelenlegi alelnöke. Miért látta vendégül Texas, az ön állama egy terrorista kormány képviselőit? Mi történt a kőolajvezeték-üzlettel?
4. A londoni Times megírta, hogy a szeptember 11-ét követő napokban és hetekben ön engedélyezte egy bérelt szaúdi repülőgépnek, hogy körberepülje az Egyesült Államokat, összegyűjtse a Bin Laden család közel kéttucatnyi tagját, illetve társaikat, és kivigye őket az országból. Sem a rendőrség, sem pedig az FBI nem vizsgálta komolyan, hogy ezek a rokonok mit tudhattak, még esküdtszéket sem hívtak össze ebből az alkalomból. A teljes káosz idején, amikor Amerika polgárai nem szállhattak repülőgépre, önnek még akkor is volt ideje azért aggódni, hogy mit tehet a Bin Ladenekért és a biztonságukért. Ugyan miért részesültek a szaúdiak és a Bin Ladenek ilyen kitüntető figyelemben?
5. A tizenkilenc géprabló közül legalább tizenöten szaúd-arábiaiak voltak. Ön mégis Afganisztánt bombázta. Csak eltévesztette a célt? Vagy talán nehéz lett volna annak az országnak a nyomába eredni, amely az Egyesült Államok kőolajszükségleteinek 25 százalékát szállítja, és ahol az ön papájának olyan sok üzleti partnere él? Csak megpróbálom felmérni 3000 emberi élet pontos értékét. Hány benzineskannát érnek?
6. Mihelyt befejeződött az Afganisztán feletti ellenőrzés megszerzéséért zajló hadjárata, ön egy volt olajvállalati tanácsadót tett meg "átmeneti vezetőnek". Ezután az Unocal egyik volt konzultánsát nevezte ki az Egyesült Államok új afganisztáni nagykövetének. Néhány hónapon belül aláírták az új megállapodást az Afganisztánt átszelő kőolajvezeték megépítéséről. Most, hogy megkapta, amit akart, nem jöhetnének haza a katonák?

Mindezeket a kérdéseket fel kell tenni George W. Bushnak. De ki fogja? Ki követeli majd a választ? A tespedt, gerinctelen sajtó, amelynek nagyobbik fele a Bush-kampányhoz is hozzájáruló néhány gazdag ember tulajdonában van? Vagy az ellenzéki párt, amely idejének nagyobbik részében a republikánusoknak akar megfelelni, és amelyet ugyanazok a sajtót birtokló gazdag emberek finanszíroznak? Milyen reményünk marad nekünk, ha alapvető dolgokat nem lehet megkérdezni?
A Bush-kormányzat, hogy mindezt elrejtse, boldogan használta fel ürügyként a szeptember 11-ei támadásokat alkotmányunk szétcincálására, polgári jogaink megnyirbálására. Jobb időzítést el sem lehet képzelni. Az amerikaiak pánikban vannak. Senki sem tudja, mikor jön a következő támadás.
Nagy-Britannia népe már tud valamit arról, hogyan kell együtt élni ezzel a félelemmel. Néhány bombarobbanás Londonban, és a kormánynak lehetősége nyílik, hogy éljen titkos felhatalmazásával, és bármit megtegyen a "terrorizmus" elleni harc érdekében. Senkinek nincs ideje, hogy kérdéseket tegyen fel a kormány által provokált terrorizmusról, vagy arról, hogy azzal milyen mértékben befolyásolhatja az eseményeket, a sok halált és a pusztulást. Hány írt tartóztattak le és ítéltek el hamis vádak miatt? Hány írt gyilkoltak meg a brit kormány operatív emberei? Talán soha nem tudjuk meg. Ez nem felel meg a szabad és nyílt társadalom kritériumainak.
Most meg itt van nekünk Bush terrorizmus elleni háborúja. Tökéletesen megfelel, hogy elterelje az emberek figyelmét a világ valóságos és jelenlegi problémáiról! Tony Blair, Bill Clinton majdnem tökéletes klónja, most megtalálta új barátját George W. Bush személyében. Talán csak azt szereti, hogy mindig zseninek látszik, ha Bush mellé áll. Ki bánthatja őt ezért? Miközben Bush megpróbál az anyanyelvén beszélni, majd átmegy érthetetlen gurgulázásba, Blair csak áll mellette, és vigyorog. Mr. Blair, pokolian jót tenne a világgal, ha letörölné arcáról azt a vigyort, és megmondaná Bushnak, hogy a jövőben nem támogat semmiféle kirándulást a papa olajos haverjai megsegítése érdekében.
George Orwell mindezt felismerte, amikor megírta 1984 című könyvét. Az emberek többsége csak a Nagy Testvérre emlékszik belőle, pedig most jobban idevág az a rész, amelyben a Vezérnek folyamatos háborúra van szüksége. Állandó félelemben kell tartania a népét az ellenségtől, hogy megkapja a hatalmat, amire vágyik. Az emberek élni akarnak, hát lemondanak a szabadságról és polgári jogaikról. Mindez persze csak akkor történhet meg, ha valóban az a meggyőződésük, hogy az ellenség mindenütt ott van, ők pedig bármelyik pillanatban meghalhatnak.
A könyvben ez a technika működött, és működik ma is. Csak egyetlen módon lehet neki gátat szabni: ha teljesen és világosan elutasítjuk a nekünk szánt hazugságokat. Most nem adhatjuk fel. Soha sem szabad elfelejtenünk, hogy mi vagyunk többen, nem ők. A hatalom mindig nálunk volt, és mindig nálunk is lesz. Egyszerűen bátorságra van szükségünk, és elhatározásra, hogy éljünk is vele.

a szerzőről

Michael Moore író, filmrendező és szavazó. Ő készítette a Roger & Me, valamint a The Big One című filmet és a Cannes-i Filmfesztivál nagy meglepetést okozó sikerfilmjét, a Canadian Bacont. Új filmje a Bowling for Columbine (azóta legjobb külföldi alkotásként Oscar-díjat nyert). Ő írta a Downsize This: Random Threats from an Unarmed American című bestsellert, és Kathleen Glynn-nel együtt az Adventures in a TV Nation című könyvet. Minden munkáját jelölték Emmy-díjra. (A TV Nation 1994-ben meg is nyerte az Emmyt, mert a szerzőnek csak abban az évben volt pénze a szavazatok megvásárlására.)
Mike igen aktív a szabad levegőn, szeret úszni, kerékpározni, gyalogolni, sziklát mászni, horgászni, vadászni, festeni, hajót és vitorlázórepülőt építeni, kedveli a vadevezést, a bungee jumpingot, a hegyibiciklizést, a búvárkodást, az ejtőernyőzést, a Mesick Triatlon és a Burton Toughman Contest háromszoros bajnoka. Hobbija a főzés és a barkácsolás, de szeret fiával, Tonyval terepmotorozni, és Proustból olvas fel unokahúgainak, Rosalynnak, Madisonnak és Mollynak. A szerző az Eagle-i Cserkészek közé tartozik, és egyszer véletlenül felgyújtotta szülővárosában a közösségi házat, miközben takarított a bingójáték után.
Idejét Flint és Párizs között osztja meg. Gyakran ellenőrzi e-mailjét a mmflint@aol.com címen, és alkalmanként meglátogatja saját honlapját is a www.michaelmoore.com portálon. Hacsak nem arat sikert, ez lesz az utolsó könyve.

jegyzetek

BEVEZETÉS
1 A Dow Jones Industrial Average (DJIA) az amerikai tőzsdeindex (akárcsak a budapesti BUX). Harminc legnagyobb amerikai vállalat részvényeinek jegyzését mutatja, belőle kiderül az amerikai gazdaság állapota.
2 Rengeteg új hi-tech társaság alakult nagyon gyorsan az informatika, a számítástechnika területén. Részvényeik kezdetben az egekig szöktek, majd a piac telítődött, és zömük csődbe ment. Csak az olyan monopóliumok tudtak talpon maradni, mint például a Microsoft.
3 National Association of Securities Dealers Automated Quotation System. Ez az index az értékpapírok átlagárának mutatója – tehát részvények nincsenek benne. Kötvények, nyugdíjalapok, befektetési jegyek, letéti alapok stb. értékeinek változását mutatja.
4 George W. Bush választási tanácsadója.
5 Republikánus képviselő.
6 A legnagyobb, postai megrendelésen alapuló amerikai bolt volt, a megrendelt holmit házhoz szállították.
7 A Trans World Airlines emblematikus amerikai légitársaság volt, afféle, mint a briteknél a British Airways. Becsődölt, nem bírta a versenyt a "fapadosokkal".
8 Anti-Ballistic Missiles, szovjet-amerikai fegyverzetkorlátozási paktum, amely korlátozta a rakétavédelmi rendszerek felállítását, annak jegyében, hogy ha egyikük sem tud védekezni a bejövő atomrakéta ellen, akkor nem merik egymást megtámadni. Bush tavaly nyáron ezt egyszerűen felmondta, jelezve Putyin orosz elnöknek, hogy ki az úr a glóbuszon.
9 A Firestone autógumi-gyártó cégről kiderült, hogy az elmúlt években selejtet szállított. A gumik felrobbantak, több mint 200 autós meghalt. A Ford is bajba került, mert divatos luxusterepjáróit ezzel a gumiabronccsal árulta.
10 Amerikai áruházlánc.
11 Britney Spears és Christina Aguilera; popénekesnők.
12 Warner Brothers (Bros.), hollywoodi filmgyártó vállalat.
13 United Paramount Network, internetes videohálózat, de kábelen is terjeszkedik.
14 George W. Bush elnökhelyettese.
15 George W. Bush védelmi minisztere.
16 George W. Bush energiaügyi minisztere.
17 Ez a magazin minden évben közzéteszi a legnagyobb vagyonnal rendelkező 500 amerikai vállalat listáját és a világ 500 leggazdagabb emberének névsorit.
18 Kisállat-kereskedés az interneten.
19 George W. Bush külügyminisztere.
20 George W. Bush belügyminisztere.
21 George W. Bush nemzetbiztonsági tanácsadója.
22 A baseballhoz hasonló játék, labdával és ütővel, csak "kicsiben" játsszák.
23 Az eredetiben Big Dick Cheney. Az alelnök nevében a Big Dicket Nagy Hímvessző értelemben használják és értik.
24 Örmény származású amerikai orvos, aki az aktív eutanázia híve. Szerkesztett egy masinát, amely halálba altatja a gyógyíthatatlan beteget, persze annak beleegyezésével és kérésével. Több pere is volt már, de nem tudták megfogni.
25 Szuperklub a St. Clair-tó partján, kizárólag szupergazdagoknak.
26 Jeffordsot Vermont állam republikánus szenátoraként választották meg, de annyira besokallt a Bush-csapattól, hogy átment függetlennek. Ma ő a száztagú amerikai szenátus egyetlen független tagja.
27 Antonin Scalia a Legfelsőbb Bíróság (nálunk: Alkotmánybíróság) konzervatív bírája. A testületben mindegyik hivatalban lévő elnök elhelyezi a maga emberét.
28 Strom Thurmond szenátor most volt százéves. Megveszekedett déli politikus, utálja a feketéket, és még mindig nagy nőfaló.

ELSŐ FEJEZET
29 A Fehér Ház hivatalos címe.
30 Különálló, autonóm hűbérbirodalom, amely egy ideje önállóan működhet.
31 Az első Öböl-háborúban 1991-ben a Kuvaitot Iraktól felszabadító szövetséges csapatok amerikai főparancsnoka, a Sivatagi Vihar nevű katonai akció vezére, Bush papa egyik díszkatonája. Ma már nyugdíjas.
32 Félszavazat (undervote) akkor keletkezik, ha a tökéletlen szavazógép nem lyukasztja ki teljesen a szavazókártyát, és nem teljesen egyértelmű a szavazó igazi szándéka.
33 Eredetileg tévés kommentátor, Reagan nagy csodálója. Indult az elnökválasztáson Gore, Bush és Nader mellett. Szélsőségesen konzervatív, ezért volt közbotrány (közröhej), amikor a floridai zsidók állítólag rá szavaztak.
34 American Telephone and Telegraph. Régi amerikai távközlési óriásvállalat, mindent a kezében tart, a telefonoktól az optikai távközlési kábelekig.
35 Nemzetközi autókölcsönző óriáscég.
36 Az ország vezető biotechnológiai vállalata.
37 Erősen szociális töltetű egészségbiztosítási program, amely Amerika széles rétegeit fogta volna át, ezért sokba került. Csak részleteiben valósult meg, mert az "ingyenélők" is részesültek volna jótéteményeiben, és ez a konzervatívoknak nem tetszett. A demokraták dédelgetett terve volt.
38 A minden korlátozás nélküli fegyvertartás híve, a fegyverlobbi, illetve a fegyverüzlet alapintézménye. Hagyományosan konzervatív társaság, az idősebb korosztálya kifejezetten szélsőséges.
39 Neves személyiségekből, illetve egyes országok mezőgazdasági intézményeit képviselő emberekből álló intézmény. Erős mezőgazdasági lobbicsoport, amerikai irányítás alatt, amerikai székhellyel. Kormányoknak is ad tanácsokat.
40 Amerikai olajvállalat. Erősen kötődik Texashoz.
41 Strategic Arms Limitation Treaty. Még a hidegháborús időkből származó szovjet-amerikai szerződés a stratégiai atomfegyverzet korlátozásáról.
42 Országos karitatív szervezet, önkéntesek ezrei a tagjai. Minden jelentősebb közösségben jelen van, helyi szervezetei egymástól függetlenek. Egy-két évvel ezelőtt legalább 5 milliárd dollárral gazdálkodott.
43 Hawaii központú, zöldség- és gyümölcskereskedelemmel foglalkozó cég.
44 A Gulfstream repülőgépeket gyárt hollywoodi nagymenőknek és külföldi – például szaúdi, kuvaiti – kormányoknak egyaránt.
45 America On-Line: távközlési nagyvállalat
46 Nagy és gazdag befektetési tanácsadók. Családi portfóliókat gondoznak, biztosítási és értékpapírüzlettel foglalkoznak.
47 A számítógépipar egyik nagyágyúja, mikroprocesszorokat gyárt, és az internetüzletben is benne van.

MÁSODIK FEJEZET
48 Elnöki üdülőhely.
49 A második világháború után annyira megugrott az amerikai életszínvonal, hogy a jólétben nagyon sok gyerek született. A '40-es évek legvégén és az '50-es években világrajötteket sorolják ide.
50 A '30-as évek végén és a '40-es években Prescott Bush, I. George apja és W. nagyapja egyike volt a náci iparbárók birtokában lévő Union Banking Corporation hét igazgatójának. Miután pénzüket egy holland bankon keresztül átmosták, mintegy hárommillió dolláros összeget Bush bankjában rejtettek el. Bush ennek a játszmának a főszervezője volt, és nem túl valószínű, hogy nem tudott a náci kapcsolatról. A kormány végül megkaparintotta a pénzt, a bank pedig 1951-ben megszűnt. Ezt követően Prescott Bush – és az ő papája, Sam Bush – 1,5 millió dollárt kapott.
51 Egy lakosztály a Fehér Házban.
52 Az Office of National Drug Control Policy igazgatója, a szövetségi kormány egyik csúcshivatalnoka, aki a kábítószerügyeket és a velük összefüggő dolgokat ellenőrzi. Korlátlan hatalma miatt nevezik drogcárnak.
53 A D.C. (District of Columbia) az Egyesült Államok szövetségi kerülete. Néhány tucat négyzetkilométer a területe – lényegében Washington –, és nem tartozik az Egyesült Államok 50 tagállamának egyikéhez sem. Vannak ugyan képviselői, de állami jogai nincsenek.
54 Egy tréfás televíziós talk-show nagydumás vezetője.
55 Texasban 21 év a korhatár, az alatt nem adnak alkoholt. Aki inni akar, annak bárhol elkérhetik az igazolványát. Bush lányai néha söröztek, és előfordult, hogy személyi igazolványt kértek kölcsön, hogy alkoholt kapjanak.
56 Az Egyesült Államok második legnagyobb dohánygyára, illetve annak tulajdonosa.
57 Sirhan Bishara Sirhan lőtte agyon Robert (Bob) Kennedyt, John F. Kennedy fivérét Los Angelesben. Azóta is börtönben van.

HARMADIK FEJEZET
58 Élelmiszerlánc, étteremhálózat.
59 Amerikai óriásvállalat. Adatfeldolgozással, -továbbítással, optikai kábelekkel, szoftverekkel, számítógépes hálózatokkal, kommunikációval, csúcstechnológiával foglalkozik.
60 Élelmiszerlánc, főleg a kávéfajtáiról ismert.

NEGYEDIK FEJEZET
61 Oklahomában egy szövetségi épületet robbantott fel egy fehér ember, körülbelül 160-an meghaltak. Columbine iskolájában egy fehér diák lövöldözött.
62 Fekete bőrű szélsőséges vallási és politikai vezető.
63 A fehér teherautó-sofőrt a Los Angeles-i lázongások idején, 1992-ben feketék kirángatták a kocsijából, és csaknem agyonverték.
64 Lemezkiadó, producer.
65 New York-i kosárlabdacsapat.
66 Az amerikai Legfelsőbb Bíróság egyik bírája.
67 Nagy tekintélyű fekete bőrű lelkész, polgárjogi vezető. Még elnökjelöltséggel is próbálkozott.
68 Kábelcsatornák televíziós sztárkommentátora, rádiózik, és könyveket is ír.
69 Író, újságíró, televíziós kommentátor.
70 Televíziós személyiség, a CNN Amerikának szóló (belföldi) adásában belpolitikai vitaműsort vezet.
71 Afroamerikai fesztivál.
72 New York.
73 A fekete Rodney Kinget csaknem agyonverték a rendőrök, de valaki videóra vette a történteket.
74 A gazdagok üdülőhelye Long Islanden.
75 Elsőség attól függően, hogy ki ül régebben a képviselőházban.
76 Republikánus szenátor.
77 Republikánus szenátor.

ÖTÖDIK FEJEZET
78 Világkereskedelmi Szervezet.
79 Music Television.
80 Amfetaminszármazék.
81 Big Foot.
82 Jim Crow, a közmondásos, átlagos néger neve a diszkriminációt jelzi.
83 Amerikai zsidó értelmiségi, polgárjogi harcos. Szegény fekete gyereket tanít, ír. A feketét már-már szentnek tartják.
84 A múlt század húszas éveiben alapított nemzetközi áruházlánc tulajdonosa. Mindenféle terméket árul, katalógusa a legnagyobbak közül való, on-line is lehet vásárolni.
85 Országos tanulmányi verseny.
86 Csomagolt csokirudacska.

HATODIK FEJEZET
87 Bhopal indiai város, ahol 1984-ben az amerikai Union Carbide gyárából kiszabaduló mérges gázok több ezer embert megöltek.
88 Ausztrál médiacár, övé a brit sajtó zöme. Az amerikai piacon is jelen van, mindent megszerez, ami kell neki.
89 Luxusterepjáró.
90 Drámaíró.
91 Nobel-díjas író.
92 A keresztény ifjak egyesülete.
93 Déli Ku-Klux-Klan rituálé.
94 Antidepresszívum.
95 Minden korábbi (gazdasági) szabály, törvény, korlátozás leépítése, akár fokozatosan, hogy helyet adjanak a korlátlan piaci versenynek.

HETEDIK FEJEZET
96 Alabamai kormányzó volt, a polgárjogi mozgalmak igazi ellensége, Martin Luther King ellenfele. Nem engedte a fekete gyereket az iskolákba, kitartott a faji elkülönítés mellett a buszokon. Egyszer meg akarták gyilkolni, de túlélte, viszont tolószékbe kényszerült.
97 A fehér faj szélsőséges védelmezője, Klu-Klux-Klanos múlttal. Zsidó- és négergyűlölő, az erről szóló könyveiből, műsoraiból remekül él.
98 Oprah Winfrey gazdag, okos, tehetséges, szép, fekete bőrű televíziós személyiség, producer, híresek a talk-showi, mert szókimondó és őszinte.
99 Dr. Phil McGraw pszichológus, "életstratéga", az emberi viselkedés nagy szakértője, akit éppen Oprah Winfrey műsora tett igazán híressé.
100 A '90-es évek végén halt meg. Orosz zsidók leszármazottja volt, elszánt feminista, óriási szociális érzékenységgel. Hajdani kongresszusi képviselő, a Carter-kormányzat tanácsadója. Ellenezte a háborút, dühös környezetvédő, ENSZ-szakértő volt.
101 Kicsi, zöld erőspaprika.
102 A farmereket (parasztokat) nevezik vörösnyakúaknak.

NYOLCADIK FEJEZET
103 Kubaiak egy csoportja ladikon menekült-Floridába. A kis Elian életben maradt, de sokan meghaltak, többek közt a gyerek édesanyja is. Apja, aki Kubában maradt, visszakövetelte a fiút, de a floridai kubai emigránsok politikai botrányt kavartak. Janet Reno, Clinton igazságügy-minisztere azonban (jogosan) visszaküldte a gyereket Kubába.
104 Uncle Sam: az Egyesült Államok.
105 Bush eltökélte, hogy véget vet a kábítószerimportnak, ezért nem csak katonákat adott kölcsön Kolumbiának, hanem rengeteg pénzt, katonai segélyt és repülőgépet is. Minthogy a drog rendszerint kis repülőgépeken érkezik az Egyesült Államokba, a kolumbiaiak mindenre lőttek, ami mozgott. Így találtak el egy kisgépet, amelyen polgári személyek ültek, köztük egy misszionáriusnő és a gyermeke.
106 Úgy hírlik, a Kedves Vezér nagy filmrajongó. Emberei Amerikában minden filmújdonságot, pornót begyűjtenek, és még kölcsön is vesznek kazettákat, de sokszor "elfelejtik" visszaküldeni. A Blockbuster sikerfilmeket kölcsönző videotéka.
107 Bush egyik lányát Austinban, Texas fővárosában egy időre börtönbe csukták, mert fiatalkorúként alkoholt fogyasztott. Ezért telefonál a papának, aki itt talán attól fél, hogy a nyilvános telefonon kiderül, miért van a lánya a dutyiban. A szólás – "az apja lánya" – is az alkoholra utal.
108 Kenneth Starr amerikai független ügyész vizsgálta Clinton ügyeit Lewinskyval kapcsolatban. Feljegyzéseiben állítólag a hatalmas szexuális étvágyú orosz szerzeteshez, Raszputyinhoz hasonlította az elnököt.
109 New York-i amerikaifoci-csapat, volt idő, amikor nagyon gyengén játszott.
110 Marshall tábornok vezérkari főnök volt, a háború után Truman külügyminisztere. Úgy vélte, hogy a hidegháborút csak erős Nyugat-Európával lehet megnyerni, ezért Amerika rengeteg pénzt, anyagot és technikát fordított Nyugat-Európa újjáépítésére. Ez az amerikaiaknak is nagy üzlet volt, mert felpörgette a hazai ipart, és piaccá tette Európát is.
111 A brit katonákat nevezték így egyenruhájuk miatt a függetlenségi háborúban.
112 Ír Köztársasági Hadsereg, a katolikusok fegyveres osztaga.
113 Lyndon Baines Johnson elnök neje volt, a szép amerikai elnökfeleségekkel szemben egy nagyon csúnya, ráncos, öreg anyóka.
114 Dennis Hopper 1969-es filmje. Egyebek közt a mindennapok kötöttsége alóli felszabadulás életérzését sugározza.
115 Frank Zappa első nagyfilmje, a hetvenes évek legelején készült. Kultikus film.
116 Irodalomról, filozófiáról, politikáról cseveg egy New York-i lokálban két művész-jóbarát, Wallace Shawn és André Gregory. Ők írták a film forgatókönyvét is.
117 Amerikai komikus, producer, tévés showman, író, az NBC Saturday Night Live című műsorának frontembere.

KILENCEDIK FEJEZET
118 Rossz minőségű kábítószer, szintetikus anyagokkal kevert, úgynevezett "piszkos" kokain.
119 Gazdag üzletember, Clinton barátja. Adócsaláson kapták, mialatt külföldön volt. Nem akart hazatérni, de Clinton az utolsó elnöki munkanapján megkegyelmezett neki.
120 A legutóbbi időkig New York polgármestere volt. A demokrata ellenzék előásta régi ügyeit, amikor magánjellegű kiadásait a város költségvetéséből fizette.

TIZEDIK FEJEZET
121 A képviselőház volt republikánus elnöke, egészen vad politikai terveit a Szerződésben foglalta össze.
122 Dühös feminista. Komoly politikai, közgazdasági tanulmányokat ír a nők gazdasági hatalomátvételéről, az egész amerikai választási rendszer nőorientált átalakításáról stb.
123 Nyugtatószer hiperaktív gyerekeknek. 124 Természetvédő csoport.
125 A kéz idegeinek nyomása miatt kialakuló fájdalom, működési zavar. A gépírónők és a számítógépesek gyakori betegsége.
126 Észak-amerikai szabadkereskedelmi szövetség.
127 Liberális amerikai intézmény a demokrácia és az alkotmány védelmére, az amerikai szélsőjobb ellen. Afféle civil szervezet a polgárjogok, az oktatás fejlesztésére, segélynyújtásra.
128 A két korábbi jelöltet azért nem választották meg, mert azok nem kifogásolták, hogy a gyerekek mellé bevándorlót fogadjanak fel. Egyikük lebukott, mert illegális bevándorlót foglalkoztatott dadaként.
129 Republikánus szenátor, a testületben ő a frakcióvezető. Tekintélyes, befolyásos ember.
130 A demokraták totemállata a csacsi, a republikánusoké az elefánt. Az állatok a pártot jelképezik.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
131 Reagan egy 1940-es filmben George Gipp amerikaifoci-hőst alakította, a név rajtaragadt, ő lett Gipper.
132 Gary Condit republikánus szenátor gyakornoka, egy szép fiatal nő, eltűnt. Holttestét később megtalálták, a szenátor szerepe – azon kívül, hogy szexuális kapcsolatban állt a lánnyal – máig tisztázatlan.
133 Republikánus szenátor.
134 Republikánus szenátor, már elmúlt százéves. Folyton azt szajkózza, hogy az abortusz csak erőszak vagy vérfertőzés esetén megengedhető.
135 A 21 éves meleg egyetemistát 1998-ban megölték, mert nem "keresztényi" életet élt.
136 A New York-i tőzsdén (NYSE) minden reggel csengőszóra kezdődik az üzletelés.
137 A General Electric (GE) óriásvállalat elnök-vezérigazgatója, a menedzserek menedzsere.
138 Ősöreg, ókonzervatív szenátor. Ott tart be a homoszexuálisoknak, ahol tud.
139 Az NBC tévécsatorna kommentátora. Mindenütt ott van, mindenről ír, mindenről van véleménye, és főleg mindenről beszél és beszél.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
140 Monica Lewinsky.
141 Gingrich vad elméletei miatt köznevetség tárgya, a házassága érdekházasság.
142 Al Gore környezete, amely mindenkitől mindent folyton számon kér. (A Gestapo nyomán.)
143 Popénekesnő.
144 Nixon barátja volt, pár éve már meghalt. Szerepe volt a Watergate-botrányban is. Erősen konzervatív volt és nagyon gazdag.
145 Hírhedt sorozatgyilkos volt, körülbelül ötven nőt megölt, de jóval kevesebbet tudtak rábizonyítani. Kivégezték.
146 Énekesnő a "tizenkettő egy tucat" fajtából.
147 Jobboldali lap, a liberálisok nagyon utálják.
148 Moore Hetilapja.
149 Újságíró, író, harcos környezetvédő. Ralph Nader barátja és tanácsadója.
150 Neil Bush a nyolcvanas évek közepén lett a Silverado Savings & Loan elnöke. Pár évvel később a cég 1,6 milliárd dollárt bukott, ezt a pénzt tulajdonképpen az adófizetők zsebéből vették ki. Bush azonban a családi kapcsolatok révén megúszta a dolgot.
151 A vihar istene a germán mitológiában.